2014. augusztus 4., hétfő

ezt egy életen át kell játszani *

Életem első túratriatlonján az elért helyezésem száma azonos az éveim számával - feltételezem, utóbbinak köszönhető, hogy ezen a mondatszerkesztésen hosszan gondolkodnom kellett.
De azért gyorsan hozzáteszem (Hiúság vására), hogy mögöttem majdnem ugyanennyien, szóval, a középmezőnyben végeztem.

és ez egyetlen napra szól..


Először is elaludtunk reggel, amit szerintem még tán soha, de legalább kiderült, hogy az  előkészületekre számított egy óra szükség esetén felezhető is, jó tudni. Nem részletezem, leértünk, megtaláltuk egymást a többiekkel (korábban említett jóbarátok), kaptunk karszalagot, betettük a depóba a bringákat, meg ilyesmi és elindultunk úszni. A rajt 9-től folyamatosan ment, tehát nem sípszóra ugrottunk a tóba, inkább azt mondanám, hogy kényelmesen beleereszkedtünk. Nekem voltak aggodalmaim az úszással, nyílt vízben strandolni példaértékűen tudok, de az úszás nekem a medencéhez kötődik, ott rendesen, víz alatt, ahogy kell. Arra gondoltam, hogy azt az 500 métert 50 perc alatt csak leúszom, nem?  Esetleg 40?  Végül 16 perc lett, de úgy, hoyg lesétáltam.

ne hagyja magát senki megtéveszteni, nem tóúszáson voltunk


Nem lehetett komolyan venni a derékig érő vizet, úszik a fene, még jó, hogy a hasam nem ért le a földre, de azért hoyg megadjam a módját, amikor már mellkasig ért, akkor úsztam és még így is tartottam a lépést az úszókkal. (16 perc)
Viszont rájöttem, hogy  egyrészt csiszolni kell a mellúszásom technikáján (már amikor éppen úszom, ugye), másrészt pedig meg kell tanulnom a gyorsúszást, mert ez most így vicceske volt, de nem lesz mindig így.
hűséges olvasóknak: Vénuszok kiemelkedése a habokból
(az úszószemüvegnek kizárólag díszítő értéke volt)


Kimásztunk a vízből, rögtön megettük a kapott csokit, eldumálgattunk, aztán elindultunk az első bringára (itt olvasták le a rajtidőt), innentől már komolyabb volt a téma. Először is tűzött a Nap, én szépen leégtem megbarnultam, másrészt pedig nekem sok volt a kanyar, én az egyes utakat szeretem, a hosszú, nyílegyenes szakaszokat, meglepett, hogy egy jó darabig a strand szélén haladtunk, de így legalább hallhattam, amikor a büfé előtt ülő férfiak egyike azt mondta a többieknek, hogy na, ezek sem 100 %-ok. Ettől halálbüszke lettem. Ilyet mondtak rám, végre megértem, király.

Volt valami kis emelkedő, de semmi komoly, 13, 50 km-t mért a runkeeper, majd depó. Itt történt meg az, hogy picit már bántam, hogy kiraktam az egyébként tudatosan bekészített, vadonatúj, 1 literes kulacsomat, mondván, hogy úgyis lesz frissítés, ezt a későbbiekben még párszor megbántam, így tanulok én. Ittam vizet, sőt, egy palackba töltöttem is belőle, meg szórtam bele némi isoport (ez mentett meg), megvártuk a többieket, és elindultunk a túrára. 

az én bringám a bal szélső. aha, az , amelyik nem látszik

Eleinte bandukoltunk felfelé a tűző napon, az finom volt, égett a képemen a bőr rendesen, de legalább a sapkám és a napszemüvegem nálam volt, néha azért gondolkodom is. Beértünk az erdőbe, onnantól árnyék volt, érezhetően csökkent a hőmérséklet, ahogy haladtunk egyre beljebb az erdőbe. Időnként belekocogtunk, de ez itt még nem volt jelentős. Az elválás az Ingó-köveknél következett be, addigra három főre apadt csapatunk is szétszakadt. Valahogy feltoltam a testem a kövekhez (és még azon is túl*), de volt, hogy félre kellett állnom, s elengednem az alacsonyabb pulzusszámmal haladókat, én speciel eszelősen lihegtem. Kicsit vártam, hátha felbukkannak a többiek, végül elindultam egyedül, remélve, hoyg nem tévedek el. És nem. Az később következett be.

a képen néhány futót rejtettem el


Valahol a pákozdi fennsíkon, talán a 4. km körül elfogott az eufória, ezt nem tudom másképp mondani, itt lőttem egyetlen fényképet, fantasztikus volt, nehéz átadni. Valami olyasmi volt benne, hogy tessék, itt vagyok, megyek, haladok az utamon (valós és átvitt értelemben is), bírom, csinálom, élvezem, hol voltam egy évvel ezelőtt és most képes vagyok arra, hogy megcsináljam ezt az egész hóbelevancot, valami mámor szállt rám, innentől a javát kocogtam. Ezért az érzésért én sok mindenre hajlandó leszek mostantól.

Mindez azért is érdekes, mert előtte nem sokkal elestem, talán megcsúszott a lábam a murvás részen, mindenesetre megbotlottam,  előre estem, de még nem estem el, hanem botladoztam 1-2 lépést és átfutott a fejemen a gondolat, hogy húh, majdnem elestem, de jó, hoyg nem!, na és akkor végigcsúsztam a murván. Mivel ugyanez a gondolat volt bennem a bringás esetnél is, legközelebb már résen leszek, s ha felbukkan az érzés, hogy mégsem, akkor már tudni fogom, hogy dehogynem, kisbarátom.
Ráestem a bal lábamra, ofkorsz, meg lett valami vérző seb a tenyeremen, de annyira vicces volt, mert felpattantam, megráztam a kezem és a lábam és futottam tovább. (6, 96 km)

A túra felénél gyakorlatilag elfogyott a víz, onnantól szárazon toltam a végéig, ez nekem komoly gond, a frissítést még gyakorolnom kell, elég szomjas voltam a túra végére, a depóban kívül - belül locsoltam a testem.

A második bringa már a triatlon végét jelentette, nem voltam fáradt, a meleg az kicsinált, a nem-ivás pláne, de semmi bajom nem volt, nem voltam hulla vagy ilyesmi, volt bennem erő, éreztem. Viszont eltévedtem. Ugyanúgy, ahogy az UB- n is, itt is egyetlen nyilat hagytam figyelmen kívül, így aztán számomra is meglepő módon berontottam a velencei strandolók közé, ott tekertem a napozók között, ma már vihogok ezen, de ott nem volt annyira vicces. Egyszer leszálltam a bicajról, hogy az nem létezik, hogy nekem és itt, de egy nő - látva a bizonytalanságom - szólt nekem, hoyg de, jó helyen mész, ott megy elől egy társad, hát mondom, oké, akkor ez van, ez az út, ilyen tréfás. A lószart volt ez az út. Mikor már a strandlabdákat kapkodták el előlem, és már túl voltam kétségbeesésen, meg néhány what the fuck-on, akkor végre találtam egy normális embert, aki elmondta, szerinte hol lehet az én utam. Visszakeveredtem és onnantól rátapadtam egy pasi fenekére, nem voltam hajlandó szem elől téveszteni, én több extra km-t bele nem teszek a bringába, nem érdekelt, milyen tempóval ment, csak vezessen. És beértünk.

(nem) kicsit leharcolt


A célbaérés csalódás volt számomra, volt ugyan egy szép, nagy, felfújható, szponzor nevével gazdagon dekorált célkapunak gondolt objektum, de neeeeem, nem ott kellett áthajtani, hanem egy, a kerítésen vágott kiskapun, még csak nem is a főbejáraton. Mintha egy cselédlépcsőn settenkedtem volna be és nekem még szerencsém volt, simán bejutottam, de volt, akinek meg kellett várnia, hogy az itt lévő pénztárhoz sorban állók elfogyjanak előle, eh. Ez feketepontot ért.


Összességében baromi jó volt. Én nagyon - nagyon élveztem,  a dehidratációval és az eltévedéssel együtt (mindkettőről én tehettem), élveztem, hogy küzdenem kell, nem adják simán, de bírom, csinálom, van erőm, nem az utolsókat rúgom és úgy csinálom meg, van még tartalékom.
Muszáj megtanulnom jobban úszni (erre itt nem volt szükség, de én azért ezt rögzítettem, a medencében leúszott 2 km-ek eltörpülnek a nyílt vizes mókához képest), kell még sokat bringázni, sokat futni és jövőre szeretnék eljutni Szálkára. Ráfekszem a dologra.

Még egy valami: arra jöttem rá, hogy ha KÖZBEN is élvezem az adott versenyt, miközben persze szenvedek, meg néha van WTF is, meg fáj, meg éget a Nap, meg akármi, mégis, ha élvezem az úton is, nemcsak utána  - az ér valamit. Akkor van jelentősége. Súlya.  

Ennek volt. 

 * Hevesi

11 megjegyzés :

  1. Ott a bicajos képen azért egy több mint testőri kíséretet vélek a laikus szememmel felfedezni...végig szem előtt voltál?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. azt nem is tudom, nekem az számított itt, a végén, hoyg előttem legyen egy pasi, aki után mehetek, hogy utánam mi volt, ki tudja ;) lehet kirendelték mellém? :)

      Törlés
  2. Válaszok
    1. annyira sajnos nem, de majd ráfekszem erre ;) jut eszembe, mondja ezt az, aki körbetekerte a Balcsit ebben a hőségben,ugye :)

      Törlés
    2. De-de! Csak nyugodtan legyél büszke magadra! :) Nagyon sokat dolgoztál rajta.

      Törlés
  3. Denagyonklassz lehetett! Grategészség!

    VálaszTörlés

szeretem, ha van visszajelzés ;)