egy ki, egy be

Én tök örülök, hogy nőnek születtem, szerintem ez jó döntés volt az ítélethozók részéről. Az is teljesen rendben van, hogy mi hordjuk ki a gyermekeinket, hogy mi szüljük meg őket, én soha rosszhiszeműen  nem kívántam, hogy csak ismerjék meg a férfiak ezt a szenvedést, frászt. A menstruáció meg a nőiséggel jár, nekem semmi bajom vele, semmi lázadás nincs bennem, korrekt döntés, fel van építve a világegyetem.

Na, de a PMS. Az mi?? És azt ki hozta világra? Mert annak azért lenne mit mondanom. 

Én speciel mindenfélét érzek ilyenkor, érzem azt, hogy felfalom a hűtőt, nem a tartalmát, hanem úgy egyben képes lennék betolni a számba, hogy mindjárt szétrobban az agyam, hogy széttépek valakit, hogy iszonyat kövér lettem, hogy felpuffadtam, hogy állva képes vagyok elaludni, hogy minden nehezemre esik, hogy mindenki iszonyú hülye lett váratlanul, hogy mindenki belém akar kötni, a világ tele van értetlenkedőkkel és még sorolhatnám.

És akkor menj ki futni. De futás előtt még vedd észre, hogy a runkeeper megadta magát, nemhogy nem mér, hanem meg sem moccan, áll stabilan a szemétje, pedig neked komoly edzésterved van és 6 x 3 percet kell nyomnod és mikor már kikiabáltad magad és elbőgted magad (ja, ez is van), meg kicsit csapkodtál és  rohangáltál mezítláb a házban fel- alá, és a dögöljönmegarunkeeper mellett végre eszedbe jut, hogy úgy letöltöd az endomondo-t, mint a huzat és meg is teszed (persze, az idő közben telik), akkor egyszercsak és váratlanul ott vigyorog a RK, mint egy hízott tulok és ettől nem nyugodsz meg, hanem még idegesebb leszel, de addigra már minden mindegy, elmész futni.

Szerencsére. Mert ott meg olyan ám, hogy simulnak az idegek, fárad a test, de közben jólesik a mozgás, s bár az elején a lábad ugyan alig akar lépni, a feneked meg veszett nagy és magadban zokogva cipeled, a végére mégiscsak rendeződik minden, legalábbis  a java és úgy döntesz, tán mégsem eszed meg az első szembejövőt.

Szerintem vegyék fel a világörökség tagjai közé.
A PMS-sel meg kifele.

sztem Shelley is futott

Hogy mentem volna inkább sárkányrepülni.

Volt a múlt héten egy 1, 8 km-es  olyan futásom, amiről még nem is írtam, sokat ugyan nem kellene ragozni:nagyon rossz volt. Meg is állnék itt, ha tegnap ez a sorozatnak induló rémálom nem folytatódott volna, s ebből már ki is derül, hogy dehogynem.

Szerintem az Év Legrosszabb Futását már elkönyvelhetem, s nem zavar, hogy még csak szeptember van, egyelőre ugyanis nem tudom elképzelni, hogy ennél rosszabb is lehetne. Teljes kétségbeesésben vagyok.

Úgy történt, hogy alaposan bemelegítettem (jó, másképp mondom: én ezt már annak érzem), éppen azért, mert mostanában alibiztem ezzel és gondoltam, hogy biztosan ezért volt rossz, de már tudom, hogy nem , nem oszt, nem szoroz, ha szar akar lenni, az is lesz, beleszólásom nincs.

Röviden úgy tudnám jellemezni a legtalálóbban, hogy mindenem fájt deréktól lefelé. A felsőtestem remekül bírta a gyűrődést, a belsőségek is szépen dolgoztak, nem szúrt az oldalam, nem volt légszomjam, a pulzusom is tök jó volt, csak a lábaim. Milyen kár, hogy lábbal kell futni. Esküszöm, úgy éreztem, mintha 2 darab 5 centi átmérőjű, tömör ólombot lenne a sípcsontom  helyén, s bár az anatómiai ismereteim nem fényesek, azért úgy képzelem, hoyg ez nem járja. Hogy ez nem helyes.

Mindemellett görcsölt a bal lábam, amitől ismét a jobb oldalamra nehezedtem, ami ismét nem tett neki jót, és ha mindezt összegezzük, akkor azt mondhatom, hogy nagyon csúnyán káromkodtam, miközben a darabossá vált mozgásomon igyekeztem valamit hozni. 

A 4,5 km-en ötször (!) álltam meg, pedig iszonyú lassan mentem, és ilyenkor, mikor iszonyú lassút mondok, nem 8 perces km-eket értek, hanem 9,20-asakat és ettől még jobban nekikeseredtem és sajnos, bőgtem is az út szélén. Ácsorogtam az út szélén és bőgtem. Aztán itthon is.

Az egyik része a dolognak, hogy nem értem, mi történt, mitől lettem ennyire rossz és mitől nem megy és hasonlók, a másik része viszont az, hogy mentálisan teljesen a földhözvágott ez a röpke etűd, azóta se térek magamhoz. A legtalálóbb az a mozzanat, amikor álltam az út szélén és arra gondoltam, hoyg idevaló vagy, az út szélére, megint kiderült. Ez még mindig nem az a poszt, ahol  a pszichés nehézségeimről fogok konkrétumokat írni, de annyit elmondok, hogy nagyon nem tett jót nekem ez az egész és most nem tudom megfejteni, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, melyik részem hatott a másikra, de tök mindegy is, mert utálom az egészet úgy, ahogy van.

jaj, nincs békém se kinn, se benn *

Persze, nem adom fel, tudok szívós lenni, és ez kell is most, meg azért vannak jó és nagyon jó emlékeim a futáshoz köthetően,  szóval, nem így megy ez, de hogy ilyet.. elképzelni sem és nagyon kell magam durálni, hogy holnap viszont nekifussak.

És most csak olyan kommentek jöjjenek, please, hogy nekem is volt ilyen, már futottam 10 km-t, mikor egyszercsak az 1 sem ment,  és aztán mégis, és ez hullámvölgy és van ilyen, és készülj, mert lesz is, és nopara, és hasonlók. Mert a pszichodrámából tökéletesen ismerem ezeknek a pozitív hatását.

* Shelley: Csüggedt nápolyi stanzák