upgrade

Újrapozicionálom  magam. Megy ez nekem, akár sokadszorra is.

Úgy van tehát, hogy az utóbbi pár futás nemhogy nem esett jól, de a legteljesebb káoszt és anarchiát okozták bennem, A test lázadása c. film forgatása elkezdődött. Fájt a bal lábam, begörcsölt, rángattam, húztam, a másik oldalra nehezedtem*, bicegtem, nem ment, megálltam, újra nekilódultam nekikezdtem, és még hosszan folytathatnám, röviden: szenvedtem.

És komolyan elgondolkodtam, hogy mit csinálok rosszul és miért vágott vissza nekem az Univerzum, természetesen méltánytalanul. Értem én**, hogy sokat adtam ebbe a testbe az elmúlt időszakban, és fel kellett ébresztenem Csipkerózsika álmából és ezt nem tolerálta, de így ébresztek én, már elnézést. Én látni vélem a fokozatosság elvét, a 75 méterről eljutottam a 10 km-es kocorászásig, és lehet, hogy ez sok volt, nem tudom, de könyörgöm, volt 4 hónapja rá, hogy megszokja. Most kezd elnyöszörögni? Arról nem beszélve, hoyg ne Usain Bolt tempóját képzeljük el mindehhez, hanem egy olyan tempót, amire ha rákérdeznek, be sem merek vallani, ködösítek, hogy lassú vagyok, csak a múltkor is olyan frusztráció ért, hogy amikor ezt mondtam, az volt a válasz, hogy na jó, de az mi?, hogy 8perces km-ek? Aha, mondtam. Jah, persze.

Szóval, most ott tartok, hogy (NHné szavával élve) visszaléptetnek Ózdra és kezdhetem elölről az egészet, természetesen forgótőke nélkül. És sokat gondolkodtam ezen, hogy ha 44 évig nem tudtam és nem akartam futni, akkor ez most miért is zavar engem és miért nem lépek tovább és kezdek el sakkozni úszni vagy bringázni. Mivel a végletekig lusta ember vagyok, úgy érzem, azokat is tudnám kezdetben megerőltetés nélkül utálni.

Ugye, az van, hogy egyszer már elgondoltam, hogy idén én már nem akarok menni semmiféle versenyre, idén én már csak kocogni akarok a két falu között, és hogy na jó, azt a Maratonkát (3,5 km) még lefutom, beérek  a szokásos utolsó helyemre  -  de már nem, ezt hagyjuk, nekem a következő év számít és akkor akarok domborítani. Itt a hosszú ősz és hosszú tél, most jön az alapozás ideje, milyen remek is lesz, nem törődöm idővel, meg ilyen marhaságokkal. Csak a Maratonka ne lenne. Mert  azon még be kéne evickélnem, mert oké, elkocorászom én 10 km-t, de mire beérek, elcsomagolják még a kaput is, amin át kellene haladnom. És minél többet gondoltam rá, annál jobban aggasztott a dolog, és egyre nehezebb lett a mázsányi kő a lelkemen és egyre kevésbé tetszett nekem a dolog, hogy én ott fussak. Rossz nyelvek Vicceskedők szerint azért, mert fényes nappal kellene futni sok embert előtt, az eddigi versenyeimet sötétre időzítettem, este 10-kor volt a THF, míg a Suhanj esetében hajnal 3-kor kezdtem el a vesszőfutásom.

De nem is ezért.

És amikor ideértem, átgondoltam ezt az egész futós dolgot, hogy is vagyok én vele, még inkább, hogy ő hogy velem, szeretem látni a mérföldköveket és nemcsak az út mentén suhantamban. Az egész futásosdi azért került előtérbe, mert le akarok fogyni. Ehhez pedig mozogni is kell, tetszik- nem tetszik. Elkezdtem hát futni, ha a 7-szer 75 méteres etapok nem sértődnek meg az elnevezésen, ugye. Szép lassan nőtt a táv (őszintén szólva elég lassan), és nőtt a kedv, meg a lelkesedés, az elszántság és nőtt a kivagyiság is, valljuk be, hát ide nekem az oroszlánt is, meg a versenyeket is, fog ez menni, király vagyok.

A legnehezebb a futásban nem az, hogy egyik lábad a másik után tedd, hanem, hogy nem tudod, mennyit célszerű futni. Hogy mennyivel növelheted a km-eket. Hogy hányszor egy héten. Hogy a te túlsúlyod mit okoz a te térdeidnek. Hogy olvasol túledzettségi kimerültségről, de az veled nyilván soha, de soha nem fordulhat elő. Hogy hogyan mondj nemet egy egyébként teljesíthető versenytávra. 

Most komolyan, értem én, hogyne érteném ezt a versenytémát, elvégre mindkét verseny hihetetlen doppingszerként hatott rám, de az is igaz, hogy nem mindenkinek egyenes az útja. Nem biztos, hogy 25 kilós túlsúllyal az évben előforduló minden versenyen részt kell venni, elfogadni az utolsó helyet (pedig a részvétel a fontos), lehet, hogy tényleg előbb le kell fogynia valakinek. Mondjuk, nekem. Lehet, hogy csak apránként szabadna emelnie a távot és nem abban a pillanatban a 10 km-es versenyre buzdítani, amikor életében először végigkocogott egy ilyen távot. Hihetetlenül el tudja vinni az embert a külső - belső motiváció, bennem ezek gazdagon előkészített talajra találnak.

Most azonban ennek vége, hehehe. Én idén már csak a futás öröméért akarok futni, na jó, meg azért, hoyg fogyjak és alapozzak a jövő évre, de nem akarok frusztráltságot, nem akarom, hogy a 9, 10 -es tempómmal kényelmetlenül érezzem magam, kövér vagyok, ennyit tudok, ez van. Coelho - t megszégyenítő érzéseket akarok futás közben a testemben és a lelkemben is, igen, igen, igen. Azt akarom, hogy a futás élmény legyen, nem kényszer, nem feladat***, én csak futni akarok felhőtlen békességben, ha egy km-t, akkor egyet, ha hatot, akkor hatot, vagy mittomén.

A jövő meg még odébb van, nemdebár? Majd meglátjuk, mi lesz ebből, szerintem tudok úgy élni, hogy meg sem próbáltam maratont futni, úgy képzelem, hogy menne nekem ez, bár ha egy reggel azon kapom magam, hogy félelmetesen gyorsan és sokat tudok futni,  gátlások nélkül fogom megnyomni a maratoni futásra való jelentkezési gombot. És ebben a fenti eszmefuttatásban még az is benne van, hogy talán mégis legyűröm októberben azt a nyamvadt 3,5 km-es távot, de hogy ezen görcsölni nem akarok, na, az tuti. Én most már csak futni.

Mindezek szellemében a hétvégén Tihanyban elmentem futni a partra, 3, 5 km-t futottam szédületesen szar idővel, és még meg is álltam egyszer, igaz, az azért volt, mert váratlanul fiatal, fess férfiak kanyarodtak elém,  én pedig úgy gondoltam, hogy szombat estére nem tenne jót nekik, ha hosszan kellene látniuk a fenekem, így ott megálltam, majd visszafordultam. És most  milyen szép lenne azzal zárni, hoyg átjárta testem a világbéke (márpedig ne felejtsük el, hogy nagy testről van szó, hosszan időzhetett volna benne a béke), de nem, hanem lihegtem és szenvedtem és csak a vége felé  éreztem azt, hogy na, ez már majdnem jó volt. Ami hasonlatos a Majdnem szűz-höz.****

de legalább a kép Coelho-s, ugye? ez várt a végén

* és a nehezedés eseteben nem szójáték, ugye

**másképp mondom: nem értem

*** bár ez baromság, nekem tud örömet okozni a feladatteljesítés, szeretem az ütemterveket

**** ami pedig egy Bacsó-film