2014. július 28., hétfő

azért vannak a jóbarátok*

Az egész úgy kezdődött, hogy alakult egy fogyókúrás csoport és én lettem az osztályfőnök. Ez van, ilyen a karakterem. Esetleg a rangidős voltom, csak ezt mondani sem esik jól.

A csoportfejlődés abszolút nyomonkövethető volt, kezdeti lelkesedés, némi lemorzsolódás, meg új tagok, ráadásul kizárólag virtuális térben mozogtunk, de egy idő után kialakult egy belső mag, meg elkezdtünk találkozgatni is, meg nyíltabbak is lettünk, meg elmentünk együtt barlangba (első találkozásnak nem találhattunk volna jobbat), meg túráztunk, majd be-beszólogattunk egymásnak, ami már a felszabadulás jele szerintem, szóval, egy elég kis izmos csapattá nőttük ki magunkat, időről időre kimondja valaki a barátság szót.

És közben nekem meg lett ez a szülinapom, amit Tihanyban ünnepeltek meg velem, mert már ott tartottunk, hogy egy éjszakát is együtt töltöttünk, mondom, hogy fejlődik a kapcsolat, és együtt mentünk az I love Balaton-ra, hogy fussunk és szurkoljunk és igyunk. És akkor ott, Tihanyban, a kertben, éjszaka történt meg, hoyg elém álltak és felköszöntöttek és kaptam egy őrült nagyvonalú ajándékot és igazából el sem hittem, csak néztem döbbenten. Kaptam egy vásárlási utalványt a Maratonman Depo-ba  egy rohadt nagy összeggel, amit azzal adtak át, hogy szeretnék, ha meglennének a céljaim, vagy hoyg szeretnék, hogy majd fussak 7 perceseket, vagy ilyesmi, én most ezt jól elmondani nem is tudom.
Ahogy ezt most írom, emlékszem a saját zavarodottságomra, nem nagyon tudok kiemelni belőle egyetlen főérzelmet. De akkor még nem sírtam.

végigdokumentáltuk, hiszen helyszíni közvetítés folyt, ugyebár


És akkor rá pár napra elmentünk a Maratonman Depo, ez most reklám, én blogom, én reklámom - állati jó hely. Először is bemérték a lábam. Az nagyon tréfás volt, mert egy futópadon kellett futnom pár percet, állítólag laza kocogással. Annyit mondok, hogy nekem más az elképzelésem erről. 

mit sem sejtek, de a nadrágom már térd fölé tűrtem

Én meg voltam győződve életem 40 + évéig, hogy a lábam rendben van, nem esztétikailag, hanem mértanilag, hoyg nem dől sem ki, sem be, de most megmutatták a monitoron, basszus, a pisai ferdetorony semmi hozzám képest. Ki vagyok okosítva és úgy van, hogy a csípő - térd - boka triumvirátusnak egy vonalban kellene lennie, nálam pedig valami 24 fokos dőlés van, csodálom, hogy még meg tudok állni, nagyon durva volt, mondtam is, hoyg takarják el a monitort.

hát kapaszkodnom kellett, na és. tudnátok, hogy ment az a futógép...


Innentől már finomabb rész következett, megmutatták, hoyg erre a lábra (erre a lábra!) milyen cipőket ajánlanak és itt azért meg kell álljak egy pillanatra. Nekem mostanában nem lett volna lehetőségem ilyen jó cipőt venni, ez egészen biztos. Annak tudatában választhattam cipőt, hogy tudtam, milyen összeg van az utalványon, hogy milyen nagyvonalú,  nagyszívű barátaim vannak és a felső kategória sem elérhetetlen a számomra, vagyis, hoyg tényleg a számomra legjobbat választhatom. Hihetetlen, na.
ez is egy opció volt, ez volt a B terv


Egy idő után sikerült szűkíteni a kört, már csak két cipő volt partiban, fel-alá futkostam a rekortánon (az is van), egyikben, másikban, kisebben, nagyobban, felemás cipőben, minden opciót kipróbáltam, gondolta a fene, hogy  ilyen nehéz szituáció az, ha az ember nem a Decathlon-ban veszi az Adidas cipőjét. Végül, a többkörös felvételi végén még kizártunk egy-két dolgot, s lett ez a futócipő.  Hát jó, színes. A gyerekeink szerint ez illik hozzám, vállaljam fel az egyéniségem, hogy ilyen vagány vagyok, ezek ilyen vicces kölkök.

kaptam ajándékba egy fekete cipőfűzőt, ha nagyon zavarna a neonszínű - de már nem akarom kicserélni. nem lennék olyan vagány, persze, hogy azért nem. márpedig



Úgy alakult, hogy még ez a cipő sem töltötte ki a rendelkezésre álló keretet (hát mondom, hogy milyenek ezek..), utalványból pénzt vissza sehol sem adnak, még vettünk pár fehérjeszeletet, meg isoport, meg ilyesmiket, tök király, most aztán már tényleg csak futni kell.


Az a helyzet, hoyg az egész vásárlás szürreális jelenetté változott, mert valahogy ott tört rám a valóság, hogy tényleg ezt kaptam, tényleg én kaptam, tényleg tőlük kaptam, minden tényleg, tényleg és egy kicsit elborult az agyam, extázisba ettem. Sírtam is, nevettem is, volt egy spektruma az érzelmeknek, na.


A cipőmben másnap reggel elmentem futni, futottam egy PB-t, nyilván a  cipő van emögött, mert az kizárt, hoyg én.



Mondjuk, utána azért ültem egy darabig az epöli "viszontlátásra" tábla alatt, az igaz. DE még az ülés is másképp esett.

Brooks Adreline.  a kis Mukk elbújhat mögöttem.


A jóbarátok természetesen nem ezért vannak. És nem azért jók, mert cipőt kaptam tőlük. Ha semmit nem kapok, akkor is azok. Amikor próbáltam elmondani, mit gondolok felőlük, egyetlen dolog jutott csak eszembe, mármint a sok elcsépelt szöveg mellett. Egyszer Polcz Alaine-nél olvastam: én csak egy macskát szerettem volna. Ilyen boldogságról álmodni sem mertem.**


Én pedig csak fogyni szerettem volna. És futni. Ilyen boldogságról álmodni sem mertem.

* ősrégi dallam, maradjunk annyiban

** Polcz Alaine:  Macskaregény



2014. július 22., kedd

azért ez mégiscsak ünnep volt*

Ugye, az történt, hogy a baleset után 2 héttel az egyik elengedett lufi madzagjával a kezemben ébredtem és a működőképes kezemmel ijedtemben megnyomtam a nevezés gombot az I love Balaton-ra. Persze, ez korábban tervben volt, én felkészülési versenynek hívtam magamban (mert már ilyen nagy az arcom), de amikor olyan szépen összetörtem magam, akkor még a Suhanj is veszélybe került, nemhogy egy ilyen közeli futóparti, csak hát mit tegyek, félelmetesen gyorsan regenerálódtam.

Megszerveztük futóbarátokkal, hogy a Tihanyban lévő pici házikónkban tartunk egy közös hétvégét, és lőn. Én szombat délutánra / estére elég jól éreztem (volna) magam, kár, hogy időről időre bekúszott a fejembe, hogy este még futni kell. Izgultam, ofkorsz. Pedig a múlt hét javát mi lent töltöttük a helyszínen, akklimatizáltattam magam, ott futkorásztam a tihanyi parton, elég jó volt, azt kell mondjam, ráadásul elég jókat is futottam, pl. ott futottam először a 3 km-t 7 perc alatti tempóval. Ilyen háttér előtt, csak mondom.


Szóval, hogy fussunk akkor.
A társaságból szinte mindenki futott, aki nem tudott, az veszettül szurkolt, múlhatatlan érdemekkel kiabáltak és kerepeltek a füredi nyaralók örömére.

Maga a táv 7 km volt, ami azért érdekes, mert én  6 km-en túl még nem, ráadásul most történt meg az, hogy verseny előtti héten NEM futottam le a távot biztonságból sem. Megbíztam a Főnökben, hogy felkészített erre, volt ugyan egy kísértésem a hét utolsó futásakor, hogy ne 4 x 15 percet fussak, hanem egybenhetet, de arra gondoltam, hogy ez azért nem növelhető a végletekig. Meg hát a bizalom, ugyebár.

Este 9-kor indult az egész hóbelevanc, elmondhatom, hogy világosban indultam, de sötétben érkeztem, szépen rám borult a balatoni éjszaka. 3,5 km-nél volt egy frissítőpont, én ugye soha nem iszom futás közben, de  a lelkemre kötötték, hoyg most mégis, mert meleg van, hát jó, akkor iszom. Mint a viccben, nem álltam meg, csak lassítottam, hogy elvegyem a kínált poharat és addigra már tényleg szomjas is lettem, szerintem ez olyan, mint amikor elindul az ember a mosdóba, mire odaér, még akkor is rátör  a szükség, ha előtte nem így érezte.
És akkor a pohárban fröccs volt. Fröccsöt én józanul alapállapotban sem, nemhogy futás közben, így történt meg, hogy szomjasabban távoztam, mint érkeztem.

Ezt követően jött a kiserdő. Volt nekem egy halvány gyanúm, hogy ez emelkedik, tavaly bejártuk, jelzem, fényes nappal, fagyival a kézben, nyaralás alatt - össze nem hasonlítható a mostani érzéssel. Mindez akkor jutott eszembe, amikor  azon kaptam magam, hogy sötétben futok emelkedőt a murvás úton. Nem esett jól, belesétáltam, de nem ejtett kétségbe, tudtam, hogy tudom folytatni. Ja, fejlámpát nem vittem magammal, tehát a sötétet sötétként kell értelmezni, szemüveg nélkül. 
Amikor végre aszfaltot éreztem a lábaim alatt, az azért elég jó volt, főleg, hogy váratlanul lejtőt is adtak alám, ment a dolog.

Tudtam, hogy 5 km-t le tudok futni, meg azt is tudtam, hogy egyszer már futottam 6 km-t, de ott a vége már elég szétcsúszós volt, itt meg 5,5 km után eszembe jutott, amit Murakami mondott, hogy onnantól ismeretlen vizeken járok. Csak ő 42 km után érezte ezt. Nekem még 1,5 km-em volt.
Akkor már lent voltam a nyaralóövezetben, fogalmam sincs, hol futottam, mentem, amerre irányítottak, időnként befordultam balra vagy jobbra, mentem egyenes szakaszokon, totál sötétben, időnként jöttek velem szemben sétálók, az egyikre rá is szóltam, hogy vigyázz! és csak remélni tudom, hogy nem bunkón szóltam. Hát meglepődtem, na, hogy száguldok vele szemben és nem érzi a veszélyt. Én meg éppen nem éreztem, hogy ki tudnék lépni oldalra.

A Tagore sétányra bekanyarodva már eléggé elfáradtam, de ott jött a privát szurkolói táborunk, kiabáltak, kerepeltek, elég jó érzés volt. Előttem ment egy csaj, belesétált itt a végén és őszintén, nekem is erős kísértés volt, hogy esetleg, de aztán meg mégsem, azt a 7-800 métert még ki kellett bírni valahogy, egyébként pedig megláttam a piros célkaput, így aztán egyszercsak bent találtam magam a célban.  Szóval, hogy lefutottam, de le ám. 7 km-t.

Én azt hittem, elég vacak lett az időm, de a hivatalos eredmény szerint 7, 27-es átlagot hoztam, ezzel elégedett vagyok, főleg, hogy a kiserdő azért megakasztotta bennem a horgát, nem szeretem az emelkedőket és a murvás szakaszokat sem, a kettőt együtt, megspékelve sötéttel, végképp nem.


Nos. Érmet nem kaptam. Nem jutott. Elfogyott. (Mondjuk, nekem már zombi sem jutott a kiserdőben, de ezt nem igazán bánom.) Ez van. Majd megérkezik postán, de már nem izgat, ott, helyben eléggé bírtam volna neki örülni, utólag már nem ugyanaz az érzés lesz. Ez azért érdekes, mert nekem igazából még nincs érmem. Tavaly a Teliholdfutamon kaptam, de akkor még nem futottam rendesen, csak döcörésztem, végigmentem a távon. Aztán van az UB-s érmem, de azt meg nem érzem magaménak az ismert okok miatt, szóval, vártam, hogy na, ezt most én csináltam meg, én dolgoztam meg érte keményen (mert az a helyzet, hoyg tényleg így van), én keltem fel fél 6-kor, én edzettem érte sokat, én erősítettem magam a bringával sokat, én, én, én. És én nem kaptam érmet.
Nem tragédia, lesz még verseny, csak lesz egyszer nekem is érmem, nem? Hát csak.

Még azt el kell mondjam, hogy a verseny után nemcsak, hoyg csillagos ég alatt úsztunk éjfélkor a Balatonban, hanem fél 5-kor tértünk nyugovóra, s a kettő között többször előfordult, hogy a wasabis chips-et pálesszel öblítettem le. Tiszta métely.


* Bereményi Géza


2014. július 8., kedd

mégis mozog a Föld*

Na, hát itt megint változás van, biztosan azért, mert elengedtem azt a sok, szép, színes lufit, egyesével és fájó szívvel, most pedig olybá tűnik, hogy egyesével (mintegy jutalomfalatként) kapom vissza őket, nehéz is ezt feldolgoznom, tudom, nekem semmi nem jó.

Ha eddig azon pörögtem, hogy sérülés és baleset és mit nem, akkor most lehet azon pörögni, hogy mit igen, és akkor ezzel elárulom, milyen versenyekre készültem, én, az anti-versenyző. De hátha levisz egy kis súlyt a sok izgalom.

Először is volt ez a füredi éjszakai, 7 km, nem kell röhögni, még nem futottam ennyit**, lehet, hogy most sem? Hogy beleséta lesz Eh. Jövő szombaton, csak mondom. Viszont jó lesz a körítés, majd mesélek.

Utána augusztus 2-án lesz a túratriatlon, nem bírok betelni a szóval. Arra készülök rendesen, járok bringázni, tessék, a múlt héten 83 km-t bicajoztam és nem ám a laposon, hanem itt, ahol az utcából nem tudok kimenni emelkedő nélkül. Tiszta hullámvasút az egész környék. Nem csoda, ha volt olyan esti bringázás, amikor hazaérve, még sisakban, odaléptem a hűtőhöz és beleharaptam a kolbászba.

 

A tablicskuban a bemelegítő kocogások nincsenek benne és ne feledjük, hogy múlt héten kezdtem az óvatos visszatérést, ennek fényében különösen szép a jövő hétvégi 7 km-es - viszont túráztam is egyet, életemben másodszor. 31 fokban.

a célban 3 (!) szelet zsíroskenyeret ettem meg. lilahagymával, csalamádéval.


 Utána való hétvégén lesz a Suhanj, nem kispályáztunk, párban indulok Zolival***, merjünk nagyok lenni, esetleg hülyék. Mentségemre szolgáljon, hogy egy vidám hangulatú baráti találkozón dőlt el ennek sorsa, emlékeim szerint én nem ittam. Jó, azért ez nem olyan verseny, futunk, aztán lesz valami, mit tudom én, tavaly 2 km-t vállaltam és 8-at futottam le egyben, de a 7. km-nél még tudtam a Fibonacci - számsort. Hátha idén is.

Augusztus végén lesz a Panorámafutás, 8 km, mégis mi történhetett velem a nevezések idejében? De ezen még nem kell parázni, gondoskodtam köztes stresszfaktorról. Egyszer majd megszokom szerintem. Egyszer majd. Egyszer. Majd.

Az ősz már egy másik évszak, nem akarok róla beszélni, szépen abszolváljam a most előttem lévő versenyeket, küzdjek meg magammal, bőven elég ez nekem, így is azt érzem, hoyg sokat akar a szarka, meg hogy merjünk nagyok lenni, meg hogy kis lépés az emberiségnek, satöbbi. Meg azt is, hogy mégis mi a tökömet akarok én.



* az ismert per során Galilei kénytelen volt visszavonni a Föld mozgására vonatkozó tanait, de közben, állítólag, végig azt mormolta maga elé: Eppur si muove!” („Mégis mozog!”)

** ilyenkor nem számítom a tavaly nyári 10 -11 km-eket, mert az egy másik időszámítás volt, nem tudom, hogy csináltam, ill. mégis, 9 percesekkel,  még inkább afölött

*** Zolit meg olvassátok, please, állati jókat ír itt

2014. július 4., péntek

welcome on the board - again

Mondhatnám, hogy nem történik semmi, javulok, gyógyulok, haladok a felépülés útján, de igazából (és most ne feszegessük sem az időt, sem az okokat), azon kaptam magam, hogy jelentkeztem a Velencei-tavi túratriatlonra, ezzel mintegy rövidre vágva a baleset és az elengedett lufik között keletkezett feszültséget.

Ültem egy délután a laptop előtt és a jobbik kezemmel (mert a másikra valószínűleg korrekciós műtét vár, mesélhetnék, de ez most nem az a fórum) megnyomtam az online nevezés gombot, így tehát augusztus 2-án úszom - bringázom - túrázom / futok - bringázom egy jót, szerintem szép nap lesz. 
Próbálom visszaidézni, milyen érzések töltöttek el a nevezés előtt, de nem nagyon megy, úgy képzelem, elborultam kicsit.

Ettől kezdve felgyorsult a gyógyulási folyamat, bámulatos regenerálódás vett lészen rajtam erőt, például már bringáztam is párszor (87 km), ill. kimerészkedtem kétszer futni, a térdem is tök jól van, nem fájt cseppet sem. Receptre a túratriatlont. Mindenkinek.



Az azért nem rossz, hogy ezt nem kell halálkomolyan venni, 500 méter úszás, hát na, csak megúszom a távot, nem? Az igaz, hogy nyílt vízben az úszásom fürdővendég stílusban történik, függőlegesen úszom, ellentétben a medencés úszásommal, amikor is úszószemüvegben és teljesen  víz alatt, ahogy kell, vízszintesen. A nyílt víz nekem strandolás, azért majd szóljon valaki, hogy labdát ne vigyek magammal. És kicsit zavar, hogy úszni fürdőruhában célszerű.

A bringa meg olyan, hogy 2 szakaszban kell letolni olyan 30 km-t, szerintem ez menni fog, oké, nagy arccal mondom, de most pl. már csináltam olyat, hogy ilyet, ni, baleset után és túléltem. Ami főleg a total climb megtekintése után tűnik dicséretesnek.




A túrát pedig úgy képzeltem, hogy ahol lehet, ott futni fogok, de azóta kiderült, hogy kapaszkodós részek is lesznek, ezt majd élőben eldöntöm. Kezd nagyon nagy lenni az orcám, tudom. Kétszer voltam csak futni, az első rettenetes volt, lógott az orrom rendesen, de végülis előző este bringáztam ezt a fentebbit, talán ez is közrejátszott. A második futást főpróbának gondoltam, 3 km egyben, lement, meg tudtam csinálni, megmaradok. Na jó, az utolsó 200 métert elég hosszúnak éreztem.




Összességében tehát az a helyzet, hogy elengedtem egy - két dolgot, de kaptam helyette mást. Ez az egész baleset olyan irreális, még mindig nem hiszem el, hoyg ledobott magáról a paripám, hogy ott hemperegtem az utcán (a nyílt utcán, ugye, viszont egyedül), hoyg meg kellett röntgenezni szinte mindenem, hogy nem bír összeforrni a kezem, hogy lehet, hoyg lesz egy korrekciós műtét (nekem! annyira nem vagyok beteges alkat, hogy még nem voltam regisztrálva az SZTK-ban, sztem ez sokat elárul), hogy betörtem a fejem kicsit, meg a többi - és az is olyan felfoghatatlan, hogy két héttel a baleset után már elég jól vagyok, ki tudok menni futni, el tudok menni bringázni*, nem fáj, nem szenvedek, nem nyöszörgök, ilyesmi. 

Nem tudom, nem akar-e engem a világ President-nek?


* ez macerás a kezem miatt, sokszor kell a kormányfogáson változtatnom, meg nem tudok rátámaszkodni, meg.. nem sorolom