2015. június 22., hétfő

Szelce50B

Az egész úgy kezdődött, hoyg Panka kérdezte, nincs-e kedvem ehhez a túrához. És volt. Nagyon régen jártam Aggtelek környékén, s mindösszesen egyszer, akkor is csak a barlangban, szóval, menjünk.

Maga a túra úgy 50 km-es, hogy a B verzióba beillesztettek egy 2,5 km-es barlangos részt, ami azért igen előnyös, mert bár a táv nem számított bele a nagy egészbe, de a szintidőbe igen, tehát kapásból 1 órát vesztettünk, mire végigértünk rajta - viszont klassz vezetést kaptunk. Én ugyan kihagytam volna szívesen, de ha barlangásszal megy az ember túrázni, akkor le kell menni. 598 lépcsőfokon. 

A szervezők több távot is kínáltak, de mindösszesen 200-an vehettek részt rajta, gondoltuk is, hogy hű, ez nem a Gerecse50 (azon is együtt voltunk), ahol tele volt az erdő - és nem is. A mi távunkon 11 ember rajtolt  és egy kezemen meg tudom számolni, a nap folyamán hány emberrel találkoztunk. Nem túratárssal, hanem úgy egyáltalán.

Jól felkészültünk az útra, mert a kiírásból számomra az derült ki, hogy nem lesznek frissítőpontok, s sokat nem is tévedtem, bár egyszer megkínáltak minket borral, egyszer pedig friss kávét kaptunk - de alapvetően magunk gondoskodtunk magunkról. Nekem ezzel nincs bajom, bár zsíroskenyeret hagymával legális csak túrán tömhetek  a képembe, ezért járok túrázni szeretek is élni  a lehetőséggel.
A szintidő 12 óra 30 perc volt, nagyjából egész napra való folyadékot és élelmet vittünk magunkkal, meg persze meleg holmit, esőkabátot. 

Valami egészen hihetetlen és elképesztő helyek mentünk, azóta is úgy gondolok vissza rá, hogy talán még soha nem jártam ilyen gyönyörű vidéken. Ez, persze, lehet, hoyg nem így van, de a kijelentés jelzésértékű.


tengerszem


Nem vagyok az a típus, aki lépésről lépésre leírja, hogy hol fordult jobbra, hol balra, az ellenőrzőpontokat sem fogom részletezni, inkább csak a benyomásaimat írom le, perpill  nem tudok szabadulni az élményektől, nem is szeretnék még. 

Az itiner nem a legjobb volt, voltak benne kisebb bakik, az egyik ilyen éppen a "forduljon jobbra" volt, miközben az EP az ellenkező irányban volt. Az útjelzés hiányos volt, jó párszor előfordult, hogy volt jelzés - nincs jelzés. Szalagozás sehol. Ellenben elágazás. Többször megtettük, hogy Panka ment az egyik úton, én a másikon, hátha valamelyikünk meglátja, melyik is a helyes út, de nem láttuk meg, így elindultunk az egyiken. És időnként, konkrétan háromszor, nem jól döntöttünk. Eltévedtünk. Mondom, háromszor.

Emellett kétszer áztunk meg, mindkétszer a bugyinkig. Volt nálunk esőkabát, hogyne lett volna, így én csak deréktól lefelé áztam át teljesen az esőtől. Deréktól felfelé az eső nem tett bennem kárt, remekjó a Fregatta esőkabátom, érdemes volt belefogynom - hogy mégis ugyanolyan vizes voltam, mintha? ... hát, megizzadtam alatta rendesen. Az első eső kétszer fordult jégesőbe, egy ideje már nézegettem, mégis mik lehetnek azok a helyre kis fehér gyöngyök a lábaink alatt, mire összeállt a fejemben a kép. A második esőről annyit tudok mondani, hogy másfél órás volt és ömlött.  

itt történt a második eső, mely egyben az egyik eltévedésünk helyszíne is volt

Volt egy Szelcepuszta nevű EP, amit egyszerűen nem bírtunk elérni. Mentünk, mentünk és mintha nem közeledtünk volna, Panka szerint már ott kellett volna lennünk, meg már a valamilyen jelzésbe bele kellett volna futnunk, de nem, így csak mentünk és mentünk - mondtam is neki, hogy ez a Szelcepuszta olyan, mint a lochnessi szörny, mindenki beszél róla, de még senki sem látta. Szerencsére igen jókat tudtunk vihogni.

 és létezik
A második megázás során (miközben eltévedtünk, csak akkor ezt még nem tudtuk) történt, hogy a szakadó esőben felértünk valami dombra (ebből nyilván több is volt), elkezdtünk (az itiner szerint) beereszkedni a völgybe, kicsit csúszkáltunk, kicsit villámlott, ezért kézen fogva mentünk lefelé, majd ezen az idilli feltételek közepette megálltunk és egyszerre mondtuk, hogy ez valami  csodálatos. És nekiálltunk fényképezni....  (lásd fentebb)


Valahol a 36. km körül rám tört a ... minden. Fáradt voltam, szokás szerint fájt a talpam (7 vízhólyag, ez később derült ki), de jó, ezt tudtuk, menni kell. Teljesen nyilvánvaló volt, hoyg nem érünk be szintidőre, de az is egyértelmű volt, hogy nem érdekel minket. Most vagyunk itt (250 km-re a fővárostól), most van lehetőség, most megyünk. Ha nem érünk be, márpedig nem, akkor nem. Mi azért megyünk és megcsináljuk. Mert akarjuk, ennyi.


Bevergődtünk Aggtelekre, s reménykedtünk, hogy lesz valami büfé vagy kocsma, de legalább egy ivókút, mert elfogyott a vizünk (én még soha nem ittam ennyit), márpedig még volt előttünk nem kevés km. Cukros kólát vételeztünk, cukrosat, igen, de ez semmi, én itt konkrétan bedrogoztam magam, először is bevettem egy Algoflex-et (talpfájás), ráöntöttem egy Mg-ampullát, egy koffeines gélt, megettem egy PowerBar szeletet, majd ezt a koktélt leöblítettem fél üveg kólával. Tudok élni, no. Viszont ettől helyreállt a világbéke, s azt gondoltam, ha 5 km-re tart ki, már megérte.

ez itt, kérem, a zöld határ

Továbbindultunk, ekkor már egy ideje nem az itinert használtuk, hanem a térképet, nem én, dehogyis ... Panka, ő tudja kezelni. A magyar- szlovák határ mellett haladtunk, de nem ám úton, hanem fűben. Derékig érőben. Vizesben. Később ez váratlanul megnőtt és Panka válláig ért, eléggé röhögtünk. Megint. Sötétedett (9 körül voltunk), két hátizsákos nő battyog a vállig érő fűben az országhatár mentén, nem létezik, hogy nem néztek minket drogcsempésznek.



És akkor beértünk az utolsó erdőbe, mely alaposan megtréfált bennünket, ugyanis egyszer csak eltűnt alólunk az út. Na jó, előtte sem széles erdei úton baktattunk, mindenféle ágakon lépkedtünk át, én tele lettem sebekkel (éljen a 3/4-es futógatya), de egyszerre csak ott álltunk jelzés nélkül a sötétedő erdőben és ez belőlem valami olyan ingerlékenységet energiatöbbletet váltott ki, hogy mikor felhívtak a Nemzeti Parktól, hogy élünk-e még, megvagyunk-e és hogy küldenének értünk autót, akkor azt mondtam, hogy N - E - M. Nem, ezt mi most már megcsináljuk, lesz, ami lesz, kiverekedjük magunkat a mezőre és valahogy igenis beérünk a célba. Még egyszer felhívtak később, hogy de ott van az autó a közelünkben, biztosak vagyunk benne? Abszolút. Pankát is hívta Balázs, hogy értünk jönne, ő ugyanúgy nyilatkozott. Ezt pedig mi már letoljuk.

Annyi engedményt tettünk, hogy aszfalton mentünk be a célba - erősen besötétedett, mire a mezőről (átvágva mindenen...) leértünk az aszfaltra, már fél 10 volt. És akkor hihetetlen tempót kezdtünk el menni - felfelé. Aggtelek közepén, a sötétben, rendes tempó mellett énekelni támadt kedvünk, így Eddát énekeltünk. Én.... én azt sem tudtam, hogy én tudom a Kölyköd voltam... szövegét, ráadásul én igazán hamis vagyok, meg elég gátlásos is, de ezek szerint létezik az az erdő, mely kihozza belőlem az Eddát. És mentünk felfelé.

Általában az a rend, hogy Panka megy elől, én pedig baktatok utána, nyilván, ha elférünk egymás mellett, akkor úgy, de ő azért gyorsabb, mint én. Most itt fordulat következett be, én mentem elől, haladtam az élen, s minden km-nél hátrakiabáltam Pankának, hogy már ennyi és már csak annyi van hátra. Végül fél 11-kor beértünk.  Diadalittasan, jókedvűen, vihorászva.
És megvártak bennünket. Jócskán túl a szintidőn ott várt ránk két szervező, volt bőven zsíroskenyér, volt hagyma, és bizony, megkaptuk a két oklevelünket is. A Legkitartóbbaknak.

Nehéz volt, mert eltévedtünk párszor, mert elfáradtunk, mert ömlött az eső, mert mindenünk csuromvíz volt, mert csúszkáltunk a sárban, mert összekaristolt minket az erdő, mert fáztunk, mert, mert, mert... De egy percét sem cserélnénk el, és ezt Panka nevében is mondom. Értem én, hoyg  teljesítménytúra, meg szintidő, meg beérkezés, meg csak akkor számít, meg akármi, de nem érdekel. 250 km-re voltunk az otthonunktól (én 300-ra), egyedül voltunk az egész úton, százszor feladhattuk volna, körülöttünk sokszor csak az erdő volt, semmi más, és bár sokszor nem is értettük, hogy hol vagyunk?, jó helyen vagyunk?, meg párszor választhattuk volna a kényelmesebb (és ugyanúgy érthető) megoldást, hogy akkor telefonálunk, hogy itt a vég, jöjjenek értünk, vagy elfogadhattuk volna a többször felajánlott segítséget, de nem tettük. Meg akartuk csinálni, s úgy voltunk vele, ha a fene fenét eszik, akkor is megcsináljuk. Túl voltunk már rég az érthető - érthetetlen mezsgyéjén, meg is beszéltük, mikor baktattunk a koromsötétben, hogy ez kívülről biztosan nem tűnik ésszerűnek, sőt, talán még mi sem tudunk magyarázatot adni rá - de kell egyáltalán?

És szerintünk ez is teljesítmény. Uff.

18 megjegyzés :

  1. Gratulálok!
    Szerintem az ország legszebb része, mindenkinek el kellene mennie arrafelé gyalog, kerékpárral, etc.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ezt hogy csináltad, Bozót? még fel sem tettem a face-ra a linket :)

      köszönjük!

      Törlés
  2. Már nagyon hiányozott a valódi Zazis blogposzt. Még az elején járok, de már most akarok írni. Persze, el tudom képzelni, mennyi idő marad sportolás és munka mellett még blogolgatni is.
    Nagy rajongód!
    F. kulcs

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. sztem mintha most visszatérne a kedvem a blogíráshoz, ráadásul itt a bringa és az úszás is, téma végülis van, ha fogadókészség is van rá :)

      köszönöm!!

      Törlés
    2. "... Eltévedtünk. Mondom, háromszor."

      "Emellett kétszer áztunk meg, mindkétszer a bugyinkig."

      "A második esőről annyit tudok mondani, hogy másfél órás volt és ömlött."


      Hát Zazi... ne hagyd szunnyadni a kezedben a pennát! :)))

      És még mindig nem fejeztem be... lopott percekben olvasgatom... de jó így is, legalább tovább tart. ;)

      Törlés
  3. Óriási gratula meg minden :) :) !!!!

    VálaszTörlés
  4. Zazi! Fogadókészség mindenképp van rá... én hónapok alatt legalább 100-szor néztem meg, folytattad-e az írást. Be kell látni, Zazi-függő lettem, és még nem sikerült leállni a szerről. :) A szuper kitartásért és teljesítményért pedig minden csodálatom a Tietek!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. jaj, hát ha van rá(m) igény, írok én!

      Törlés
  5. ÚÚÚ, Zaz ez fantasztikus volt! És ezek a fotók! Köszönöm, h jelentkeztél. Gratulálok. Üdv!

    VálaszTörlés
  6. Én csak ennyit:

    "Ha 9 héttel ezelőtt, amikor a 75 métereket futottam, azt mondta volna valaki, hogy Zazikám, nyugi, lesznek itt km-ek, noch dazu: iccaka, akkor már írom is a nyugtatót neki."

    Forrás: www.mozogazazi.blogspot.com 2013: "kis éji futás"

    Nagyon gratulálok és persze szeretettel! :) :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ági... ez szívmelengető, KÖSZÖNÖM!! egyszer majd beérek szintidőre és egyszer még Igazi Futóműves leszek!! :)

      Törlés
  7. úgy írsz, Zazi, h most azonnal indulnék.

    VálaszTörlés

szeretem, ha van visszajelzés ;)