2013. december 28., szombat

jó volt ez is, csak másképpen

A férjem erre azt szokta mondani, hogy nem vagyok egy Magellán.

Pár évvel  ezelőtt, amikor még a multinál dolgoztam, sokat utaztam ide-oda és az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy hogyan jutok el a reptértől a szállodáig, mígnem ezt egy céges aranykártyával megoldották nekem, vagyis taxival. De volt egy olyan, hogy Stockholm-ba mentem és megmakacsoltam magam, hoyg már pedig nekem az Arlanda Express-t* igenis ki kell próbálni, különben sem nagy kunszt, lerak egy metrónál és onnan két utcát kell csak sétálni. Mi ez, semmi, felnőtt nő vagyok.
Teljesen eltévedtem abban két utcában, még a metróhoz sem találtam vissza, végül hívtam a férjem, aki a bemondott utcanév alapján itthon böngészte a stockholmi térképet és így tértem meg a szállodához mint vert sereg. Aznap használhatatlan voltam.

Mindezek ismeretében érthető, hogy miért idegen tőlem a terepfutás, az pedig, hogy miért tértem le a járt útról 24-én, végképp nem magyarázható semmivel. Mostanában el szoktam futni a szomszéd faluig (2 km), át a falun, túl a falun, vissza, meg ilyesmi, de szenteste napján valami történhetett, mert úgy képzeltem, hogy a falu elején és végén bal felé induló földút egy és ugyanaz,  számomra teljesen egyértelmű volt, hoyg ezek ketten összeérnek a domb mögött és  én ezt milyen jól felfedeztem. És nem.

Eleinte még minden rendben volt, iszonyú cool-nak éreztem magam, ahogy botladozom futok a mezőn, talán az őszi búzában?, nekem az megfelel, hogy ember sehol, hogy a civilizáció egyetlen nyoma a keréknyom, amin haladok, de azért az mégiscsak feltűnt egy idő után, hogy baromira nem fogy a mező. Mivel állandóan kanyargott az út (nevezzük így), így végig benne volt az esély, hogy a következő kanyar után már csak feltűnik valami, egy ház, vagy valami, az emberi létezésre utaló jel, mondjuk, füst. Mivel nem így történt, mentem tovább, engem nem lehet megakasztani holmi lakatlan területtel, elvégre én eltökéltem, hogy hol fogok kilyukadni és nagyon bennem volt a vágy, hoyg eldicsekedem a karácsonyi futásommal az esti vacsora alatt. Valahol itt tartottam a gondolataimban, amikor elfogyott alólam a mező és egy szép domb volt már csak előttem, mintegy lezárva az utat. És a reményt, hogy mégiscsak jófelé megyek.
Ekkor szólaltam meg először, hoyg basszus, megint eltévedtél. A későbbiekben ez cifrázódott.

Nem nagyon mertem kísérletezni, különben sem jutott eszembe semmi, hoyg merre, így visszafordultam, legyen elég annyi, hogy majdnem 3 órába telt az egyébként mindösszesen 5,5 km-es futás abszolválása, a családi vacsora időpontja pedig. .. változott.

Ez a kőbánya odafelé még nagyon tetszett, hát de már mennyire izgalmas helyeken futok, majd szétvetett a büszkeség, hogy én ide magamtól soha nem jönnék, most meg tessék, itt futkározom, visszafelé viszont eszembe jutott, hogy a régi olasz maffiás filmekben ilyen helyekre hívják a célszemélyt, aki onnan már nem távozik és hát kicsit kivert a víz és nem hatott megnyugtatóan, hogy én legalább ártatlan ártalmatlan vagyok.



Az zavar a legjobban az egészben, hogy nem tűnt fel, hogy igaz, hogy bal kezem felől (is) húzódik egy domb, de ezen a dombon nincsenek házak, pedig terv szerint kellenének, ill. az, hogy ugyan patak mentén haladtam, de ez a patak éppen ellentétes irányban folyik azzal, mint amelyiknek én hittem, vagyis kimondható, hogy a megnyugtatásomat szolgáló két tájékozódási pont egyike sem ott volt, ahol számítottam rá. Nem lehet a geográfiában bízni, én mondom.



* egyébként meg semmi, biztosan iszonyat gyorsan megy a vonat, de ebből bent ülve semmit  nem érzékelni, szóval, ne firtassuk, hogy megérte-e a kalamajka

2013. december 18., szerda

public demand*

Tegnap megállapítottam, hogy a bálna* és köztem nem csupán terjedelmi hasonlatosság van, hanem ahogyan a bálnának is folyamatosan mozognia kell az életben maradáshoz, úgy nekem is ebben a téli futóruhában folyamatosan mozognom kell, ha nem kívánok megfagyni. És hát nem kívánok.

Egyébként megvagyok, köszönöm, érkezett némi külső nyomás*, hoyg írjak már, csak hát főszezon van és éjt nappallá tevő munka, szó szerint. De azért futok, gondolom, a józan eszem megőrzése ennek is köszönhető.

Tegnap pl. - 1 fokban indultam el,  gondoltam is, hogy micsoda szerencse, hogy májusban elkezdtem futni, mert mostanra része lett az életemnek ez az egész hacacáré, nyilván nem kezdeném most el, kezdené a fene, viszont továbbra is azt mondom, hogy -1 fokban futni ezerszer jobb, mint nyáron, ez a nekem való időjárás, imádom. De csak futni benne, sétálásra, bóklászásra alkalmatlan.

Közben meg az történt, hoyg indulok ám az Ultrabalatonon, megint megtörtént, ami a Suhanj-on is, hogy miközben én még bambultam és csodálkozva néztem a világba, meghívtak egy csapatba. Engem, a nagy futót, ez vicces, nem? Megint bizalmat szavaznak nekem hónapokkal a verseny előtt, remélem, rászolgálok, dolgozom az ügyön. A főnök úrnak még nem mondtam, idén nem szeretném már felidegesíteni, legyen jó karácsonya.

Tegnap rakoncátlankodtam (ezt se nagyon olvassa el a főnök úr - Ági, légyszi, ne szólj -), ugyanis olyannyira tele volt a tököm  fejem minden munkával és feladattal és elmaradással, hogy azt mondtam, most muszáj futni egy hosszabbat, így eltértem az edzéstervtől és gondoltam, egyben futok 4 km-t, legalább meglátom, tudok-e még / már. 
Az első 2 km-en meghaltam, gondoltam is, hogy ha most összeroskadom, a ködben meg sem találnak, nagyon rossz volt, fájt a lábam (jah, hát a bemelegítés hiánya, ugye...), elegem volt és nem szerettem, meg is álltam, hogy akkor most innen dühöngve hazasétálok. Aztán nem tettem mégsem, 150 méter után újra nekiduráltam magam és onnantól kezdve egyre jobb lett, elmúlt a fájás, váratlanul megtetszett a téli szürkeség, jól vettem a levegőt, a pulzusom is rendbejött, az autók sem érdekeltek, na. 6 km lett.

A vicces ebben az, hoyg az első 2 km-t nemcsak érzésben, hanem időben is rosszul abszolváltam, ennek a kettőnek nálam minden létező variációja előfordult már, érzésben jó, időben rossz, és fordítva és keresztben és mindenhogy, most igazodtak egymáshoz, mindenféleképpen rossz volt, valami 9, ill. 9, 40-es km-eket futottam, nem is tudom, ez még haladásnak nevezhető a fizikában?

Utána viszont váltás érkezett és egyre gyorsabb km-eket futottam, hát belejöttem, na,  8,14-es volt az utolsó km, ez nálam szinte végsebesség. És ne felejtsük el, hoyg ez volt a hatodik km. Ha tovább futok, a végén esetleg repülök is? Egyszer ki kell majd próbálnom.

Mindez azért érdekes és itt jön a magyarázkodás, mert az Ultrabalatonra olyan 2 x 10 km-t (igazából egy félmaratont, tehát 21 km-t, de szétszedve) vállaltam és be kellett írni a tempót és 9 perces km-ekben egyeztünk meg, hát csak tudom abszolválni, nem? Hamarabb beérni meg csak ér, nem?

Ön mit lát  a képen? Mert az egy hegy.**



* a bálnáról egyéb infót a haziallat.hu oldalon keressetek, hol másutt

** vö. Saint- Exupéry

2013. december 6., péntek

urban legend

A kreatív gyerek rendetlen, az intelligens gyerek nem alszik, a háj meg melegít. Jah, persze.

Egyébként nem azért mondom, mintha fáznék futás közben, egyáltalán nem fázom, sőt, dől a lé továbbra is rólam, sejtettem én már nyáron, hogy jó lesz még ez a hőháztartás télen, s lőn. Továbbra is egy aláöltözetben és a tini nindzsa tchibo felsőmben futok, de még ezt is soknak éreztem a legutóbbi, 0 fokban megejtett futásom során.
Viszont futás után.... hazabattyogok, lezuhanyzom, iszom valamit, eltelik egy óra és akkor kezdek fázni, de veszettül, kezem-lábam egy-egy jégakku, biztos felborul bennem valamelyik egyensúlyom, a háj pedig nem melegít, felejtse el ezt a marhaságot mindenki. Esetleg az enyém a nem rendeltetésszerű használattól fellázadt.

Továbbra is rengeteg a munka, még két hét, aztán végre alszom egyet, egy afféle rendeset, addig ki kell tartani. Hetente háromszor így is kimegyek futni, a főnöktől megkaptam a következő adag edzéstervet, azt írta, hogy januártól még a bejglit is ledolgozzuk, most könnyített verzió van. Én időnként ezen is kipurcanok, pedig már nagyon tuti a rákészülésem, éleslátásommal felismertem, hoyg nem szereti a lábam, ha bemelegítés nélkül csak úgy kifutok a világból, ezért azt csinálom, hogy 

1. beleszuszakolom magam a bélelt futógatyámba. pihenek egyet
2. felveszem az aláöltözetet
3. felveszem a cipőt
4. a konyhába kiviszem a laptopot és Péntek Enikővel bemelegítünk 5 percet. lihegek, veszettül
5. elszaladok wc-re. gatyám visszarángatom
6. felveszem a zöld felsőm, minden cupp rajtam
7. ekkor rájövök, hogy a pulzusmérő csat kimaradt, kicsit káromkodom mérgelődöm
8. cuccok le, csat fel, cuccok vissza (ez a leghosszabb időt igénylő pont)
9. kikocogok a vesztőhelyre célállomásig, ez olyan 800 méter, bemelegítés, II. fázis
10. elkezdek futni
11. rájövök, hogy a csat rajtam, de a pulzusmérő óra otthon maradt. lásd 7. pont
12. végzem a dolgom, melegem van, vagy élvezem a futást vagy nem, esetleges és kiszámíthatatlan az egész, de mindig jólesik
13. hazaballagok

+ 1: az ajtón belépve tekintetem a pulzusmérő órára esik. nem káromkodom.


na, ilyen egy futásom. ha formában vagyok, nincs melegebb + 2 foknál, bemelegítettem, szélcsend van, a fejemben is viszonylag csend van, az út nem csúszik, a Nap nem süt a szemembe, nem látok szétlapított békát, nem folyik az orrom, nem tör rám a hasmenés, nem zavarnak az autók, nem gondolok felesleges dolgokra, nem szól a telefonom, nem kell fél percenként a fülest visszadugnom a fülembe, nem vagyok fáradt, álmos és éhes sem, és világbéke is van. akkor, esetleg tudok ilyet futni.
(4 x 5 percek, köztük 2 perces séták)


egyébként meg, nem számszerűsítve ilyen. vagy ilyesmi