2013. szeptember 30., hétfő

az hősöknek dicsérete

A múlt héten háromszor futottam és egyszer végeztem valami egyéb mozgásformát, ami egyrészt jó, mert ez barátok közt is négy alkalom, másrészt nem jó, mert öt volt tervben. Viszont elmentem drukkolni az esztergomi  félmaratonra, nagy jóindulattal ez beszámítható ötödiknek? Szerintem egyértelműen.
Ma azonban nem ez a lényeg, hogy én mit, hanem, hoyg mások mit és főképpen, hogy hogyan. Egy-egy teljesítménynél egyre gyakrabban hangzik el a biztatás, hogy hős vagy! megcsináltad! és ez tök jó, mert ha valaki, én aztán tudom, időnként milyen nehéz kilépni az ajtón, engedtessék meg nekem, hogy hősnek érezzem magam, ha éppen úgy tetszik: Közben meg azért az is van, hogy lassan mindenért hőst kiáltunk, vagyis valahogy úgy van, hogy mindenki hős, de vannak hősebbek. Meg a leghősebbek is, ugye. Sok hős közt meg elvész az ember, ugye.

Én a hős-lista alsó fokán állok, hogy úgy mondjam, én magamnak vagyok hős, jó ez így, rendben van, de tegnap, az esztergomi félmaratonon átgondoltam ezt, főleg azért, mert nemsokára írok a példaképeimről és két embert tudnék kiemelni ebből a hősrengetegből. Nem állítom, hogy a hősök szerintem egyben  példaképeim is, bár nyilván áttételesen mégis.
Szóval, az úgy volt, hogy 3 óra volt a szintidő és a versenyről majd külön írok (idő, idő), most arra akarom kihegyezni az egészet, hogy már a többség befutott és már majdnem elindultunk haza kétszer is, mert nem jött már senki, de mindig kiderült, hoyg még mindig vannak kint a pályán, hárman, ketten, végül már csak egy valaki és én mindenáron meg akartam várni az utolsót, így maradtunk. Szerettem volna ott lenni, amikor befut, s bár egész nap ordítottam és tapsoltam minden befutónak, azért a legtöbbet mégis neki adtam, ugyanis én pontosan tudom, milyen az, amikor már csak te vagy a versenypályán és már sokan nem adnak egy garast sem azért, hoyg mégis beérsz, amikor már mindennel küzdesz, idővel, izzadtsággal, fáradtsággal, lélegzetvétellel, szem előtt táncoló karikákkal, amikor már senki nincs, aki húzna vagy igazodhatnál bárkihez is,  már semmit nem tudsz, csak azt, hoyg ezt most már akárhogy is, de meg kell csinálni. Magadért. 
És megcsinálta. Fogalmam sincs, ki volt ő és hoyg hívják, és milyen futómúlt áll mögötte, de amikor megláttam, hogy megvan és érkezik, de még körbe kell futnia a teret, akkor néztem az órát, hogy meglesz, meglesz a szintidőn belül és basszus, meglett. 3 óra volt a szintidő és 2 óra 59 perc 36 másodperc alatt megcsinálta. Na, ott szipogtam. Nekem ő hős. Remélem, magának is az.

Hogy a hős-lajstrom másik felét se hagyjam ki, ugye, most  volt a Spartathlon és  hát ha Spartathlon, akkor meg Lubics Szilvi. Nem részletezem a versenyt, itt mindenki utánanézhet, de azért a 246 km-t azért csak kiemelném. Most komolyan, mi tud rávenni egy embert, hoyg 246 km-t fusson? Gondolom, ugyanaz, ami Erőss Zsoltot a hegyekbe vitte, vagy Rakonczay-t az óceánon át, vagy nem tudom, nem értem, felfoghatatlan és különben is, minek, ugye? Hát mert csak. A teljesítmény túlnyúlik a befogadható racionalitáson. 
Mindenesetre Lubics Szilvi nemcsak (utóbbi szó nagyon sok idézőjelben) résztvett a versenyen, hanem megnyerte, többet senki ne kérdezzen, én azt sem tudom, hogyan lehet túlélni, nemhogy szeretni, pláne megnyerni.  Erről többet nem tudok mondani.

A saját ma napi hősiességemről meg annyit, hogy kinéztem a kertbe, hideg van, fúj a szél, borult az ég, nem süt a nap. És futni kell menni.  
Én kicsiben nyomom. 
Nektek ki a hős, de nem viccesen, hanem igaziból ám!

(a versenyről később, ezt most csak azért, hogy érzékeltessem, mindig sikerül elkapnom a lényeget)



2013. szeptember 27., péntek

sorban a rang

Merőben felesleges mozzanatként, ám érdeklődéssel átitatva éjszaka megnéztem, mely bejegyzések vonzották a legtöbb embert, meg vagyok döbbenve, hogy a rólam (a változásomról) készült fényképes poszt letaszíttatott a trónjáról, még ilyet.

A legtöbben életem első futóversenyéről, a bostoni maratonról (mind a 4km-éről) készült írást olvastátok el, mondjuk, megértem, nagyon küzdelmes izgalmas volt, ahoyg több perccel az utolsó előtti után végre én is befutottam. Ez tehát a number one.

Második helyen még mindig nem a fotóim jönnek, hanem a motivációs poszt, a két első helyen szereplő bejegyzést 1100 ember olvasta, remélem, húzták utána a cipőjüket és mentek futni.

A harmadik legolvasottabb bejegyzésért kemény csata folyt, a fényképeim csak felértek a dobogóra*, igaz, a Suhanj-os egész éjszakás futóversennyel közösen, mondjuk, ott a Fibonacci erősen bejátszott, és ugyanezért helyért még versenyben volt a 18+-os  poszt is, szegény Marcsi, ha tudná.


Mit is  mondhatnék? 
Megyek futni.


* nem szerettem volna, ha lemaradnak, most komolyan, én nyíltan és őszintén feltárom titkaim


2013. szeptember 25., szerda

tegyük fel, hogy Django nem szabadul el

Tegnap szóba került, hogy milyen is volt  (nem olyan) régen, amikor még 75 métert, majd 100-at tudtam futni és eszembe jutottak a kultikus mérföldkövek, a Kis Tócsa, a Nagy Tócsa, a Második Fa, a Postaláda, a Lovak, meg a többi és az egész pont úgy hangzott, mint egy spagettiwestern, legyen hát Django, ami ugyan a port-on 8,8-as értékelést kapott, de szerintem túl van ez lihegve. Ja, ez nem tartozik ide.

Az utóbbi időben nem ment fényesen semmi, ami a bloghoz köthető (de azon túl sem, ez afféle vice- verza, gondolom), nehezen ment a futás, időnként meg éppen sehogysem, ettől a tőlem elvárható módon szenvedtem is, nyafogtam is, de nem ment a diéta sem rendesen, ami ugyan nem azt jelenti, hoyg toltam be a zsíros kenyeret, de azért az önfegyelem elnevezésű fiókot hangos csattanással csuktam be. 

Egészen borzasztó, hogy nem elég, hogy fizikailag eleve málnalekvár vagyok, de hogy erre még rárakódjon bizonyos hangulat is, és még kevésbé menjen, azt azért már túlzásnak érzem. Sorscsapásnak bőven elég, hogy puffadt vagyok,  nem kell egyéb befolyásoló  tényező. Ebben a nagy keservben azért arra rájöttem, mert mindig is a kristálytiszta logika volt a mentsváram, hogy ez kezelhető, méghozzá professzionális módon, vagyis az általam (jó napjaimban) sokat emlegetett "csak csinálni kell" visszaüt. Nem állíthatom, hogy a problémák mennyisége avagy minősége ettől váratlanul megváltozott volna, és sajnos azt sem, hogy a másik oldal (én) hirtelen olyan lett, amilyen mindig is szeretett volna lenni, vagyis határozott, magabiztos, konfliktuskerülő, meg csinos, kedves és bájos- ja, ez sem tartozik ide- , de legalább kimentem futni és folytattam a tornázást is, és egyszercsak kiderült, hogy na, van ott még önfegyelem, morzsa, de van. Az meg már elég a kovászhoz.

Szóval, futottam hétfőn és tornáztam kedden, és azt szeretném rögzíteni, hogy tegnap este (senki ne engedje megtéveszteni magát, ez még csak kedd) úgy fájt a fenekem, hogy nyöszörögtem este az ágyban és ez akkora elégtétellel töltött el, hogy ma is elmentem futni. Gondolkodtam, hogy menjek-e és mentem. És azt akarom ezzel csak írni, hogy könnyű elszántnak lenni, ha sima és gördülékeny az élet, nekem legalábbis jobban megy olyankor, mert engem a sikerélmény visz előre, tudom, hogy állítólag egyesek már találkoztak olyan emberfajtával, akiket a kudarc, de szerintem ez csak urban legend, amiket a jónép a kiskocsma teraszán mesél egymásnak megfelelő mennyiségű pszichedelikus  szerek hatására. 

És még azt akarom  írni, back to Django (a d-t nem ejtjük), hogy ma újra a régi pályámon futottam (lásd fentebb az állomásokat) és arról gondolkodtam, hoyg mikor szabadult el ez a belső-Django és úgy vélem, valamikor akörül történhetett, amikor az első km-t egyben lefutottam. Esetleg akkor, amikor rám jött egy nadrág. A belső-Django igenis létező vadállat izé, aki szerintem a kövérek testében él és szeretne már kimenni, de mindenféle körülmények fogva tartják, de ha egyszer elszabadul, lesz ott nemulass. És tovább is gondolkodtam (éppen jól ment a futás, nem tagadom), hogy mi lenne, ha nem szabadult volna el, és elképzeltem, hogy még kövérebben, még frusztráltabban, még nagyobb önutálatban, még kevesebb önbizalommal, még több kajával, még több munkával, még nagyobb ruhákban és még szomorúbban  élek és ez azért elég borzasztó kép, így aztán futottam is az emelkedőn egy 8,22-es km-t. Szeretném pontosítani: felfelé. Mert bár az emelkedő lefelé már lejtő, de azért legyünk  precízek.

Szóval, szerintem szabaduljon el. És legyen 8,8-as. Legalább.

itt szoktam az egyes számú futópálya felé battyogni. az egyes és a kettes közötti különbség  (a megközelíthetőséget illetően) pusztán annyi, hogy jobbra vagy balra fordulok az úton. ma jobbra.



(3, 25 km)


2013. szeptember 24., kedd

együnk is

Tudom ám, hogy úgy van, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar, meg különben is eljátszottam a belém vetett bizalmat a péntek esti besütivel, de azért most megmutatom a number one zabpehely egyik kedvenc változatát.

Először is ugyebár az van, hogy a fehérliszt és a fehércukor mint tömeggyilkosságra is alkalmas szerek kivonulni látszanak a háztartásunkból, legalábbis erősen visszaszorulóban vannak, nevüket kizárólag elítélőleg lehet kiejteni, kivéve, mikor esetleg mégsem, de az rara avis.

Fehérliszt helyett elsősorban zabpehely van, rengeteg fogy belőle, mert ebből készül a reggeli zabkása, de zablisztként is használom, simán ledarálom kávédarálóban. Nem mellesleg én is az Aldiban és a Lidl-ben veszem (200 forint / 500 gr), de ezt csak a legutóbbi tihanyi hétvége óta, mikor is sebtapaszért mentünk be az egyik üzletbe, hogy anélkül, ám az árakat meglátva 1 kiló zabpehellyel távozzunk.

Ez a müzliszelet azért remek, mert nincs benne  egyik sem a mostanában az  anthrax-szal egy szinten emlegetett két alapanyagból, s bár tudom, hogy a kalóriatartalma ettől nem lett alacsonyabb, mégis micsoda remek érzés, hogy abszolút egészségtudatos és tökéletes diétázó vagyok. Csapjatok a számra: életmódváltó.

A  recept innen. A férjem imádja. Sajnos én is.



By the way: én a diófélét megdarálom kicsit és aszalt áfonyát hajítok bele. Nem a dióba.

2013. szeptember 22., vasárnap

confession

".. és nyakamon érzem, hogy seggem milyen nehéz."
Villon

Nem esik jól sokat időznöm a témánál, ezért érintőlegesen csak annyit mondok, hogy péntek este igen sok süteményt sikerült magamba tömni a team-coaching-on és erre én készültem is. Tehát nem CH elvonás következtében vetettem magam a büféasztalra, hanem az egész héten engem érő  negatívumokat kívántam így orvosolni, van még mit dolgoznom a konfliktuskezelési technikámon, tudom.

Beszéljünk inkább arról, hogy a másnapi futáson éreztem az egész stuff* súlyát, ha nem is a nyakamon, de minden más testrészemen, nem véletlen jutott eszembe a Villon - vers. 
4,5 km-t futottam, a bal lábam a szokásos formáját hozta, én nem tudom, mi baja, kapja a magnéziumot, ráadásul nem hiszem, hogy a bal lábamban koncentráltabb hiány lenne, mint máshol, pláne nem gondolnám, hogy ezt 2,5 km körül elfelejtené, mindenesetre a második fele a távnak igen jólesett, kezdtem érezni a hűtlen kedves** visszatértének leheletét. Még nem a jelenlétét.

A coaching-on meg az volt, hogy mentem fel a lépcsőn és nem ismertek meg a már fent lévő csajok (nyári szünet utáni első alkalom volt) és tényleg láttam az arcukon, hoyg nem, és utána meg dicsérgettek jobbról és balról, szerintem nagyon cuki társaság. Na, ebbe rondítottam bele a büféasztalnál.

Nyitottam is egy új címkét "falás" összefoglaló néven.


* a stuff szó különösen alkalmas a helyzet érzékeltetésére, mondanám, hogy stuffed stuff

** az öröm. sőt: az Öröm

2013. szeptember 20., péntek

FB

Mivel több gondolat, mint blogbejegyzés, elindult a Mozogazazi FB oldala. Egy comminity oldal, nem ám közszereplő, meg ilyen marhaságok.
Ma például egy tegnapi, roppant elmés, a fittségemre lustaságomra vonatkozó megállapítás olvasható. Nem pozitív,  annyit mondhatok.

Itt lehet csatlakozni.


2013. szeptember 18., szerda

a hír igaz. de

Ezúton szeretnék elnézést kérni minden engem olvasó szír állampolgártól, amiért több kommentben is azt átallottam írni, hogy én szírt égetek*. Felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy soha nem égettem szírt és nem is fogok. Zsírt, azt igen, de azt is csak szeretnék.

Imigyen felszabadult lélekkel akkor most elmondom,  hogy elmentem ma végre futni. Mivel visszakerültem a partvonalhoz (önszántamból!), úgy képzeltem, hoyg lefutok 2 km-t, nyugodtan, élvezem a futást, örömködöm és ezzel helyreáll a világbéke.

Először is:  nem futottam le 2 km-t, csak 1, 89-et, amikor ezt megláttam a telefonon, azt gondoltam, hogy de nekem muszáj még azt a nyamvadt 101 métert megtennem, hát ez még nincs 2 km sem, aztán meg rögtön arra gondoltam, hogy kell a frászt, nekem aztán nem kell, én ott állok meg, kisbarátom, ahol csak akarok. És lőn. Sajnos, annyira lihegtem, hoyg azt hittem, lenyomtam a runkeeper-t, kiderült azonban, hogy nem, ezért lett 8 felett a perc / km, esküszöm, alatta voltam.


Azt pedig, hogy miért futottam ilyen gyorsan, senki meg ne  kérdezze, én sem tudom, de hogy ne legyen már ennyire szép a történet, mondom, hogy kétszer is megálltam, úgy fájt mindenem: Kicsit sajnáltam magam és mentem tovább. Akartam én a világbékére gondolni, de ami bölcsességet össze tudtam szedni (ne felejtsük el, hogy mindösszesen bő 15 percem volt erre), azt belesűrítettem ebbe:
Az újrakezdés nem egyenlő a folytatással.

Nem egy oravecznóra, de legalább izzadtság életszagú.



* természetesen elírás, hasonlatos a hoyg-hoz

2013. szeptember 16., hétfő

upgrade

Újrapozicionálom  magam. Megy ez nekem, akár sokadszorra is.

Úgy van tehát, hogy az utóbbi pár futás nemhogy nem esett jól, de a legteljesebb káoszt és anarchiát okozták bennem, A test lázadása c. film forgatása elkezdődött. Fájt a bal lábam, begörcsölt, rángattam, húztam, a másik oldalra nehezedtem*, bicegtem, nem ment, megálltam, újra nekilódultam nekikezdtem, és még hosszan folytathatnám, röviden: szenvedtem.

És komolyan elgondolkodtam, hogy mit csinálok rosszul és miért vágott vissza nekem az Univerzum, természetesen méltánytalanul. Értem én**, hogy sokat adtam ebbe a testbe az elmúlt időszakban, és fel kellett ébresztenem Csipkerózsika álmából és ezt nem tolerálta, de így ébresztek én, már elnézést. Én látni vélem a fokozatosság elvét, a 75 méterről eljutottam a 10 km-es kocorászásig, és lehet, hogy ez sok volt, nem tudom, de könyörgöm, volt 4 hónapja rá, hogy megszokja. Most kezd elnyöszörögni? Arról nem beszélve, hoyg ne Usain Bolt tempóját képzeljük el mindehhez, hanem egy olyan tempót, amire ha rákérdeznek, be sem merek vallani, ködösítek, hogy lassú vagyok, csak a múltkor is olyan frusztráció ért, hogy amikor ezt mondtam, az volt a válasz, hogy na jó, de az mi?, hogy 8perces km-ek? Aha, mondtam. Jah, persze.

Szóval, most ott tartok, hogy (NHné szavával élve) visszaléptetnek Ózdra és kezdhetem elölről az egészet, természetesen forgótőke nélkül. És sokat gondolkodtam ezen, hogy ha 44 évig nem tudtam és nem akartam futni, akkor ez most miért is zavar engem és miért nem lépek tovább és kezdek el sakkozni úszni vagy bringázni. Mivel a végletekig lusta ember vagyok, úgy érzem, azokat is tudnám kezdetben megerőltetés nélkül utálni.

Ugye, az van, hogy egyszer már elgondoltam, hogy idén én már nem akarok menni semmiféle versenyre, idén én már csak kocogni akarok a két falu között, és hogy na jó, azt a Maratonkát (3,5 km) még lefutom, beérek  a szokásos utolsó helyemre  -  de már nem, ezt hagyjuk, nekem a következő év számít és akkor akarok domborítani. Itt a hosszú ősz és hosszú tél, most jön az alapozás ideje, milyen remek is lesz, nem törődöm idővel, meg ilyen marhaságokkal. Csak a Maratonka ne lenne. Mert  azon még be kéne evickélnem, mert oké, elkocorászom én 10 km-t, de mire beérek, elcsomagolják még a kaput is, amin át kellene haladnom. És minél többet gondoltam rá, annál jobban aggasztott a dolog, és egyre nehezebb lett a mázsányi kő a lelkemen és egyre kevésbé tetszett nekem a dolog, hogy én ott fussak. Rossz nyelvek Vicceskedők szerint azért, mert fényes nappal kellene futni sok embert előtt, az eddigi versenyeimet sötétre időzítettem, este 10-kor volt a THF, míg a Suhanj esetében hajnal 3-kor kezdtem el a vesszőfutásom.
De nem is ezért.

És amikor ideértem, átgondoltam ezt az egész futós dolgot, hogy is vagyok én vele, még inkább, hogy ő hogy velem, szeretem látni a mérföldköveket és nemcsak az út mentén suhantamban. Az egész futásosdi azért került előtérbe, mert le akarok fogyni. Ehhez pedig mozogni is kell, tetszik- nem tetszik. Elkezdtem hát futni, ha a 7-szer 75 méteres etapok nem sértődnek meg az elnevezésen, ugye. Szép lassan nőtt a táv (őszintén szólva elég lassan), és nőtt a kedv, meg a lelkesedés, az elszántság és nőtt a kivagyiság is, valljuk be, hát ide nekem az oroszlánt is, meg a versenyeket is, fog ez menni, király vagyok.

A legnehezebb a futásban nem az, hogy egyik lábad a másik után tedd, hanem, hogy nem tudod, mennyit célszerű futni. Hogy mennyivel növelheted a km-eket. Hogy hányszor egy héten. Hogy a te túlsúlyod mit okoz a te térdeidnek. Hogy olvasol túledzettségi kimerültségről, de az veled nyilván soha, de soha nem fordulhat elő. Hogy hogyan mondj nemet egy egyébként teljesíthető versenytávra. 

Most komolyan, értem én, hogyne érteném ezt a versenytémát, elvégre mindkét verseny hihetetlen doppingszerként hatott rám, de az is igaz, hogy nem mindenkinek egyenes az útja. Nem biztos, hogy 25 kilós túlsúllyal az évben előforduló minden versenyen részt kell venni, elfogadni az utolsó helyet (pedig a részvétel a fontos), lehet, hogy tényleg előbb le kell fogynia valakinek. Mondjuk, nekem. Lehet, hogy csak apránként szabadna emelnie a távot és nem abban a pillanatban a 10 km-es versenyre buzdítani, amikor életében először végigkocogott egy ilyen távot. Hihetetlenül el tudja vinni az embert a külső - belső motiváció, bennem ezek gazdagon előkészített talajra találnak.

Most azonban ennek vége, hehehe. Én idén már csak a futás öröméért akarok futni, na jó, meg azért, hoyg fogyjak és alapozzak a jövő évre, de nem akarok frusztráltságot, nem akarom, hogy a 9, 10 -es tempómmal kényelmetlenül érezzem magam, kövér vagyok, ennyit tudok, ez van. Coelho - t megszégyenítő érzéseket akarok futás közben a testemben és a lelkemben is, igen, igen, igen. Azt akarom, hogy a futás élmény legyen, nem kényszer, nem feladat***, én csak futni akarok felhőtlen békességben, ha egy km-t, akkor egyet, ha hatot, akkor hatot, vagy mittomén.

A jövő meg még odébb van, nemdebár? Majd meglátjuk, mi lesz ebből, szerintem tudok úgy élni, hogy meg sem próbáltam maratont futni, úgy képzelem, hogy menne nekem ez, bár ha egy reggel azon kapom magam, hogy félelmetesen gyorsan és sokat tudok futni,  gátlások nélkül fogom megnyomni a maratoni futásra való jelentkezési gombot. És ebben a fenti eszmefuttatásban még az is benne van, hogy talán mégis legyűröm októberben azt a nyamvadt 3,5 km-es távot, de hogy ezen görcsölni nem akarok, na, az tuti. Én most már csak futni.

Mindezek szellemében a hétvégén Tihanyban elmentem futni a partra, 3, 5 km-t futottam szédületesen szar idővel, és még meg is álltam egyszer, igaz, az azért volt, mert váratlanul fiatal, fess férfiak kanyarodtak elém,  én pedig úgy gondoltam, hogy szombat estére nem tenne jót nekik, ha hosszan kellene látniuk a fenekem, így ott megálltam, majd visszafordultam. És most  milyen szép lenne azzal zárni, hoyg átjárta testem a világbéke (márpedig ne felejtsük el, hogy nagy testről van szó, hosszan időzhetett volna benne a béke), de nem, hanem lihegtem és szenvedtem és csak a vége felé  éreztem azt, hogy na, ez már majdnem jó volt. Ami hasonlatos a Majdnem szűz-höz.****

de legalább a kép Coelho-s, ugye? ez várt a végén




* és a nehezedés eseteben nem szójáték, ugye

**másképp mondom: nem értem

*** bár ez baromság, nekem tud örömet okozni a feladatteljesítés, szeretem az ütemterveket

**** ami pedig egy Bacsó-film

2013. szeptember 12., csütörtök

sem szebb, sem okosabb

Mivel most nem futok, csak a futásról gondolkodom* (de azt sokat és lesz is majd eredménye), így tornáztam. Elővettem a Norbit a fiókból, az elmúlt pár hónapban sem szebb, sem okosabb nem lett.

Én viszont erősebb és vékonyabb lettem, csak még nem látszik, viszont érzem, mert a Norbit 80 %-ban úgy lenyomtam, hogy kevesebb víz dőlt rólam, és bár a tempón, valamint a gyakorlatok kifinomult elvégzésén még van mit javítanom, de akkor is.

És most van itt az ideje, hoyg elmondjam, vasárnap mit mutatott a mérleg. Először is fogytam, ezt hétfőn itthon ellenőriztem,  10, 5 kiló a mínusz, de aki rám néz, ezt nem is sejti. Én jobb napokon már érzem, hoyg a csípőm és a pocakom keskenyebb belül, de tény, hogy aki rám néz, az ezt  nem konstatálja, de sebaj, majd fogja. A férjem mindig dicsér, mert ilyen cuki férjem van, biztat és dicsér, szerintem elég jól választottam 25 éve. Egyébként meg ő a letapogatásos módszerben hisz,  azzal egyértelműsíti a dolgokat, ez azonban intimszféra. Én egy szép nagy intimszféra vagyok.


Szóval, a mérleg kevesebbet mutatott, de ez  semmi, mert ez megmérte a zsíromat  testzsíromat, nagyon durva, nem akarok beszélni róla. Sok (k). Beszéljünk inkább  az izomról, egyrészt, hoyg van, nekem ha azt írja ki, hogy Önnek van van izma, már boldogan ugrom le az ősellenségről, de számszerűsítette, kérem, a testem 26, 5 %-a izom.** Ez nem túl sok, de egészen biztos vagyok benne, hogy 4 hónappal ezelőtt ez sokkal - sokkal kevesebb volt és a testzsír meg sokkal-sokkal több volt és különben is, Hanga kiértékelte nekem és megmutatta, hogy ez nem rossz, mert ezzel a normál kategóriában vagyok, tehát nem vagyok hájfej izomtalan lekvár. Kisizmos lekvár vagyok.

Mindenesetre egy hónap múlva újra mérünk, roppant módon érdekel, hoyg mi lesz, mindenesetre ha össze kell foglalnom, hogy mi történik bennem, akkor lakonikusan annyit tudok mondani, hogy: változom.

Viszont a történelmi hűség kedvéért, meg hátha idetéved valami elvakult Norbi-fan, elmondom, hogy én sem lettem sem szebb, sem okosabb. Utóbbit nem is értem.


* van, aki csinálja, s van, aki tanítja, ugye

** annyit mondok, hogy a zsír az több...



2013. szeptember 10., kedd

sztem Shelley is futott

Hogy mentem volna inkább sárkányrepülni.

Volt a múlt héten egy 1, 8 km-es  olyan futásom, amiről még nem is írtam, sokat ugyan nem kellene ragozni:nagyon rossz volt. Meg is állnék itt, ha tegnap ez a sorozatnak induló rémálom nem folytatódott volna, s ebből már ki is derül, hogy dehogynem.
Szerintem az Év Legrosszabb Futását már elkönyvelhetem, s nem zavar, hogy még csak szeptember van, egyelőre ugyanis nem tudom elképzelni, hogy ennél rosszabb is lehetne. Teljes kétségbeesésben vagyok.

Úgy történt, hogy alaposan bemelegítettem (jó, másképp mondom: én ezt már annak érzem), éppen azért, mert mostanában alibiztem ezzel és gondoltam, hogy biztosan ezért volt rossz, de már tudom, hogy nem , nem oszt, nem szoroz, ha szar akar lenni, az is lesz, beleszólásom nincs.

Röviden úgy tudnám jellemezni a legtalálóbban, hogy mindenem fájt deréktól lefelé. A felsőtestem remekül bírta a gyűrődést, a belsőségek is szépen dolgoztak, nem szúrt az oldalam, nem volt légszomjam, a pulzusom is tök jó volt, csak a lábaim. Milyen kár, hogy lábbal kell futni. Esküszöm, úgy éreztem, mintha 2 darab 5 centi átmérőjű, tömör ólombot lenne a sípcsontom  helyén, s bár az anatómiai ismereteim nem fényesek, azért úgy képzelem, hoyg ez nem járja. Hogy ez nem helyes.
Mindemellett görcsölt a bal lábam, amitől ismét a jobb oldalamra nehezedtem, ami ismét nem tett neki jót, és ha mindezt összegezzük, akkor azt mondhatom, hogy nagyon csúnyán káromkodtam, miközben a darabossá vált mozgásomon igyekeztem valamit hozni. 

A 4,5 km-en ötször (!) álltam meg, pedig iszonyú lassan mentem, és ilyenkor, mikor iszonyú lassút mondok, nem 8 perces km-eket értek, hanem 9,20-asakat és ettől még jobban nekikeseredtem és sajnos, bőgtem is az út szélén. Ácsorogtam az út szélén és bőgtem. Aztán itthon is.

Az egyik része a dolognak, hogy nem értem, mi történt, mitől lettem ennyire rossz és mitől nem megy és hasonlók, a másik része viszont az, hogy mentálisan teljesen a földhözvágott ez a röpke etűd, azóta se térek magamhoz. A legtalálóbb az a mozzanat, amikor álltam az út szélén és arra gondoltam, hoyg idevaló vagy, az út szélére, megint kiderült. Ez még mindig nem az a poszt, ahol  a pszichés nehézségeimről fogok konkrétumokat írni, de annyit elmondok, hogy nagyon nem tett jót nekem ez az egész és most nem tudom megfejteni, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, melyik részem hatott a másikra, de tök mindegy is, mert utálom az egészet úgy, ahogy van.
jaj, nincs békém se kinn, se benn *

Persze, nem adom fel, tudok szívós lenni, és ez kell is most, meg azért vannak jó és nagyon jó emlékeim a futáshoz köthetően,  szóval, nem így megy ez, de hogy ilyet.. elképzelni sem és nagyon kell magam durálni, hogy holnap viszont nekifussak.

És most csak olyan kommentek jöjjenek, please, hogy nekem is volt ilyen, már futottam 10 km-t, mikor egyszercsak az 1 sem ment,  és aztán mégis, és ez hullámvölgy és van ilyen, és készülj, mert lesz is, és nopara, és hasonlók. Mert a pszichodrámából tökéletesen ismerem ezeknek a pozitív hatását.


* Shelley: Csüggedt nápolyi stanzák


2013. szeptember 9., hétfő

FM 908

A politikai manipuláció tankönyvbe illő példája lehetne a következő mondat (ha  témába vágna):  Részt vettem a Nike Félmaratonon. A DK pólómban már benne van egy félmaraton.

A  hír igaz. Mindkettő. Csak hát én nem futottam, hanem vérnyomást mértem ezen az eseményen és a pólómat kölcsönadtam egy igazi futónak, aki viszont rendesen bele is tette a félmarcsit.

Az úgy volt, hoyg jelentkeztem önkéntesnek, mert látni szerettem volna, hogy is működik egy verseny a másik oldalon. Elvégre azt már tudom, versenyzőnek milyen (muhaha), de itt nem olyan távok voltak, amit én mostanában, így aztán mértem a vérnyomásokat a DK sátorban. Most komolyan, én azt hittem (tök gáz, de így van), hogy majd oda-odavetődik egy-egy ember, akiknek én kényelmesen megmérem a vérnyomását, elbeszélgetek vele a pulzusszámról és ideális tartományról, esetleg mesélek a sportolás jótékony hatásairól, meg adminisztrálok, majd a következő delikvens előtt elszaladok egy kávéért, s beszélgetek a többiekkel, esetleg a lábam is keresztbe rakom. Tán még a Nap felé is fordítom arcom.
Frászt.

Amikor a földalattiba nem fértem be (hangsúlyozni szeretném, hogy nem a méretem miatt), már változott a fejemben lévő kép, mert azt ugyan tudtam, hogy 13 ezer még gombócból is sok, de valahogy mégsem gondoltam át, ezért most mondom: a 13 ezer iszonyú nagy szám (emberből duplán számít), kb. 12. 927-tel több, mint amire én számítottam, s amit én ideálisnak tartok. Főleg ha egy bizonyos meghatározott földrajzi területen mozognak.
Amikor második nekifutásra azért csak bepréselődtem a földalattiba, akkor meg körbevett egy csomó versenyszámos izmos test,  és a legszívesebben egyenként odafutkostam* volna hozzájuk, hogy nem most, de én is futok ám, nemcsak nézelődő vagyok, tudjátok meg és azt is tudjátok meg, hoyg majd jövőre én is, és különben is már kocorászom vagy 10-en km-eket és igenis van helyem nekem is itt. 

Tájékozódási versenyen soha nem indulok, a férjem ezt  úgy foglalja össze, hoyg nem vagyok egy Magellán, de azért azt soha nem gondoltam volna, hogy a Városligetben is el tudok tévedni. Maradjunk annyiban, hogy én a Hősök terétől  a Hermina felé közelítettem meg a Pecsát, de legalább a  gyorsgyaloglást is kipróbáltam. Nagyon izzasztó, de megy.

A vérnyomásmérést Hanga kartársnő megtanította nekem, és onnantól kezdve én mértem és mértem, az emberek ugyanis sorban álltak, nem túlzok, állati nagy sikere volt az egész programnak, a vérnyomásmérés után lehetett a szomszéd sátorban vércukrot méretni, de van egy nagyon tuti mérlege is a DK-nak , méri a súlyt, az izmot, a zsírt, kiszámolja a napi kalóriát és talán még énekel is. A legvégén én is rámerészkedtem, de erről majd később (nem azért, mert rossz lett az eredmény, Hanga nekem úgy kiértékelte, hoyg kitűztem az asztalommal szembeni táblára a cetlit).


Még az is volt, hogy kicsit azért izgultam, elvégre itt emberek bíznak bennem és elhiszik, amit mondok mérek, ezért minden egyes embernél elismételtem a Hangától kapott instrukciókat, hogy igen, ide akkor bedugjuk a bal kezét, ennek a pöttynek itt kell lennie, de szerencsére ezt pozitívan vették a páciensek, nem úgy, hogy tejóég, ez egy balfék, hanem, hogy milyen rendes, mindent elmond, és ne ábrándítson ki senki, hogy mást gondolt akkor és ott rólam.

 mondjuk, ez a kép most megzavart, lehet, hogy mégsem élvezték?


Óriási tanulság volt, hogy ismerni kell angolul a témakört,  de az sem árt, ha az echte, eredeti angol mellett a közvetítőnyelves változatban is otthon vagyunk, én nem tudom, milyen nemzetiségek** vetődtek elém, de okoztak meglepetést. Volt például egy olyan pasi, akinek alacsony volt a vérnyomása (de már tudom, hogy futás után a vérnyomás alacsonyabb, míg a pulzus  - érthetően - magasabb) és kérdezte, hoyg mit tegyen (ezt a három szavas kérdőmondatot többször elismételtettük vele), de a Hanga nevű kitűnő orvosi lexikon éppen nem volt kéznél és akkor a hozzám érkező Judittal mondtunk neki két rendkívül gyakorlatias és praktikus és józan tanácsot, melyben felbukkant a stressz és a kávé szó is. De ez egy nagyon jófej pasi volt, s mint kiderült, humora is volt. Csak nem értettük.

A nap végén még páran elmentünk egy after party-ra, ahol benyomtunk egy fél tepsi, de legalább paleo sütit, bár úgy emlékszem, volt ott egyéb frissítés is, de az csak a hely szelleméből fakadt. Még a teljes elpilledés előtt távoztunk otthonainkba, én a mienkben azt vettem észre, hogy fáj a vállam, nem az izmos , hanem a bőrbarát típusú érzetem volt, kiderült, hoyg a nyáron begyűjtött, ám időközben lekopott színt update-eltem. Így jár az, aki nem a DK-s pólójában mér vérnyomást.



Összefoglalásképpen meg azt tudom mondani, hoyg önkéntesnek lenni baromi jó. Repetát kérek.





*nemcsak azért nem tettem meg, mert talpalatnyi helyem sem volt

** amikor loholtam a célállomás felé, éppen a kiaggatott zászlók alatt jártam, mikor a következőre lettem figyelmes:
- te, ez most egy nemzetközi verseny?
- áh, dehogy, csak vannak itt külföldről is.

ezúton szeretném pontosítani: 64 országból érkeztek futók. tessék mondani, ez elég nemzetközi vagy még dolgozzanak rajta?

2013. szeptember 6., péntek

kizárólag megelőzési célzattal

Mert proaktivitásom nem ismer lehetetlent, ezáltal viszont az erdei úton való felbukkanásom okozta károkat a biztosító nem fizeti.

Szóval úgy van, hogy a futós karrierem első évszakváltásához közeledem és ez meglehetős terheket jelent magam és a környezetem pénztárcája számára, annak ismeretében, ahogyan sikerült két hete vennem egy nadrágot (hétköznapi viseletre), mindenképpen. Először is azonnal frusztrált leszek, ha tudom, hoyg ruhát kell vennem magamnak, nem fog rám jönni, nem férek bele, nem lesz a méretemben, a szókincset a végtelenségig tudom variálni, de mind egyet jelent: nem lesz. És ennek általában alapja is van.

Mivel se pénz, se posztó, ellenben a Lidl-ben és az Aldi-ban is futós napok voltak, megkértem Donna Klára kartársnőt, hogy vegyen már nekem egy futógatyát, könnyedén belőve a legnagyobb méretet, ő pedig meg is tette, mert cuki. Nadrágom tehát van, nem bélelt, de az egy másik évszakhoz kell majd, ellenben lengő szárú, nekem ilyenem még sosem volt, már csak azért sem, mert a hirtelen felívelni látszó karrieremet eleddig egy 3/4-es (vessetek meg) pamut cicanaciban  abszolváltam, mit sem törődve bőrbarát és lélegző és übercuki követelményekkel. Persze, fel kell varrnom az alját, meg feszül is rajtam, meg még selymes érzete is van,  csak el ne felejtsem, hoyg ebben futni kell.


Hogy a jelenlegi szürke/fekete - pink tengely mellőli elmozdulás ne zavarja meg kialakulóban lévő futó identitásom, a felsőm (ezt már én vettem) továbbra is a női vonalat testesíti meg, olyan pinkes féleség. Amikor a férjem megkérdezem, hoyg ez milyen szín, nem tudott egyenes választ adni, olyanokat mondott, hogy rózsaszín, de van benne rendes magenta és lazac, de még terrakotta is. Képzőművész. Elég, ha csak azt mondom, hogy test(em)hez tapad ez is vagy részletezzem?


A legszebb rész jön. Kompressziós zokni. 700 -ért egyszerűen muszáj volt. Pink, out of question. Itt egy baj van csak, hogy az én vádlim olyan vastag, hogy a zokni teljes gumírozását kihasználva tudtam csak felszuszakolni a lábamra, akkor aztán megpihentem, majd hitetlenkedve belenéztem a tükörbe. 
Nem kellett volna.


Végül a dzseki. A dzseki nekem nem alapkövetelmény, de szembejött velem, és én ugyan még soha nem kocorásztam esőben, de állítólag akkor is menni kell, mert hardcore vagyok leszek, és ez vékony, könnyű, milyen jó. Kár, hogy utólag kiderült, hogy széldzsekit vettem. Még nagyobb kár, hogy kurvára nem jön rám, egyszer ugyan becipzároztam vidám perceket szerezvén a férjemnek, mintha vákuumal rámcuppantották volna az egészet, a mellem úgy lelapult, akárha üveghez tapadtam volna.
De legalább nem pink.

És akkor mindezt képzeljük most el zusammen a testemen. És vissza az első mondathoz.

2013. szeptember 4., szerda

másképp Vénusz

Én úgy vagyok a fogyással,  mint hazánk az euróval, hogy  mindig 5 évre vagyunk a bevezetésétől. Én meg mindig 25 kilóra a kívánt súlytól.

Ideje lenne rádöbbennem, hogy ha hosszút és lassan szeretnék futni, akkor ne fél 7-kor induljak el,  mert a lassú nálam nagyon lassú, a hosszú meg (nekem) elég hosszú, a természet meg nem tököl, az erdőben 8-kor villanyoltás van. Nem egy meghatódós típus, na.
(10,4 km)

ilyen szép napsütésben indultam, de azért ez már a lemenő nap ám, mert ennyire lassú még én sem vagyok


Az van egyébként, hogy voltam szakértőnél és állatira kiokosodtam bizonyos témákat illetően, úgyismint táplálkozás és egészség és meg lettem dicsérve, hogy mennyi mindent tudok, szerintem már csak szintetizálnom kellene ezt a sok mindent. Még inkább átültetnem a gyakorlatba, ugye.

Egyszer megkérdezte tőlem EmBé, hogy izzadok-e futás közben és nem akartam azt mondani, hogy már a(z) hatodik ötödik métertől, így csak azt mondtam, hogy rendesen. Kiderült, hogy a citromos víz nem Urban Legend ám, hanem barátunk, és barátunk a kakaó, a kókusz, a köles, a hajdina, a repceméz, és a szénhidrát is ám. Nagyon konkrét, nagyon teljes étrendben nem egyeztünk meg, átgondolva azt hiszem, hogy nekem erre lenne szükségem, én jó katona vagyok, csak valaki mondja meg a napi parancsot.

Most éppen elfáradtam a fogyásban, vagyis abban, hogy nem úgy fogyok, ahoyg szeretném, de még úgy sem, ahogy ildomos, és én már lassan ott tartok, hogy kihajítom ezt az ősellenséget*, mert már azt is hiába vetem be, hogy a ház különböző pontjain különböző súlyokat mér, én meg átlagot vonok. és ezt eléggé meguntam. Hogy azért nem felesleges mindez, azt az mutatja, hogy a most vásárolt gatyám, ami eggyel kisebb számú, mint tavaly, az az öv ellenére is csúszkál rajtam. Ez az a nadrág egyébként, amelynél megvásárláskor is nyilvánvaló volt, hogy vagy 15 centit fel kell belőle varrnom, mert úgy képzeli a konfekcióipar, hogy akinek ilyen széles a csípője, annak ilyen hosszú a lába, noch dazu a dereka nekem bő, mert ilyen széles csípőhöz vastagabb derék dukál. Hát nem.

Opcióként felmerült bennem, hogy mostantól kizárólag futás után élek az ellenség erejével, mert annak, hogy már az ötödik méter után dől a víz rólam, még a mérleg sem tud ellenállni,  fogvicsorgatva, de olyan szép számokat ír ki. Monspart Sarolta mesélte a múltkor, hogy a félmaraton után, miközben 5 km-enként frissített (döntötte a vizet magába), hogy 7 kilóval mért kevesebbet a mérleg. Szerintem elkaptam a lényeget.

Alkatilag én a willendorfi Vénuszhoz hasonlítok, régóta tudom, ma már csak az vigasztal, hoyg ez is Vénusz, csak másképp.




* mérleg


2013. szeptember 1., vasárnap

mondták, hoyg banán kell frissítésnek

A szombat esti csongrádi futásról meg azt tudom mondani, hogy minden feleslegben megevett dekagrammot (apósom igen jól főz) háromszorosan éreztem magamon, nem mondom, hogy teli hassal mentem futni, de majdnem. A majdnem pótlása menetközben történt.

Olyan is lett, 6 km, hagyjuk. A legszebb és egyben legizgalmasabb mozzanat az volt, amikor 5 km-nél lekanyarodtam a gátról, mert speciális frissítőpontom volt a B. utca 2-ben, ugyanis Praliné Zsuzsival  előzőleg hosszan egyeztettünk, ami úgy történt, hogy azt mondta, vár engem jégkrémmel, én meg azt mondtam, hoyg oké. Sültbanános-karamellizált fehércsokis jégkrémmel várt, de volt ott még ugyanilyen fehércsokis, kakaótörettel gazdagított macskanyelv * is, nagyon durva.
Az illem, meg a futókról kialakított képnek megfelelve előbb azért kértem egy pohár vizet is.

Még egy érdekes mozzanat volt, ugyanis bár (odafelé) éreztem, hogy a tempóm nem a legjobb (fedje homály a részleteket), de azért amikor lehagyott egy nő, aki szerintem lassabban kocogott, mint én (és itt most ne menjünk az ellentmondás feloldásába bele, annyit mondok csak, hogy én úgy láttam, hogy én nála sokkal gyorsabban és ritmikusabban és lazábban mozgok, a fizikai törvények meg úgy látták, hogy frászt), és ez a nő visszanézett és azt mondta nekem, hogy csak nem szabad megállni, ez a lényeg, akkor ott majdnem megálltam. Nem szeretem a realitást.

Ennyit tudok mondani a szombat esti lázról.**



* jól mondom-e, Zsuzsi?

** film