2014. október 16., csütörtök

Garda Run 15 - első rész

Én tényleg nem akarok már többet verseny előtt idegeskedni, mert ha legalább belefogynék a stresszbe, vagy ilyesmi, de az, hogy csak szabadon kószál bennem az ideg, minden gátlás és feltartóztatás nélkül, az szerintem egyszerűen nem helyénvaló. Egyesek szerint parafenomén vagyok.

A bevezető egy mondatból ki lehet találni, mit éltem át a rajt előtt, de még ha csak a rajt előtt...  A férjem átbringázott a rajthoz, ezer ember Malcesiné-ben, a téren, kérdem, hogy talált rám? Azt mondja, nem volt nehéz, a sok boldog, mosolygós, nevetgélős ember között megkereste az egyetlent, aki magába roskadtan pityergett. Tök jó, hogy jött, (többek között) ugyanis rákérdezett, ittam-e és akkor jutott eszembe, hogy a frászt, a tejeskávén kívül semmit. Az ilyen tervszerűen rajthoz állóknak célszerű beszerezni egy bringázós férjet, akinek az ivózsákja a hátán van.

háttérben a futók, előtérben meg én

De az egész nem itt kezdődött, viszont valahol be kell csatlakozni az eseményekbe, így szerintem két részre osztom a beszámolót, ma a futásról írok, még inkább, hogy érzelmekről, holnap meg másról, mondjuk, érzelmekről. Csordultig, aha.

Ott voltunk tehát a Garda- tónál, Malcesine-ben, az Esztergomi Futóművekkel, bár én magamban Ufóműveknek hívom a bandát,  nomen est omen. Három táv volt, 15 és 30 km, valamint a maraton, ill. előző nap volt még egy terepfutóverseny is - jól kimaxoltuk a helyzetet, minden távon volt ufóműves.

láttam vala  embereket, kik boldogan belenéztek a kamerába. és voltam én (nem jelölném nyíllal a pozícióm)

Előző nap felvettük a rajtcsomagot, itt jegyezném meg, hogy az olaszok még egy ilyen nemzetközi szituációban sem tudnak angolul, viszont azt el kell ismerni, hogy képesek  háromszor - négyszer elismételni a tudnivalókat (olaszul), és a végén akár változtatnak is a beszédtempón (értsd: normál tempóban mondják). Mert a nyelven nem.
Én eléggé az utazáshoz közeli időben neveztem csak, így 28 eurót fizettem a nevezésért, melyért kaptam a részvételi lehetőséget, 5 km-enkénti frissítést, valami koffeines energiaizét, ingyenes komphasználatot, egy csokit, a leadott cuccoknak a rajttól a célba szállítását és egy kompressziós zoknit. Este felpróbáltam, még az én vastag vádlimra is feljött, biztosan fogom majd használni, ha el nem felejtem.


Természetesen nem aludtam éjszaka, nézegettem az órát, meg stresszeltem veszettül és gondolkodtam, hoyg tudnék kibújni az egész alól méltósággal, végül abban egyeztem ki magammal, hoyg egyben bízhatok, a küzdeni tudásomban. A 15 km éppen 50 %-kal több, mint az én mostani távom, magyarul kva sok, de még soha nem adtam fel, lehet, hoyg szarul futottam, meg lassan, meg döcögve, meg kínlódva, de még nem futamodtam meg, hátha ez most is bejön. Majd vicsorgok, abban rutinom van.

Reggelre jól kifárasztottam magam, nem voltam éhes, csak kávéra vágytam, mindegy, egyszercsak ott voltunk a rajtnál. Milyen szépen piroslott tőlünk a tér, ugye? 


A rajtcsomagban volt egy jó erős hullazsák, ebbe tettük a száraz ruháinkat, meg bármit, amire a célba érkezés után szükség lehetett, ráragasztottuk a rajtszámos matricát és behajigáltuk a megfelelő helyre - mire odaértem Torbole-ba, ez ott várt. Ha lett volna eszem, nem a futógatyám zsebébe teszem a kajára szánt 20 eurót, hanem ide, a zsákba, ugyanis annyi vizet ontottam magamból, hogy a papírpénzből szinte csavarni lehetett az izzadtságot vizet.

konténerek, ide hajigáltuk be a hullazsákokat

kicsit megrogyva, már a verseny előtt. de azért van, aki vidám, ugye :)

A rajt előtt megjelent Zoltán, éppen valamelyik sarkon zokogtam talán, rettenetes volt. Én komolyan úgy szeretnék nyugodt és mosolygós lenni, tessék mondani, ezt hogy kell? Hogyan kell nem idegesnek lenni? Próbáltam én arra gondolni, hogy most már éppen tök mindegy, itt vagyok, most már lefutom valahogy, de egy mondat köré koncentrálódott a tudatom: nem fog menni, hogy fog menni, sehogy se fog menni.

Rajt. Elindultunk. Körülöttem az ufóművesek, 20 méter után nekimegyek egy oszlopnak. Készült róla videó, hagyjuk is talán.

A runkeeper hosszan nem találta magát, így a táv feléig azt tolta a fülembe, hogy nulla km-t tettem meg, nulla tempóval. Nem is az volt a baj, hogy a tempót nem mondta, bár én szeretem tudni azt is, hanem, hogy nem tudtam, mennyi van mögöttem és mennyi előttem, mennyire tartalékoljak, ilyesmi. Nem vagyok én olyan edzett, hogy lendületből megoldjak egy 15 km-es távot...

Az első 2-3 km-en kicsit fájt a lábam, de ez várható volt, nem melegítettem be, elmaradt a 2-2,5 km-es lassú kocogás, akart a fene még a 15 mellé még egy kis ráadást, különben sem volt megfelelő az idegállapotom ehhez. Gondoltam, hogy elmúlik, így is lett, megtaláltam a ritmust. Jó sokan lehagytak,  kinéztem magamnak először egy gyorsgyaloglót, hogy majd vele, na, ő az első km-en rám vert 20 métert, onnantól befoghatatlan volt a számomra, egyre távolodott. Utána leelőzött egy hasonló testalkatú, ám fiatalabb csaj, az elég rossz volt, de a legszebb akkor jött, amikor egy ikerpárt toló anyuka is lehagyott - ekkor hátranéztem, hoyg legalább már az utolsó vagyok??, de nem, még nagyon sokan jöttek.

Malcesine --> Torbole (lezárás lesz)

Én csak mentem a saját szédületes tempómban, gondoltam, hogy 10-ig csak kibírom, addig ki kell bírni, csak most lassabban haladjak, mint a múltkori versenyen, mert az még csak a táv 2/3-a, ugye, nyugalom, csigavér. Meg azt is gondoltam, hogy most már tök mindegy, végig kell menni, mert balról a tó van, jobbról meg a hegy, egyetlen út van, nincs más, mint megcsinálni, akkor meg akár megpróbálhatnám élvezni is. Elkezdtem nézelődni. Nagyjából ismerem a helyet, mert pár éve itt nyaraltunk, s párszor végigmentünk ezen a szakaszon is, mit mondjak, gyönyörű... a túlparton a Nap megsütötte a hegyeket, ragyogtak, nem voltam utolsó, tudtam haladni, szólt a zene a fülembe, a rk nem mért semmit - nagyon jó volt, szerettem. Még énekelgettem is, jó, ez bentről tűnt éneklésnek, kintről szavakkal dúsított zihálásnak, de a lényeg, hogy azt éreztem, megy ez nekem. Még.

Volt frissítés, erről a maratonisták tudnának inkább mesélni, én általában nem élek vele, pedig most akartam, komolyan rákészültem, hogy iszom és talán valami banánt is elnyammogok, de rá sem bírtam nézni semmire. A vizesflakont a kezembe nyomták, kortyoltam belőle és mint valami fertőtlenítő oldatot, megforgattam a számban és ... kiköptem. Viszont nem ment pocsékba a többi, mert magamra locsoltam. Mind a fél litert. Így frissítek én. És mindezt mindkét frissítőponton.

mindjárt rajtolunk!

10 km után (egy alagúton is átfutottunk, s nagyjából be tudtam lőni, merre járunk) éreztem, hogy hopsz, az erőmnek annyi, itt a vége, ennyire vagyok kapacitálva, most kéne abbahagyni*. Körülöttem sokan sétáltak (ekkor már rég visszaelőztem a korábbiakat, sőt, másokat is - az elég jó érzés -, kivéve a gyaloglót, annak motor lehetett a lábában), de olyan is volt, hogy két futó megkért egy harmadikat, hogy fényképezze le őket az úton. Esküszöm. Az pedig meg is tette. Szerencséjük, hoyg nem engem kértek, elég morcos voltam addigra.
Ezen még valahogy átvergődtem, de a 12-13. km körül már nagyon éreztem a folyadékhiányt (mindennek a hiányát...), ráadásul akkor voltunk az alagút végén, ahol majdnem rókáztam egyet - nem tudom, miért. Sötét volt, nem volt rajtam szemüveg, csattogott  a talpunk, felkavarodott a gyomrom, az nem esett jól.

De nem álltam meg, jött a vicsorgós rész. Ez az utolsó 2 km nekem emberfeletti volt, nem túlzok, kegyetlen nehéz szakasz volt, volt némi WTF és hogy a Főnökre soha többet nem hallgatok,  csak éljem túl valahogy és ne - álljak - meg. Nem - sétálunk - bele. Akkor tudtam csak magamban röhögni, amikor az első maratoni befutó megelőzött (valami 2,25-ös idővel ért be később), volt egy felvezető motor, az ment elől, ő meg nálam jóval kevésbé elkínzott fizimiskával, s jóval ruganyosabb léptekkel követte, az út szélén álló tömeg őrjöngött, nézett utána, én meg a farvizén, senkitől nem zavartatván, senkinek fel nem tűnve futottam utána. Utána a frászt ... mögötte.

ide kellett befutnom. tudom, ne panaszkodjak

Valahogy beértem, de az az utolsó 2 km, az nekem iszonyú volt. Nagyon kellett keresgélnem az erőt minden lépéshez, fájtak a combjaim, nem mentek a lépések, úgy éreztem, nem kerül közelebb a cél egy centivel sem, egy helyben toporgok és baromira fáj, de mindenem. Szédültem és alig álltam a lábamon. Jó lenne azt írni, hogy megszépült az utolsó 2 km is, de minek mondjam, ha nem így volt és el lehet hinni, hogy nem így volt.  Úgy tudnám leírni ezt az utolsó részt, hogy képzeljünk el egy 1500 darabos puzzle-t, ennek az időre való összerakása jelentett egy-egy lépést, de a különböző darabkák a testem más és más pontjain voltak, minden lépésnél keresgéltem őket, majd kezdtem elölről.

A legszebb az egészben az volt, hoyg Zoltán elémjött és videózott. Én szenvedek és fújtatok és már a millimétereket is számolom, szédeleg a fejem (frissíts, fiam), inkább a szívem visz, semmint a lábam, ő meg oldalról, a bicajon kényelmesen tekerve felveszi mindezt... itt történt meg, hoyg állítólag elküldtem a p-be. Na jó, nem állítólag, mert ugye, a videón ott van. Utána mondtam, hoyg adott szituációban elhangzott mondatokért felelősségre nem lehet vonni --- de azért ezt soha többet ne csinálja.

 természetesen nem futás közben fényképeztem, hanem előző nap autóval felmértem a távolságot. még úgy is soknak tűnt

 

Mindenesetre egyszercsak beértem. Azonnal ittam pár pohár vizet és később megettem két gerezd almát, rendes ennivalót csak este tudtam enni, addig nem kívánt a  gyomrom semmit. Csak folyadékot...

Összességében? Összességében két dolgot tudok mondani: megharcoltam a harcomat, nem adtam fel, nem sétáltam bele, amikor már nagyon nehéz volt, akkor is futottam kocogtam, meg vicsorogtam és amikor még volt valami a tudatomban, akkor még káromkodtam is, amikor meg már nem, akkor minden erőt a lábaimba küldtem, szóval, jó, rendben van. A táv 15,6 km volt, 7,30-as tempóval abszolváltam, ez nekem igen jó, nem gondoltam volna, örülök.
Másrészt pedig újra rá kellett jönnöm, hogy le kell fogyni, le kell adni még ezt a 15 kilót, nem lehet így rendesen futni, aki nem hiszi, kapjon egy cementeszsákot a nyakába és próbáljon meg vele futni. Végigmentem, de az erőnlétem még nem az igazi, valljuk be, rengeteget kell fejlődni, nem baj, jön a tél, már csak egy verseny van, utána elcsendesedünk és alapozunk, alig várom. A stresszfaktort csökkenteni kell, a tököm hócipőm tele van magammal, elegem van, hogy éjszakákat nem alszom verseny előtt, biztos vagyok benne, hogy egy csomó energiát kivesz belőlem ez is, tiszta pazarlás, ráadásul nyilván mindenki baromira unja már. Mondjuk, én elzokogok egy utcasarkon magamban.

Még az is bennem van, hogy egy év alatt igenis fejlődtem, a Főnök rengeteget hozott rajtam, többet bírok, jobban bírom, jó, hát, messze még a cél, de 15 km!, azért az nekem sok(k), már szinte hosszútáv, amikor 16 hónapja a 75 méteremet kocorásztam, eszembe nem jutott, hogy én majd a Garda-tó partján futok egy ilyen 15-öset.
Márpedig.

Arra pedig, hogy Ufóművesek 5,20-as tempóval tolták le a 15 km-t, nem gondolok, jó? :)

folyt. köv.