2013. december 28., szombat

jó volt ez is, csak másképpen

A férjem erre azt szokta mondani, hogy nem vagyok egy Magellán.

Pár évvel  ezelőtt, amikor még a multinál dolgoztam, sokat utaztam ide-oda és az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy hogyan jutok el a reptértől a szállodáig, mígnem ezt egy céges aranykártyával megoldották nekem, vagyis taxival. De volt egy olyan, hogy Stockholm-ba mentem és megmakacsoltam magam, hoyg már pedig nekem az Arlanda Express-t* igenis ki kell próbálni, különben sem nagy kunszt, lerak egy metrónál és onnan két utcát kell csak sétálni. Mi ez, semmi, felnőtt nő vagyok.
Teljesen eltévedtem abban két utcában, még a metróhoz sem találtam vissza, végül hívtam a férjem, aki a bemondott utcanév alapján itthon böngészte a stockholmi térképet és így tértem meg a szállodához mint vert sereg. Aznap használhatatlan voltam.

Mindezek ismeretében érthető, hogy miért idegen tőlem a terepfutás, az pedig, hogy miért tértem le a járt útról 24-én, végképp nem magyarázható semmivel. Mostanában el szoktam futni a szomszéd faluig (2 km), át a falun, túl a falun, vissza, meg ilyesmi, de szenteste napján valami történhetett, mert úgy képzeltem, hogy a falu elején és végén bal felé induló földút egy és ugyanaz,  számomra teljesen egyértelmű volt, hoyg ezek ketten összeérnek a domb mögött és  én ezt milyen jól felfedeztem. És nem.

Eleinte még minden rendben volt, iszonyú cool-nak éreztem magam, ahogy botladozom futok a mezőn, talán az őszi búzában?, nekem az megfelel, hogy ember sehol, hogy a civilizáció egyetlen nyoma a keréknyom, amin haladok, de azért az mégiscsak feltűnt egy idő után, hogy baromira nem fogy a mező. Mivel állandóan kanyargott az út (nevezzük így), így végig benne volt az esély, hogy a következő kanyar után már csak feltűnik valami, egy ház, vagy valami, az emberi létezésre utaló jel, mondjuk, füst. Mivel nem így történt, mentem tovább, engem nem lehet megakasztani holmi lakatlan területtel, elvégre én eltökéltem, hogy hol fogok kilyukadni és nagyon bennem volt a vágy, hoyg eldicsekedem a karácsonyi futásommal az esti vacsora alatt. Valahol itt tartottam a gondolataimban, amikor elfogyott alólam a mező és egy szép domb volt már csak előttem, mintegy lezárva az utat. És a reményt, hogy mégiscsak jófelé megyek.
Ekkor szólaltam meg először, hoyg basszus, megint eltévedtél. A későbbiekben ez cifrázódott.

Nem nagyon mertem kísérletezni, különben sem jutott eszembe semmi, hoyg merre, így visszafordultam, legyen elég annyi, hogy majdnem 3 órába telt az egyébként mindösszesen 5,5 km-es futás abszolválása, a családi vacsora időpontja pedig. .. változott.

Ez a kőbánya odafelé még nagyon tetszett, hát de már mennyire izgalmas helyeken futok, majd szétvetett a büszkeség, hogy én ide magamtól soha nem jönnék, most meg tessék, itt futkározom, visszafelé viszont eszembe jutott, hogy a régi olasz maffiás filmekben ilyen helyekre hívják a célszemélyt, aki onnan már nem távozik és hát kicsit kivert a víz és nem hatott megnyugtatóan, hogy én legalább ártatlan ártalmatlan vagyok.



Az zavar a legjobban az egészben, hogy nem tűnt fel, hogy igaz, hogy bal kezem felől (is) húzódik egy domb, de ezen a dombon nincsenek házak, pedig terv szerint kellenének, ill. az, hogy ugyan patak mentén haladtam, de ez a patak éppen ellentétes irányban folyik azzal, mint amelyiknek én hittem, vagyis kimondható, hogy a megnyugtatásomat szolgáló két tájékozódási pont egyike sem ott volt, ahol számítottam rá. Nem lehet a geográfiában bízni, én mondom.



* egyébként meg semmi, biztosan iszonyat gyorsan megy a vonat, de ebből bent ülve semmit  nem érzékelni, szóval, ne firtassuk, hogy megérte-e a kalamajka

2013. december 18., szerda

public demand*

Tegnap megállapítottam, hogy a bálna* és köztem nem csupán terjedelmi hasonlatosság van, hanem ahogyan a bálnának is folyamatosan mozognia kell az életben maradáshoz, úgy nekem is ebben a téli futóruhában folyamatosan mozognom kell, ha nem kívánok megfagyni. És hát nem kívánok.

Egyébként megvagyok, köszönöm, érkezett némi külső nyomás*, hoyg írjak már, csak hát főszezon van és éjt nappallá tevő munka, szó szerint. De azért futok, gondolom, a józan eszem megőrzése ennek is köszönhető.

Tegnap pl. - 1 fokban indultam el,  gondoltam is, hogy micsoda szerencse, hogy májusban elkezdtem futni, mert mostanra része lett az életemnek ez az egész hacacáré, nyilván nem kezdeném most el, kezdené a fene, viszont továbbra is azt mondom, hogy -1 fokban futni ezerszer jobb, mint nyáron, ez a nekem való időjárás, imádom. De csak futni benne, sétálásra, bóklászásra alkalmatlan.

Közben meg az történt, hoyg indulok ám az Ultrabalatonon, megint megtörtént, ami a Suhanj-on is, hogy miközben én még bambultam és csodálkozva néztem a világba, meghívtak egy csapatba. Engem, a nagy futót, ez vicces, nem? Megint bizalmat szavaznak nekem hónapokkal a verseny előtt, remélem, rászolgálok, dolgozom az ügyön. A főnök úrnak még nem mondtam, idén nem szeretném már felidegesíteni, legyen jó karácsonya.

Tegnap rakoncátlankodtam (ezt se nagyon olvassa el a főnök úr - Ági, légyszi, ne szólj -), ugyanis olyannyira tele volt a tököm  fejem minden munkával és feladattal és elmaradással, hogy azt mondtam, most muszáj futni egy hosszabbat, így eltértem az edzéstervtől és gondoltam, egyben futok 4 km-t, legalább meglátom, tudok-e még / már. 
Az első 2 km-en meghaltam, gondoltam is, hogy ha most összeroskadom, a ködben meg sem találnak, nagyon rossz volt, fájt a lábam (jah, hát a bemelegítés hiánya, ugye...), elegem volt és nem szerettem, meg is álltam, hogy akkor most innen dühöngve hazasétálok. Aztán nem tettem mégsem, 150 méter után újra nekiduráltam magam és onnantól kezdve egyre jobb lett, elmúlt a fájás, váratlanul megtetszett a téli szürkeség, jól vettem a levegőt, a pulzusom is rendbejött, az autók sem érdekeltek, na. 6 km lett.

A vicces ebben az, hoyg az első 2 km-t nemcsak érzésben, hanem időben is rosszul abszolváltam, ennek a kettőnek nálam minden létező variációja előfordult már, érzésben jó, időben rossz, és fordítva és keresztben és mindenhogy, most igazodtak egymáshoz, mindenféleképpen rossz volt, valami 9, ill. 9, 40-es km-eket futottam, nem is tudom, ez még haladásnak nevezhető a fizikában?

Utána viszont váltás érkezett és egyre gyorsabb km-eket futottam, hát belejöttem, na,  8,14-es volt az utolsó km, ez nálam szinte végsebesség. És ne felejtsük el, hoyg ez volt a hatodik km. Ha tovább futok, a végén esetleg repülök is? Egyszer ki kell majd próbálnom.

Mindez azért érdekes és itt jön a magyarázkodás, mert az Ultrabalatonra olyan 2 x 10 km-t (igazából egy félmaratont, tehát 21 km-t, de szétszedve) vállaltam és be kellett írni a tempót és 9 perces km-ekben egyeztünk meg, hát csak tudom abszolválni, nem? Hamarabb beérni meg csak ér, nem?

Ön mit lát  a képen? Mert az egy hegy.**



* a bálnáról egyéb infót a haziallat.hu oldalon keressetek, hol másutt

** vö. Saint- Exupéry

2013. december 6., péntek

urban legend

A kreatív gyerek rendetlen, az intelligens gyerek nem alszik, a háj meg melegít. Jah, persze.

Egyébként nem azért mondom, mintha fáznék futás közben, egyáltalán nem fázom, sőt, dől a lé továbbra is rólam, sejtettem én már nyáron, hogy jó lesz még ez a hőháztartás télen, s lőn. Továbbra is egy aláöltözetben és a tini nindzsa tchibo felsőmben futok, de még ezt is soknak éreztem a legutóbbi, 0 fokban megejtett futásom során.
Viszont futás után.... hazabattyogok, lezuhanyzom, iszom valamit, eltelik egy óra és akkor kezdek fázni, de veszettül, kezem-lábam egy-egy jégakku, biztos felborul bennem valamelyik egyensúlyom, a háj pedig nem melegít, felejtse el ezt a marhaságot mindenki. Esetleg az enyém a nem rendeltetésszerű használattól fellázadt.

Továbbra is rengeteg a munka, még két hét, aztán végre alszom egyet, egy afféle rendeset, addig ki kell tartani. Hetente háromszor így is kimegyek futni, a főnöktől megkaptam a következő adag edzéstervet, azt írta, hogy januártól még a bejglit is ledolgozzuk, most könnyített verzió van. Én időnként ezen is kipurcanok, pedig már nagyon tuti a rákészülésem, éleslátásommal felismertem, hoyg nem szereti a lábam, ha bemelegítés nélkül csak úgy kifutok a világból, ezért azt csinálom, hogy 

1. beleszuszakolom magam a bélelt futógatyámba. pihenek egyet
2. felveszem az aláöltözetet
3. felveszem a cipőt
4. a konyhába kiviszem a laptopot és Péntek Enikővel bemelegítünk 5 percet. lihegek, veszettül
5. elszaladok wc-re. gatyám visszarángatom
6. felveszem a zöld felsőm, minden cupp rajtam
7. ekkor rájövök, hogy a pulzusmérő csat kimaradt, kicsit káromkodom mérgelődöm
8. cuccok le, csat fel, cuccok vissza (ez a leghosszabb időt igénylő pont)
9. kikocogok a vesztőhelyre célállomásig, ez olyan 800 méter, bemelegítés, II. fázis
10. elkezdek futni
11. rájövök, hogy a csat rajtam, de a pulzusmérő óra otthon maradt. lásd 7. pont
12. végzem a dolgom, melegem van, vagy élvezem a futást vagy nem, esetleges és kiszámíthatatlan az egész, de mindig jólesik
13. hazaballagok

+ 1: az ajtón belépve tekintetem a pulzusmérő órára esik. nem káromkodom.


na, ilyen egy futásom. ha formában vagyok, nincs melegebb + 2 foknál, bemelegítettem, szélcsend van, a fejemben is viszonylag csend van, az út nem csúszik, a Nap nem süt a szemembe, nem látok szétlapított békát, nem folyik az orrom, nem tör rám a hasmenés, nem zavarnak az autók, nem gondolok felesleges dolgokra, nem szól a telefonom, nem kell fél percenként a fülest visszadugnom a fülembe, nem vagyok fáradt, álmos és éhes sem, és világbéke is van. akkor, esetleg tudok ilyet futni.
(4 x 5 percek, köztük 2 perces séták)


egyébként meg, nem számszerűsítve ilyen. vagy ilyesmi




2013. november 29., péntek

színfolt lettem

Nem egészen úgy terveztem, hogy hetente egy bejegyzés, de most munkából fakadó teljes kimerülés van, ez egy ilyen időszak.

Úgy vagyok a futónadrágommal, mint a macska, akinek ha a feje átmegy egy résen, már a teste is át fog - ha a futónacit fel tudom cibálni a vádlimon, már nyert ügyem van, benne lesz a többi részem is. Gondolom, vastag*, de könyörgöm, akkor mi van? Meg azt is értem, hogy tapinaci legyen, a franc sem akarja, hogy befújjon a szél, persze, de tessenek már elképzelni, hogy léteznek vastag(abb) vádlijú nők szerte e világon, kiknek bevett szokásuk, hogy ilyet cigőljenek magukra.

A téli outfit-em egyébként csodálatos, mind anyagában, mind színében. Van tehát ez a fekete decathlon-os, bélelt futónaci, melyet nagy sírások közepette vettünk meg, mára már beleférek, igenis. Finom, puha, meleg. Kitöltöm.
Aztán van az aldi-s aláöltözet, hát áldassék a neve, ki ezt kitalálta, mert én rendesen izzadok, ez meg valahova elvezeti az univerzumba az egész cuccot és még lila is. 
Erre ráhúzom a tchibo-s zöld felsőmet, ami meg tökély, először is, hoyg rám jön, másodszor, hogy eltakarja a fenekem, harmadszor, hogy kapucnis, negyedszer, hogy meleg, ötödször, hogy a kezem is befér alá. Hatodszor, hogy egyáltalán van.
Más  egyelőre nekem nem kell, 2 fokban így futkározom és nem fázom, én!, akinek 20 fok alatt lila a körme, oh, my God, mivé lesz a világ.

Na most, mikor ezt mind magamra húzom és belenézek a tükörbe, akkor megroskadok, tehát, hoyg minden izomkötegem hájgyűrődésemet beletolom a falu képébe, az azért valami. Ráadásul mostanában sár volt a terepre kijutós utamon, így fényes nappal mentem végig, s jöttem vissza a házak között, s természetesen éppen jött a pékséges kocsi és éppen minden házból előbukkant valaki és éppen nem titkoltan néztek végig rajtam, én meg éppen nem tudtam, mi a jó reakció, minden hájamat behúzva, az aszfalttal eggyé válva elkúszni onnan vagy egyébként is szálfatermetemet még jobban hangsúlyozva, kimért léptekkel, mindenkinek hangosan köszönve lépjek túl a megaláztatáson rajtuk. Úgy emlékszem, a kocsi hátulját választottam.

A természet és köztem azonban kibékíthetetlen ellentét lépett fel, mert miközben én egyre színesebb lettem, az erdő közben úgy dobta le magáról a ruhákat, mint sztriptízbárban az énekesnő, így amikor pisilnem kell, és meg lehet nyugodni, hogy mióta ez a sok hacuka van rajtam, mindig kell, szóval, azóta a véletlen erdőjáró a mező túlsó széléről szabad szemmel  is észrevesz, a direkt látogatók pedig még a messzelátójukba is belenéznek a látványt beazonosítandó. Még nem tudom, hoyg ez vicces vagy sem.

Egyébként meg futni jó, mondtam-e már?

ez pedig fényes nappal van
                                                                                                    

* úgy értem, a vádlim
*- és kisebb, csak ez nem tartozik a tárgyhoz, pedig


2013. november 22., péntek

az izom hatalma

Az izom hatalma egy általam nemrégiben felfedezett társasjáték. Két személy játszhatja, általában egy testben lakoznak.

Úgy van, hogy ez egy stratégiai játék, csatákkal, tervekkel, taktikával, az ellenség kijátszására való törekvéssel, mérlegeléssel és sok-sok munkával. Mindig résen kell lenni, mert a másik fél képes a nem tisztességes játékra, te úgy érzed, hogy mindent megtettél, a   másik fél által számodra felállított csapdákat észrevetted, kikerülted, és akkor egyszer csak szembe találod magad egy szelet tortával teljesen új alapokra helyezett szabállyal.

Na de most. Egy hónapja történt meg az, hogy egy dobozban kutakodtam, mely doboz fullig van  olyan nadrágokkal, pulcsikkal, melyekről azt gondoltam, hogy ezek egy letűnt kor árnyai, én ezeket soha többé, de azért ne dobjuk ki, tegyük el, hátha, hátha. Hátha egy reggel mégis arra ébredek, hogy karcsú vagyok. És fiatal.

Azt, hoyg az izom kisebb helyet foglal el, mint a háj, a zsír, nevezzük  bárminek, mindenki tudja, én is tudtam, csak nagyon sok alkalmam nem volt eddig megtapasztalni, tekintve a testemet egyenletesen befedő védőrétegnek. Én egyébként is elméleti ember vagyok, fejben több minden megvan, csak nem bír valósággá válni, gondolom, nem bír áthatolni a védőburkon.




És a kezembe került ez a nadrág és ez a pulcsi, és ezt én szerettem, kérem, csak ez lehet az oka, hoyg felpróbáltam, mikor is kiderült, hoyg nemsokára jó lesz, még kell némi csatát vívni, lásd fentebb. Most pedig eltelt egy hónap és rámjönnek. Jönnek rám.
Ez pedig annak fényében különösen érdekes, hogy ez a két cucc akkor volt használatban, amikor a multinál dolgoztam és pontosan tudom, hoyg akkor 10 kilóval voltam** könnyebb a mostani állapotomnál, na, kérem szépen, ez az izom hatalma. És még mondja valaki, hogy a futás nem formálja a testet. A testem.
Egykedves  futópajti egészen pontosan azt mondta, hoyg elvesztettem a cukker gömbölységemet, muhaha. :)

Számokban kifejezve már csak 22 kilót kell ledobnom. Próbáltam frappánsabb végszót adni, de nem ment.


* vö. Kafka
** más szemszögből ez úgy néz ki, hogy akkor 13 kilóval voltam nehezebb, mint kellett volna




2013. november 20., szerda

a kör négyszögesítése*

Azt, hogy a sok edzéstől megnő a szív*, azt én akkor láttam igazolva, amikor az egyik futáson lecsúszott a pulzusmérő szíja, már valahol a derekam környékén volt (gondolom, megállította valami) és még mindig mérte, mit mérnie kellett.
A nagy szívem, ugye.

Szóval, futni futok ám, csak az időm kegyetlen kevés, nekem az év vége a főszezon, aludni is alig, ez van. Az edzéstervemet viszont ettől még jobban imádom, keretet ad, nincs az, hogy most többet vagy kevesebbet, menni kell, csinálni kell, percre pontosan tudom, mikor érek vissza, így a tervezhetőség által beilleszthető egy-egy napba.

Az esetek többségében  kifáradok, elfáradok, pedig nem nagy dolgokról van szó,  pl. a 6 x 5 perces végén a tüdőm is külső vezérlésen volt, viszont haladok előre és ez elég jó érzés. Még mindig ott tartok, hogy minden futás előtt átfut a fejemen a gondolat, hoyg ez nekem ma nem fog menni - ezt azért jó lenne kiirtani, de még nem megy, majd jövőre. Még mindig hitetlenkedve nézem, hogy igenis meg tudom csinálni, és igenis tudok javulni. Egyszer majd elhiszem, hoyg igenis tudok futni.

Közben beszereztem egy kisebb sérülést is, így megismerkedtem az alkímiával, fekete nadálytő krém, tiszta boszorkányság, nem? És baromi jó. Nekem a sípcsontom szokott fájni, orvoshoz persze nem, marad  a házi praktika, meg mások tapasztalata. Tegnapelőtt ez romlott, ugyanis az út váratlanul nyálkás lett, nem síkos, mégis csúszós és egyébként is elég rossz minőségű, töredezett az aszfalt széle, ráadásul kanyar kanyar hátán, az út mindkét oldala meg befelé dől, tehát tök mindegy, hogy odafeléről vagy visszafeléről van szó, mindenképpen a jobb lábamnak rosszabb (szerintem csak azért, mert eddig a balt szidtam mindig), na és ez még csúszott is, így aztán éreztem én, hogy nagyon óvatosan, imigyen bénán érkezem a talajra - csak erre tudom fogni azt, hogy egész éjszaka nem aludtam, úgy fájt az Achilles-ín. Totál kétségbe estem, ahoyg elvárható. Na, de a nadálytő-krém...! És a pihentetés... :(

Most éppen félig alszom, de azért egy kedves képpel igyekszem búcsúzni, ez az én lábam, igen, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nekem olyan vastag a vádlim, hogy  a pöttyös zoknin a pöttyök a térd felé haladtakban ellipszissé terülnek szét. Mit is mondhatnék. A gyerekeim iszonyúan röhögnek ezen.




* oké, ez egyszerűsítés, tudom

2013. november 15., péntek

az 1500-as puzzle még várat magára

Szoktam azzal mentegetőzni, hogy én a betűk barátja vagyok, nem a számoké, de azért a mai teljesítményem még engem is meglepett. Viszont adekvát módon használtam egy újonnan tanult káromkodást.

Ezt a hetet a főnök erősnek minősítette és igazat kell adjak neki, ma pl. 6 x 4 percet kellett futni, közöttük 1,5 perces sétákkal, ez nyilván másnak semmi, nekem  elég volt, de úgy, hogy közben a legutóbb Ágitól tanult káromkodás is kicsúszott a számból, nem tudom, illik-e itt ilyet mondani, de  a történelmi hitelesség kedvéért lejegyzem: kurvákvérefolyjonpatakokban.
Természetesen ismertem én már ezt, csak a köré épülő szituációt nem tudtam elképzelni, de végül minden mozaikkocka a helyére kerül az életben.

A számokról meg annyit, hogy bepötyögtem a runkeeper-be a mai intervall edzést, hogy 6 x 4 perc, oké, közöttük 1, 5 perces séta és ez utóbbit 1,50-nek írtam be az 1,30 helyett. És még csak észre sem vettem. Nem tudom, ez ront vagy javít a helyzetemen. Vágvölgyi tanár úr most vágta földhöz a szemüvegét.
Mindehhez kiderült, hogy 6-ig sem tudok elszámolni, lehet, hogy ahogy Fibonacci-számsor megvan, de csak azért, mert az csak elmélet és érdekesség, éles helyzetben 5-nél húzódik a látóhatár, a 6 etap helyett 5-öt abszolváltam. És ezt sem vettem észre.


Bezzeg a káromkodás, azt azonnal jólesően konstatáltam.







2013. november 13., szerda

be happy

A futás volt már öröm, kínlódás, siker, kudarc, fejfájáscsillapító, szabadság, feltöltődés, sport, feladat, muszáj, de jó, meg egy csomó minden, most egy teljesen más aspektus érkezik.

Röviden úgy tudnám mondani, hogy most nem a legfényesebb napjaimat élem. Hosszabban meg úgy, hogy elég sokat kell küzdenem a pszichés kínommal és hogy ha nem lenne a futás, ez sokkal nehezebb lenne. Én korábban már azt hittem, hogy mindent megoldottam a futással, minden kezelésre lehet nemet mondani, itt a szép, új világ, és ezt miért nem fedezte még fel senki. A birodalom azonban visszavág.

Ami azonban tagadhatatlan, hogy kisebb amplitúdókkal érkezik a cucc, ami állítólag a rendszeres fizikai aktivitásnak is köszönhető, de van, amit nem lehet gyökerestül kiirtani. Nem fogom magam sajnáltatni, a lényeg, hoyg rögzítem, miszerint nem annyira fényes most a történet, ez van. Lesz ez rosszabb is, ismerem a fajtáját.



Mindenesetre az edzésterv most különösen jó, mert keretet ad, azt pedig nehéz időkben főképpen szeretem, nincs elnézés és pardon, csinálni kell. Csinálni pedig jó, részben maga a tevékenység, részben az utána érkező érzés, hogy minden kaki ellenére igenis.

Olyan vidámság azért történt, hogy a pálinkafőzde tulaja kijött és megkérdezte, hogy nem kérek-e egy stampedlivel, én meg annyira megrökönyödtem (másra fogni nem tudom), hogy azt mondtam neki, hogy nem, majd télen. Ez jött ki a számon. A férjem azóta is megkérdezi, hogy  már tél volt-e?

A héten egyébként erős hét van, 6 x 3 percekkel kezdtem, és képes voltam a 3 perces etapok közül kettőt is 7,38, ill. 7, 48 min/km-mel futni, ismeretlen érzés, mit mondjak. Fejlődöm,  remélem.
A többi meg alakulni fog.



2013. november 7., csütörtök

essék szó

A "több nap, mint bejegyzés" mai rovatában főleg sajnáltatás lesz, de nem úgy igaziból, inkább csak elmondom, miért kevés a poszt. És köszönöm azoknak, kik szóvá tették, na, hát tök megható.

Eleve úgy van, hogy magad uram, ha szolgád nincs, tehát én all-in-one-ban tolom az ipart, én vagyok a készítő, a tervező (fordítva), a postaszolgálatos, a marketinges, a kommunikációs, az ügyfélszolgálatos és a beszerző is. És a szerelő is. A home-office igen jó, mert magam osztom be az időm, ami azt jelenti, hogy mindig dolgozni kell. Főleg év végén, de ez most nem panasz, mert ez így van jól és ha a másik oldalt nézzük (hogy nem így lenne), akkor lenne sírás és fogcsikorgatás. 

Na most ebbe belefér a futás, mert beleszuszakolom, mint magamba a kacsazsíros kenyeret*, de sokszor elgondolkodom azon, amit korábban is mondtam, hogy én nem hiszek a mondásnak, mely szerint arra van idő, amire akarjuk. És eszembe jut mindig a multis életem, amikor reggel 6-kor indult a buszom Pestre (41 km-es távolságról beszélünk), beértem 8-ra, majd természetesen nem végeztem fél 5-kor, így persze nem értem haza 7-re, hanem a férjem a szomszéd faluba értem jött egy későbbi, csak odáig közlekedő buszhoz. És ezt a hét 5 napján. Volt még 2 napom, az igaz, de egyrészt totál szétzuhantam,  másrészt jelentkezett némi igény rám itthon a többi 4 családtagtóll és volt házimunka is és valljuk be, volt hazahozott munka is. Mindemellett elég sokat kellett repülnöm ide-oda, szóval, na, nem jutott volna idő futásra, miközben ez a tény magában hordozza azt az ellentmondást is, hogy akkor még nagyobb szükségem lett volna  rá, hagyjuk.

Most itthon dolgozom és ez szuper, én nem szeretem különösképpen az embereket és minden híresztelés ellenére nem vagyok szociális lény sem, időnként ráveszem magam a közösségi létre és akkor tényleg jó, szoktam is csodálkozni, hogy jé, ez ilyen?, de aztán ez így elég is, nem vágyom tömegre és mindennapos kényszeregyüttlétre. A férjem is itthon dolgozik, ez így oké. Futni viszont még így sem akkor megyek, amikor akarok, ez valami tévhit, hogy a home-office-ban az ember korlátlan szabadsággal rendelkezik, a frászt. Munka van és dolgozni kell és ahhoz, hoyg kimenjek futni, baromira meg kell tervezni a napot, most pedig, hogy a Nap fél 5-kor alábukik a süllyesztőbe, még nehezebb. Ha pedig választani kell, hogy most fussak vagy a futásról írjak, akkor nem kérdés, melyik győz.

Szóval, futok, ráadásul itt van ez az edzésterv és egyszerűen imádom. Nem gondoltam volna, mert én türelmetlen vagyok, akarom és most és azonnal és iziben, és mi az, hogy csak ennyit fussak és egyáltalán, na. Csak közben meg egyre jobban érzem magam a futásban, nem nyűg, nem teher, nem fáj a lábam, nem fáj a csontom, haladok, megyek  futok az úton, biztonságban vagyok, van alattam védőháló és ez állati jó érzés. Nem sérülök le, nem terhelem túl magam, ideje van mindennek.

Mindeközben apró sikereim is vannak, ill. nekem nem is aprók, tegnap pl. 6 x 2 perceket kellett fussak, közte 1-1 perc sétával és bár a tüdőkapacitásom fejlesztésén még van mit dolgoznom (iszonyú hangosan futok, no), meg az utolsó etapon el is fáradtam, mégis azt vettem észre, hogy a 2 perceseket 7,40 perc / km körüli idővel abszolváltam, az én telefonom ilyen számokat még soha nem is látott, jómagamról nem is beszélve.  Az egész meg ilyen átlagsebességgel ment, ebben 5 perc séta is benne van, ez nekem igenis eredmény.


Úgy érzem magam, hogy bár nem látom át a tervet (nem is kell, nem nekem kell), valahogy mégis úgy képzelem, hoyg ezek a szétszabdalt futások az Univerzum különböző pontjain vannak perpill, hoyg tavaszra összeálljanak egy erős és stabil egységgé és ez engem elég nagy örömmel tölt el. Jó, kell hozzá bizalom, hogy valóban így lesz, de az bennem bőven megvan a főnök iránt, szemernyi kételyem sincs. A férjem meg bátorít, hoyg milyen jó, hoyg van segítség. 

Szóval, lesz itt poszt és lesz vidámság, most egy kicsit nehezebben megy a dolog, idő, idő, idő, de no para, nem zár be a bolt. 

A kilókról meg nem akarok beszélni. Mocskosszemétaljanépség.



* erről is készült egy bejegyzés, eddig jutottam vele, mielőtt nyugovóra tértem:

Szaftos Zsíros kis dráma történt abban a békés otthonban.
Azon a nyugodt estén, amikor az eb is csak véletlenül akart kimenni a sötétbe, történt, hogy a Korábban a Kacsazsíros Kenyeret Imádó Nő (továbbiakban az egyszerűség kedvéért: Fatty) egyre sűrűbb intervallumokban nyitogatta a hűtő ajtaját, benézett, bekukkantott, becsukta, megint ott volt, kinyitotta, nem nyúlt ő semmihez, csak nézett befelé. Mindezt a Korábbi Énjét Megtagadó Készülő Nő (nevezzük Antinak)  csak tűrte, tűrte szótlanul, ám a végkifejletet megsejtve egyre feldúltabb állapotban

2013. november 3., vasárnap

Innovációs Nagydíj 2013

Szörnyen zsúfolt hét, de volt benne futás rendesen, és még arra is volt kapacitásom, hogy kitaláljam az évszázad (mit évszázad, évezred) ötletét, nem tudom, szerintem annyira jó. Az a lényege, hogy olyan futóverseny kellene, ami nem korcsoportos, hanem túlsúly-csoportos, vagyis, lennének a + 10 kilósok, a + 15-ösek,  a + 20-asok, satöbbi. Végre egy olyan verseny lenne, ahol (egy, a korábbiaktól eltérő) speciális kompetenciákkal rendelkező egyének futhatnának, mert egyébként szép, hogy 40 fölöttiek, de azért van ott még  a tarsolyunkban ez - az, nemdebár? Végre pólóhúzogatás nélkül futhatnánk, nem lenne gond, hogy van a derekunkon (és egyéb helyeken) még  némi ...  anyai tekintély. A legfontosabb azonban a tempó, mert valljuk be, esélyem sincs nem utolsóként beérkezni egy olyan versenyen, ahol a fitnesztestűekkel egy nevezőre vesznek engem.
Szerintem iszonyú jó ötlet, várom a befektetőket az érdeklődőket.

hervad már ligetünk, s díszei hullanak*
(egyébként meg ezen a hídon térek vissza - sajnálkozva- a társadalomba. és ezen nyújtok)


A héten megkaptam a novemberi edzéstervet, a terv még csak hagyján, de a kísérőszöveg... a székről majd lefordultam, úgy röhögtem. Azt írja a főnök, hogy tépi a haját tőlem, komolyan nem emlékszem, mikor mondtak nekem ilyet, visszarepít a régmúltba, állati jó érzés, nagyon bírom. Bár úgy emlékszem, akkor nem örültem annyira, mint most. Ezt teszik az évek.

Továbbra is mindenféle perceket kell futnom, s tegnap éppen az történt, hogy a 3 x 5 perces futást kellett abszolválnom, nekilódultam az eső etapnak, és hát nagyjából azért tudom, hogy meddig futok 5 perc alatt, de már le is hagytam a mérföldkövet, ah, mondom, ez a nyamvadt runkeeper megint megadta magát, nem sípol, hogy vége az első szakasznak**, mindegy, még megyek egy kicsit - és nem is, sípolt az rendesen, csak hát a félelmetes tempóm, ugye, vagyis messzebbre jutottam, mint korábban. Mert igenis, hogy én is jobban teljesítek, mondjuk így.


A legjobb azonban az, hogy baromira élvezem az egészet, remek érzés volt tegnap is, nem is értem, mit idegenkedtem ennyire ezektől az intervalloktól, viszi a szuflát rendesen elfele, de tegnap azt éreztem, hogy még mennék, bírnék, futnék, szaladnék, csak hát a főnök, meg a fejmosás, ugye.



** a runkeeper-en remekül  bele lehet állítani ezeket a távokat, kívánság szerint, hogy most 3 x 5 perc , közte 2-2 perc séta, vagy 6 x 3 perc, közte 1-1- perc séta és mindig jelez, hogy most mi jön, ezt mindenki tudta?



2013. október 29., kedd

a runkeeper is csak mereszti szemét

A tegnapi futáson pontosan 68 autó és 3 busz utasai láthatták a fenekem, ez egy új personal best, rekordokat döntök.

De nem úgy van, ahogy gondolják sokan. Nem számoltam az autókat, legalábbis nem tudatosan, egyszerűen vannak olyan tevékenységek, amelyeket tudok paralel végezni egymás mellett - ideális feltételek között. Például remekül tudok online olvasni munka közben (főleg novellákat, újabban azonban sorozatokat nézek, na, az, mondjuk, nem egy nagy kunszt), holott egyébként végtelenül utálok monitoron olvasni, vagy pl. vizsgákra készülve vasalás közben tanultam egy csomószor. Nem egy Napóleoni teljesítmény, aki állítólag három nyelven diktált egyszerre levelet, nekem ez jutott. Ja, és tudok olvasás közben mintát figyelve kötni. Ez a Napóleoni nagyság háziasszony vörzsönje.*

Mindez azért fontos, mert ez a tegnapi futás olyan volt, de olyan, hogy mindig ilyet rendelnék mostantól, iszonyúan élveztem. Annyira még nem voltam kész a jóra, hogy be se kapcsoljam a runkeeper-t, de már megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha lehalkítanám, végül (persze) nem tettem, ne durvuljunk. Viszont nem érdekelt, hogy mit mondott be, én csak mentem, ahogy tudtam és arra figyeltem, hogy érezzem a futást, vagy a levegőt, az őszt, a színeket, vagy mindezt együtt, nem tudom. Hi-he-tet-len jó volt.

És azt, hogy mennyire király volt az egész etap, az is mutatja, hogy elengedtem magam és  nem tudatosan, de a fejembe bekerült a mellettem elhúzó autók száma, itt térnék vissza ... Napóleonra. Eddig ez csak hébe-hóba fordult elő, mégpedig azért, mert futás közben sokszor annyira kell koncentrálnom magamra, hogy nem tudok melléktevékenységet végezni, nem jut be más infó a fejembe, mert ahhoz harmónia kell és az, hogy megneállj - mégegykicsitbírjki nem egészen az az idill, amit az én agyam kíván, azt hiszem, a szenvedés nem segíti a szellemi fejlődésem.

Ma viszont. Hát ma, ma igen, ma nem kellett ilyen marhaságokra koncentrálnom, meg hogy hogy veszem a levegőt és egyáltalán, hol a levegő?, és  a bal lábam sem rendetlenkedett, meg semmi, én ma csak repkedtem futottam és igen, ilyetén módon lehetővé vált az alapszolgáltatás kibővítése, így aztán az agyam közben számolta az autókat. Ez a bizonyítéka annak, hogy elengedtem magam és magamra figyeltem. Érzem, hogy ez másnak ellentmondás, én meg így működöm. Yep.

Egyébként meg 3,3 km, a 3 emelkedős, alattomos pálya, imádtam.



(előző nap futottam egy 2 km-es teljes gőzöset, OMG. 8, 42 average pace)


 * fogat mosni és hajat fésülni viszont nem tudok, ilyenek a férjem hatáskörébe tartoznak, na, de ő dobol, ugye,  kezek és lábak szétválasztva működnek, erre én képtelen vagyok. ő viszont nem tud kétfelé figyelni, ez megnehezíti az életünket. még jó, hogy itt vagyok neki én, ugyebár


2013. október 28., hétfő

ne rohanjál már

Ez most hosszú lesz, előre szólok.

Eredetileg arról akartam ugyanis írni, hogy a futás micsoda jellemépítő játék sport, a társasjátékhoz tudnám hasonlítani, én ugyanis nyerni szeretek és baromi nehezen viselem, ha nem úgy haladnak az események, ahogy én azt gondolom vagy tervezem. Csaptam én már oda Ki nevet a végén-t.
És volt egy szentimentális napom, amikor arról elmélkedtem, hogy a futás, hát az valami csoda, hogy nem az izmom építi, hanem a türelmem, és micsoda fantasztikus dolog az, hogy bár én csak a testre gondolok (mindig, meg-megállva), miközben a lélek és legfőképpen a jellem!, de mielőtt átmentem volna oravecznórába / coelho-ba, jött az, hogy 4 km-t futhattam és ez a fennkölt szellemi magasságból rendesen  lezúzott a földre, rémlik, mintha káromkodtam volna is, nórikának adtam egyet életérzésből.

Az volt ugyanis, hogy tegnap (vasárnap) futhattam volna 4 km-t Esztergomban és az milyen szép ívet adott volna a történetnek, hogy én ott először júliusban küzdöttem át magam a bostoni marathon-on, majd kis idő elteltével (mint gyilkos a helyszínre) visszatérek és krva jól futok, mert hát na, fejlődöm, mit tagadjam. És szerény mosollyal fogadom, hoyg ezt még mondják is ott nekem, mert olyan dicsérős típus él arrafelé.

Na, de én megsejtettem valamit és már itthon, előző nap lefutottam ezt a 4 km-t és ha rövidre akarnám zárni (de nem akarom), úgy tudnám összefoglalni, hogy rosszabbul élek, mint 4 éve futok, mint 3 hónapja.

És most ezzel kiirtottam a bennem titokban és aljasul növekvő nórikát, olyat mondtam neki, hogy csírájában elholt. Persze, nem ennyire tragikus a dolog, mert nagyon jófej vagyok akarok lenni és tudom, hogy idő, meg idő, meg idő, miközben nem vagyok jófej és dühöngök, hogy a francba, hát még meddig várjak. Ugye. Nagyon nehéz műfaj a sportolás, ezt én már látom, biztosan korábban kellett volna kezdenem, úgy nagyjából 30 évvel, de most már na, aki akkor elfelejtette, az már mondjon le?

Szóval, az volt, hogy ettől a 4 km-től nagyon tartottam, mert úgy éreztem, le sem tudom már futni egyben, megállás nélkül, mostanában mindenféle perceket kell futnom. Ehhez képest le tudtam futni és élveztem is (éljen az edzésterv!), az utolsó km lett a legmenőbb (ez afféle eufemisztikus kifejezés, a leggyorsabb lassú megfelelője), a második meg valami tragédia, de ott borzasztóan fájt a sípcsontom, húztam a lábam és bicegtem, miközben azt sziszegtem, hogy meg ne állj, csak meg ne állj. Amint ezen túlléptem, megint sokkal jobb lett, szeretnék ettől eltekinteni és azt mondani, hogy a bal lábam (szokásosan) tette a dolgát, de ne nagyon keressek mentséget, tudom.

Én úgy szeretnék javulni és fejlődni és Citius Altius Fortius*, meg minden, ami a témakörbe tartozik és elkezdtem utálni az ellenpéldát, hogy máris többet teszek annál, aki még mindig a fotelben és chips-et, kit érdekel, én már felálltam onnan fél éve, tehát nem ő a hasonlítási alap, könyörgöm. Remélem. Sajnos, tudok olyanokat, akik velem egy időben, sőt, később kezdték el és sokkal jobbak és rohadtul frusztrál, bevallom.
(ja, és mindehhez nem fogytam egy ideje).



Most pedig nemsokára kimegyek és futok 2 km-t, mely futás után szeretnék egy vállaltan csöpögőset írni.



2013. október 23., szerda

confessiones*

 Figyelem, fel / beismerés következik. Sokat ne várjunk.

Van ugye az, hogy én most már edzésterv alapján futok, mert ilyen komolyan veszem a  dolgokat, ugyebár, és ez alapvetően tök jó. Jó, mert nem kell gondolkodnom, hogy mennyi és hány méter és hányszor, meg ilyen marhaságok, meg hogy ártok, rontok, sérülök vagy mi lesz, simán elengedem ezeket a parákat, a főnök megmondta, hogy hogyan kell, tehát nem instant edzésterv van, hanem nekem való és na, ez jó. Bírom.**

Másrészt meg az a rohadt türelmetlenség. Amikor megírtam, hogy edzésterv van mostantól, azt kommentelte Kozima, hogy ez jó lesz, Zazi, csak türelmesen csináld, meglesz az eredménye,  nyugalom  - és mondtam is a férjemnek, hoyg hát nézd már, ezt írta Kozima, pedig én biztos, hogy ezt betartom, mert én jó katona vagyok és tudok uralkodni magamon a cél érdekében, meg hát na, én tulajdonképpen türelmes is vagyok, ha az kell. Van egy ilyen nézése a férjemnek, amikor nem mond ellent, csak néz. Nem szeretem.

Menetközben azonban kiderült, hogy a kommentnek és a nézésnek is oka van, nem esik jól bevallanom, de én iszonyú türelmetlen vagyok ebben a témakörben is. Eleve az van, hogy csak háromszor mehetek ki egy héten, mert pihenőnap kell - mondta a főnök. A köztes napokon lehetne keresztedzeni, és én akarok is, de míg a futás nem halogatás tárgya, addig az ilyen-olyan torna igen, valahogy soha nem jut rá idő, így alakul. Muszáj ezen változtatnom, de most nem ez a központi téma, hanem az, hogy valahogy azt az érzést kellene kiirtani bennem, hogy nem teszek meg mindent.

Én eddig úgy működtem, hogy nőtt a táv és azért az elég hájjal kenegetős érzés volt, hogy óh, már 6 km, már 8, óh, 10, végtelen síkság lehetőség előttem a táj. Persze, olyan lassan, hogy  a nadrágomat meg lehetett volna stopppolni menetközben.
Most ez nincs, hanem ma pl. 3 x 5 perc volt, közötte 2 perces sétákkal, de ez már  a jobbik eset, mert ilyenkor futok és na, be kell lássam, hogy javul a tempóm és ez eléggé jó érzés és különben még szuflával is mintha már jobban bírnám, szóval, ilyenkor semmi baj, jól érzem magam, nem pusztulok meg, de kifutom magam, és ilyenkor elhiszem, hogy lesz belőlem is valami, nemcsak szalonna.

A köztes napokat meg majd valahogy átvészelem, azt hiszem. És még mondja valaki, hogy a futás csak az izmokat fejleszti. A lótúrót. A türelmet. Főleg azt. Az, amikor azt mondják, hogy legyőzted önmagad és megcsináltad, az nekem most új dimenziót nyitott, abban kell legyőzni magam, hoyg ne csináljam, ezt adjátok össze.

Ezt pedig úgy kell nézni, hogy ebben a csodálatos 9, 06-os tempóban már benne vannak ám a 2 perces séták is, szóval, akinek ez nem elég, az nyaljon sót. Ja, az én vagyok.



 (Ezt pedig most játékon kívül, ugyanis az volt, hogy elég messze voltam az utolsó etap végén az origótól és lusta voltam visszasétálni, ezért visszafutottam 650 métert és mondjuk, hogy ez volt a levezetés és örüljünk, hogy kemény 650 méteren már tudok 7, 53-mal futni, ami másnak semmi, de hát na, én meg én vagyok.Igenis fejlődöm.)




* Szent Ágoston

** Meg a főnököt is. Meg még a feleségét is, nevezzük Áginak.


2013. október 21., hétfő

egy ki, egy be


Én tök örülök, hogy nőnek születtem, szerintem ez jó döntés volt az ítélethozók részéről. Az is teljesen rendben van, hogy mi hordjuk ki a gyermekeinket, hogy mi szüljük meg őket, én soha rosszhiszeműen  nem kívántam, hogy csak ismerjék meg a férfiak ezt a szenvedést, frászt. A menstruáció meg a nőiséggel jár, nekem semmi bajom vele, semmi lázadás nincs bennem, korrekt döntés, fel van építve a világegyetem.

Na, de a PMS. Az mi?? És azt ki hozta világra? Mert annak azért lenne mit mondanom. 

Én speciel mindenfélét érzek ilyenkor, érzem azt, hogy felfalom a hűtőt, nem a tartalmát, hanem úgy egyben képes lennék betolni a számba, hogy mindjárt szétrobban az agyam, hogy széttépek valakit, hogy iszonyat kövér lettem, hogy felpuffadtam, hogy állva képes vagyok elaludni, hogy minden nehezemre esik, hogy mindenki iszonyú hülye lett váratlanul, hogy mindenki belém akar kötni, a világ tele van értetlenkedőkkel és még sorolhatnám.

És akkor menj ki futni. De futás előtt még vedd észre, hogy a runkeeper megadta magát, nemhogy nem mér, hanem meg sem moccan, áll stabilan a szemétje, pedig neked komoly edzésterved van és 6 x 3 percet kell nyomnod és mikor már kikiabáltad magad és elbőgted magad (ja, ez is van), meg kicsit csapkodtál és  rohangáltál mezítláb a házban fel- alá, és a dögöljönmegarunkeeper mellett végre eszedbe jut, hogy úgy letöltöd az endomondo-t, mint a huzat és meg is teszed (persze, az idő közben telik), akkor egyszercsak és váratlanul ott vigyorog a RK, mint egy hízott tulok és ettől nem nyugodsz meg, hanem még idegesebb leszel, de addigra már minden mindegy, elmész futni.

Szerencsére. Mert ott meg olyan ám, hogy simulnak az idegek, fárad a test, de közben jólesik a mozgás, s bár az elején a lábad ugyan alig akar lépni, a feneked meg veszett nagy és magadban zokogva cipeled, a végére mégiscsak rendeződik minden, legalábbis  a java és úgy döntesz, tán mégsem eszed meg az első szembejövőt.

Szerintem vegyék fel a világörökség tagjai közé.
A PMS-sel meg kifele.




2013. október 18., péntek

még nem hardcore

Már most ősziesre vettem a figurát, beöltöztem rendesen, legközelebb még talán a pálinkafőzdében kérek egy kupicával is.
A beöltözés persze idézőjelben van. Ja, a kupica is.

Viszont nem bírok elszakadni a cicanacimtól, Pavlov szerint az együttes ingerek előbb - utóbb összekapcsolódnak olyannyira, hogy ha csak az egyik vagy a másik van jelen, a reakció ugyanaz. Ha én felveszem a cicanacim és a pink pólóm, már futónak is érzem magam, független a cipőtől, ez elég vicces. 

Gondolom, ezért van az, hogy most, hoyg hűvösebb lett, inkább megtoldom ezt a csodás gatyát egy térdzoknival, ill. a póló alá felveszek egy aláöltözetet*, semmint megkockáztassam, hogy közönséges halandónak érezzem magam. Nekem ez a kettő kell a jóérzéshez, na.
Az aláöltözet pedig olyan, hogy bár megizzadtam, nem fáztam meg, baromi jó, kezdem sajnálni, hogy 45 évig ebből a jóból én kimaradtam, meséljetek, mi van még.


A futással pedig az van, hogy most nagyon jó. Minden felelősség lehullt a vállamról az edzésterv által, a főnök úr előírta, hogy mit és mennyit, én pedig csinálom, nem kell agyalnom, hoyg szabad, jó-e, sok-e, lassú vagyok-e (yes), azt mondja, hogy izé, én meg megyek és csinálom. (azt is mondja, hogy no para, ha nem megy)

Szerdán egyébként  4 x 5 perc futás volt, közötte 2-2 perc séta, ez az intervall vagy miafrász kiveszi a szuflát belőlem rendesen, mire a 4. perc körül kezdek beállni egy ritmusra és az oxigénfelvételi kísérletem is kezd sikerrel járni, már meg is kell állnom, ugyanez fordítva is igaz. Viszont nagyon élvezem, pedig lihegek és zihálok és fújtatok és izzadok veszettül, 5 perc alatt képes vagyok mindezt véghezvinni, ez is siker, nem? (vö. : a negatív fejlődés is fejlődés)

A szerdait pl. úgy futottam, hogy összességében 9,25 min/ km-es sebesség jött ki, de ne felejtsük már el, hogy ebben 6 perc séta is volt. Nem szeretném, ha elfelejtenénk.

Most, hogy az erdő mellett futkározom, sokkal többször csodálkozom rá, hogy milyen gyönyörű az ősz, oké, ha kinézek az ablakon, én itthon is fákat látok, meg a kertben is, meg akárhol is, de azért az egészen más, hogy benne vagyok, hogy én is részese vagyok az erdőnek, engedtessék meg nekem, hoyg ezt gondoljam.

Szerdára esőt ígértek és nem tudtam elképzelni, én arra hogyan reagálok, még soha nem esett, amikor én futottam (esetleg fordítva: még soha ne futottam, ha esett), na jó, nem ömlött, de igenis szemerkélt és a szél is fújt és annyira hardcore-nak éreztem magam, hogy én akkor most aztán dacolok a természeti elemekkel és megyek és futok - csak az a helyzet, hogy mire kiértem a futóhelyemre, már melegem volt, az eső meg pont megfelelő intenzitással esett, így meg kellett állapítsam, hoyg nekem ez a tökély. Úgy meg nehéz hardcore-nak éreznie magát az embernek, ugyebár.

Ha pedig minden jól megy, holnap megint Tihanyban futok, oh, yes.


* rendkívül sokat fejlődött a szókincsem, nem mondjam, professzionalizálódott
 

2013. október 16., szerda

együnk is II.

Én a szénhidrát nagy barátja vagyok,  a péksüteményeké, a cukrászsüteményeké, a fagyiké, a tésztáké, de mindenekelőtt az édes dolgokat preferálom. Egy fogyókúrában, azt hiszem, ez nem optimális, innen szép a győzelem.

Először is: sokat segít, hogy időnként megiszom egy fehérjeturmixot, kizárólag futás után (akkor kell, azt mondták, de erről inkább majd máskor), de az sem rossz, hogy reggelire zabkását eszem valami gyümölccsel, ez nekem bevált, szeretem, a gyümölcs meg bármi lehet, így még változatos is. De tegnap pl. a nyáron eltett málnalekvárommal ettem, nehogy már 1 evőkanálnyi adag ne férjen bele a diétámba, ugyan már. Nem vagyok én aszkéta.

A zabpehelyből nagyfogyasztásúak lettünk, minden ezzel megy, habarás, palacsinta, reggeli. A palacsintáról jut eszembe, hogy mivel imádom, gondoltam, hogy jó, akkor kipróbálom a banános palacsintát, hát legyen. Igazából finom, és ha tényleg édesre vágyik az ember, akkor meg szinte tökéletes, mert sem cukor, sem liszt nincs benne (külön) és hát na, megadja a palacsinta illúzióját. Főleg, ha el tudok szakadni attól, hogy banános omlettet eszem. De tényleg finom. Mi direkt nagyon érett banánokra vadászunk, mert turmixba, zabkásába, vagy ebbe a palacsintába szuper.

A best ever azonban ez. Ez a müzliszelet


A recept Nóritól van, már nem emlékszem, hogyan keveredtem az oldalára, nyilván kézen - közön, mindenesetre jó szívvel ajánlom, ezt a receptet legalábbis, hiszen ezt próbáltam, de lesz folytatás. Van benne aszalt szilva, mandula, amaránt (ja, még ez megy a reggeli zabkásámba, BTW), meg némi nyírfacukor, és kész. 5 perces munka és állati finom.*
Nóri azt mondja, hogy egy szelet az 20 gramm / CH, na, az azért igen rendben van és mivel elég édes, meg elég laktató, egy szelet elég. Ha meg nem, akkor mi van, semmi.

Elég ragadós, kézmosási lehetőség közelében érdemes elfogyasztani. Viszont megéri.



Hát, így eszünk élünk mi.

* ha a képekre kattint valaki, láthatja a konzisztenciáját

2013. október 15., kedd

fényképesdi

A top secret jelenlegi adásában bemutatjuk a fogyós projekt következő állomását.

A múlt hónapban elfelejtettem ezt a fényképezős vidám történetet, aztán pedig kiderült, hogy ugyan nem sok minden tűnt el a régi gépemről, de a fogyós projekt összes fényképe igen, és lehetek hálás a nagy eszemért, mert így a blogból legalább le tudtam menteni a korábbi kollázst. Mindemellett schobertnorbi Péntek Enikővel együtt távozott.

A fogyás tehát úgy áll, hogy 11, 5 kg-nál tartok (mínuszban!)  és még mindig iszonyú kövér vagyok.



A változást főleg a nadrágomon érzem, mert az egy hónapja vásárolt farmer botrányosan rondán áll rajtam (tudom, ne fogjuk a gatyára), illetve a pulzusmérő óra szíját eggyel beljebb kellett csatolnom. Ez nagyon cuki, de most elmesélem a legutóbbi sokkhatást.

Az történt, hoyg egy hónapja volt az FM, és akkor nekem a DK sátorban megmérték a (test)zsíromat, meg az izmomat, a súlyomat és a vérnyomásomat is. És arra gondoltam, hoyg ez nagyon tuti, mert most eltelt egy hónap, én állati rendes voltam közben, figyeltem az étkezésre, az összetételre, noch dazu futottam és tornáztam is, ah, most lesz itt a coming out, heheheh. Hát jah.

Megmondjam, milyen változást mutatott az a kva mérleg: szerinte 10 dekát fogytam. Tíz. Dekát. És még az az indoka sincs, hogy nőtt az izmom, vagy csökkent a testzsírom, vagy átalakul a testem, ugyanis ezek tizedesvesszőre ugyanazt hozták, mint egy hónapja. Egyetlen dolog változott, a vérnyomásom, ugyanis most előbb a mérlegre ugrottam, majd a fenti remek eredmények után mentem vérnyomást méretni, de addigra olyan ideges lettem, hogy az egy hónapja mért és egyébként teljesen átlagos 109 / 79-es eredményem most 136 / 1134-at  mutatott. Mit is mondhatnék.

Na jó, közben  azért az is történt, hogy a Középső, aki 3 hete nem látott, azt mondta, hogy hát na, milyen sokat fogytam és a maratonon is két futótársam is (külön - külön, ez lényeges) megdicsért, és akkor szerintem a szupermérleg meg menjen a francba, mert az itthoni mérleg is mutatott legalább 11 deka mínuszt. (nem is, hanem - 75 dekát)


Bosszúból  holnap bemutatom a legújabb müzliszeletet. Mert nagyon csúnyán vissza tudok vágni.


2013. október 14., hétfő

óh, a maraton, őszi napokon*

 A maraton egy érzelmi túlcsordulás. Szurkolóként is.

Rövid futós életem alatt már két félmaratonon is voltam (szurkoló), de az elsőnél nem álltam a befutónál, a másodiknál már igen és meg is hatott rendesen, de ez a tegnapi. Hát égszakadás, földindulás, nem is mondta senki, hogy ez ilyen.

Mi az Alkotmány utca sarkán álltunk, onnan jött az a nyamvadt felüljáró a futóknak, és mielőtt ráfordultak volna, pont ott voltunk mi a Teával és amikor az első pár futó jött, akkor teljesen elérzékenyültem, csak. Nem tudom. Az elsők ráadásul nem nagyon néztek rám, jobb dolguk is volt, futottak, tudom, de basszus, ahoyg ezek futnak.. mit futnak, vágtáznak. Hát törölgettem a szemem. Az első 10 között három hand-bike-os is volt, azon végképp elsírtam magam, legszívesebben kalapot lengettem volna nekik, így csak tapsoltam és kiabáltam.

 handbike

Aztán persze belejöttem ám, eszembe jutott, hogy miért vagyok ott, és nagyon ordibáltam, meg nagyon tapsoltam és mivel Tea fotózott, én kezeltem a kereplőt is. A kereplő egy olyan cucc, amit játékboltban lehet venni, nem hittem el, hogy ezt komolyan gondolják, ez? játék?, ölni lehet a hangjával, de most, hogy linkelem, látom ám, hogy ez népi hangszer, hát jó, legyen, biztos jobban tudják, mint én, aki arra a verseny előtti kérdésre, hogy hol lehet kapni, azt mondtam, hogy szerintem mezőgazdasági boltban.**

 a Legnagyobb Fenekű

Még valamikor az elején történt, hogy egy futó (pasi) odafutott hozzám és kaptam tőle virágot, ami nagyon kedves volt tőle, de ez egy több szereplős minidráma, úgy történhetett,. hoyg a kb. 100 méterre előttünk elhelyezett frissítőállomáson (szerintem) elhelyezett neki a felesége / barátnője egy rajtszámmal ellátott zselés cuccot,  a tasakhoz pedig hozzáragasztott néhány szál mályvaszínű krizantémot és ez szerintem végtelen kedvesség, abban a tasakban, amit végül nekem adott a virággal együtt a futó, minden benne volt. Nem is sorolom fel. Megérne egy novellát.

Én bőrre, nemre, fajra, vallásra, életkorra és foglalkozásra való tekintet nélkül mindenkinek kiabáltam, és végtelenül utáltam azokat, akik egy ember miatt jöttek ki,  értem én, hogy a vőlegény a legfontosabb a világon, nagyon helyes, ez maradjon is így, de ha már úgyis vár a barátokkal másfél órát, nem lehetne közben a többi tízezernek is drukkolni? Esetleg? Vagy azok vigyenek magukkal saját szurkolót? Ja, értem.

És akkor itt most rögtön magam ellen is szólok, mert én is diszkriminatív vagyok ám, miközben folyamatosan kiabáltam, három csoport tagjainak  külön, egyesével is, a Suhanj-osoknak, a Bátortábor-osoknak és a DK-soknak. És ha volt két lány, akkor volt hajrá, lányok! is.

 DK Sisters - most tényleg, ilyen boldogok, miközben futnak felfelé a felüljárón. OMG

  Suhanj

Bátortábor

Mivel nem teljesen vagyok az a típus, aki  napirendszerűen*** írja az élményeit, meg kell elégedni ezzel a beszámolóval, maradjunk abban, hogy teljes felindultsággal kezdtem, majd profi szurkolóvá váltam, hogy estére visszatérjen az érzelmi túltengés. Kis sírással.

A csodás fényképeket Strémen Judit készítette. Több fotó itt.


* Cseh Tamás

** én azt hittem, ezzel ijesztik el a seregélyeket (esetleg múlt időben)

*** kb. negyed 12-tőlfél 3- 3- ig szurkoltunk


 

2013. október 11., péntek

aki nevetni mer, becsukatom*

Én már tényleg azt hittem, hogy megokosodtam, pl. megtanultam (tapasztalatból), hogy nem eszem káposztát / babot / aszalt szilvát, ha futni akarok, mert nem, na, de ma egy új elemmel bővült a lista: értelmes ember nem iszik frissen facsart rostos narancslevet délelőtt, ha délután futni akar. Pláne nem fél litert. Ha mégis, lelke rajta.
Sajnos, bokor(ba)ugrás volt. Pont.

Nem írtam, de hétfőn egy 5 km-es nagyon lassú, nagyon jóleső futással búcsúztam az ad hoc jellegű futásaimtól, kedden volt az edzés és felkészültem, hogy még egy hétfői a héten, mert jövő héttől itt nagyon komoly dolgok következnek. Ehhez képest már meg is van az edzésterv első része, Gábor szerint felmérjük, hogy ezt hogy bírom, hoyg megy, s utána október végén átbeszéljük az egészet.

Megint elkapott a hübrisz, 6 x 2 perc futás, közöttük 1-1 perc séta, ah, hát ez menni fog, 20 perc sem összességében, még tán meg sem izzadok. Jah. Egyből megértettem, miről beszél a férjem, amikor nézzük a Tour-t és egyesek nehezen bírják a mások által rákényszerített tempóváltást - én vagyok az egyesek egyike (csak én kényszer nélkül).

Azért ez tök más, mint futni bele a vakvilágba, kocogni, menni, menni, visszafordulni, megállni, meg lihegni, ez totál más, még szoknom kell. Ráadásul nem tudtam felmérni, hogy mennyi az a 2 perc, mikor van vége, melyik fánál, én azt szeretem, ha ezt térben előre behatárolom, most meg vártam, hogy a runkeeper sípoljon. Mindehhez gyorsan futottam, önmagamhoz képest gyorsan (kemény 2 percig), aztán meg lassan sétáltam, önmagamhoz képest lassan, így összehoztam egy 9,10 perc / km-es átlagot. Nagyon tudok... Holnap nem szabadna mennem (pihenőnap), de mennem kell, mert vasárnap maratonra megyek. Szurkolni. És abban úgy kifáradok, hoyg nem létezik, hogy este még elmennék futni.

Na, és az milyen, hogy itt is fent vagyok? A főnök itt fog követni, milyen király.




* aki kukorékolni mer, azt becsukatom  - Szabó Magda Abigél-jének örökbecsű mondata


2013. október 9., szerda

kipróbáltam, tényleg hat

Mielőtt bármit is mondanék, szeretném leszögezni, hogy erről is az Ági* tehet. Mint tudjuk. Szerencsére.

Az történt ugyanis, hogy az Ági (is) mondta nekem, hogy az nem jó, hogy én ilyen sokat futok (figyeljünk a mondatra, hájjal kenegetnek), mert ez sok és hiába, hoyg lassan, nem lesz jó vége, de van neki egy férje, aki szívesen segítene nekem, és hát futónagykövet. Én speciel láttam már ilyet (szót), de csak nyomtatásban.

Lehet, hogy a blogból nem tűnik ki, ám én tényleg szeretnék ésszel futni, nemcsak lábbal, van a túlsúly, meg van a rám tökéletesen illeszkedő Churchill-féle mondás, ami nemcsak elmélet, hanem színtiszta, 45 éves gyakorlás, szóval, kell a figyelmeztetés, mert még a végén elkap a gépszíj és már csak azt veszem észre, hogy átszakítottam a maratoni célszalagot. Jah...


Az a lényeg, hogy a futónagykövet is ember ám, csak ilyen hosszú titulusa van. Egyébként meg Gábor. Leveleztünk párszor és meggyőzött, hogy ha hosszútávon szeretnék futni (és ezt ne úgy értsük, hogy hosszútávot, hanem úgy hogy forever, vagy ilyesmi), akkor azt ne így, mert ebből  sérülés lesz, lehet. És hogy szívesen készít nekem edzéstervet. Nekem meg még sosem volt ilyenem és különben is milyen jól hangzik, hogy én edzésterv alapján készülök, már majdnem profi. Mindehhez pedig tök megnyugtató, innentől kezdve bátran futhatok majd, lesz fejlődés.

Nem bántam volna, ha online elintézzük ezt a dolgot, én elmondom, hogyan futok (kva jól), ő elmondja, mennyit fussak, mit kell ezen tipródni, de neeem, be kellett mennem edzésre. Edzésre. Nekem. Soha ne mondjuk, hogy soha. 

Nem akarnék hosszan időzni, hogy előtte való éjszaka hoyg aludtam és hányszor futottam a WC-re (én már oda is csak futva), folytassuk ott, hogy tegnap a férjem elvitt az edzésre. Meg voltam győződve róla, hogy egy edzésen mindenki fitt, mindenki iszonyúan fitt, mindenki gyors, mindenki izé és ez így is volt. Volt két kör bemelegítés (nem tudom, talán 2 x 200 méter?), amikor is utolsóként kocogtam be a célba, meg sem lepett, majd volt egy másik bemelegítés, esküszöm, mint általános suliban, álltunk sorban, velünk szemben egy tornatanár és csináltuk, amit mutatott, én nagyon élveztem, tök jó volt, átmozgattunk mindent, bár azt el kell mondjam, hoyg volt egy olyan gyakorlat, amit nem tudtam kivitelezni, nem fizikailag, hanem, mert fel sem fogtam, hoyg mit kell csinálni, pedig csak oldalra ment volna a kéz és láb. 

Ezek után meg futni kellett, piramisfutás volt, ez megint valami újdonság, mert fartlek, intervall, ezek már megvannak (elméletben, teszem hozzá gyorsan), mindenesetre abszolút kivitelezhetőnek tűnt a dolog, 15 másodpercig kell iszonyú gyorsan futni, utána 15 másodpercig lassan, aztán ugyanez ismétlődik 30 - 30, 45-45, majd 60-60 másodpercig, meg talán visszafelé is? Húh, ott már nem nem figyeltem, biztos futottam helyette.

Ketten voltunk, akiknek az volt a tanács, hogy a nagyon gyorsnál csak fussunk, ahogy jólesik, a lassúnál meg sétáljunk, pedig én biztos voltam benne, hoyg ez menni fog, hát miről beszélünk, pár másodperc, csak kibírom. Még gondoltam is, hoyg ez király, nem leszek annyira lekvár, mint egyébként vagyok, egy lepkefingnyivel jobb képet sugárzok magamról a valóságnál. Hát nem. A második menetnél volt az, hogy már azt sem tudtam, hogy hány másodpercnél járunk, mennyit kell mennem, én már csak a sípszót figyeltem, hogy mikor lassíthatok, mondom ezt úgy, hogy volt átfedés a többi futóval, az ő lassú menetük sokkal gyorsabb volt az én gyorsamnál. 

Az a helyzet, hogy másokkal futni (ezt úgy értem, hogy más is a pályán van...) egészen más, mint egyedül, én nagyon igyekeztem az elején ( 100 méter sem), mert jobbnak akartam látszani, de aztán a kör felénél meg azt mondtam, miközben elzúgtak mellettem, hoyg a frászt, nekem itt csak magammal kell törődni, ha így futok, ha így kocogok, ha így sétálok, akkor így, ez van, mindenki láthatja, hogy kövér vagyok. Nnnna.

A Gábor tök rendes volt, minden körnél mondta, hogy csak lassan, ne siess, állj meg, ha sok, nyugalom, csak jólesően, a végén pedig jól átbeszéltük a futásaimat**, maradjunk abban, hogy az  a hektikusság, amit eddig én (három, egymást követő nap is elmentem futni, de volt olyan is, hoyg egyik nap 7 km-t, másik nap 1-et és ne soroljam tovább) produkáltam, az felejtős, meg annyit, amennyit én, azt biztosan neeeeem, hanem max. 4 km egyelőre és az is szétszedve, de lesz erről egy konkrét terv jövő hétre, csak most még gyorsan elmegy messzire futni egy nagyot.

Mindeközben fentebb nevezett Ági a pálya széléről figyelt, mondhatnám, páholyból. A cimbijével. Amíg volt erőm, még kiabáltam jópofaságokat nekik, de erről gyorsan leszoktam, nagyon vitte az oxigént. Elfele.

hogy elfáradtam-e


* az Ági kapott egy saját címkét, kivívta, megérdemli :)

** korábban excell-ben elküldtem neki a mikor, mennyit, milyen tempóval -t