2013. október 29., kedd

a runkeeper is csak mereszti szemét

A tegnapi futáson pontosan 68 autó és 3 busz utasai láthatták a fenekem, ez egy új personal best, rekordokat döntök.

De nem úgy van, ahogy gondolják sokan. Nem számoltam az autókat, legalábbis nem tudatosan, egyszerűen vannak olyan tevékenységek, amelyeket tudok paralel végezni egymás mellett - ideális feltételek között. Például remekül tudok online olvasni munka közben (főleg novellákat, újabban azonban sorozatokat nézek, na, az, mondjuk, nem egy nagy kunszt), holott egyébként végtelenül utálok monitoron olvasni, vagy pl. vizsgákra készülve vasalás közben tanultam egy csomószor. Nem egy Napóleoni teljesítmény, aki állítólag három nyelven diktált egyszerre levelet, nekem ez jutott. Ja, és tudok olvasás közben mintát figyelve kötni. Ez a Napóleoni nagyság háziasszony vörzsönje.*

Mindez azért fontos, mert ez a tegnapi futás olyan volt, de olyan, hogy mindig ilyet rendelnék mostantól, iszonyúan élveztem. Annyira még nem voltam kész a jóra, hogy be se kapcsoljam a runkeeper-t, de már megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha lehalkítanám, végül (persze) nem tettem, ne durvuljunk. Viszont nem érdekelt, hogy mit mondott be, én csak mentem, ahogy tudtam és arra figyeltem, hogy érezzem a futást, vagy a levegőt, az őszt, a színeket, vagy mindezt együtt, nem tudom. Hi-he-tet-len jó volt.

És azt, hogy mennyire király volt az egész etap, az is mutatja, hogy elengedtem magam és  nem tudatosan, de a fejembe bekerült a mellettem elhúzó autók száma, itt térnék vissza ... Napóleonra. Eddig ez csak hébe-hóba fordult elő, mégpedig azért, mert futás közben sokszor annyira kell koncentrálnom magamra, hogy nem tudok melléktevékenységet végezni, nem jut be más infó a fejembe, mert ahhoz harmónia kell és az, hogy megneállj - mégegykicsitbírjki nem egészen az az idill, amit az én agyam kíván, azt hiszem, a szenvedés nem segíti a szellemi fejlődésem.

Ma viszont. Hát ma, ma igen, ma nem kellett ilyen marhaságokra koncentrálnom, meg hogy hogy veszem a levegőt és egyáltalán, hol a levegő?, és  a bal lábam sem rendetlenkedett, meg semmi, én ma csak repkedtem futottam és igen, ilyetén módon lehetővé vált az alapszolgáltatás kibővítése, így aztán az agyam közben számolta az autókat. Ez a bizonyítéka annak, hogy elengedtem magam és magamra figyeltem. Érzem, hogy ez másnak ellentmondás, én meg így működöm. Yep.

Egyébként meg 3,3 km, a 3 emelkedős, alattomos pálya, imádtam.



(előző nap futottam egy 2 km-es teljes gőzöset, OMG. 8, 42 average pace)


 * fogat mosni és hajat fésülni viszont nem tudok, ilyenek a férjem hatáskörébe tartoznak, na, de ő dobol, ugye,  kezek és lábak szétválasztva működnek, erre én képtelen vagyok. ő viszont nem tud kétfelé figyelni, ez megnehezíti az életünket. még jó, hogy itt vagyok neki én, ugyebár


2013. október 28., hétfő

ne rohanjál már

Ez most hosszú lesz, előre szólok.

Eredetileg arról akartam ugyanis írni, hogy a futás micsoda jellemépítő játék sport, a társasjátékhoz tudnám hasonlítani, én ugyanis nyerni szeretek és baromi nehezen viselem, ha nem úgy haladnak az események, ahogy én azt gondolom vagy tervezem. Csaptam én már oda Ki nevet a végén-t.
És volt egy szentimentális napom, amikor arról elmélkedtem, hogy a futás, hát az valami csoda, hogy nem az izmom építi, hanem a türelmem, és micsoda fantasztikus dolog az, hogy bár én csak a testre gondolok (mindig, meg-megállva), miközben a lélek és legfőképpen a jellem!, de mielőtt átmentem volna oravecznórába / coelho-ba, jött az, hogy 4 km-t futhattam és ez a fennkölt szellemi magasságból rendesen  lezúzott a földre, rémlik, mintha káromkodtam volna is, nórikának adtam egyet életérzésből.

Az volt ugyanis, hogy tegnap (vasárnap) futhattam volna 4 km-t Esztergomban és az milyen szép ívet adott volna a történetnek, hogy én ott először júliusban küzdöttem át magam a bostoni marathon-on, majd kis idő elteltével (mint gyilkos a helyszínre) visszatérek és krva jól futok, mert hát na, fejlődöm, mit tagadjam. És szerény mosollyal fogadom, hoyg ezt még mondják is ott nekem, mert olyan dicsérős típus él arrafelé.

Na, de én megsejtettem valamit és már itthon, előző nap lefutottam ezt a 4 km-t és ha rövidre akarnám zárni (de nem akarom), úgy tudnám összefoglalni, hogy rosszabbul élek, mint 4 éve futok, mint 3 hónapja.

És most ezzel kiirtottam a bennem titokban és aljasul növekvő nórikát, olyat mondtam neki, hogy csírájában elholt. Persze, nem ennyire tragikus a dolog, mert nagyon jófej vagyok akarok lenni és tudom, hogy idő, meg idő, meg idő, miközben nem vagyok jófej és dühöngök, hogy a francba, hát még meddig várjak. Ugye. Nagyon nehéz műfaj a sportolás, ezt én már látom, biztosan korábban kellett volna kezdenem, úgy nagyjából 30 évvel, de most már na, aki akkor elfelejtette, az már mondjon le?

Szóval, az volt, hogy ettől a 4 km-től nagyon tartottam, mert úgy éreztem, le sem tudom már futni egyben, megállás nélkül, mostanában mindenféle perceket kell futnom. Ehhez képest le tudtam futni és élveztem is (éljen az edzésterv!), az utolsó km lett a legmenőbb (ez afféle eufemisztikus kifejezés, a leggyorsabb lassú megfelelője), a második meg valami tragédia, de ott borzasztóan fájt a sípcsontom, húztam a lábam és bicegtem, miközben azt sziszegtem, hogy meg ne állj, csak meg ne állj. Amint ezen túlléptem, megint sokkal jobb lett, szeretnék ettől eltekinteni és azt mondani, hogy a bal lábam (szokásosan) tette a dolgát, de ne nagyon keressek mentséget, tudom.

Én úgy szeretnék javulni és fejlődni és Citius Altius Fortius*, meg minden, ami a témakörbe tartozik és elkezdtem utálni az ellenpéldát, hogy máris többet teszek annál, aki még mindig a fotelben és chips-et, kit érdekel, én már felálltam onnan fél éve, tehát nem ő a hasonlítási alap, könyörgöm. Remélem. Sajnos, tudok olyanokat, akik velem egy időben, sőt, később kezdték el és sokkal jobbak és rohadtul frusztrál, bevallom.
(ja, és mindehhez nem fogytam egy ideje).



Most pedig nemsokára kimegyek és futok 2 km-t, mely futás után szeretnék egy vállaltan csöpögőset írni.



2013. október 23., szerda

confessiones*

 Figyelem, fel / beismerés következik. Sokat ne várjunk.

Van ugye az, hogy én most már edzésterv alapján futok, mert ilyen komolyan veszem a  dolgokat, ugyebár, és ez alapvetően tök jó. Jó, mert nem kell gondolkodnom, hogy mennyi és hány méter és hányszor, meg ilyen marhaságok, meg hogy ártok, rontok, sérülök vagy mi lesz, simán elengedem ezeket a parákat, a főnök megmondta, hogy hogyan kell, tehát nem instant edzésterv van, hanem nekem való és na, ez jó. Bírom.**

Másrészt meg az a rohadt türelmetlenség. Amikor megírtam, hogy edzésterv van mostantól, azt kommentelte Kozima, hogy ez jó lesz, Zazi, csak türelmesen csináld, meglesz az eredménye,  nyugalom  - és mondtam is a férjemnek, hoyg hát nézd már, ezt írta Kozima, pedig én biztos, hogy ezt betartom, mert én jó katona vagyok és tudok uralkodni magamon a cél érdekében, meg hát na, én tulajdonképpen türelmes is vagyok, ha az kell. Van egy ilyen nézése a férjemnek, amikor nem mond ellent, csak néz. Nem szeretem.

Menetközben azonban kiderült, hogy a kommentnek és a nézésnek is oka van, nem esik jól bevallanom, de én iszonyú türelmetlen vagyok ebben a témakörben is. Eleve az van, hogy csak háromszor mehetek ki egy héten, mert pihenőnap kell - mondta a főnök. A köztes napokon lehetne keresztedzeni, és én akarok is, de míg a futás nem halogatás tárgya, addig az ilyen-olyan torna igen, valahogy soha nem jut rá idő, így alakul. Muszáj ezen változtatnom, de most nem ez a központi téma, hanem az, hogy valahogy azt az érzést kellene kiirtani bennem, hogy nem teszek meg mindent.

Én eddig úgy működtem, hogy nőtt a táv és azért az elég hájjal kenegetős érzés volt, hogy óh, már 6 km, már 8, óh, 10, végtelen síkság lehetőség előttem a táj. Persze, olyan lassan, hogy  a nadrágomat meg lehetett volna stopppolni menetközben.
Most ez nincs, hanem ma pl. 3 x 5 perc volt, közötte 2 perces sétákkal, de ez már  a jobbik eset, mert ilyenkor futok és na, be kell lássam, hogy javul a tempóm és ez eléggé jó érzés és különben még szuflával is mintha már jobban bírnám, szóval, ilyenkor semmi baj, jól érzem magam, nem pusztulok meg, de kifutom magam, és ilyenkor elhiszem, hogy lesz belőlem is valami, nemcsak szalonna.

A köztes napokat meg majd valahogy átvészelem, azt hiszem. És még mondja valaki, hogy a futás csak az izmokat fejleszti. A lótúrót. A türelmet. Főleg azt. Az, amikor azt mondják, hogy legyőzted önmagad és megcsináltad, az nekem most új dimenziót nyitott, abban kell legyőzni magam, hoyg ne csináljam, ezt adjátok össze.

Ezt pedig úgy kell nézni, hogy ebben a csodálatos 9, 06-os tempóban már benne vannak ám a 2 perces séták is, szóval, akinek ez nem elég, az nyaljon sót. Ja, az én vagyok.



 (Ezt pedig most játékon kívül, ugyanis az volt, hogy elég messze voltam az utolsó etap végén az origótól és lusta voltam visszasétálni, ezért visszafutottam 650 métert és mondjuk, hogy ez volt a levezetés és örüljünk, hogy kemény 650 méteren már tudok 7, 53-mal futni, ami másnak semmi, de hát na, én meg én vagyok.Igenis fejlődöm.)




* Szent Ágoston

** Meg a főnököt is. Meg még a feleségét is, nevezzük Áginak.


2013. október 21., hétfő

egy ki, egy be


Én tök örülök, hogy nőnek születtem, szerintem ez jó döntés volt az ítélethozók részéről. Az is teljesen rendben van, hogy mi hordjuk ki a gyermekeinket, hogy mi szüljük meg őket, én soha rosszhiszeműen  nem kívántam, hogy csak ismerjék meg a férfiak ezt a szenvedést, frászt. A menstruáció meg a nőiséggel jár, nekem semmi bajom vele, semmi lázadás nincs bennem, korrekt döntés, fel van építve a világegyetem.

Na, de a PMS. Az mi?? És azt ki hozta világra? Mert annak azért lenne mit mondanom. 

Én speciel mindenfélét érzek ilyenkor, érzem azt, hogy felfalom a hűtőt, nem a tartalmát, hanem úgy egyben képes lennék betolni a számba, hogy mindjárt szétrobban az agyam, hogy széttépek valakit, hogy iszonyat kövér lettem, hogy felpuffadtam, hogy állva képes vagyok elaludni, hogy minden nehezemre esik, hogy mindenki iszonyú hülye lett váratlanul, hogy mindenki belém akar kötni, a világ tele van értetlenkedőkkel és még sorolhatnám.

És akkor menj ki futni. De futás előtt még vedd észre, hogy a runkeeper megadta magát, nemhogy nem mér, hanem meg sem moccan, áll stabilan a szemétje, pedig neked komoly edzésterved van és 6 x 3 percet kell nyomnod és mikor már kikiabáltad magad és elbőgted magad (ja, ez is van), meg kicsit csapkodtál és  rohangáltál mezítláb a házban fel- alá, és a dögöljönmegarunkeeper mellett végre eszedbe jut, hogy úgy letöltöd az endomondo-t, mint a huzat és meg is teszed (persze, az idő közben telik), akkor egyszercsak és váratlanul ott vigyorog a RK, mint egy hízott tulok és ettől nem nyugodsz meg, hanem még idegesebb leszel, de addigra már minden mindegy, elmész futni.

Szerencsére. Mert ott meg olyan ám, hogy simulnak az idegek, fárad a test, de közben jólesik a mozgás, s bár az elején a lábad ugyan alig akar lépni, a feneked meg veszett nagy és magadban zokogva cipeled, a végére mégiscsak rendeződik minden, legalábbis  a java és úgy döntesz, tán mégsem eszed meg az első szembejövőt.

Szerintem vegyék fel a világörökség tagjai közé.
A PMS-sel meg kifele.




2013. október 18., péntek

még nem hardcore

Már most ősziesre vettem a figurát, beöltöztem rendesen, legközelebb még talán a pálinkafőzdében kérek egy kupicával is.
A beöltözés persze idézőjelben van. Ja, a kupica is.

Viszont nem bírok elszakadni a cicanacimtól, Pavlov szerint az együttes ingerek előbb - utóbb összekapcsolódnak olyannyira, hogy ha csak az egyik vagy a másik van jelen, a reakció ugyanaz. Ha én felveszem a cicanacim és a pink pólóm, már futónak is érzem magam, független a cipőtől, ez elég vicces. 

Gondolom, ezért van az, hogy most, hoyg hűvösebb lett, inkább megtoldom ezt a csodás gatyát egy térdzoknival, ill. a póló alá felveszek egy aláöltözetet*, semmint megkockáztassam, hogy közönséges halandónak érezzem magam. Nekem ez a kettő kell a jóérzéshez, na.
Az aláöltözet pedig olyan, hogy bár megizzadtam, nem fáztam meg, baromi jó, kezdem sajnálni, hogy 45 évig ebből a jóból én kimaradtam, meséljetek, mi van még.


A futással pedig az van, hogy most nagyon jó. Minden felelősség lehullt a vállamról az edzésterv által, a főnök úr előírta, hogy mit és mennyit, én pedig csinálom, nem kell agyalnom, hoyg szabad, jó-e, sok-e, lassú vagyok-e (yes), azt mondja, hogy izé, én meg megyek és csinálom. (azt is mondja, hogy no para, ha nem megy)

Szerdán egyébként  4 x 5 perc futás volt, közötte 2-2 perc séta, ez az intervall vagy miafrász kiveszi a szuflát belőlem rendesen, mire a 4. perc körül kezdek beállni egy ritmusra és az oxigénfelvételi kísérletem is kezd sikerrel járni, már meg is kell állnom, ugyanez fordítva is igaz. Viszont nagyon élvezem, pedig lihegek és zihálok és fújtatok és izzadok veszettül, 5 perc alatt képes vagyok mindezt véghezvinni, ez is siker, nem? (vö. : a negatív fejlődés is fejlődés)

A szerdait pl. úgy futottam, hogy összességében 9,25 min/ km-es sebesség jött ki, de ne felejtsük már el, hogy ebben 6 perc séta is volt. Nem szeretném, ha elfelejtenénk.

Most, hogy az erdő mellett futkározom, sokkal többször csodálkozom rá, hogy milyen gyönyörű az ősz, oké, ha kinézek az ablakon, én itthon is fákat látok, meg a kertben is, meg akárhol is, de azért az egészen más, hogy benne vagyok, hogy én is részese vagyok az erdőnek, engedtessék meg nekem, hoyg ezt gondoljam.

Szerdára esőt ígértek és nem tudtam elképzelni, én arra hogyan reagálok, még soha nem esett, amikor én futottam (esetleg fordítva: még soha ne futottam, ha esett), na jó, nem ömlött, de igenis szemerkélt és a szél is fújt és annyira hardcore-nak éreztem magam, hogy én akkor most aztán dacolok a természeti elemekkel és megyek és futok - csak az a helyzet, hogy mire kiértem a futóhelyemre, már melegem volt, az eső meg pont megfelelő intenzitással esett, így meg kellett állapítsam, hoyg nekem ez a tökély. Úgy meg nehéz hardcore-nak éreznie magát az embernek, ugyebár.

Ha pedig minden jól megy, holnap megint Tihanyban futok, oh, yes.


* rendkívül sokat fejlődött a szókincsem, nem mondjam, professzionalizálódott
 

2013. október 16., szerda

együnk is II.

Én a szénhidrát nagy barátja vagyok,  a péksüteményeké, a cukrászsüteményeké, a fagyiké, a tésztáké, de mindenekelőtt az édes dolgokat preferálom. Egy fogyókúrában, azt hiszem, ez nem optimális, innen szép a győzelem.

Először is: sokat segít, hogy időnként megiszom egy fehérjeturmixot, kizárólag futás után (akkor kell, azt mondták, de erről inkább majd máskor), de az sem rossz, hogy reggelire zabkását eszem valami gyümölccsel, ez nekem bevált, szeretem, a gyümölcs meg bármi lehet, így még változatos is. De tegnap pl. a nyáron eltett málnalekvárommal ettem, nehogy már 1 evőkanálnyi adag ne férjen bele a diétámba, ugyan már. Nem vagyok én aszkéta.

A zabpehelyből nagyfogyasztásúak lettünk, minden ezzel megy, habarás, palacsinta, reggeli. A palacsintáról jut eszembe, hogy mivel imádom, gondoltam, hogy jó, akkor kipróbálom a banános palacsintát, hát legyen. Igazából finom, és ha tényleg édesre vágyik az ember, akkor meg szinte tökéletes, mert sem cukor, sem liszt nincs benne (külön) és hát na, megadja a palacsinta illúzióját. Főleg, ha el tudok szakadni attól, hogy banános omlettet eszem. De tényleg finom. Mi direkt nagyon érett banánokra vadászunk, mert turmixba, zabkásába, vagy ebbe a palacsintába szuper.

A best ever azonban ez. Ez a müzliszelet


A recept Nóritól van, már nem emlékszem, hogyan keveredtem az oldalára, nyilván kézen - közön, mindenesetre jó szívvel ajánlom, ezt a receptet legalábbis, hiszen ezt próbáltam, de lesz folytatás. Van benne aszalt szilva, mandula, amaránt (ja, még ez megy a reggeli zabkásámba, BTW), meg némi nyírfacukor, és kész. 5 perces munka és állati finom.*
Nóri azt mondja, hogy egy szelet az 20 gramm / CH, na, az azért igen rendben van és mivel elég édes, meg elég laktató, egy szelet elég. Ha meg nem, akkor mi van, semmi.

Elég ragadós, kézmosási lehetőség közelében érdemes elfogyasztani. Viszont megéri.



Hát, így eszünk élünk mi.

* ha a képekre kattint valaki, láthatja a konzisztenciáját

2013. október 15., kedd

fényképesdi

A top secret jelenlegi adásában bemutatjuk a fogyós projekt következő állomását.

A múlt hónapban elfelejtettem ezt a fényképezős vidám történetet, aztán pedig kiderült, hogy ugyan nem sok minden tűnt el a régi gépemről, de a fogyós projekt összes fényképe igen, és lehetek hálás a nagy eszemért, mert így a blogból legalább le tudtam menteni a korábbi kollázst. Mindemellett schobertnorbi Péntek Enikővel együtt távozott.

A fogyás tehát úgy áll, hogy 11, 5 kg-nál tartok (mínuszban!)  és még mindig iszonyú kövér vagyok.



A változást főleg a nadrágomon érzem, mert az egy hónapja vásárolt farmer botrányosan rondán áll rajtam (tudom, ne fogjuk a gatyára), illetve a pulzusmérő óra szíját eggyel beljebb kellett csatolnom. Ez nagyon cuki, de most elmesélem a legutóbbi sokkhatást.

Az történt, hoyg egy hónapja volt az FM, és akkor nekem a DK sátorban megmérték a (test)zsíromat, meg az izmomat, a súlyomat és a vérnyomásomat is. És arra gondoltam, hoyg ez nagyon tuti, mert most eltelt egy hónap, én állati rendes voltam közben, figyeltem az étkezésre, az összetételre, noch dazu futottam és tornáztam is, ah, most lesz itt a coming out, heheheh. Hát jah.

Megmondjam, milyen változást mutatott az a kva mérleg: szerinte 10 dekát fogytam. Tíz. Dekát. És még az az indoka sincs, hogy nőtt az izmom, vagy csökkent a testzsírom, vagy átalakul a testem, ugyanis ezek tizedesvesszőre ugyanazt hozták, mint egy hónapja. Egyetlen dolog változott, a vérnyomásom, ugyanis most előbb a mérlegre ugrottam, majd a fenti remek eredmények után mentem vérnyomást méretni, de addigra olyan ideges lettem, hogy az egy hónapja mért és egyébként teljesen átlagos 109 / 79-es eredményem most 136 / 1134-at  mutatott. Mit is mondhatnék.

Na jó, közben  azért az is történt, hogy a Középső, aki 3 hete nem látott, azt mondta, hogy hát na, milyen sokat fogytam és a maratonon is két futótársam is (külön - külön, ez lényeges) megdicsért, és akkor szerintem a szupermérleg meg menjen a francba, mert az itthoni mérleg is mutatott legalább 11 deka mínuszt. (nem is, hanem - 75 dekát)


Bosszúból  holnap bemutatom a legújabb müzliszeletet. Mert nagyon csúnyán vissza tudok vágni.


2013. október 14., hétfő

óh, a maraton, őszi napokon*

 A maraton egy érzelmi túlcsordulás. Szurkolóként is.

Rövid futós életem alatt már két félmaratonon is voltam (szurkoló), de az elsőnél nem álltam a befutónál, a másodiknál már igen és meg is hatott rendesen, de ez a tegnapi. Hát égszakadás, földindulás, nem is mondta senki, hogy ez ilyen.

Mi az Alkotmány utca sarkán álltunk, onnan jött az a nyamvadt felüljáró a futóknak, és mielőtt ráfordultak volna, pont ott voltunk mi a Teával és amikor az első pár futó jött, akkor teljesen elérzékenyültem, csak. Nem tudom. Az elsők ráadásul nem nagyon néztek rám, jobb dolguk is volt, futottak, tudom, de basszus, ahoyg ezek futnak.. mit futnak, vágtáznak. Hát törölgettem a szemem. Az első 10 között három hand-bike-os is volt, azon végképp elsírtam magam, legszívesebben kalapot lengettem volna nekik, így csak tapsoltam és kiabáltam.

 handbike

Aztán persze belejöttem ám, eszembe jutott, hogy miért vagyok ott, és nagyon ordibáltam, meg nagyon tapsoltam és mivel Tea fotózott, én kezeltem a kereplőt is. A kereplő egy olyan cucc, amit játékboltban lehet venni, nem hittem el, hogy ezt komolyan gondolják, ez? játék?, ölni lehet a hangjával, de most, hogy linkelem, látom ám, hogy ez népi hangszer, hát jó, legyen, biztos jobban tudják, mint én, aki arra a verseny előtti kérdésre, hogy hol lehet kapni, azt mondtam, hogy szerintem mezőgazdasági boltban.**

 a Legnagyobb Fenekű

Még valamikor az elején történt, hogy egy futó (pasi) odafutott hozzám és kaptam tőle virágot, ami nagyon kedves volt tőle, de ez egy több szereplős minidráma, úgy történhetett,. hoyg a kb. 100 méterre előttünk elhelyezett frissítőállomáson (szerintem) elhelyezett neki a felesége / barátnője egy rajtszámmal ellátott zselés cuccot,  a tasakhoz pedig hozzáragasztott néhány szál mályvaszínű krizantémot és ez szerintem végtelen kedvesség, abban a tasakban, amit végül nekem adott a virággal együtt a futó, minden benne volt. Nem is sorolom fel. Megérne egy novellát.

Én bőrre, nemre, fajra, vallásra, életkorra és foglalkozásra való tekintet nélkül mindenkinek kiabáltam, és végtelenül utáltam azokat, akik egy ember miatt jöttek ki,  értem én, hogy a vőlegény a legfontosabb a világon, nagyon helyes, ez maradjon is így, de ha már úgyis vár a barátokkal másfél órát, nem lehetne közben a többi tízezernek is drukkolni? Esetleg? Vagy azok vigyenek magukkal saját szurkolót? Ja, értem.

És akkor itt most rögtön magam ellen is szólok, mert én is diszkriminatív vagyok ám, miközben folyamatosan kiabáltam, három csoport tagjainak  külön, egyesével is, a Suhanj-osoknak, a Bátortábor-osoknak és a DK-soknak. És ha volt két lány, akkor volt hajrá, lányok! is.

 DK Sisters - most tényleg, ilyen boldogok, miközben futnak felfelé a felüljárón. OMG

  Suhanj

Bátortábor

Mivel nem teljesen vagyok az a típus, aki  napirendszerűen*** írja az élményeit, meg kell elégedni ezzel a beszámolóval, maradjunk abban, hogy teljes felindultsággal kezdtem, majd profi szurkolóvá váltam, hogy estére visszatérjen az érzelmi túltengés. Kis sírással.

A csodás fényképeket Strémen Judit készítette. Több fotó itt.


* Cseh Tamás

** én azt hittem, ezzel ijesztik el a seregélyeket (esetleg múlt időben)

*** kb. negyed 12-tőlfél 3- 3- ig szurkoltunk


 

2013. október 11., péntek

aki nevetni mer, becsukatom*

Én már tényleg azt hittem, hogy megokosodtam, pl. megtanultam (tapasztalatból), hogy nem eszem káposztát / babot / aszalt szilvát, ha futni akarok, mert nem, na, de ma egy új elemmel bővült a lista: értelmes ember nem iszik frissen facsart rostos narancslevet délelőtt, ha délután futni akar. Pláne nem fél litert. Ha mégis, lelke rajta.
Sajnos, bokor(ba)ugrás volt. Pont.

Nem írtam, de hétfőn egy 5 km-es nagyon lassú, nagyon jóleső futással búcsúztam az ad hoc jellegű futásaimtól, kedden volt az edzés és felkészültem, hogy még egy hétfői a héten, mert jövő héttől itt nagyon komoly dolgok következnek. Ehhez képest már meg is van az edzésterv első része, Gábor szerint felmérjük, hogy ezt hogy bírom, hoyg megy, s utána október végén átbeszéljük az egészet.

Megint elkapott a hübrisz, 6 x 2 perc futás, közöttük 1-1 perc séta, ah, hát ez menni fog, 20 perc sem összességében, még tán meg sem izzadok. Jah. Egyből megértettem, miről beszél a férjem, amikor nézzük a Tour-t és egyesek nehezen bírják a mások által rákényszerített tempóváltást - én vagyok az egyesek egyike (csak én kényszer nélkül).

Azért ez tök más, mint futni bele a vakvilágba, kocogni, menni, menni, visszafordulni, megállni, meg lihegni, ez totál más, még szoknom kell. Ráadásul nem tudtam felmérni, hogy mennyi az a 2 perc, mikor van vége, melyik fánál, én azt szeretem, ha ezt térben előre behatárolom, most meg vártam, hogy a runkeeper sípoljon. Mindehhez gyorsan futottam, önmagamhoz képest gyorsan (kemény 2 percig), aztán meg lassan sétáltam, önmagamhoz képest lassan, így összehoztam egy 9,10 perc / km-es átlagot. Nagyon tudok... Holnap nem szabadna mennem (pihenőnap), de mennem kell, mert vasárnap maratonra megyek. Szurkolni. És abban úgy kifáradok, hoyg nem létezik, hogy este még elmennék futni.

Na, és az milyen, hogy itt is fent vagyok? A főnök itt fog követni, milyen király.




* aki kukorékolni mer, azt becsukatom  - Szabó Magda Abigél-jének örökbecsű mondata


2013. október 9., szerda

kipróbáltam, tényleg hat

Mielőtt bármit is mondanék, szeretném leszögezni, hogy erről is az Ági* tehet. Mint tudjuk. Szerencsére.

Az történt ugyanis, hogy az Ági (is) mondta nekem, hogy az nem jó, hogy én ilyen sokat futok (figyeljünk a mondatra, hájjal kenegetnek), mert ez sok és hiába, hoyg lassan, nem lesz jó vége, de van neki egy férje, aki szívesen segítene nekem, és hát futónagykövet. Én speciel láttam már ilyet (szót), de csak nyomtatásban.

Lehet, hogy a blogból nem tűnik ki, ám én tényleg szeretnék ésszel futni, nemcsak lábbal, van a túlsúly, meg van a rám tökéletesen illeszkedő Churchill-féle mondás, ami nemcsak elmélet, hanem színtiszta, 45 éves gyakorlás, szóval, kell a figyelmeztetés, mert még a végén elkap a gépszíj és már csak azt veszem észre, hogy átszakítottam a maratoni célszalagot. Jah...


Az a lényeg, hogy a futónagykövet is ember ám, csak ilyen hosszú titulusa van. Egyébként meg Gábor. Leveleztünk párszor és meggyőzött, hogy ha hosszútávon szeretnék futni (és ezt ne úgy értsük, hogy hosszútávot, hanem úgy hogy forever, vagy ilyesmi), akkor azt ne így, mert ebből  sérülés lesz, lehet. És hogy szívesen készít nekem edzéstervet. Nekem meg még sosem volt ilyenem és különben is milyen jól hangzik, hogy én edzésterv alapján készülök, már majdnem profi. Mindehhez pedig tök megnyugtató, innentől kezdve bátran futhatok majd, lesz fejlődés.

Nem bántam volna, ha online elintézzük ezt a dolgot, én elmondom, hogyan futok (kva jól), ő elmondja, mennyit fussak, mit kell ezen tipródni, de neeem, be kellett mennem edzésre. Edzésre. Nekem. Soha ne mondjuk, hogy soha. 

Nem akarnék hosszan időzni, hogy előtte való éjszaka hoyg aludtam és hányszor futottam a WC-re (én már oda is csak futva), folytassuk ott, hogy tegnap a férjem elvitt az edzésre. Meg voltam győződve róla, hogy egy edzésen mindenki fitt, mindenki iszonyúan fitt, mindenki gyors, mindenki izé és ez így is volt. Volt két kör bemelegítés (nem tudom, talán 2 x 200 méter?), amikor is utolsóként kocogtam be a célba, meg sem lepett, majd volt egy másik bemelegítés, esküszöm, mint általános suliban, álltunk sorban, velünk szemben egy tornatanár és csináltuk, amit mutatott, én nagyon élveztem, tök jó volt, átmozgattunk mindent, bár azt el kell mondjam, hoyg volt egy olyan gyakorlat, amit nem tudtam kivitelezni, nem fizikailag, hanem, mert fel sem fogtam, hoyg mit kell csinálni, pedig csak oldalra ment volna a kéz és láb. 

Ezek után meg futni kellett, piramisfutás volt, ez megint valami újdonság, mert fartlek, intervall, ezek már megvannak (elméletben, teszem hozzá gyorsan), mindenesetre abszolút kivitelezhetőnek tűnt a dolog, 15 másodpercig kell iszonyú gyorsan futni, utána 15 másodpercig lassan, aztán ugyanez ismétlődik 30 - 30, 45-45, majd 60-60 másodpercig, meg talán visszafelé is? Húh, ott már nem nem figyeltem, biztos futottam helyette.

Ketten voltunk, akiknek az volt a tanács, hogy a nagyon gyorsnál csak fussunk, ahogy jólesik, a lassúnál meg sétáljunk, pedig én biztos voltam benne, hoyg ez menni fog, hát miről beszélünk, pár másodperc, csak kibírom. Még gondoltam is, hoyg ez király, nem leszek annyira lekvár, mint egyébként vagyok, egy lepkefingnyivel jobb képet sugárzok magamról a valóságnál. Hát nem. A második menetnél volt az, hogy már azt sem tudtam, hogy hány másodpercnél járunk, mennyit kell mennem, én már csak a sípszót figyeltem, hogy mikor lassíthatok, mondom ezt úgy, hogy volt átfedés a többi futóval, az ő lassú menetük sokkal gyorsabb volt az én gyorsamnál. 

Az a helyzet, hogy másokkal futni (ezt úgy értem, hogy más is a pályán van...) egészen más, mint egyedül, én nagyon igyekeztem az elején ( 100 méter sem), mert jobbnak akartam látszani, de aztán a kör felénél meg azt mondtam, miközben elzúgtak mellettem, hoyg a frászt, nekem itt csak magammal kell törődni, ha így futok, ha így kocogok, ha így sétálok, akkor így, ez van, mindenki láthatja, hogy kövér vagyok. Nnnna.

A Gábor tök rendes volt, minden körnél mondta, hogy csak lassan, ne siess, állj meg, ha sok, nyugalom, csak jólesően, a végén pedig jól átbeszéltük a futásaimat**, maradjunk abban, hogy az  a hektikusság, amit eddig én (három, egymást követő nap is elmentem futni, de volt olyan is, hoyg egyik nap 7 km-t, másik nap 1-et és ne soroljam tovább) produkáltam, az felejtős, meg annyit, amennyit én, azt biztosan neeeeem, hanem max. 4 km egyelőre és az is szétszedve, de lesz erről egy konkrét terv jövő hétre, csak most még gyorsan elmegy messzire futni egy nagyot.

Mindeközben fentebb nevezett Ági a pálya széléről figyelt, mondhatnám, páholyból. A cimbijével. Amíg volt erőm, még kiabáltam jópofaságokat nekik, de erről gyorsan leszoktam, nagyon vitte az oxigént. Elfele.

hogy elfáradtam-e


* az Ági kapott egy saját címkét, kivívta, megérdemli :)

** korábban excell-ben elküldtem neki a mikor, mennyit, milyen tempóval -t 

2013. október 6., vasárnap

három évszakos futóruhámat egy évszakosra cserélném

De az legyen meleg. És nagy.

Mert jön a hideg és nyakunkon az eső, a szél, a hó, meg a mínuszok is, s bár én úgy érzem, hogy a tavasz óta hordott pamut, 3 / 4 -es cicanaci és a férfi, pink színű póló a lehető legjobb válasz az outfit-emet firtató izgalmakra, ráadásul éppen tökéletes erre a mostani 16 fokra is, mégiscsak évszakváltásban vagyok, kell egy másik cucc. Esetleg kettő.

És elmentünk a Decathlon-ba, ahol én törzsvásárló vagyok, de lehet, hogy csak voltam. Állati jó színű futócuccok vannak, igen, én a szín alapján teszem meg az első lépést, volt tehát szürke - kék is, és azt el tudtam képzelni magamon, volt női XL-es is - a képzeletem sokkal jobb, mint a valóság, nem kellett volna annyit olvasnom gyerekkoromban.

Hiába ugyanis a leadott 11 kiló, én iszonyú kövér vagyok még mindig, ezt tolta a képembe a Deca és  nem arról van szó, hogy a tükör ilyen és kövérít, hanem arról, hogy nem jöttek rám a női XL-es cuccok. Persze, ez túlzás, volt, ami rám jött, de bár ne tette volna. Először is alig bírtam beleszuszakolni magam ezekbe a téliesített nadrágokba, nem tudom, miből vannak, de a tököm hócipőm  tele volt azzal, hogy centiről centire kellett küzdenem a felhúzással, bár az igaz, hogy ezzel a procedúrával egyben a bemelegítést is letudhattam, tökre leizzadtam. Nem mondták, hogy ez vazelinigényes cucc.
Amikor meg valahogy belepréseltem magam ebbe a kompressziósnak is beillő futónadrágba, nem vicc, hogy elsírtam magam, ültem a próbafülkében és sírtam, a férjem meg cibálta le rólam a gatyát. Mindeközben a szomszéd fülkében Maráz Zsuzsi próbálgatott.

Hogy mit láttam? Két iszonyú kövér lábat, amelyen a futónadrág feszeng feszül, és nem túlzok, minden narancsbőrös hiba átjött rajta. Mindehhez társult, hogy úgy elszorította  a hájam, hogy mindenhol kidudorodott, a derekam köré akkora réteget varázsolt, mint az óriás traktorkereket idéző úszógumi. És akkor felvettem a felsőket, hogy majd azok takarnak. Rossz hírem van: nem takarnak. Pontosan addig érnek, hogy a a combom kilátszik, s bár hátul valóban hosszabbak, én tudom, hogy futás közben ez semmit sem ér, mert a mozgástól elcsúszik a ruha, minden kilátszik. Nem tudtam felsőt venni.
Nadrágból a férjem (miközben én bugyiban ültem a próbafülkében és sírtam) talált egy férfi 2 XL-eset, felrángattam magamra, b+, Decathlon. Ennyit a kövérekről mint széles társadalmi rétegről, akik hideg időben is futni akarnak, mert dagadékok, de fogyni akarnak. Éppen elég nekik, hogy kövérek, mi a francért nem lehet a méretükre való cuccot kapni? Mert S-es és XS-es, na, az volt.

Egyszerűen nem tudom, hol fogok futni ebben a naciban, mert hogy fényes nappal, az aszfalton nem használom, az biztos, nem létezik, hogy ebben ki merek menni olyan terepre, ahol mások is járnak és nem nagyon vigasztal, hogy de mennyivel több vagyok annál, aki ül a fotelben és chips-et eszik - nem érdekel.

Vert seregként hagytam el a terepet, de ezt már megfigyeltem máskor is, bemegyek nagy örömmel, hogy én! itt! vásárolok!, mert már annyira! sportos! vagyok!, és kisírt szemmel távozom, nem kéne a Deca-nak a tényleg kövérekre odafigyelni? Nem kellene már észrevennie a kereskedelemnek, hogy él és virul  egy (sajnos) elég széles réteg, amely tagjai is szeretnének sportolni, képzeljék el. És azt is képzelje már el a világ (kiterjesztem a felháborodásom), hogy nem minden kövér csinos, hanem vannak olyan kövérek, akiknek igenis nagy a feneke és vastag a combja és nagy a melle és nagy mindene, tehát ha kövérekről beszélünk, ne egy Burdában látható plus size molettet képzeljenek  már el átlagnak.

A Decathlon tervezőit meg elküldeném egy Picasso kiállításra, mert igen, vannak ilyen nők, nahát, kövérek és futnak. Ráadásul tengerparton.

Two running women on the beach


2013. október 4., péntek

számkivetett

Ma megvalósítottam ( rövid távon) a bőrlégzést. 

Az a helyzet, hogy  még mindig nincs gépem, de állítólag már csak egyet kell aludnom és lesz és onnantól kezdve senki és semmi nem menti meg az olvasókat attól, hogy folyton folyvást engem kelljen olvasni, mert írnom kell a félmaratonról, a futás öröméről (futni szenzációs, nem tudom másképpen mondani), a félelmetes fejlődésemről, a 4 évszakos outfit-emről, a kedvemről,  arról, hogy már képes vagyok egyedül jól felöltözni befűzni a cipőmet és hogy miért léptem vissza egy nap után a  cafeblogos lehetőségtől. 

Háromszor futottam a héten, hi-he-tet-le-nül jókat, nem sokat (3, 2 km / alkalom), de mindig baromira élveztem, pedig emelkedőseket futottam kint, nyílt terepen. Úgy és annyit lihegtem, mint tán még soha, lógott a nyelvem, de fusson emelkedőn zárt testnyílásokkal az, akinek két tüdeje van, különben is megmondta a Monspart Sarolta, hogy félmaratonon is minden testnyílást kinyitunk. És erre nem válasz az, hoyg ez nem félmaraton.

A lényeg, hogy úgy öntött el az endorfin, ahogy már régen vártam, futni jó, futni szép, futni kell. Az a nagyon vicces dolog is előfordult, hogy futottam éppen felfele és lenéztem a karjaimra és ahogy mozogtak a testem mellett, én nem tudom, mi ez, de jó nagyon', hogy mozgok és futok és emelkedőn és megy és bírom és akarom és tetszik és élek. Vagy valami ilyesmi.

Az pedig, hogy PB-ket futottam, hát na, sok ez már a jóból, emelkedős terepen 8, 34 perc /km, biztos a kipufogók, új terep, új kipufogók, ugyebár. Viszont ma a bevett terepemen futottam és volt egy 1 km-es bemelegítő szakasz, majd utána 2 km-t úgy futottam, ahogy bírtam, kapkodtam a pufi kis lábaimat és 7, 59 perc / km lett. OMG. Ilyet még soha.

Igaz, tágult a tüdőm rendesen, itt jött be a bőrlégzés és az is az igazsághoz tartozik, hogy egy méterrel sem tudtam volna többet, meg az is, hogy mikor már levegőhöz jutottam és felkaptam a kardigánom, hoyg belebújok (16 fok!), egyszerűen nem bírtam felemelni a másik karom, így panyókára vetve ballagtam haza, ami által inkább kinéztem egy identitáskeresését hányaveti ruhákba rejtő kamasznak, semmint egy fitt, felnőtt nőnek és hát valljuk be, a mozgáskultúrám sem utóbbit erősítette.

De ez akkor is enyém.





2013. október 1., kedd

utilitarizmus*

A James Watt által 1769-ben feltalált gőzgépet sokan sok mindenre hasznosították az elmúlt időben, én azonban egy teljesen új perspektívát kínálok a tudománynak, ugyanis ahogy én az emelkedőkön felfelé futva haladva fújtatok, az egy kihasználatlan energia, nem tudom, talán kávégépet azért csak érdemes lenne rám kötni.**

Pedig nem nagy az emelkedő, ellenben alattomos és hosszan elnyúló, viszont magam sem értem,  hogyan történt, de kezdem megszeretni. Igaz, a tekintetem mindig csak egy közeli pontra emelem, nem kutatom az emelkedő végén lévő horizontot, viszont (és ezzel kellett volna kezdenem) visszaért a 

futás öröme,

futás közben (miközben rendesen fújtatok és lihegek  és eresztem ki a bennem keletkező gőzt) élvezem az egészet, meg tudom csinálni, szép az ősz jobbról és balról, a szabadban vagyok, mozog a lábam, a kezem, A-ból B-be el tudok jutni, satöbbi. Egyszer majd eljutok oda, hoyg ami belül van, az látszik kívülről is, mert egyelőre nem.

Még az is van a futással, hogy rájöttem, hoyg változtatnom kell időnként a terepen, szerintem 2 - 3 havonta egyszerűen megunom, hoyg ugyanott vagyok, arról nem is szólva, hogy mostanában megint busztrofedon módjára róttam az utam, oda-vissza, oda-vissza és ez már dögunalom. Visszatértem a kezdő terepemre, kibattyogok a férjem szobráig***, futok 1 km-t egy botrányosan szar terepen, akkor kicsit szitkozódva megállok, sétálok 500 métert, majd az aszfalton vissza olyan 2,2 km-t. Na és itt van az, hoyg olyan dimbes-dombos a vidékünk, hogy ahogy elindulok, látom  az emelkedőket és lejtőket, látványnak gyönyörű, de minden alkalommal arra gondolok, hoyg az nem létezik, hogy én ott fel tudok futni. Pedig.



És mindeközben 9 alá ment a perc / km.
És képes vagyok élvezni a futást. Oh, yes.


* az utilitarizmus a cselekedetek, tevékenységek, döntések és választások helyességét azon méri, hogy azok mennyiben járulnak hozzá az adott személyek boldogságához (mennyire hasznosak arra nézve)

** és akkor idézzük fel a bácsit, akinek magyarázzák a gőzgép működési elvét, s azt válaszolja:értem én, hoyg gőzgép, de mitől megy?

*** nem őt ábrázolja, hanem ő faragta, ami nem mindegy, ugyebár