A múlt héten háromszor futottam és egyszer végeztem valami egyéb mozgásformát, ami egyrészt jó, mert ez barátok közt is négy alkalom, másrészt nem jó, mert öt volt tervben. Viszont elmentem drukkolni az esztergomi félmaratonra, nagy jóindulattal ez beszámítható ötödiknek? Szerintem egyértelműen.
Ma azonban nem ez a lényeg, hogy én mit, hanem, hoyg mások mit és főképpen, hogy hogyan. Egy-egy teljesítménynél egyre gyakrabban hangzik el a biztatás, hogy hős vagy! megcsináltad! és ez tök jó, mert ha valaki, én aztán tudom, időnként milyen nehéz kilépni az ajtón, engedtessék meg nekem, hogy hősnek érezzem magam, ha éppen úgy tetszik: Közben meg azért az is van, hogy lassan mindenért hőst kiáltunk, vagyis valahogy úgy van, hogy mindenki hős, de vannak hősebbek. Meg a leghősebbek is, ugye. Sok hős közt meg elvész az ember, ugye.
Én a hős-lista alsó fokán állok, hogy úgy mondjam, én magamnak vagyok hős, jó ez így, rendben van, de tegnap, az esztergomi félmaratonon átgondoltam ezt, főleg azért, mert nemsokára írok a példaképeimről és két embert tudnék kiemelni ebből a hősrengetegből. Nem állítom, hogy a hősök szerintem egyben példaképeim is, bár nyilván áttételesen mégis.
Szóval, az úgy volt, hogy 3 óra volt a szintidő és a versenyről majd külön írok (idő, idő), most arra akarom kihegyezni az egészet, hogy már a többség befutott és már majdnem elindultunk haza kétszer is, mert nem jött már senki, de mindig kiderült, hoyg még mindig vannak kint a pályán, hárman, ketten, végül már csak egy valaki és én mindenáron meg akartam várni az utolsót, így maradtunk. Szerettem volna ott lenni, amikor befut, s bár egész nap ordítottam és tapsoltam minden befutónak, azért a legtöbbet mégis neki adtam, ugyanis én pontosan tudom, milyen az, amikor már csak te vagy a versenypályán és már sokan nem adnak egy garast sem azért, hoyg mégis beérsz, amikor már mindennel küzdesz, idővel, izzadtsággal, fáradtsággal, lélegzetvétellel, szem előtt táncoló karikákkal, amikor már senki nincs, aki húzna vagy igazodhatnál bárkihez is, már semmit nem tudsz, csak azt, hoyg ezt most már akárhogy is, de meg kell csinálni. Magadért.
És megcsinálta. Fogalmam sincs, ki volt ő és hoyg hívják, és milyen futómúlt áll mögötte, de amikor megláttam, hogy megvan és érkezik, de még körbe kell futnia a teret, akkor néztem az órát, hogy meglesz, meglesz a szintidőn belül és basszus, meglett. 3 óra volt a szintidő és 2 óra 59 perc 36 másodperc alatt megcsinálta. Na, ott szipogtam. Nekem ő hős. Remélem, magának is az.
Hogy a hős-lajstrom másik felét se hagyjam ki, ugye, most volt a Spartathlon és hát ha Spartathlon, akkor meg Lubics Szilvi. Nem részletezem a versenyt, itt mindenki utánanézhet, de azért a 246 km-t azért csak kiemelném. Most komolyan, mi tud rávenni egy embert, hoyg 246 km-t fusson? Gondolom, ugyanaz, ami Erőss Zsoltot a hegyekbe vitte, vagy Rakonczay-t az óceánon át, vagy nem tudom, nem értem, felfoghatatlan és különben is, minek, ugye? Hát mert csak. A teljesítmény túlnyúlik a befogadható racionalitáson.
Mindenesetre Lubics Szilvi nemcsak (utóbbi szó nagyon sok idézőjelben) résztvett a versenyen, hanem megnyerte, többet senki ne kérdezzen, én azt sem tudom, hogyan lehet túlélni, nemhogy szeretni, pláne megnyerni. Erről többet nem tudok mondani.
A saját ma napi hősiességemről meg annyit, hogy kinéztem a kertbe, hideg van, fúj a szél, borult az ég, nem süt a nap. És futni kell menni.
Én kicsiben nyomom.
Nektek ki a hős, de nem viccesen, hanem igaziból ám!