tudom én, erős vagy, persze, de ha fejedben ott van a fejsze*

Voltak romantikus elképzeléseim az első félmaratonról, hogy majd mire gondolok, mikor már nehéz lesz, hogy a férjem, aztán Gábor, a barátaim és hogy hányan itt vannak szurkolni, meg ilyesmi   -  de semmi ilyesmi nem jutott eszembe, őszintén mondom, hogy amikor már nehéz volt (és volt!), akkor beszűkültem és csak arra gondoltam, hogy ... csak végigmegyek.

Amíg viszont nem volt nehéz (az első 15 km), addig meg úgy éreztem, hogy ez jó, ezt szeretem, ez kell, rendben van a dolog.

 szépek vagyunk vagy szépek vagyunk?

A szombati félmaratont választottam a Balaton Maratonon, mert tudtam, hogy ha péntektől lent vagyunk, velem már nem lehet bírni, elviselhetetlen leszek, szétstresszelem magam, nem tudok vasárnapig várni, jobb a békesség. Igyekeztem nem sokat nyüszögni, de így is szépen beterítettem a közelemben lévőket. Volt a szokásos aggódásom, hogy hogy futom én ezt le, de mivel nagy volt a veszély, hogy esetleg ezt már tudom kezelni, legalábbis mederben tartani, így a verseny előtt 2 héttel elmentem egy 50-es, szintes túrára, ahol ugyan nem történt semmi, de a lábamat mégis megviselte. Konkrétan fájt. Nem is futottam 10 egész napig (!), verseny előtt egyszer elmentem kipróbálni, mégis mennyire rossz. Eléggé. 15 km körül már nagyon fájt, de azért 18-ig kihúztam. Nem szívesen gondoltam arra, hogy onnan még 3 km...

(*) Én fejben még gyengébb vagyok, mint testben, így nekem ez a két hét kemény küzdelem volt, nem futhattam, viszont tartani kellett magamban a reményt, hogy mégis jó lesz ez - miközben több opció is fennállt, akár az is, hogy rajthoz sem állok. Ezt vetettem el elsőre, mondogattam, hogy óh, dehogynem, simaliba, helyrejön a lábam. Ettől mentálisan elfáradtam, nem tagadom, bár érzem a fejlődést, hogy mennyit számít, ha fejben is odateszem magam. Ezen a területen már jobb a helyzet, mint korábban, hiszen nem roskadtam össze, végig úgy voltam vele, hogy elindulok, az tuti, de azért ez nem megy magától, dolgozni kellett rajta. Fizikálisan viszont nem tudtam  készülni, úszáson és spinningen voltam, ennyit tudtam tenni.

A rajt előtt idegroncs vagyok, na, ez még nem megy, ott adtam meg magam az enyészetnek, ilyenkor szükségem van, hoyg egyedül legyek, hogy bemelegítsek, s közben valahogy összeszedjem magam. Én komolyan irigylem azokat, akik viccelődnek (!), szelfizgetnek (!), másokkal  beszélgetnek (!), röhécselnek (!), nem tudom, ezt hogy? Biztos tudnak futni, másra nem tudok gondolni.

Természetesen a fekete zónából indultam (halálzóna), bár igazából nem is tudom, mert Istvánnal és Lacival mentem be a zónába, lehet, hogy nem is jó helyre álltam? Nekik 30 perccel kevesebb idő kellett az fm-hez, hadd ne nyilatkozzam erről... én meg még az utolsó napon is még tettem fel pár számot a telefonomra abbéli aggodalmamban, hogy nem tart ki a távon. :)

Idén nem sok versenyre mentem, nem vagyok versenyzős alkat, nem bírom én ezt a stresszt (persze, értem, hogy a rutin ezen változtatna), nem bírom ezt a sok embert, mind futni akar, körbevesznek, iszonyú boldogok (mire föl? :) ), eh, hagyjuk is. Felkészülni szeretek a versenyre, na, az már döfi, valahol a távolban van valami homályos verseny (konkrét dátummal), sokat kell tenni érte, dolgozni kell érte, menni hidegben - melegben, reggel - este, ha tetszik, ha nem - ezt szeretem. A versenyt magát kevésbé, de ez is érdekes, mert ha valaki belök a rajtzónába, vagy átlök a rajtvonalon, akkor az már oké, akkor már csak menni kell, azt ismerem. Mint bármelyik vizsgámon. A tételhúzásig szétcsúszott drogos állapot, onnantól koncentráció.

És akkor végre elrajtoltunk. Én pontosan tudom, hogy mire vagyok képes, lassú vagyok, mindig leköröznek, de azért az, hogy a 7 perces tempómmal már a 2. km-en utolsó vagyok, az azért meglepett, hát hol vannak a lassú futók? a pufik? nem neveztek? ránéztem az órámra, láttam a tempót, mondtam, hogy oké, én ezt így tudom hozni, remélem, tud lassan tekerni a bringás kísérő. Persze, nem maradt ez így, nem is izgattam magam ezen, utolértem, leelőztem pár embert.

A verseny napján süvítő szélre ébredni nem jó ómen, én azt hiszem. A parton olyan szél volt, hogy a Balaton hullámzott és kicsapott a sétányra a víz, de nekem ez nem volt rossz, nyilván nem örültem neki, de nem volt tragédia. Iszonyatosan odafigyeltem a frissítésre, ittam pár kortyot a frissítőpontokon, betoltam előtte - alatta egy gélt, sőt, még egy Mg-ampulla is volt nálam, azt is megittam valamikor féltávnál. Félelmetesen fejlődőképes vagyok, a verseny előtt pár nappal lefutott 18 km elején még a bokorba hajítottam a kulacsom, visszafelé vettem fel.
Az első kör végén jó sok ismerős, barát, futótárs szurkolt nekem, az azért elég klassz,  lehet, hogy mégis el kell járnom versenyre.

Tök jól éreztem magam, de tudtam, hogy a neheze még hátra van. Nyilván önmagamhoz mérten, de nem mentem rossz tempót, 15 km -ig 7,20 min / km alatt volt a tempóm, de 13-tól már éreztem a lábam és 15-től már nagyon fájt. Móni barátnőm legalább négyszer felbukkant a távon, hol itt, hol ott várt engem, elém szaladt, futott velem, mondta, hogy nem, nem fáj az annyira, mindjárt vége, jó lesz az  - ez mennyire jó, ugye? Gábor is várt a körökön, a végén még kocogott is mellettem, nagyon - nagyon jólesett a támogatása, de ott már nagyon ingerült voltam, mondtam, hogy menjenek, hagyjanak meghalni. Úgy fájt a lábam, bele kellett jó párszor sétálnom, és esküszöm, volt az a pillanat, amikor a legszebb gondolatom az volt, hogy a pi...ba a félmaratonnal.

 nos, a képen nem én vagyok elöl... de látszik a testtartásomon a fentebbi gondolat

Viszont nem jutott eszembe, hogy feladjam, ez jó. Tudtam, hogy végigmegyek. Olyan furcsa, hogy a verseny előtti mentális téboly magán a versenyen átfordul, ott valami nem is tudom, minek kell történnie, hogy feladjam. Pedig láttam, hogy egyre rosszabb a tempó, ez azért elég demoralizáló, ráadásul messze vagyok még a céltól, még jó pár km van előttem, a lábam nagyon vacak, szenvedek. De azt is láttam, hogy vannak mögöttem és arra koncentráltam, hogy megtartsam legalább ezt a pozíciómat.

Ritka rosszul frissítek, ezt meg kell hagyni, de most nagyon figyeltem erre, így nem esett jól, hogy az utolsó 6 km-en egy korty víz nem volt, a fene a BSI-be, most komolyan. Minden bokorba hajított kulacsos történetet megbántam.

A végén Móni újra várt, felbukkant István is (gondolom, ő már beért, zuhanyzott, ebédelt, kiposztolta a FB-ra a befutóképét, majd kényelmesen elém sétált :) ), kocogtak mellettem, hát nagyon aranyosak voltak. Aztán valahogy bekocogtam a célba, kínosan ügyeltem rá, hogy a chip-et rejtő bukkanókon emeljem a lábam, nem akartam beesni. Van valami videó is, szorosan a palánk  mellett futottam be, nem ám középen, mint mások, hanem a surranópályán. Ezt  azért még gyakorolnom kell.

Nem tudom, mire gondoltam, de azt tudom, hogy odarohantak hozzám a Piroskák és ölelgettek, meg ott volt Zsuzsi is, aki Bécsből (!) jött el, nem lehetne, hogy én csak befutok?  :) Ja, és kaptam érmet is, meg adtak másfél liter vizet, itt tudom, hogy eszembe jutott, hogy bazz, nem lehetett volna ezt az utolsó km-en? Meg talán arra is gondolhattam, hogy máma már nem fut tovább, mindenesetre amikor betántorogtam a céltól talán 70 méterre lévő szállásunkra, az ajtóban azt találtam mondani a Futóműveseknek, hogy 
ezt. én. soha. többet.
Nevetgéltek.

Hát így történt. Lefutottam. 2: 43 lett az időm, nem izmos, de

1. az enyém
2. fájt a lábam
3. legyőztem a félelmeimet
4. a feladás nem opció
5. legalább már van min javítani!! :D

Sokat dolgoztam érte.
Megmondjam, mi a legjobb az egészben? Hogy most hónapokig csak úgy ... futkosok. Hogy egy jó darabig nem megyek versenyre, simán csak felkészülök egy versenyre :D

Ja, mert neveztünk Gáborral az áprilisi Vivicitta fm-re. ;)

* Tankcsapda

mire már azt hittük, hogy végre megérkeztünk, jön egy újabb kanyar*

Józan beszámolóra nagyon senki ne számítson, elragadott a hév. És nem enged.

Lefutottam, le én. Ez a távirati stílus, akit csak ez érdekel, már lapozhat is, mert ami mögötte van, az azért terjedelmesebb. Egyszerre szeretnék írni a csapatról (az én csapatom!), a futásaimról, a hangulatról, az időjárásról, a páromról, mások futásáról, Siófokról, a Balatonról, a szurkolókról, ismerősökről, s ha lehet, minden egyes aspektus kerüljön bele minden egyes mondatba.

tanulékony vagyok, már előre nézek. nehéz is megtalálni

Hogy ideges voltam-e már pénteken, arra azt a zsánerképet tudom felmutatni, hogy pakolgattam a ruhákat a táskába és mutattam Zoltánnak, hoyg tessék, most akkor öt bugyit is berakok, mert emlékszem, hogy Gardán már teljes harci díszben voltam, mikor visszarohantam átcserélni az alsóneműm (mert ugyan tele volt már rajt előtt, de azért nem úúgy), mert úgy éreztem, elviselhetetlen érzés, szóval, erre most én felkészülök, minden szabás és minta és szín lesz nálam  -  és erre rezignáltan azt válaszolta, hogy ő megmondja őszintén, egyáltalán nem bánja, hoyg most nem jön velem. Képes volt ezt mondani.

Olyan ideges voltam egyébként, hoyg a szombat délelőtti futás előtt hánytam egyet, de vasárnap pl. már nem, s ebben, úgy érzem, a közegnek volt szerepe, értsd: a csapatom. Nem bírok betelni a szóval. Rajtam kívül senki sem volt ideges, én nem tudom, miből készültek az ő idegeik, s miből a lábaik, nem idegesek és baromira futnak, vélek némi párhuzamot felfedezni a kettő között, de én az egyikkel** is beérném. Amikor már nagyon rettentően éreztem magam, akkor mindig kimentem bemelegíteni, ott elszorongtam szépen egymagamban.

Némiképp aggasztott a sok résztvevő, én szeretem, ha pár méteres sugarú körben senki nincs körülöttem, kicsit nagy az intimszférám átmérője, jó, tudom, minek megy az ilyen versenyre, viszont  a helyzetet azzal tudom oldani, hogy rögtön a mezőny végére kerülök. A legnagyobb félelmem egyébként nem az, hogy szar tempót futok, hanem, hogy le sem tudom futni. Hogy nem tudok megbirkózni a távval, kifog rajtam és bár tudom, hogy belesétálni ér, de én nem szeretnék, mert akkor nem tudok újra nekieredni és erősebb ellenfél a táv, simán legyűr. Ezen lehet változtatni? Vagy így maradok? Én leszek a darab statikus mellékszereplője?

a BSI kicsit megőrjített a rengeteg rajtszámával, meg azzal, hogy volt, amit külön kellett felvenni, zaklatott idegállapotban éppen erre vágytam. de Andi eljött velem :)

 

Szombat délelőtt volt az első 7035  méteres etap (hatodmaraton), én tényleg szedtem a lábam, de bennem volt az is, hogy délután még futni kell, szóval, ésszel, kispajtás, viszont PB-t mentem, én 7 perces tempó alatt a 7 km-t még soha. Nem mondom, hogy nem vártam a végét, jólesett letudni, volt némi megkönnyebbülés. Ért egy kis inzultus, ez ugye az az etap volt, amikor váltóban futottunk, s amikor ráfordultam a célhoz vezető egyenes szakaszra, a jobb oldalon futottam, de egy rendező rámordított, hogy a váltás bal oldalon van. Én hallottam, persze, hoyg hallottam, de még tök messze voltam, mentem tovább, megint ordított, akkor visszakiabáltam, hogy oké, hallom, erre utánam futott és csak meg nem rángatott, belekiabált az arcomba, hogy akkor meg miért nem megy balra? Itt azért még többszáz méterről beszéltünk, bőven volt időm és lehetőségem bemenni a váltózónába, azt hiszem, ez elég rosszulesett. Mindenesetre váltottunk. Ritával megöleltük egymást, aztán hajrá.

Kimentem az éppen nem futó ufóműveseimhez, akik kint álltak a Balaton partján és mindenkinek szurkoltak. Egészen pontosan úgy kell ezt mondanom, hoyg mindenkinek szurkoltunk. Elvégre én is ufóműves vagyok. Ím.

Abban biztos voltam, hogy mivel nekem alapesetben is sokat görcsöl a lábam (pedig szedek Mg-ot), meg hát az alapedzettségem sem a best ever, fájni fog mindenem délutánra, a másnapról meg ne is szóljunk, ugye, így némi pironkodással vallom be, hogy vettünk Mg ampullát és én bizony a délutáni és a vasárnapi futás előtt megittam egyet- egyet, nem is fájt  a lábam, bár nem tudom, ebben nem volt-e szerepe az Engizoli által belémdiktált (!) pálesznek. Így frissítek én. Soha nem iszom pálinkát, meg nagyjából semmit, és biztos úr, én tényleg nem akartam, de Zoli elég erőszakos volt, én meg gyenge, és a páromRita is ivott. Páleszbrigád.

Ettől viszont a hozott formámnál is erősebben izzadtam, már környezetszennyezési bírságot ér az ilyen, de lefutottam a délutáni 7 km-t is, méghozzá úgy, hogy egyszercsak azt vettem észre, hoyg már 4 km-nél járok. Tudatmódosítás vagy mifene, mert az egészen biztosan nem jöhetett belőlem, hoyg ez még jobban esett, mint a délelőtti futam.

Őszintén mondom, hoyg tántorogtam***, de diadalittasan. Még az az érzés is meglegyintett, hoyg talán le tudom futni a másnapi negyedmaratont is, sőt, este már odáig fajult a dolog, hogy beszélgettem másokkal, ne mondjam: jól éreztem magam,  ezt hozzák ki belőlem a futótársak, kit érdekel, hogy másnap futni kell, menni fog, miért ne menne, különben is, Judit meg váratlanul lefut egy félmarcsit, mert lesérült a társa és egyben letolja. Így kell ezt, hát na.

Na de reggel....  Engem speciel nem zavart, hogy esett az eső, mert kattogott az agyam a távon, hogy nem futottam 10 km-t két hete és (classic style) ezt le sem tudom futni, elvégre tegnap még a 7 is elég volt, különben pedig nyilvánvalóan fáradtabb voltam, ráadásul egész éjjel nyújtóztatni kellett a lábam, hogy ne görcsöljön és egyébként meg mitől ilyen fene nyugodt mindenki. Úgy értem, rajtam kívül.

 

Kimentem bemelegíteni, a parton (az eddigiekhez hasonlóan) összefutottam Petty Cicuk-kal, akit előző nap előbb szemüvegben, majd anélkül sem ismertem meg, pár mondatot mindig váltottunk, mondjuk, hoyg rituálé. A rajthoz beálláskor ideges voltam, be is soroltam magam az 5 perces tempót futókhoz, a körülöttem lévők alkatából vettem észre, hogy nem jó helyen vagyok,  elefánt a porcelánboltban. Megkerestem a halálzónát feketezónát, ott volt Mónika is, valamiért ez jólesett, pedig rajt előtt határozottan nem vagyok az a barátságos típus. Elindítottam a zeném, kérdezte is, hogy mi szól - az életben nincs már több móka, válaszoltam lakonikusan.

Nem gondolom, hoyg részleteznem kellene végig a 10,5 km-t, számomra a legfontosabb volt, hogy Mónikával együtt futottuk le, hol ő ment előttem 5 - 10  méterrel, hol én mentem előtte fogalmam sincs, mennyivel, én ettől egy picit tartottam, mert sosem tesz az nekem jót, ha másra figyelek, így aztán én csak mentem a saját tempómban, gondolom, ő is. Csak hát egy a tempónk. 

Rengetegen voltak az úton és nagyon sok ismerősöm kint volt, Koór Béci, Zsuzsi, DK-sok, az ufóművesek kijöttek és már a 3. km környékén is ott voltak, a befutónál pedig akkora őrjöngést csaptak, hogy  kicsit könnyeztem is.

Az első pár km nem esett annyira jól, nem volt gond, de (a bemelegítés ellenére) éreztem én az előző napi 14-et, viszont bíztam benne, hogy ez feloldódik, így is lett. A 8. km-nél elkezdtem kicsit vicsorogni, ott arra gondoltam, hogy mit jelent a maradék 2 km itthon (az 500 métert nem számoljuk, az nincs, ugye), hogy elfutok a szokásos útvonalamon a tábláig és vissza, nehogy már, hoyg ne tudjam megtenni. Érdekes, mert szokásom szerint (erre nem törekszem, ez így alakul) itt meghúztam picit****, az utolsókon mindig tudok még  rátenni egy (homokozó)lapátnyit, s lehetett még szufla is, mert ekkor elszáguldottak mellettünk az első félmaratoni távot futók (yep), s odakiabáltam Mónikának, hoyg ez nem a Deli Gergő volt? Igazából csak ellenőrizni akartam, neki van-e még szuflája. Volt.

Aztán meg befutottunk. És útnak indítottuk a váltótársunkat. És jól megöleltük egymást...

a futanet  szerint 6,59-es tempóm volt, tök mindegy, nekem ezt mérte a RK, korábban indítottam el. legalább 30 másodperccel, gondolom

Lefutottam. Érdekes, én azt hittem, ha a párom beér, akkor kapjuk meg egyszerre az érmet, de nekem már az én etapom után odaadták. Többször mondtam már idén, hogy várom az én érmem, az Ultrabalaton ritka szarul sikerült, ma már ki merem mondani, mert nem izgat, nem az én versenyem volt, hiába van érmem, nem érzem magaménak. A Panorámafutás szenvedőre sikeredett (az érzéseket tovább őrzöm magamban, mint a tempót). Az első, ahol azt éreztem, hogy az enyém, az az esztergomi 10,5-es volt, arra büszke tudok lenni. És erre most nagyon.... Nem spilázom ezt túl, majd lesz egy külön bejegyzés.

Az eső az én szakaszomon végig esett, a páromnál elállt, de engem egyáltalán nem zavart, őszintén mondom. Hideg nem volt, bár sokan futottak sapkában, kesztyűben, dzsekiben, mindenféle téli szerkóban, de ugye nekem van ez a belső hőháztartásom futás közben*****, a szigetelőrétegemről nem is szólva. Frissíteni  nem szoktam, azt most is kihagytam, s mivel jött fentről elég folyadék, most még magamra sem kellett önteni, a BSI velem olcsón megússza, cserében kiabálhat velem a rendező.

Rita befutójára már száraz ruhában mentem ki, a rajt közelében vártam és együtt futottunk be. Ready. 

Mit is mondjak még? Nem hittem el, hoyg meg tudom csinálni. 

Azt hiszem, az elég nagy áldás, hogy vannak, akik hisznek bennem. Hogy vannak, akik nem szűnnek meg bátorítani, pedig baromi unalmas lehet és még amikor azt mondják a paráimra, hogy bla-bla-bla, azzal is biztatnak. Hogy van, aki futtat engem :D. Hogy felkészít. Hogy idetolja az edzéstervet időről időre, amelyen én lesápadok, ő meg nevetgél. Hogy azt mondta a verseny végén, hogy elérhetem, amit akarok és határozzuk meg a jövő évi célt. Hogy olyan csapatom van, ahol az én eredményem is eredmény, ahol megölelnek és gratulálnak nekem. Előtte meg bátorítanak. Hogy kialakult egy tágabb kör, amelynek tagjai virtuálisan és élőben is drukkolnak és nyomon követnek. Hogy kiállnak az útra esőben és pacsiznak és kiabálják a nevem. Hogy van egy szűkebb futóbaráti köröm, akikkel átléptük a futótárs - barát határvonalat.

Hogy olyan férjem van, aki mindenben támogat. És palacsintát süt nekem. Nutellásat.

Nekem már csak futni kell, ugye?

*Quimby

** mármint nem egy lábbal

*** nem a pálesztől, ezt most hangsúlyozom

**** az érzés nyomon követhető  a tempón, tök érdekes

***** kizárólag futás közben

anyám, én nem ilyen lovat akartam

Két nap múlva lesz az év utolsó versenye,  mondjam-e, hoyg kezdődő stresszben vagyok? Mondom. Stresszben vagyok.

Anyám, én nem ilyen lovat akartam. Legmerészebb álmaimban az volt, hogy félmarcsit futunk párban, már az is lelógott álmaim szövetén, de amikor nevezésre került a sor, Rita rábeszélt, hogy maraton és párban és két nap alatt. Megfigyeltem, hogy amikor hónapokkal korábban nevezünk valami versenyre, akkor könnyű elaltatni engem, távol van még, nem belátható, legyen. Na de ahogy  közeledik az idő, úgy szűkül a fenekem* tudatom, úgy válok egyre görcsösebbé és kezdek haragudni mindenkire, érzem az áldozatstátuszom erősödő mivoltát. 

Úgy lesz, hogy szombaton futunk délelőtt is 7 km-t, meg délután is 7 km-t, mert ennyire jók vagyunk, aha, aztán másnap, miután ebből a sokkból felébredtünk, még tolunk 10,5 km-t. Fejenként, úgy értem. A BSI -t azért elküldeném egy kis továbbképzésre, ez ugyanis barátok között is 49 km, a férjem szerint ez a Maraton De Luxe.

Nem akarok tovább nyöszörögni ezen, ezért megmondom, miért nem hagyom a fenébe az egészet. Egyrészt tényleg felkészültem rá, legalábbis megtettem mindent, amit Gábor írt nekem, futottam reggel, délben, este délelőtt és délután, meg futottam másnap is, meg intervall is volt, meg minden volt, 45 km jött össze csak a múlt hétre. Hát jó, 10 km-t mostanában nem futottam, tartok is tőle rendesen, de én teljesen bízom a Főnökben. Csak magamban nem, haha.

Másrészt pedig azt gondolom, hoyg legfeljebb nem sikerül. Öööö... nem konkrétan így gondolom, legalábbis nem ilyen nyílt, egyenes mondatként, hanem némi szorongással párosítva,  de még az is lehet, hogy csak szeretném ezt gondolni, vagy úgy gondolom, hoyg ezt kell(ene) gondolnom, de ha elég sokáig mondom, csak megértem, nem?  Tényleg így van, nem?

Ha nem sikerül, hát nem sikerül, de ha meg sem próbálom, az még rosszabb, nem? Jó, persze, itt jöhet a kérdés, hoyg mit nevezünk nem-sikernek, megmondom: ha belesétálok, ha nem futom végig, ha rosszul osztom be az erőm, ha megpusztulok, ha 7,30 fölötti időt megyek bármelyik távon is. Meg ilyenek. Ha eltévedek.

Ez a verseny több szempontból is mérföldkő nekem, egyrészt vannak ezek a távok (igen, fosok a 10,5-től, ez van), másrészt viszont háromszor kell futni a 2 nap alatt, tehát jól kell gazdálkodni azzal a  kis erővel, amivel perpill rendelkezem. Hogy nem futom el az elejét, amit talán úgy lenne helyes mondani, hogy nem futom el az elsőt, a francba. Nem szívesen gondolok bele, kicsit ideges is lettem, hoyg megláttam ezt a mondatot. Eddig úgy történt, hoyg egy eseményre felkészültem többé - kevésbé jól, ott megtettem tétjeimet és mehettem aludni. Nyújtottam, zuhanyoztam, de legfőképpen fellélegeztem. Most meg...  Egy kicsit nem is hiszem el, hogy erre én képes vagyok, de majd élesben kiderül.

Az azért elég jó, hogy nagyon barátságos szintidőket írt a BSI, ezért ezen speciel egyáltalán nem aggódom, ilyen is van, de némiképp aggaszt, hogy nem fogok-e eltévedni, tudom, hoyg hosszan futunk előre, majd bekanyarodunk (párszor) és hosszan vissza és el - té - veszt - he - tet - len, de láttunk már karón varjút. És megtalálom a váltózónát? Meg a párom?

A frissítés témakörét rövidre vágom: eddigi tapasztalataim alapján nem élek vele, s bár tudom, hogy ez így nem annyira jó, de most nincs kedvem még próbálkozni sem vele. Én csak végig akarom futni. Remélem, nem felejtem el, hogy ősz van és nem próbálkozom a folyadék külső alkalmazásával sem.

Beszereztem egy homlokpántot, ez az év felfedezése, egyrészt a fejem tetején távozhat a hő (és hő, az aztán van), másrészt a homlokom védi a széltől, harmadrészt végre a fülemben marad a füles (tudom, itt csak az egyiket szabad használni), negyedrészt a fejemre merőleges bal fülemet odatapasztja a helyére. Tiszta haszon. 

Mi is van még? 

Erőt, egészséget. 

Hehe.

* úgy értem, zabszem