az edzésterv az egy szép, kerek, ideális és élvezhető ... cucc

Nos, az úgy volt, hogy tavaly nyár végére már semmi nem ment úgy, mint kellett volna, túledzett (vagy mifene) voltam, kedvetlen, nem fejlődtem, fájt a lábam és egyáltalán, nem is értettem, hogy mi történik velem.

Az Ági (aha, az az Ági) pedig mondta, hogy van neki ez a remek férje (ez egy ilyen család), aki mellesleg futónagykövet és segítene nekem, már leírtam a  történetet, csak biztos nem figyeltetek, azért kérdezitek, hoyg mi történik velem. Lebuktatok, az van.

Mindenesetre én még kérettem magam egy kicsit, főleg azután, hogy a Főnök látni akarta, hoyg futok, ez volt az a pont, ahol fal került kettőnk közé, az márpedig nem létezik, hogy én a cuppruhámban  teljes testem felfedjem mások előtt, akik ráadásul úgy futnak, mint a nyúl, akkor így maradok inkább örökre.

Csak hát nem ment a futás, teljes sikertelenségben voltam hosszan és nem annyira szerettem, frusztrált is voltam, meg dühös is, meg zsákutcának is éreztem az egészet, így azután a férjem bepakolt az autóba és elvitt az edzésre. Életemben nem voltam még edzésem, tornaórán is csak azért, mert nem volt elfogadható indokom a felmentésre. Az edzésen való részvételről itt olvashattatok.

Na, és most már a hatodik hónapot kezdjük, hat hónapja kapom a személyre szabott tervet. Minden edzéstervet többször elolvasok,  egyszerűen még mindig rácsodálkozom, hogy ez nekem készül, nekem írja a Főnök, nem-futós napokon is mindig nyitva van, tök jó érzés, hogy nekem edzéstervem van. Állati komolyan hangzik, nem?

No, hogy mi változott.

1. nem fáj semmim. kezdhettem volna fennköltebben is, de ez annyira fontos a számomra, s annyira döntő, hogy na..  nem kell ezt magyarázni. ősszel már minden futás közben és után fájt a sípcsontom, s bár továbbra is azt mondom, hogy a fekete nadálytő krém a number one, mindent helyrehozott, de azért ne tekintsük már ezt normálisnak. ennek vége, nem fáj a sípcsontom, az Achilles-em sem (még ilyen is volt, aha), sem futás közben, sem utána. legfeljebb a fenekem fáj, ha izomlázam van, de még abból is az a jóleső típust kapom, amit szeretek.

nyilván megfelelő a terhelésem, azért van ez így - nem értek hozzá, én csak a tapasztalatom mondom.

2. változott a táv. ez elég nehéz volt, fel kellett dolgoznom, hogy a nyári (veszett lassú) 10 - 11 km-ek után újrapozicionálás van és újra kellett szinte kezdenem az egészet és 2 perceket futkostam, meg 3 perceket, meg ünnepnapokon 5 perceket és minden etap között még sétálnom is kellett és ez furcsa volt, ráadásul, mikor megkérdeztem, hogy mikor lépünk tovább, azt válaszolta a Főnök, hogy ha majd ez megy megerőltetés nélkül - ah. hónapról hónapra haladunk szépen tovább,  jól felépített, izmos kis terveket kapok.

3. fejlődöm. de tényleg. nehéz nekem ezt leírnom és szívem szerint rögtön oda is írnék egy kisebbítő helyesbítést, mert olyan, mintha az orcám a duplájára nőtt volna, de na, tényleg ez van. számomra is elképesztő, de könnyebben és gyorsabban futok. jó, nem 15 km-t, de pl. a mai futás szívmelengető volt, 4 km fölött sikerült az adag. én szeretem minden nap hónap végén egy korábbi, hasonló nagyságrendű futással összehasonlítani az új eredményt, de már kezdek lejönni a szerről, februárban nem is hasonlítgattam, néha már csak az aznapit nézegetem meg párszor. már csak napi egy vodkát iszom, tudjátok.

én a számokon lógok, de a Főnök megmondta, hoyg 10-ből 7 alkalommal meg sem nézi a általam minden létező oldalról dokumentált futási eredményt, hanem azt olvassa el, hoyg mit éreztem, az sokkal többet mond. már néha nekem is fontosabb ez. hát mondom, hogy fejlődöm, na.

4. néha már elhiszem, hogy egyszer fogok tudni futni. ez necces terület, csínján kell bánni a szavakkal, mert baromira félreérthető. alapvetően tele vagyok kétségekkel az élet minden területén, optimista sem vagyok, nehezen hiszek el bármit is magamról, ez  többször megjelent ezen a felületen is - mindig mondom, hogy a futás során a saját személyiségünk alapvonásai kerülnek napvilágra, nem feltétlenül a legfényesebbek. viszont olyan hátországom van, ami nélkül nem nagyon tudnék elkezdeni semmit, a férjem, a Főnök, meg a Főnökasszony adják a támogatottságomat. nekem ez kell, gyerek vagyok, igen, tudom.

5. egyre jobban szeretem a futást. jó, tudom én is, hogy már illő, egy ideje azért már futok, meg néha már szerettem is, de már jó ideje tényleg szeretem, még akkor is, ha nyűglődöm (nem is ígérem, hoyg nem fogok).

6. halálnyugodt vagyok a felkészülésemmel kapcsolatban, úgy értem, nekem csak csinálni kell. ebben nyilván szerepe van annak, hogy a terv rám van szabva, az én képességeimre, az én pillanatnyi felkészültségemre. nem állít megoldhatatlan feladatok elé, minden olyan, hoyg nagyon kell dolgoznom érte, semmi lazsálás, meg könnyelműség, viszont minden cél elérhető. ez azért elég klassz, nem? minden edzésterv első olvasásakor felmerül bennem, hogy miketírezaGábor??, majd minden terv végén arra gondolok, mikettudottelőreezaGábor! ez iszonyú jó érzés.

Lubics Szilvi írta a héten, hogy a húr akkor szól szépen, ha megfeszítik - ez gyönyörű hasonlat.
a személyre szabásért nem tudok elég hálás lenni, éppen tegnap érkezett e-mailben valahonnan valami felkészítő terv (fogalmam sincs, miért kaptam), muhaha. az instant tervek jók és segítséget kínálnak, ez így van, nem vagyok ellenük, csak én meg nem vagyok instant, az a baj, nem ismerik a nem létező sportmúltam, csak hogy egy példát mondjak.

7. a komfortzóna feszegetése megvalósul. oké, azzal, hoyg felálltam és elkezdtem mozogni, már iziben a zónán kívül találtam magam, de egy idő után elvesztettem a fonalat, nem tudtam, hogy mennyit bírok, mit érdemes még csinálni és mit már nem, mi az, ami már baromság és akár árthat is, ugyanakkor mi az, amiről én ugyan azt gondolom, hogy ez nem fog menni (minden), pedig de. ez összefügg az előző ponttal, de külön is meg akartam említeni.

Azt azért elég fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem egyik napról a másikra alakult ki mindez (pedig én eléggé szeretem a gyors megoldásokat), hanem egész ősszel - télen (mondhatnám, a háttérben) szép nyugodtan ment a közös munka, szóval itt volt 4-5 hónap előzmény. egyszer írtam is róla, hogy nem látom át a működést, én csak végrehajtó vagyok, de szerintem a most még az univerzum különböző pontjain található edzések egy szép, nagy cél felé futnak össze, nem nekem kell ezt átlátnom. ez is milyen klassz, nem? maximálisan megbízom a Főnökben, ő tudja, hogy hogyan kell ezt, azért már ismer is valamennyire  - és akkor itt most megállnék. Az még csak hagyján, hogy mennem kellett hozzá futni (nem aludtam előtte, ofkorsz), hogy nézte, hogy futok és segített, hogy a karmunka jobb legyen (karmunka! ki a fene gondolta volna..), meg hogy nem csapkodom-e a lábam, meg ilyenek, de amikor mélyponton voltam a múlt héten, akkor felhívott és lelket öntött belém, most erre mit is mondjak, ez biztosan nem tartozik a futónagyköveti feladatkörbe.


Egy bajom van vele: egy kicsit túlkvalifikál, többet gondol rólam, mint amilyen vagyok, de majd az idő, tudjátok.
Az együttműködésünk különben sem azt jelenti, hogy láss, világ, miket fogok mostantól futni, éppen ellenkezőleg: a leglényegesebbnek azt tartom, hogy, hogy a segítségével kezdem belátni, hogy magamhoz képest változtam sokat, magamhoz képest fejlődtem (és remélem, fejlődöm), jó, még dolgoznom kell azon, hogy ez vérré  váljon bennem és ne idegesítsem magam más teljesítményén, de rajta vagyok. A Főnök mindig nyugalomra int. Az meg nekem nagyon megy.

És mielőtt valaki azt gondolná, hoyg ez egy rózsaszín történet és rácsöppenne a nyála a billentyűzetre, szeretném elmondani, hogy volt, amikor azt mondta, hogy Rita, baj van. És nem a lábadban. :D
És adott szituációban ez egy remek mondat volt.


(szívem szerint szépen ideírnám a nevét, de nem szereti a személyi kultuszt. mit is mondhatnék)

az 1500-as puzzle még várat magára

Szoktam azzal mentegetőzni, hogy én a betűk barátja vagyok, nem a számoké, de azért a mai teljesítményem még engem is meglepett. Viszont adekvát módon használtam egy újonnan tanult káromkodást.

Ezt a hetet a főnök erősnek minősítette és igazat kell adjak neki, ma pl. 6 x 4 percet kellett futni, közöttük 1,5 perces sétákkal, ez nyilván másnak semmi, nekem  elég volt, de úgy, hogy közben a legutóbb Ágitól tanult káromkodás is kicsúszott a számból, nem tudom, illik-e itt ilyet mondani, de  a történelmi hitelesség kedvéért lejegyzem: kurvákvérefolyjonpatakokban.

Természetesen ismertem én már ezt, csak a köré épülő szituációt nem tudtam elképzelni, de végül minden mozaikkocka a helyére kerül az életben.

A számokról meg annyit, hogy bepötyögtem a runkeeper-be a mai intervall edzést, hogy 6 x 4 perc, oké, közöttük 1, 5 perces séta és ez utóbbit 1,50-nek írtam be az 1,30 helyett. És még csak észre sem vettem. Nem tudom, ez ront vagy javít a helyzetemen. Vágvölgyi tanár úr most vágta földhöz a szemüvegét.

Mindehhez kiderült, hogy 6-ig sem tudok elszámolni, lehet, hogy ahogy Fibonacci-számsor megvan, de csak azért, mert az csak elmélet és érdekesség, éles helyzetben 5-nél húzódik a látóhatár, a 6 etap helyett 5-öt abszolváltam. És ezt sem vettem észre.

Bezzeg a káromkodás, azt azonnal jólesően konstatáltam.

kipróbáltam, tényleg hat

Mielőtt bármit is mondanék, szeretném leszögezni, hogy erről is az Ági* tehet. Mint tudjuk. Szerencsére.

Az történt ugyanis, hogy az Ági (is) mondta nekem, hogy az nem jó, hogy én ilyen sokat futok (figyeljünk a mondatra, hájjal kenegetnek), mert ez sok és hiába, hoyg lassan, nem lesz jó vége, de van neki egy férje, aki szívesen segítene nekem, és hát futónagykövet. Én speciel láttam már ilyet (szót), de csak nyomtatásban.

Lehet, hogy a blogból nem tűnik ki, ám én tényleg szeretnék ésszel futni, nemcsak lábbal, van a túlsúly, meg van a rám tökéletesen illeszkedő Churchill-féle mondás, ami nemcsak elmélet, hanem színtiszta, 45 éves gyakorlás, szóval, kell a figyelmeztetés, mert még a végén elkap a gépszíj és már csak azt veszem észre, hogy átszakítottam a maratoni célszalagot. Jah...

Az a lényeg, hogy a futónagykövet is ember ám, csak ilyen hosszú titulusa van. Egyébként meg Gábor. Leveleztünk párszor és meggyőzött, hogy ha hosszútávon szeretnék futni (és ezt ne úgy értsük, hogy hosszútávot, hanem úgy hogy forever, vagy ilyesmi), akkor azt ne így, mert ebből  sérülés lesz, lehet. És hogy szívesen készít nekem edzéstervet. Nekem meg még sosem volt ilyenem és különben is milyen jól hangzik, hogy én edzésterv alapján készülök, már majdnem profi. Mindehhez pedig tök megnyugtató, innentől kezdve bátran futhatok majd, lesz fejlődés.

Nem bántam volna, ha online elintézzük ezt a dolgot, én elmondom, hogyan futok (kva jól), ő elmondja, mennyit fussak, mit kell ezen tipródni, de neeem, be kellett mennem edzésre. Edzésre. Nekem. Soha ne mondjuk, hogy soha. 

Nem akarnék hosszan időzni, hogy előtte való éjszaka hoyg aludtam és hányszor futottam a WC-re (én már oda is csak futva), folytassuk ott, hogy tegnap a férjem elvitt az edzésre. Meg voltam győződve róla, hogy egy edzésen mindenki fitt, mindenki iszonyúan fitt, mindenki gyors, mindenki izé és ez így is volt. Volt két kör bemelegítés (nem tudom, talán 2 x 200 méter?), amikor is utolsóként kocogtam be a célba, meg sem lepett, majd volt egy másik bemelegítés, esküszöm, mint általános suliban, álltunk sorban, velünk szemben egy tornatanár és csináltuk, amit mutatott, én nagyon élveztem, tök jó volt, átmozgattunk mindent, bár azt el kell mondjam, hoyg volt egy olyan gyakorlat, amit nem tudtam kivitelezni, nem fizikailag, hanem, mert fel sem fogtam, hoyg mit kell csinálni, pedig csak oldalra ment volna a kéz és láb. 

Ezek után meg futni kellett, piramisfutás volt, ez megint valami újdonság, mert fartlek, intervall, ezek már megvannak (elméletben, teszem hozzá gyorsan), mindenesetre abszolút kivitelezhetőnek tűnt a dolog, 15 másodpercig kell iszonyú gyorsan futni, utána 15 másodpercig lassan, aztán ugyanez ismétlődik 30 - 30, 45-45, majd 60-60 másodpercig, meg talán visszafelé is? Húh, ott már nem nem figyeltem, biztos futottam helyette.

Ketten voltunk, akiknek az volt a tanács, hogy a nagyon gyorsnál csak fussunk, ahogy jólesik, a lassúnál meg sétáljunk, pedig én biztos voltam benne, hoyg ez menni fog, hát miről beszélünk, pár másodperc, csak kibírom. Még gondoltam is, hoyg ez király, nem leszek annyira lekvár, mint egyébként vagyok, egy lepkefingnyivel jobb képet sugárzok magamról a valóságnál. Hát nem. A második menetnél volt az, hogy már azt sem tudtam, hogy hány másodpercnél járunk, mennyit kell mennem, én már csak a sípszót figyeltem, hogy mikor lassíthatok, mondom ezt úgy, hogy volt átfedés a többi futóval, az ő lassú menetük sokkal gyorsabb volt az én gyorsamnál. 

Az a helyzet, hogy másokkal futni (ezt úgy értem, hogy más is a pályán van...) egészen más, mint egyedül, én nagyon igyekeztem az elején ( 100 méter sem), mert jobbnak akartam látszani, de aztán a kör felénél meg azt mondtam, miközben elzúgtak mellettem, hoyg a frászt, nekem itt csak magammal kell törődni, ha így futok, ha így kocogok, ha így sétálok, akkor így, ez van, mindenki láthatja, hogy kövér vagyok. Nnnna.

A Gábor tök rendes volt, minden körnél mondta, hogy csak lassan, ne siess, állj meg, ha sok, nyugalom, csak jólesően, a végén pedig jól átbeszéltük a futásaimat**, maradjunk abban, hogy az  a hektikusság, amit eddig én (három, egymást követő nap is elmentem futni, de volt olyan is, hoyg egyik nap 7 km-t, másik nap 1-et és ne soroljam tovább) produkáltam, az felejtős, meg annyit, amennyit én, azt biztosan neeeeem, hanem max. 4 km egyelőre és az is szétszedve, de lesz erről egy konkrét terv jövő hétre, csak most még gyorsan elmegy messzire futni egy nagyot.

Mindeközben fentebb nevezett Ági a pálya széléről figyelt, mondhatnám, páholyból. A cimbijével. Amíg volt erőm, még kiabáltam jópofaságokat nekik, de erről gyorsan leszoktam, nagyon vitte az oxigént. Elfele.

hogy elfáradtam-e

* az Ági kapott egy saját címkét, kivívta, megérdemli :)

** korábban excell-ben elküldtem neki a mikor, mennyit, milyen tempóval -t