a nap, amikor a Nap

A világ még állva tapsolt futópajtik, ismerősök még javában gratuláltak, miközben én az aktuális futás után egy fa alatt ültem és vártam a férjem, hogy értem jöjjön. Teljesen kimerültem.

Ugyanaz a tér, amelyről ódákat zengetem, megmutatta oroszlánkörmeit, pedig csak az időjárás változott. Meg az én (v)iszonyom.

A kocakóla utáni első futásról van szó, megnéztem az edzéstervben, 3 x 2 km, nem probléma, erős vagyok, király vagyok, ügyes vagyok, fitt vagyok és nagyarcú. Gondoltam, hogy átfutok a szomszéd falun, ez a bemelegítés, és ott, ahol a múltkor az a nagyon csodás futás volt, ott ezt milyen jó lesz most is, akar a fene fel-alá futkosni, teret nekem ide, de most. 

A bemelegítés megtörtént, átverekedtem magam Epölön, elég csikorgósan indult a futómű, nehezen értem el az üzemi hőfokot. Na de onnantól, barátaim. Az első 2 km még csak-csak lement, nem mondom, hoyg jólesett, volt szembeszél is, meg kis emelkedő is, de a legrosszabb az volt, hoyg tűzött a Nap a fejemre, mindegy, letoltam. A következő 2 km-t is, bár ott már erős lihegés vett rajtam erőt.

Utána viszont... a 2 km-ek közötti 1 perc séta letelte után a harmadik 2 km-es etapnak, ha nem is nekilódulni, vagy nekiugrani akartam, de mondjuk,  elkezdeni, azt tényleg akartam, azonban nem ment. Vitt a lábam valamennyire és vagy 200 méterig elvonszoltam magam, aztán nem belesétáltam, hanem megálltam, nem bírtam egy lépést sem tovább menni. Álldogáltam egy darabig (térdre támaszkodva), mondogattam, hogy menni fog ez, jó lesz ez, kibírod, Zazikám, csak a másik hang - itt fogsz elevenen megsülni, elszáradsz és meg sem találnak - hangosabb volt.
Ezalatt a 2 km alatt 5-ször (= ötször) álltam meg. Ötször.
Nem tudom, hoyg itt most hülye voltam vagy hero, vagy a kettő ötvözete, meg különben is, hol a határ a kettő között, nagyon gyenge a senki földje és én is nagyon gyenge voltam. Először is támolyogtam, másodszor az átlagosnál (márpedig az alapverzió sem kismiska) is jobban dőlt rólam a víz, harmadszor összetapadt a szám, alig bírtam elmondani a férjemnek, hol is vagyok, mindehhez a lábam semennyire nem akart menni - fú.

szép, mi? tényleg az

 

Az a vidék csodálatos, tényleg az, csak éppen az, hogy tágas tér, azt is jelenti, hogy egy fikarcnyi árnyék nem volt az úton, napraforgók, pipacsok, búzamezők között visz az út, autóból (és esőben futva, ugye) csodaszép, azonban talán, ha km-enként van egy fa, magyarul  tűző nap alatt kell futni a 30 fokban kilométereket, ezt nagyon meg kell fontolnom legközelebb, ill. jobban rá kell készülnöm.

A következő hibákat sikerült megtalálnom:

- talán ehettem volna többet is reggel - ezt nem tudom, ki kell tapasztalnom, hogy egy szeletke rozskenyér hány méterre elég (nincs valami váltószám?)
- talán nem csak a 2 x 2 dl tejeskávét kellett volna innom (vízhajtó)
- talán vihettem volna vizet magammal - ha sima víz lett volna nálam, a fejemre is önthettem volna, de inni, inni, inni - a legnagyobb hiba
- talán lehetett volna valami a fejemen, úgy izzadt szerencsétlen, meg olyan forró volt, nem normális dolog ez

Valahogy letudtam ezt az utolsó 2 km-t, nem tudom, mikor kínlódtam így, és azt sem tudom, miért nem adtam fel (bár megjegyzem, azzal, hoyg továbbmentem, sikeresen távolodtam a lakóhelytől, mintha egyre beljebb és beljebb mentem volna a sivatagba, szerintem nem voltam magamnál), mikor végre csipogott a RK, akkor még mennem kellett a legközelebbi fáig, na de ott szépen leültem leroskadtam az árnyékba. És ültem. Hosszan. Egyszer jött egy autó arra, de vagy észre sem vett, vagy pihenő futónak gondolt, különben sem szállunk be idegen autóba. Aztán jött a férjem és megmentett. Éljen a mobiltelfon és a home-office.

Ahogy hazaértünk, rendelt nekem mindenféle kulacsot*, aztán a héten kaptam még egy fehér baseball sapkát és egy napszemüveget is, olyan leszek, mint egy karácsonyfa, mindent rám aggat. A sapka ilyen:

2500 forint, technikai anyagból van, vékony, szellőzik és kegyetlen szarul áll rajtam, jó lesz az még, hoyg szinte senki nem jár az új futóutamon. (Decathlon)

Az érdekesség az egészben, azon túlmenően, hogy túléltem, az az, hogy nem vette lendületem ez a kis közjáték. Jó, hát megviselt, aznapra kiütöttem magam rendesen, megérdemlem, tudom, viszont már aznap is úgy gondoltam erre, hogy oké, hülye voltam, tanultam ismét valamit. Hogy része a folyamatnak, s mivel jön a nyár (basszus, komolyan 30 fok van már most?), erre fel kell készülni, egyre többet fogok futni, meleg lesz reggel, meleg lesz este, meleg lesz mindig és mindenhol, viszont én meg nem fogom feladni, hanem megtervezem a futásokat, jó, hát összeszedettebb leszek, megy az nekem.

És igen sokat gondolok a télre, amikor is - 9 fokban futottam és szerettem.
Barátaim, víz nélkül egy tapodtat sem.


* mivel nálunk (is) számít a pénz, ha megérkezik a cucc, elmesélem, honnan rendelünk

színfolt lettem

Nem egészen úgy terveztem, hogy hetente egy bejegyzés, de most munkából fakadó teljes kimerülés van, ez egy ilyen időszak.

Úgy vagyok a futónadrágommal, mint a macska, akinek ha a feje átmegy egy résen, már a teste is át fog - ha a futónacit fel tudom cibálni a vádlimon, már nyert ügyem van, benne lesz a többi részem is. Gondolom, vastag*, de könyörgöm, akkor mi van? Meg azt is értem, hogy tapinaci legyen, a franc sem akarja, hogy befújjon a szél, persze, de tessenek már elképzelni, hogy léteznek vastag(abb) vádlijú nők szerte e világon, kiknek bevett szokásuk, hogy ilyet cigőljenek magukra.

A téli outfit-em egyébként csodálatos, mind anyagában, mind színében. Van tehát ez a fekete decathlon-os, bélelt futónaci, melyet nagy sírások közepette vettünk meg, mára már beleférek, igenis. Finom, puha, meleg. Kitöltöm.

Aztán van az aldi-s aláöltözet, hát áldassék a neve, ki ezt kitalálta, mert én rendesen izzadok, ez meg valahova elvezeti az univerzumba az egész cuccot és még lila is. 

Erre ráhúzom a tchibo-s zöld felsőmet, ami meg tökély, először is, hoyg rám jön, másodszor, hogy eltakarja a fenekem, harmadszor, hogy kapucnis, negyedszer, hogy meleg, ötödször, hogy a kezem is befér alá. Hatodszor, hogy egyáltalán van.

Más  egyelőre nekem nem kell, 2 fokban így futkározom és nem fázom, én!, akinek 20 fok alatt lila a körme, oh, my God, mivé lesz a világ.

Na most, mikor ezt mind magamra húzom és belenézek a tükörbe, akkor megroskadok, tehát, hoyg minden izomkötegem hájgyűrődésemet beletolom a falu képébe, az azért valami. Ráadásul mostanában sár volt a terepre kijutós utamon, így fényes nappal mentem végig, s jöttem vissza a házak között, s természetesen éppen jött a pékséges kocsi és éppen minden házból előbukkant valaki és éppen nem titkoltan néztek végig rajtam, én meg éppen nem tudtam, mi a jó reakció, minden hájamat behúzva, az aszfalttal eggyé válva elkúszni onnan vagy egyébként is szálfatermetemet még jobban hangsúlyozva, kimért léptekkel, mindenkinek hangosan köszönve lépjek túl a megaláztatáson rajtuk. Úgy emlékszem, a kocsi hátulját választottam.

A természet és köztem azonban kibékíthetetlen ellentét lépett fel, mert miközben én egyre színesebb lettem, az erdő közben úgy dobta le magáról a ruhákat, mint sztriptízbárban az énekesnő, így amikor pisilnem kell, és meg lehet nyugodni, hogy mióta ez a sok hacuka van rajtam, mindig kell, szóval, azóta a véletlen erdőjáró a mező túlsó széléről szabad szemmel  is észrevesz, a direkt látogatók pedig még a messzelátójukba is belenéznek a látványt beazonosítandó. Még nem tudom, hoyg ez vicces vagy sem.

Egyébként meg futni jó, mondtam-e már?

ez pedig fényes nappal van

                                                                                                    

* úgy értem, a vádlim

*- és kisebb, csak ez nem tartozik a tárgyhoz, pedig

még nem hardcore

Már most ősziesre vettem a figurát, beöltöztem rendesen, legközelebb még talán a pálinkafőzdében kérek egy kupicával is.

A beöltözés persze idézőjelben van. Ja, a kupica is.

Viszont nem bírok elszakadni a cicanacimtól, Pavlov szerint az együttes ingerek előbb - utóbb összekapcsolódnak olyannyira, hogy ha csak az egyik vagy a másik van jelen, a reakció ugyanaz. Ha én felveszem a cicanacim és a pink pólóm, már futónak is érzem magam, független a cipőtől, ez elég vicces. 

Gondolom, ezért van az, hogy most, hoyg hűvösebb lett, inkább megtoldom ezt a csodás gatyát egy térdzoknival, ill. a póló alá felveszek egy aláöltözetet*, semmint megkockáztassam, hogy közönséges halandónak érezzem magam. Nekem ez a kettő kell a jóérzéshez, na.

Az aláöltözet pedig olyan, hogy bár megizzadtam, nem fáztam meg, baromi jó, kezdem sajnálni, hogy 45 évig ebből a jóból én kimaradtam, meséljetek, mi van még.

A futással pedig az van, hogy most nagyon jó. Minden felelősség lehullt a vállamról az edzésterv által, a főnök úr előírta, hogy mit és mennyit, én pedig csinálom, nem kell agyalnom, hoyg szabad, jó-e, sok-e, lassú vagyok-e (yes), azt mondja, hogy izé, én meg megyek és csinálom. (azt is mondja, hogy no para, ha nem megy)

Szerdán egyébként  4 x 5 perc futás volt, közötte 2-2 perc séta, ez az intervall vagy miafrász kiveszi a szuflát belőlem rendesen, mire a 4. perc körül kezdek beállni egy ritmusra és az oxigénfelvételi kísérletem is kezd sikerrel járni, már meg is kell állnom, ugyanez fordítva is igaz. Viszont nagyon élvezem, pedig lihegek és zihálok és fújtatok és izzadok veszettül, 5 perc alatt képes vagyok mindezt véghezvinni, ez is siker, nem? (vö. : a negatív fejlődés is fejlődés)

A szerdait pl. úgy futottam, hogy összességében 9,25 min/ km-es sebesség jött ki, de ne felejtsük már el, hogy ebben 6 perc séta is volt. Nem szeretném, ha elfelejtenénk.

Most, hogy az erdő mellett futkározom, sokkal többször csodálkozom rá, hogy milyen gyönyörű az ősz, oké, ha kinézek az ablakon, én itthon is fákat látok, meg a kertben is, meg akárhol is, de azért az egészen más, hogy benne vagyok, hogy én is részese vagyok az erdőnek, engedtessék meg nekem, hoyg ezt gondoljam.

Szerdára esőt ígértek és nem tudtam elképzelni, én arra hogyan reagálok, még soha nem esett, amikor én futottam (esetleg fordítva: még soha ne futottam, ha esett), na jó, nem ömlött, de igenis szemerkélt és a szél is fújt és annyira hardcore-nak éreztem magam, hogy én akkor most aztán dacolok a természeti elemekkel és megyek és futok - csak az a helyzet, hogy mire kiértem a futóhelyemre, már melegem volt, az eső meg pont megfelelő intenzitással esett, így meg kellett állapítsam, hoyg nekem ez a tökély. Úgy meg nehéz hardcore-nak éreznie magát az embernek, ugyebár.

Ha pedig minden jól megy, holnap megint Tihanyban futok, oh, yes.

* rendkívül sokat fejlődött a szókincsem, nem mondjam, professzionalizálódott

 

három évszakos futóruhámat egy évszakosra cserélném

De az legyen meleg. És nagy.

Mert jön a hideg és nyakunkon az eső, a szél, a hó, meg a mínuszok is, s bár én úgy érzem, hogy a tavasz óta hordott pamut, 3 / 4 -es cicanaci és a férfi, pink színű póló a lehető legjobb válasz az outfit-emet firtató izgalmakra, ráadásul éppen tökéletes erre a mostani 16 fokra is, mégiscsak évszakváltásban vagyok, kell egy másik cucc. Esetleg kettő.

És elmentünk a Decathlon-ba, ahol én törzsvásárló vagyok, de lehet, hogy csak voltam. Állati jó színű futócuccok vannak, igen, én a szín alapján teszem meg az első lépést, volt tehát szürke - kék is, és azt el tudtam képzelni magamon, volt női XL-es is - a képzeletem sokkal jobb, mint a valóság, nem kellett volna annyit olvasnom gyerekkoromban.

Hiába ugyanis a leadott 11 kiló, én iszonyú kövér vagyok még mindig, ezt tolta a képembe a Deca és  nem arról van szó, hogy a tükör ilyen és kövérít, hanem arról, hogy nem jöttek rám a női XL-es cuccok. Persze, ez túlzás, volt, ami rám jött, de bár ne tette volna. Először is alig bírtam beleszuszakolni magam ezekbe a téliesített nadrágokba, nem tudom, miből vannak, de a tököm hócipőm  tele volt azzal, hogy centiről centire kellett küzdenem a felhúzással, bár az igaz, hogy ezzel a procedúrával egyben a bemelegítést is letudhattam, tökre leizzadtam. Nem mondták, hogy ez vazelinigényes cucc.

Amikor meg valahogy belepréseltem magam ebbe a kompressziósnak is beillő futónadrágba, nem vicc, hogy elsírtam magam, ültem a próbafülkében és sírtam, a férjem meg cibálta le rólam a gatyát. Mindeközben a szomszéd fülkében Maráz Zsuzsi próbálgatott.

Hogy mit láttam? Két iszonyú kövér lábat, amelyen a futónadrág feszeng feszül, és nem túlzok, minden narancsbőrös hiba átjött rajta. Mindehhez társult, hogy úgy elszorította  a hájam, hogy mindenhol kidudorodott, a derekam köré akkora réteget varázsolt, mint az óriás traktorkereket idéző úszógumi. És akkor felvettem a felsőket, hogy majd azok takarnak. Rossz hírem van: nem takarnak. Pontosan addig érnek, hogy a a combom kilátszik, s bár hátul valóban hosszabbak, én tudom, hogy futás közben ez semmit sem ér, mert a mozgástól elcsúszik a ruha, minden kilátszik. Nem tudtam felsőt venni.

Nadrágból a férjem (miközben én bugyiban ültem a próbafülkében és sírtam) talált egy férfi 2 XL-eset, felrángattam magamra, b+, Decathlon. Ennyit a kövérekről mint széles társadalmi rétegről, akik hideg időben is futni akarnak, mert dagadékok, de fogyni akarnak. Éppen elég nekik, hogy kövérek, mi a francért nem lehet a méretükre való cuccot kapni? Mert S-es és XS-es, na, az volt.

Egyszerűen nem tudom, hol fogok futni ebben a naciban, mert hogy fényes nappal, az aszfalton nem használom, az biztos, nem létezik, hogy ebben ki merek menni olyan terepre, ahol mások is járnak és nem nagyon vigasztal, hogy de mennyivel több vagyok annál, aki ül a fotelben és chips-et eszik - nem érdekel.

Vert seregként hagytam el a terepet, de ezt már megfigyeltem máskor is, bemegyek nagy örömmel, hogy én! itt! vásárolok!, mert már annyira! sportos! vagyok!, és kisírt szemmel távozom, nem kéne a Deca-nak a tényleg kövérekre odafigyelni? Nem kellene már észrevennie a kereskedelemnek, hogy él és virul  egy (sajnos) elég széles réteg, amely tagjai is szeretnének sportolni, képzeljék el. És azt is képzelje már el a világ (kiterjesztem a felháborodásom), hogy nem minden kövér csinos, hanem vannak olyan kövérek, akiknek igenis nagy a feneke és vastag a combja és nagy a melle és nagy mindene, tehát ha kövérekről beszélünk, ne egy Burdában látható plus size molettet képzeljenek  már el átlagnak.

A Decathlon tervezőit meg elküldeném egy Picasso kiállításra, mert igen, vannak ilyen nők, nahát, kövérek és futnak. Ráadásul tengerparton.

Two running women on the beach

kizárólag megelőzési célzattal

Mert proaktivitásom nem ismer lehetetlent, ezáltal viszont az erdei úton való felbukkanásom okozta károkat a biztosító nem fizeti.

Szóval úgy van, hogy a futós karrierem első évszakváltásához közeledem és ez meglehetős terheket jelent magam és a környezetem pénztárcája számára, annak ismeretében, ahogyan sikerült két hete vennem egy nadrágot (hétköznapi viseletre), mindenképpen. Először is azonnal frusztrált leszek, ha tudom, hoyg ruhát kell vennem magamnak, nem fog rám jönni, nem férek bele, nem lesz a méretemben, a szókincset a végtelenségig tudom variálni, de mind egyet jelent: nem lesz. És ennek általában alapja is van.

Mivel se pénz, se posztó, ellenben a Lidl-ben és az Aldi-ban is futós napok voltak, megkértem Donna Klára kartársnőt, hogy vegyen már nekem egy futógatyát, könnyedén belőve a legnagyobb méretet, ő pedig meg is tette, mert cuki. Nadrágom tehát van, nem bélelt, de az egy másik évszakhoz kell majd, ellenben lengő szárú, nekem ilyenem még sosem volt, már csak azért sem, mert a hirtelen felívelni látszó karrieremet eleddig egy 3/4-es (vessetek meg) pamut cicanaciban  abszolváltam, mit sem törődve bőrbarát és lélegző és übercuki követelményekkel. Persze, fel kell varrnom az alját, meg feszül is rajtam, meg még selymes érzete is van,  csak el ne felejtsem, hoyg ebben futni kell.

Hogy a jelenlegi szürke/fekete - pink tengely mellőli elmozdulás ne zavarja meg kialakulóban lévő futó identitásom, a felsőm (ezt már én vettem) továbbra is a női vonalat testesíti meg, olyan pinkes féleség. Amikor a férjem megkérdezem, hoyg ez milyen szín, nem tudott egyenes választ adni, olyanokat mondott, hogy rózsaszín, de van benne rendes magenta és lazac, de még terrakotta is. Képzőművész. Elég, ha csak azt mondom, hogy test(em)hez tapad ez is vagy részletezzem?

A legszebb rész jön. Kompressziós zokni. 700 -ért egyszerűen muszáj volt. Pink, out of question. Itt egy baj van csak, hogy az én vádlim olyan vastag, hogy a zokni teljes gumírozását kihasználva tudtam csak felszuszakolni a lábamra, akkor aztán megpihentem, majd hitetlenkedve belenéztem a tükörbe. 

Nem kellett volna.

Végül a dzseki. A dzseki nekem nem alapkövetelmény, de szembejött velem, és én ugyan még soha nem kocorásztam esőben, de állítólag akkor is menni kell, mert hardcore vagyok leszek, és ez vékony, könnyű, milyen jó. Kár, hogy utólag kiderült, hogy széldzsekit vettem. Még nagyobb kár, hogy kurvára nem jön rám, egyszer ugyan becipzároztam vidám perceket szerezvén a férjemnek, mintha vákuumal rámcuppantották volna az egészet, a mellem úgy lelapult, akárha üveghez tapadtam volna.

De legalább nem pink.

És akkor mindezt képzeljük most el zusammen a testemen. És vissza az első mondathoz.

(észre)vétlenül

Van nekem ez a csodálatos öltözékem, a narancssárga, 3/4-es macinaci, mely elég bő ahhoz, hogy a benne rejlő sonkákat csak sejtesse, de ne mutassa, na, én ezt ma lecseréltem.

Mostantól testhez simuló, szürke, azonban továbbra is 3/4-es nadrágban feszítek, utóbbit szó szerint. Próba nélkül vettem meg, XL-es, beleférek és az elvárható módon rajzolja ki a combom,  magyarul szörnyű. Igazából úgy képzeltem, hoyg akkor veszem meg, ha találok hozzá fenék alá érő pólót, mert az nem létezik, hogy én ezt úgy vegyem fel, hogy comb és fenék együttesen és nyíltan, az már vizuális környezetszennyezés lenne. Találtam, a férfi osztályon, pont a fenekem alá ér. És pink. De meg tudom magyarázni.

Én tényleg nem ezt akartam, hanem szürkét, hogy elvegyüljek a természetben (szürke nadrág, szürke póló, szürke személyiség), de Eszterrel előtte ebédeltünk és én leettem magam az indonéz remekkel, és E. meg azt találta mondani rezignáltan (miközben én szalvétával és egyebekkel próbáltam a foltot leszedni magamról, minek következtében az szétterült), hogy minket, kövéreket már úgysem vesznek figyelembe, a kutya sem figyel ránk, nyugi, nem veszik észre, és ez a mondat megállította a szürke póló felé nyúló kezem, what's more, a pink felé irányította.Azanyátokmindenit  Azt sem veszitek észre, ha leeszem magam?! Ezt nektek.

Szóval, este ebben futottam, de az endomondo-nak nem tetszettem, egyetlen métert sem volt hajlandó mérni, de azt legalább 10 perc alatt tettem meg szerinte, pedig a lassan szokásosnak mondható 3,5 km, a szokásosnak mondható bontásban ma is megvolt.

És vettem egy csipkés bugyit is, muszáj volt, na.

A mai fotó pedig a szobornál készült, itt van a startvonal, innen indulok világgá kifelé.

Itt pedig megérkezem, világvége 62. (1,5 km-re a szobortól)