2014. május 29., csütörtök

én már csak a Balatonra gondolok mindig, meg-megállva

Tehát akkor Ultrabalaton. Holnapután.
Nem azért nem írtam eddig róla, mert ..., hanem, mert..
Valahogy így.

Szombat reggel rajtolunk el B. aligáról*, emlékeim szerint az összes DK csapat egyszerre indul, talán 8,40-kor, esetleg nem. Mint ismeretes, én a RohaDK csapatban vagyok tag, Gergő itt megírt minden fontosat, például, hogy melyik oldalon tartsuk a Balatont.
A magam részéről ez a két szakasz az enyém:


Nem akartam dimbes - dombos vidéken futni, nem megy az még nekem, az marad a nagyoknak, így viszont éjszaka futok mindkét alkalommal, egyszer este 10, majd hajnali fél 4 körül, szerintem jó lesz. Nem lesz meleg, nem tűz a fejemre a Nap, nem lesznek körülöttem veszett sokan, mi mást kívánhatnék? Ja, a szél. Azzal az van, hoyg az első szakaszt valami két erdő között teszem meg, oda nem jut be, úgy képzelem, a másodiknál meg nem fog fújni, úgy képzelem.
Az időpontok miatt hogy úgy mondjam, nem számítok lelkes közönségre, milyen jó, hogy magányosan futok egyébként is, ugye.

A szakaszok hossza abszolválható, jó, tudom, nagy a szám, de a héten futottam egy olyat, hogy a bemelegítés után 4 x 2 km volt és azt 7, 34 min / km-rel hoztam, hát csak le tudok futni két 5-6 km-es etapot, ha meg nem, akkor belesétálok, vannak előnyei az éjszakai futásnak, nem lát senki.

Ilyen a pólónk, valószínűleg ebben futunk, de azért én viszek párat biztos, ami biztos alapon, ha a kocakólán 4-et használtam el 4 óra alatt, akkor 24 óra alatt mennyi várható? Na, annyit nem viszek.


Stresszelni nem stresszelek rajta, izgalom van bennem dögivel, de még nem tudok teljesen erre koncentrálni, mert nekem még bodzaszörpöt és eperdzsemet kell eltennem, egyik sem az a típus, amelyik megvárná, míg hazaérek.

Zoltán jön velem, végülis nem fog bringával kísérni, ellenben egész nap - egész éjjel vezet, így a legfontosabb, hogy legyen nálunk egy kis kemping gázpalack, mert hát a kávé, ugye. Enélkül sehova.
Színben tökéletesen illeszkedik, remélem, érződik, hogy adunk a részletekre.


Mi is van még? Ja, hát a lámpa.
Úgy volt, hoyg tegnap este 10 - kor főpróbát tartottunk, a férjem, a kutyánk és én kivonultunk a szokásos futóhelyemre, mert ott aztán semmi fény, rámcsatoltak minden fényforrást és kilöktek az autóból, hogy akkor futás. Baszki. Éjszaka futni nagyon cool, de azért vannak hangok, mit ne mondjak.
Két fejlámpám lesz, tudom, hoyg egy fejem van, de a másik a kezemben lesz, valahányszor visszaértem az autóhoz, kicsit szerelt valamiket a férjem, így most elég jól látok. Ez volt talán a legnagyobb félelmem, hogy nem fogok látni (még most is), eleve szemüveges vagyok, aztán meg romlott a látásom megint, meg éjszaka is lesz, ami nem a világosságról ismert, de úgy tűnik, ezzel a két lámpával olyan 6- 8 méterre látok előre, lehet hasítani a balatoni iccakában.

Péntek este a tésztaparty (én még soha nem voltam tésztaparty-n, ez lesz az Első, az azért valami, ugye? nekem a tészta nem is kell, csak az érzés, hogy én már egy ilyenen résztveszek - meg tudok mindenen hatódni és ezt nem is szeretném elveszteni) Aligán lesz, a szállás Siófokon, a rajt megint Aligán, a férjem meg Füreden vár kávéval. Aztán Gyenesdiáson meg majd futok. És Fonyódon is.

Na jó, megmondom, mi van. Én ezt az egészet nem tudom elképzelni. Persze, vannak részképeim, látom magam futni éjszaka, hogy megyek a fák közötti úton, látom, ahogy indulás előtt megölel a férjem, meg esetleg megpaskolnak a csapattagok, meg látom magam halálizzadtan, büdösen beérni a váltópontra, meg az is előttem van, hogy befutás után Keszthelyen kávét iszunk a mekiben**, meg hajnalban ugyanezt tesszük a siófoki mekiben, meg azt is látom, hoyg kiordítok valakinek, hoyg hajrá, meg egy csomó ismerőst hívok, hogy mi van, befutottak-e, minden oké?, de az egész, a nagy egész nincs meg bennem, nyilván ehhez át kell élnem az Elsőt.

És ez így van jól.


* B. Aliga, 28 éves, körözött személy

** a kávé, ugye

2014. május 23., péntek

a nap, amikor a Nap

A világ még állva tapsolt futópajtik, ismerősök még javában gratuláltak, miközben én az aktuális futás után egy fa alatt ültem és vártam a férjem, hogy értem jöjjön. Teljesen kimerültem.

Ugyanaz a tér, amelyről ódákat zengetem, megmutatta oroszlánkörmeit, pedig csak az időjárás változott. Meg az én (v)iszonyom.
A kocakóla utáni első futásról van szó, megnéztem az edzéstervben, 3 x 2 km, nem probléma, erős vagyok, király vagyok, ügyes vagyok, fitt vagyok és nagyarcú. Gondoltam, hogy átfutok a szomszéd falun, ez a bemelegítés, és ott, ahol a múltkor az a nagyon csodás futás volt, ott ezt milyen jó lesz most is, akar a fene fel-alá futkosni, teret nekem ide, de most. 

A bemelegítés megtörtént, átverekedtem magam Epölön, elég csikorgósan indult a futómű, nehezen értem el az üzemi hőfokot. Na de onnantól, barátaim. Az első 2 km még csak-csak lement, nem mondom, hoyg jólesett, volt szembeszél is, meg kis emelkedő is, de a legrosszabb az volt, hoyg tűzött a Nap a fejemre, mindegy, letoltam. A következő 2 km-t is, bár ott már erős lihegés vett rajtam erőt.

Utána viszont... a 2 km-ek közötti 1 perc séta letelte után a harmadik 2 km-es etapnak, ha nem is nekilódulni, vagy nekiugrani akartam, de mondjuk,  elkezdeni, azt tényleg akartam, azonban nem ment. Vitt a lábam valamennyire és vagy 200 méterig elvonszoltam magam, aztán nem belesétáltam, hanem megálltam, nem bírtam egy lépést sem tovább menni. Álldogáltam egy darabig (térdre támaszkodva), mondogattam, hogy menni fog ez, jó lesz ez, kibírod, Zazikám, csak a másik hang - itt fogsz elevenen megsülni, elszáradsz és meg sem találnak - hangosabb volt.
Ezalatt a 2 km alatt 5-ször (= ötször) álltam meg. Ötször.
Nem tudom, hoyg itt most hülye voltam vagy hero, vagy a kettő ötvözete, meg különben is, hol a határ a kettő között, nagyon gyenge a senki földje és én is nagyon gyenge voltam. Először is támolyogtam, másodszor az átlagosnál (márpedig az alapverzió sem kismiska) is jobban dőlt rólam a víz, harmadszor összetapadt a szám, alig bírtam elmondani a férjemnek, hol is vagyok, mindehhez a lábam semennyire nem akart menni - fú.

szép, mi? tényleg az



Az a vidék csodálatos, tényleg az, csak éppen az, hogy tágas tér, azt is jelenti, hogy egy fikarcnyi árnyék nem volt az úton, napraforgók, pipacsok, búzamezők között visz az út, autóból (és esőben futva, ugye) csodaszép, azonban talán, ha km-enként van egy fa, magyarul  tűző nap alatt kell futni a 30 fokban kilométereket, ezt nagyon meg kell fontolnom legközelebb, ill. jobban rá kell készülnöm.

A következő hibákat sikerült megtalálnom:

- talán ehettem volna többet is reggel - ezt nem tudom, ki kell tapasztalnom, hogy egy szeletke rozskenyér hány méterre elég (nincs valami váltószám?)
- talán nem csak a 2 x 2 dl tejeskávét kellett volna innom (vízhajtó)
- talán vihettem volna vizet magammal - ha sima víz lett volna nálam, a fejemre is önthettem volna, de inni, inni, inni - a legnagyobb hiba
- talán lehetett volna valami a fejemen, úgy izzadt szerencsétlen, meg olyan forró volt, nem normális dolog ez

Valahogy letudtam ezt az utolsó 2 km-t, nem tudom, mikor kínlódtam így, és azt sem tudom, miért nem adtam fel (bár megjegyzem, azzal, hoyg továbbmentem, sikeresen távolodtam a lakóhelytől, mintha egyre beljebb és beljebb mentem volna a sivatagba, szerintem nem voltam magamnál), mikor végre csipogott a RK, akkor még mennem kellett a legközelebbi fáig, na de ott szépen leültem leroskadtam az árnyékba. És ültem. Hosszan. Egyszer jött egy autó arra, de vagy észre sem vett, vagy pihenő futónak gondolt, különben sem szállunk be idegen autóba. Aztán jött a férjem és megmentett. Éljen a mobiltelfon és a home-office.


Ahogy hazaértünk, rendelt nekem mindenféle kulacsot*, aztán a héten kaptam még egy fehér baseball sapkát és egy napszemüveget is, olyan leszek, mint egy karácsonyfa, mindent rám aggat. A sapka ilyen:


2500 forint, technikai anyagból van, vékony, szellőzik és kegyetlen szarul áll rajtam, jó lesz az még, hoyg szinte senki nem jár az új futóutamon. (Decathlon)

Az érdekesség az egészben, azon túlmenően, hogy túléltem, az az, hogy nem vette lendületem ez a kis közjáték. Jó, hát megviselt, aznapra kiütöttem magam rendesen, megérdemlem, tudom, viszont már aznap is úgy gondoltam erre, hogy oké, hülye voltam, tanultam ismét valamit. Hogy része a folyamatnak, s mivel jön a nyár (basszus, komolyan 30 fok van már most?), erre fel kell készülni, egyre többet fogok futni, meleg lesz reggel, meleg lesz este, meleg lesz mindig és mindenhol, viszont én meg nem fogom feladni, hanem megtervezem a futásokat, jó, hát összeszedettebb leszek, megy az nekem.

És igen sokat gondolok a télre, amikor is - 9 fokban futottam és szerettem.
Barátaim, víz nélkül egy tapodtat sem.


* mivel nálunk (is) számít a pénz, ha megérkezik a cucc, elmesélem, honnan rendelünk


2014. május 19., hétfő

a kocának a kóláját, azt

Négy pólót használtam el fél nap alatt, ez eleget mond?

Először is, hogy nem hánytam reggel, csak a másik variáció volt, de az is csak itthon, fejlődőképes vagyok. Másodszor, hogy mindenkit megtaláltam, mindenhova odaértem, mindent vittem magammal, és nem kezdtek el egy versenyszámot sem nélkülem.

Futni kellett előbb egy 2 km-es távot, majd egy 5 km-est, ez barátok közt is 7 km, de vegyük még hozzá, hogy természetesen bemelegítés is volt, halálidegesen kocogtam a sétányon, de még az is lehet, hoyg vágtattam, fene sem tudja, dolgozott bennem az adrenalin.
A 2 km-es előtt még csak hagyján, azt tudtam, hoyg le tudom futni (hát már csak...), bár amikor megláttam az 1 km-es táblát, ott volt egy kis összerezzenés, valamiért azt hittem, már a végénél járok, de jó, lement, oké. Megizzadtam, persze, ekkor volt az első pólócsere. Követte még néhány.
(a runkeeeper nem mért)

Na de az 5 km. Bedugtam a  fülem, csináltam valami zenelistát, kiszámoltam az időt, hogy hány szám, hány perc és remélem, hogy valahogy túlélem, nem állok meg, nem sétálok bele, mosolyogni nem kötelező, vicsorogni lehet, sírni nem. Meghatároztam az útjelzőket.
Na most az van, hogy iszonyúan spricceltek mögülem az emberek, én ezt nem is értem, honnan jöttek ennyien, egyszerűen nem tudtam úgy futni, hogy ne özönlöttek volna előre és ez az állapot elég sokáig tartott, nem 500 méterről beszélek, mert arra emlékszem, hogy valahol 2,5 km-nél hátranéztem, hogy basszus, csak nem, hogy már megint a végén vagyok?? De azért nem, jut is, marad is alapon ment a móka, de tényleg demoralizáló, hogy egyesek (úgyismint: a többség) hogy futnak.


Be tudom illeszteni a térképet, ami azért célszerű, mert meg nem mondom, merre futottunk, én csak mentem a tömeg után nagy lihegve. Még az elején utolért a Futóművekes futótársam, Mónika, és végig mellettem futott, én akartam, hogy menjen előre, ne jöjjön velem, mert úgy éreztem, hogy visszahúzom szegényt, miközben ő meg segíteni akar, aztán miattam nem fut jót, de nem bírtam elhessegetni magam mellől, nem akart elhagyni, na. Volt jó nagy tömeg, utálom, de amikor egy kis rés keletkezett, akkor balra húzódtam tőle, de ez meg azért volt rossz érzés, mert arra gondoltam, nehogy azt gondolja, hogy nem akarok vele futni, egyszerűen nekem kell némi tér, bár meg kell mondjam, a futóverseny nem az az esemény, amikor helye van az intimszférának. 

Szóval, futottunk ott egymás mellett, mit tudom én, hol, kanyarogtunk össze - vissza, aztán a Hősök terén eleredt az eső, na, az azért igen rendben volt, felüdülést jelentett, jöhetett volna több is. A Dózsa Györgyön volt egy fordító, ott értük el a 3. km-t, és ott volt egy holtpontom, hogy MÉG 2 km? lehetetlen, ezt rohadtul elkalibrálták. De azért mentünk tovább, majd valamikor bent a Városligetben, olyan + 500 méter után már semmi bajom nem volt, nem tudom, mit éreztem, gondolom olyasmit, hogy világbékeéshogybármeddigelfutokmostmár meglesz ez!, ott már tök jó volt minden és gyorsítottam is,  az utolsó km szerintem tök jó lett. 
És az volt, hogy Mónikával kéz a kézben futottunk be, ez még az én cinikus ironikus világszemléletemet is kikezdte, nem tagadhatom.

csak a lábunkat figyeljétek, nem csalunk**



milyen szép a lábtartásunk, most nem azért, egy a szív, egy a ritmus, egy a láb. esetleg kettő. pláne, hoyg négy.


Összességében azt tudom mondani, hogy nem volt irgalmatlan nehéz, de azért nekem ezért dolgoznom kellett rendesen,  nem adták ingyen az időt, résen kellett lennem, hogy mikor mit gondolok, viszont tény, hogy bírta a lábam és bírta a tüdőm is, dicséretben részesítem őket, jó kis alkatrészek ezek. Még van hová fejlődniük, de ez már az enyém.
Egyébként pedig már tudok kifelé is figyelni, a kapacitásom nem kizárólag belülre korlátozódik,  ugyanis nemcsak észrevettem a dobosokat*, hanem még rájuk is mosolyogtam, legalábbis én anank szántam. És a befutónál nézegettem a szurkolókat is, miközben 6, 36 min /km volt a tempó. Mondjuk, az eső miatt a szemüveg a fejem tetején volt, így nem ismertem meg senkit, de a fejem már forgattam. Kis lépésekben haladunk.

Az idő meg úgy alakult, hoyg a runkeeper kerek 7 perces átlagot mért, viszont a futanet-en meg 7, 10 -es idő jelent meg, én meg már olyan nagyvonalú vagyok, hoyg komolyan, ki nem sz..ja le, számít az a 10 másodperc? Nem. Ilyeneket mondok, kezdek végletesen lazulni.



ez a hivatalos

Volt jó kis bandázás a csajokkal, elmentünk testzsírmérésre (úgy véltem, én már 5 km-t tudtam versenyen futni, már bármi jöhet), az tök érdekes volt, majd megírom az eredményt, egyelőre annyit mondok, hogy utána sikerült az egész délutánt evéssel töltenem.


* az út szélén voltak, jó kis ütemet vertek a fiúk

** Rodolfo


2014. május 15., csütörtök

tágas térre állítottad lábamat*

Elmesélem rövid életem eddigi legesleg futását.

Egész télen, miközben róttam a Bajna- Epöl között húzódó utat és futottam a terv szerinti perceket, hogy hányszor 5 perc, közte 1 perc séta, meg egyéb kalandok és nagyjából minden fát (a maga csupaszságában) megismertem, az út minden repedését kívülről fújtam és egyáltalán  fel- le futkostam a két falu között húzódó 2 km-en, szóval, ha nem is állandóan, de vissza- visszatérő motívumként sűrűn felbukkant a gondolataimban, hogy ha majd egyszer átfutok a szomszéd falun és a következő falu felé futhatok, az lesz majd az igazi. 

Lehet, hogy az elképzelt érzés is bennem volt, az, hogy az már olyan igazi futás lesz, egyben futok és sokat és már jobb leszek és nem szenvedek sokat, nem lihegek, nem akarok belehalni, jobb lesz a kondim, már izmosabb leszek és egyáltalán. Elképzeljük, hogy elérünk egy szintet, s hogy akkor az milyen lesz és hogy is fog történni. 
Sosem felejtem el, hogy ahányszor a bölcseleti olvasóterem közelébe kerültem a FSZEK-ben, be kellett néznem, egyszerűen vonzott a terem, s mindig arra gondoltam, hogy nekem itt soha nem lesz keresnivalóm (pedig de jó lenne...), mert ide az okos emberek járnak, ez teljesen egyértelmű - aztán pár év múlva az egyik szakdoga kapcsán rengeteget idő töltöttem éppen ebben az olvasóteremben, s bár az érzés, hogy ide csak az okosak járnak, elmúlt*, mégis megmaradt a korábbi gondolat magva és az nagyon - nagyon jó érzés volt önmagában is.
 érthető a vonzalom, ugye?


És most érkezik ez a vasárnapi verseny, ez a kocakóla 2 + 5 km, én pedig nem vagyok egy nagyon bátor ember (sem), én nem tudok úgy nekimenni egy versenynek, hogy biztos lefutom, biztos megoldom, a frászt, nekem kell az a biztonság, hogy legalább egyszer átevickéljek a távon, lényeg, hogy szerdán úgy képzeltem, ezt én most megpróbálom. 

Szóval, mire a bemelegítést (2, 1 km) valahogy abszolváltam, éppen a falu túlvégére értem és ott volt előttem a tér, az a tér, amelyre hónapok óta vágytam, meg ott volt a versenytáv is, és akkor én azt képzeltem, hogy most van itt az ideje.
Maga az út valami vacak aszfaltút, tényleg rossz, töredezett, repedezett, szűken két autó fér el egymás mellett, talán még másodrendű sem, de nem is ez a lényeg, hanem a táj. Vagy az érzés. Vagy így, együtt. Az ember fut ezen a rossz úton, senki nincs körülötte**, viszonylag sík a terep, s bár lassú, enyhe emelkedők azért vannak, de éppen csak annyira, hogy megfuthatóak legyenek, s csak az olyan kezdők, mint én, érezzék meg. Távolabb hegyek dombok, de az egész olyan, mintha kitágulna a tér, van tér, van levegő, van szabadság. Lehet lélegezni. Mélyeket. Minden tiszta, minden egyértelmű.  Egyedül vagyok. És futok.

Volt zene a fülemben, 2 km-nél még énekeltem Péterfy Borival, hogy " dúdold bele, hogy la bamba", 3-nál éreztem, hogy még partiban vagyok, a 4. km után a lábamnak semmi baja nem volt, a még mindig meglévő köhögés és orrfújási kényszer miatt nehezebb volt ugyan a légzés, de igazából csak 4,5 km-nél éreztem azt, hogy azért most már abba tudnám hagyni, de az meg már csak + 500 méter, akárhogy is. 
Lefutottam 5 km-t úgy, hoyg nem volt késztetésem a megállásra, sőt, eszembe sem jutott, élveztem szinte végig, hallottam a runkeepertől, hogy nem is rossz a tempóm, végigbírtam szusszal, a lábam nem fájt, élveztem az egészet, mit mondjak még.

Komolyan nem értem, hogy nekem senki nem mondta eddig, hogy a futás mámor is lehet.

Megmutatom az időket, de igazából ez csak a vasárnapi verseny miatt lényeges (számomra), sőt, igazából amiatt sem, tekintve, hogy ez úgy alakult, mintha laboratóriumi körülmények között hoztam volna létre, valami steril vákuumszobában. Hűvös volt, szemerkélt az eső, nem volt sem napsütés, sem meleg, sem ember - ideális futókörülmények.


A km-ek pedig így alakultak:


Mivel megéreztem valamit a futásból, valami részt felfedett magából nekem, most már mindig erre vágyom.
Azt hiszem, én magányos futó leszek vagyok.

csodálkozunk-e?



* Zsoltárok 31, 9/b

** én is ott voltam, ugye  ;)

*** az 5 km alatt 9 autó jött szembe vagy került ki



2014. május 12., hétfő

és törvényei vannak a szeleknek*

Biztos úr, én akartam, tényleg akartam, csak nem bírtam magam rávenni, hogy a rendes mellett még keresztbe is eddzek, nem vagyok én sztahanovista.

Meg különben is, egy faluban nem olyan egyszerű ez, mert most már van ugyan a kapálás, de ebben nagyjából ki is merül a lehetőségek tárháza, bár a minden házban fellelhető norbitorna még jelenthet opciót, egyébként meg csak az nem talál magának megoldást, aki nem akar, úgyismint én.
Rövidre vágva: elmentem bringázni. Ezzel, ni:


Dehogy az enyém. Ez a férjem bevásárlós bringája, volt jobb pozíciója is a családban, az, hogy most már időnként nálam van, a karriere leáldozóban létét jelenti. Jó kis bringa ez, hát férfi, na és, én meg baromi ügyes nő vagyok. Például már egyedül kezelem a hátsó váltót, az elsőre még gyúrunk a férjemmel.


Kétszer voltam vele tekerni, az azonnali benyomásom az volt, hogy ez nem futás, egyszerűen falom a kilométereket, szuper. A második, nem sokkal az előbbi reveláció után érkező pedig az volt, hogy bicajjal a legkisebb emelkedő is érezhető. Az egyetlen viszonylag sík terepen mentem 15 km-t mindkét alkalommal, ehhez azonban át kellett kelnem a kiemelt kategóriás hegyen, az egyetlen púpon, amely valamilyen apropóból Epöl falu mértani közepére került. Az első alkalom nem hozott sikert, olyan szembeszél volt, én meg rendes testfelülettel rendelkezem (van összefüggés e három között, csak nem esik jól kimondanom), hogy iszonyú nehéz volt a sík részeken is menni, úgy képzelem, hogy ezért nem tudtam átverekedni magam a Nagy Vízválasztón.
A második során már átkecmeregtem olyan tempóval, hogy a fűszálakat megszámolhattam volna. Innen szép a győzelem.

Szerintem beiktatom, na, tök komolyan, keresztedzés kell, én nem tudom, de ezt mondják, hát akkor tekerni fogok. Lehet, hogy ha elég kitartóan végzem, úgy járok vele, mint a futással, hogy megszeretem, nagyon komoly rizikófaktorral bír manapság elkezdeni egy mozgásformát.




2014. május 6., kedd

meg akinek hétanyja, az

Fogok írni a keresztedzésről is (van itt már minden, mint a cirkuszban), de nem nagyon tudok elmenni szó nélkül a mai dombfutás mellett, még  A domb c. film is felsejlett előttem, bár ez nyilván tiszteletlenség.
A múltkor már volt egy dombozás (már a szó is milyen), de az semmi, túlélhető, emlékszem, hoyg gondolkodtam rajta, vajh jól csináltam-e, na, ma nem kellett ezen tépelődnöm.

Először is kerestem egy új dombot. Dombban mi jól ellátottak vagyunk, a faluból nem tudok úgy kimenni, hogy ne kelljen kaptatnom, sőt, az utcából sem, de nekem igényeim vannak, meg emberszeretetlenségem. Így jött az, hogy majd én terepen futok, mert ennyire cool vagyok.

Az egész ott kezdődött, hogy másfél km-t kocogtam, míg odaértem (kezemben a lötyögő vizespalack, mert azt sejtettem, hoyg ez ott kelleni fog), de a bemelegítés mostanában nagyon vacak (igen, majd erről is írok), mindegy, odaértem. Kimértem felfelé 100 métert és nem fogtam gyanút, hogy ez baromi meredek lesz, ember. Még meg is paskoltam magam, hogy  ezt a dombot választottam, kétlábú sehol, erdő van, meg Nap, és én nyugodtan levehetem a pólóm és futhatok ujjatlan trikóban, egy zseni vagyok, na.

Na, most a tervben az volt, hogy egyszer a domb feléig, aztán egyszer teljesen fel, aztán megint a feléig (lefelé kocogni) és hoyg ez egy (egyetlen) ciklus és a ciklusok között pihenő. Hogy mondjam, hogy szépen hangozzon? Volt az a pont, amikor azt gondoltam, hogy rohadna meg, aki ezt kitalálta (de ez a személy nem azonos azzal, aki az edzéstervemet összeállítja nekem és berakta ezt is - ezt szögezzük le gyorsan), dőlt a lé rólam  a szélrózsa minden irányába, csikorgattam a fogam, miközben még annak illúziója is elkerült, hoyg de legalább felfelé haladok. 
Bizonyos körülmények között valami iszonyú sok az a 100 méter.

Megcsináltam 4 ciklust, majd ültem és hosszan. 

az élet nagy igazságtalanságai közé tartozik, hogy hiába minden fénykép, nem érzékelteti a dombom. pedig szerintem 
10 - 12 %-os volt.


Az egész csimborasszója azonban az volt, hogy ezek után vissza kellett jutnom az origóhoz, ami egyébként is muszáj volt, mert  egy ilyen dombmifene után még 1 km-t legalább futni kell sima terepen. Elmondom, hoyg volt ez a másfél km. Háromszor álltam meg. Háromszor. Pedig úgy mentem, mint aki tojást visz a térdei között, de még így is rogyadoztak a kis mocskok, ríttak, mint a kismalac, életem talán leghosszabb másfél km-e ez volt.

Hazaérve az első dolgom az volt, hoyg megnézzem, a közeljövőben lesz-e ilyen. (nem)


2014. május 3., szombat

hazamenni, nem kéne már?

Jó, tudom én, de azt mindenki beláthatja, hogy amikor 75 métert futottam (egy éve), akkor arról könnyebb volt írni, a mozgás időben nem kötötte le a napjaimat, mondjuk így. Most vagy futok vagy írok a futásról, ez a kérdés, válasszatok. 

Négy futás volt  a héten és nem esik jól leírnom, hogy egy keresztmozgás sem, ez valami elképesztő, hoyg sunnyogom el ezt a dolgot, francot sunnyogom, eszembe sem jut. Mondom, hogy továbbra is él valami Lusta Nő bennem, kiirthatatlan magabiztossággal trónol odabent. Na, de majd holnap adok én neki. Elmegyek bringázni. El én. Én. El.

Szóval, ilyeneket kellett futnom a héten:

1. a hét eleji általában az ismétlős futásoké, van erre valami terminus technikus, de én összekeverem őket, hogy mondjuk azt, ha 2 x 12 perc laza futás, közte 3 perc séta? résztáv? intervall? nem tök mindegy? egy a lényeg, hogy végtelenül feldobódtam tőle, 7, 30-as 12 perceket mentem, nagyon laza voltam, ettől meg nagyon boldog

2. dombfutás, ennek tudom a nevét. epitaton ornans-ként biggyesztek elé egy jelzőt, fantázia kérdése. mutatom a képet. ez pontosan olyan, amilyennek kinéz. fel-le kellett futkosnom egy dombon. a dombot egy hétig kerestem, éppen van belőlük több is, de hogy pont jó legyen, meg kb. 100 méter hosszú - végül sikerült kiválasztanom az egyetlent, amely mentén házak vannak, így természetesen volt közönségem is.  tapsolni legalább még nem tapsolnak.
komoly terv volt, hogy hányszor kell felfutni a domb hányad részéig, nem bíztam a véletlenre, sillabuszt írtam, mert feltételeztem, hogy lesz az a pont, amikor már nem fogok emlékezni a tervre. volt is.
a végén kellett futni 1 km-t sík terepen, valami ilyesmi katarzis lehetett, amikor Armstrongék újra a Földön jártak.



3.  2 km közepes tempójú futás. ez egy vegyes történet, a távot abszolváltam, másodszor is sikerült 7 perc alá mennem 2 km-en, de szerintem túllőttem a célon, komolyan, ez még nem az én tempóm. annak persze örültem, hogy na, tudok ilyet is, emlékkönyvbe pl. tökéletes, meg a FB-ra is, de én voltam ott, én tudom, hogy nagyon nehéz volt. viszont az, hogy ezt így belátom, határozott fejlődésnek tudom be, fejben fejlődöm.
már csak lábban és tüdőben kell.



4. 4 km laza futás - a legszebb történet. az úgy van, kérem szépen, hogy ettől én tartottam, méghozzá úgy alaposan, hogy egyben hogy fogom én ezt lefutni? legutóbb Esztergomban futottam egyben 4 km-t, amit tüdőtágulással és 3 belesétával oldottam meg (igen, van ebben ellentmondás), az időm jó lett, de megszenvedtem vele, hát jaj. JAJ. ráadásul nagyon vacakokká váltak a bemelegítéseim (majd írok róla), nyöszörögtem, hogy tessék, még ez sem megy, hazamenni, nem kéne már?* 
még azt is fontolgattam, hogy mi lenne, ha majd holnap próbálnám meg, marha nagy szél is van (szembeszél, ofkorsz), nem megy semmi, nem jó semmi, világvége van. aztán csak összeszedtem magam, erre azért elég büszke vagyok.
a terv az volt (nekem mindig van terv, ha más nem, akkor az, hogy amíg jólesik), hogy 7, 30-as tempóval lazán futok, lásd a hét második futását, megy ez nekem, ezzel a tempóval már tudok lazán futni, lehet, hoyg a 4 km is menni fog így.
végül gyorsabb lett, mint a tervezett, aminek egyrészt örülök (ah! tudok 7, 10-zel futni? 4 km-t?), felfoghatatlan ez nekem, én és ilyet. másrészt meg állati mérges lettem, mert azért ez megint nem laza volt, jó, nem is közepes tempójú, valahol a kettő között, de tessék mondani, hogy kell azt megtanulni, hogy a futások tempóját kontrolláljuk? most komolyan. én akarok lazát és közepest futni, két külön fakkot akarok ezeknek, semmi átjárás, rendes senki földje van köztük, nem ilyen elmosódott paca. érezni akarom, hogy laza vagyok. aha.
na jó, azért nem vagyok álszerény, naná, hogy örülök ennek. 



Egyébként meg az van, hogy két hét múlva kocacola, amikor is testet kell ébreszteni. És futni 2 + 5 km-t. Szintidőset. Aztán meg nyakamon az Ultrabalaton
Mindeközben azonban nem tagadom, hogy elkezdtem fejlődni. Erről is írni fogok.