coming out

Hetek óta minden áldott nap elhatározom, hogy ma aztán végre megírom, hogy mennyire fostalicska alulmotivált vagyok, de valahogy még ahhoz sem volt kedvem, hogy ezt így megírjam, mígnem aztán a mai nap, amikor ügyesen tömbösítettem a dolgaimat, hogy akkor úszás előtt még lefutom a penzumom, mert kiderült, hogy az usziban ezt simán meg tudom tenni, úgy értem, beadni  a cuccom, futni egyet, majd visszamenni, átöltözni, úszni, szóval, fejben olyan klasszul ment a logisztika, hogy már be is csomagoltam mindent, sőt, a munkát is úgy időzítettem, hogy adott időpontra készen lettem, na, és akkor leültem egy picit a kanapéra. Ott aztán az egész nap  fejben körvonalazódott gondolat masszív testet kapott. 

Most akkor majd csomagolhatok ki.

Így állunk, feleim. Jó, tudom én, hogy sok összetevője van a dolognak, és nem is arról van szó, hogy nem teszem a dolgom, meg még arról sem, hogy ne lenne időnként jó, de át kell valahogy vergődnöm ezen  nyomorult időszakon és nem a futás / mozgás a legnehezebb benne, elhihetitek.

Jó lenne, ha tudnék nevetgélni magamon, most még ez sem megy, gondolom, ez  véghez közeli állapot ismérve.

A télen volt a makacs, hetekig tartó nátha, aztán volt, hogy januárban egyedül alapozok, ebből lett egy csonthártya-irritáció, aztán jött egy másik nátha (vagy ugyanaz, de visszakanyarodott), majd mintha megint a sípcsontos dolog, így aztán többször kihagytam kényszerből egy - egy futást. Nem tragédia, persze, hogy nem, de azért a francba, hogy így megérzem. Február elejétől Gábor kivette a kezemből az alapozást, ennyit nem lehet rám bízni - ja, mert az irritáció nem véletlenül lett, tettem róla, túlspiláztam a téli futást.  Szóval, most terv van újfent, ez mennyivel jobb nekem így, ésszerű, logikus, profi, átgondolt, személyre szabott, klassz. Én meg hálás. Egyelőre nem vagyok az őszi formámnál, lihegek és fújtatok, de alakul, úgy érzem.

Már csak a mentális gondjaimon kellene segíteni, hosszú ez a tél nekem nagyon. Minden reggelt úgy kezdek, hogy na, ma aztán olyan, de olyan összeszedett leszek, mint fénykoromban, este meg úgy fekszem le, hogy na, hát ma sem. 

A kettő között kimondottan jólesik izzadni a friss levegőn, átmenetileg szoktam érezni, hogy ez kell nekem, pont ez, a hosszútávú hatás azonban még várat magára. Egyszer voltam bringázni, azóta is esik az eső. Járok úszni tanulni, hajnal 4-kor kelek, hogy 7-től a medencében emelgessem  kezem-lábam, meg a medence szélén üljek 20 percet, miközben türelmesen tanítgatják nekem azt a rohadt lábtempót (szegény Gyuszi), meg elmegyek heti többször is futni, tehát látszólag nincs nagy baj.

Magamban azonban... eh.

Mindenesetre ma van a napja, hogy se nem futok, se nem úszom, se nem semmi se nem, hanem alszom egyet. És bízzunk benne, hogy kikecmergek ebből is, újra is.

meg tudom magyarázni

Az Extrem Burgenland (legalábbis számomra) baromira nem arról szól, hogy lépjünk túl a komfortzónánkon. Az én komfortzónám egy elég szűkre szabott kis köröcske, nem sokkal a saját kiterjedésemen túl már ott is van, talán picit nagyobb csak az átmérője, mint az intimszférámnak. Valahányszor kimegyek terepre futni, rúgok egyet a falán, hadd táguljon. Amikor meg benevezek valami versenyre, akkor páncélököllel esek neki.

Az EB viszont egy teljesen más történet, teljesen más fiókban van, még inkább, hogy más polcon. Más teremben. Nem tudom, mi a frász vonz ebben engem, miközben a mission impossible talán a legtalálóbb kifejezés, de attól a pillanattól kezdve, hogy elémkerült, nem tudtam szabadulni tőle. Alig vártam a nevezést, alig várom az indulást.

Benne van minden, amit utálok. Hosszan baktatni (kéretik tempósan menni), hidegben! sötétben! télen! hóban! szélben! esőben! - ha elképzelem (és el...), megjelenik előttem három ember, akik dacolnak az elemekkel, a fáradtságukkal, az ólmos lábaikkal, a monotonitással, a rájuk boruló szürkülettel és a rohadt kilométerekkel -  ellenállhatatlan. Must have.

Gondolom én, hogy majd lesz sírás és fogcsikorgatás, meg csapkodás és egészen biztosan eljön  a fásultság is, de lesz ingerültség, anyázás, wtf, meg hogy rohadjon meg, aki kitalálta (én) és törjön el a kezem, ha én még egyszer erre nevezek. Olvasom az időjárásjelentéseket, röviden és tömören extrém időt ígérnek. Klassz. 

Ha fel kell fejtenem magamban és mindenképpen kell magyarázat, talán azt tudom mondani, hogy meg kell néha őrülni egy kicsit. Hogy nem elég a komfortzónáink feszegetése. Hogy kellenek teljesíthetetlen vágyak. Meg borzongás*. Kell, hoyg azt érezzem, elment az eszem**. Hogy még van  bennem valami a fiatalkoromból. Hogy van bennem még, ha nem is lángoló tűz, de forró hamu. Hogy ennyi évesen is. És igenis. Ahogy Murakami Haruki mondja: megvan még bennem az erő magamtól bevállalni valami rizikósat.

Természetesen ma éjszaka már nem aludtam, vert a szívem veszettül, holott ez nem is verseny. Jó, hát van egy szintidő,  24 óra / 120 km - de mi egészen biztosan nem tudunk végigmenni idén. Még nem konkretizáltuk a célokat (két nem különösebben aggódós társam van, hehe), szerintem 60 km a terv, 80 az álom. Ez nagyjából 2,5-szerese az eddigi leghosszabb túráimnak, ez milyen klassz már, nem? Majd amikor a  beígért "pofaszélnek" nekifeszülök, igyekszem erre gondolni.

Úgy gondolok erre, túl a fizikai valóságon (de én szeretek ezen túlra gondolni), tehát túl azon, hogy rohadt hideg lesz, esni fog a hó, átázik a cipőm, a zoknim, lefagy a lábam, a talpamon vízhólyagok lesznek, elmerevedik a vádlim és majd kocogni kell, hogy ritmust váltsak és felrázzam őket, meg amikor éhes leszek és szomjas, de hiába lesz nálam minden és hiába lesz frissítés, nem esik majd jól semmi, meg túl azon is, amikor már minden idegesít, hogy fúj, hoyg nem fúj, hogy sötét van, hoyg akármi, szóval túl ezeken van egy belső utazás is, egy belső megmérettetés is és na, hát az nagyon izgalmas lesz.

Egyrészt van bennem egy kíváncsiság, hogy amikor már pár órája baktat az ember, már elég sok mindent kitárgyalt a többiekkel, már elég jól átfagyott és nincs kedve beszélgetni és magára marad, akkor mire gondol? Nekem speciel elég sok átgondolnivalóm van mostanában és sokszor olvasom, hogy másoknak futás közben rendeződik az élete, de legalábbis összeáll a kép - nekem nem, én egyszerű ember vagyok, nekem nincsenek nagy gondolataim, inkább légüressé válok. Bár egyszer kitaláltam futás közben, mi legyen az ebéd, az igaz. 

Szóval, ez is érdekes lesz, hosszan magamban lenni, másrészt viszont szerintem izgalmas lesz a fáradtsággal párhuzamosan érkező gondolatok ... minősége. Hogy mikor gondolom azt, hoyg kész, itt a vége. Hogy nem megy tovább, nem bírok többet, elég volt. Hogy mi lesz az, ami mégis továbbvisz egy ilyen helyzetben? És mikor lesz az, amikor tényleg nem megy tovább? Hogy fogom megélni? Örülni fogok? Sopánkodni? Sírni? Vagy teljesen kimerülten nem gondolok én már semmit, csak hogy itt temessenek el? Jaj, hát ez is olyan izgalmas, most őszintén, nem? Lehet, hoyg a belső út nem 120 km lesz.

Jó, hát félek is, persze, de bizsergek is.

* borzongásban, fázásban nem lesz hiány

** mert mondani mondják, meg lehet nyugodni

time - management

Áh, nem úgy van az, hogy minden futásról, minden úszásról írok, vége a szép napoknak, több futás, mint futásról szóló írás.

Nekem ez a legnagyobb bajom mostanában, de komolyan, mások (ti?) hogy csinálják? Hogy lehet mindenre időt szakítani? Vagy ez csak 40 fölött van? Hogy minden felgyorsul? Elképesztő, odavagyok. Én tényleg rendes vagyok (vagy tényleg annak gondolom magam, nem ugyanaz, tudom), átgondolom, megtervezem, kitalálom, beírom, beosztom, semmi random jellegű tornamutatvány, itt, kérem, rend van.

Alapozás van, kmgyűjtés, rendben. Többször keveset, néha többet, de mindezt nyugodtan, semmi kapkodás, szeretem. Nem kell néznem az órát, csak futni kell halálnyugodtan, mindehhez (ideális esetben) - 5 fok van, egyedül vagyok, fülemben Agatha Christie, mire hazaérek, pár embert meggyilkolászom, mi kellhet még? 

Idő. 

Mert van a futás, de jó lenne a nappaliban téli álmát alvó bringát sem elfelejteni, mert tavasszal lesz sírás és fogcsikorgatás, meglátjátok, tehát időnként jó elmenni spinningre. Na most, hol van spinning, hova járnak a barátaim? Pesten. Hova járunk mi? Pestre.  

Idő. 

 lehet, hogy túl sok  prioritás az életemben? és lehet, hoyg ez ambivalencia? biztos is.

Kellene úszni is, mert vágyam támadt megtanulni úszni, mert nem igazán tudok. Mármint tudok, de csak mellben és háton, egyik sem kifejezetten haladós, ráadásul  érzem, hogy a gyerekkorban magamtól elsajátított úszástechnika hagy némi kívánnivalót maga után, magyarul, tekergek a vízben össze- vissza, csak röhögni tudok ezen, még örülhetek, ha nem a vízben tör rám a vihogás, hanem a parton. A múltkor kipróbáltam és 1 óra alatt úsztam le 1,5 km-t, hát hagyjuk is. Szóval, ezen csiszolni kellene, miközben a gyorsúszást meg profin megtanulni, mi kell hozzá (a pénzen kívül)?

Idő. 

Persze, tudom én. Egyrészt nekem könnyű, mert én magam osztom be az időm, ha délben  megyek futni, akkor délben megyek, ki gátol meg? Senki, igaz. De én szombaton és vasárnap is dolgozom, 7 / 7-ben vagyok, vagyunk és amit nem csinálok meg, azt más sem fogja, elhihetitek.*

Másrészt viszont azt is tudom, hogy nem kell ezt túllihegni, ha 40 évig nem mozogtam, nem sportoltam, akkor talán nem kellene egyszerre mindent, de miért is nem? Ha így érzem jól magam? Én tényleg úgy érzem, hogy ez nekem jó. Persze, továbbra is nyöszörgés van, meg izzadás, de megszerettem a nyöszörgést és az izzadást és baromi jó érzés, hogy amit három hónapja nem tudtam megcsinálni, azt most mégis, és állati szeretem, hogy a férjemmel szombaton fél 6-kor kelünk, hogy beérjünk Pestre spinningre, igen, igen, hősnek érzem magunkat, még inkább azt érzem, hogy teszünk valamit, amit csak magunkért teszünk és ez annyira jó. Már elég öregek vagyunk ahhoz (mármint ő. én még nem, ugye), hogy gondoljunk magunkra és csak azt az egyet sajnálom, hogy nem 10 évvel korábban támadt az az ötletem, hogy én igenis kipróbálom ezt a nyamvadt futást.

A frázisoktól nekem herótom van, tehát az, hogy arra van időnk, amire akarjuk, meg a hasonló bölcsességek - elmondanám, hogy decemberben (ami nála főszezon) akartam én többet futni, igenis akartam, csak hát.. meg kellett alkudni, hogy kialszom magam időnként, hogy mindent elvégzek, amit vállaltam, vagy elmegyek futni és letojok mindent és mindenkit. És ez már bőven azon túl volt, hogy mennyire felfrissít egy futás.

ez pl. milyen tök jól hangzik . utálom is. (jó, nem, tényleg nem)

Persze, azt én is tartom, hogy ha nagyon szeretnék valamit, ha az fontos, akkor előttem van, s ennek tudatában tervezem a hetet, de be kell látni, hogy képtelen lennék felkészülni egy triatlonra (5i50), mert  a jelenlegi és az elvárt erőnléti állapotom Makó és Jeruzsálem között feszülő ellentétét pár hónap alatt nem tudom legyűrni, ha belepusztulok sem. Nem megy. De azt hiszem, csak addig volt nehéz, míg ezt beláttam, azóta sokkal lazább vagyok, s igyekszem tréfával elütni a dolgot, ha mások az ellenkezőjéről akarnak meggyőzni. :)

Egy picit messze mentem a kezdeti felvetéstől, de olyan ez nekem, mint egy terápia, ha leírva látom, akkor hiszem el, akkor válik kimondottá, szeretem a szavakat látni magam előtt. Elkezdtem ott, hoyg nincs idő, hogy kevés az idő, hogy más hoyg csinálja, s ideértem, hogy nem lesz triatlon, felfejtettem, gratulálok magamnak. Rendben van ez így.

Kimondatott.

* mert nincs más, ugye :)

az légy, aki vagy*

Én speciel pont úgy gondolom, hogy az, hogy váltakozó intenzitással viselem a sérülés napjait, nem tesz engem sem gyengévé, sem erőssé, hanem olyan izé... emberivé tesz.

Pontosan tudom, hogy ma az a trendi, hogy légy erős, hogy tanulj, tapasztalj, érezz, nézz magadba, gondold át, láss, figyelj, s már csak az kell mindehhez, hogy örülj, ami történt veled. Jah.

Természetesen én is tudom, hogy mi történt, hogy miért történt, mind fizikailag, mind pszichésen, nagyjából napi 120-szor rágtam már meg a témát, de nem akarok állandóan erős lenni. Voltam én már annyiszor erős egész életemben, rohadt fárasztó, meg is zakkantam bele rendesen, nem kell. Mondja meg nekem valaki, miért is ne nyöszörögjek, ha azt érzem, hoyg nyöszöröghetnékem van? Miért is ne? Hogy bátornak tűnjek? Mert nyilván, ha az vagyok, akkor oké, kamunyöszörgést minek produkáljon az ember, rendben van. De basszus, ha egyszer vannak napok, amikor azt érzem, hoyg ha még egy futós poszt jön szembe velem, falba verem a fejem?  Bár... inkább nem, ott éppen begyógyult a repedés.

Ja, hogy gyenge vagyok. Hát igen, az vagyok. Én ugyan eleddig azt hittem, simán ember vagyok, aki néha gyenge, néha erős(ködik), de a trend szerint ez már kevés. Néha jól viselem, hogy a baleset után 9 nappal még mindig nem tudok egy szelet kenyeret vágni (tudom, ne egyek kenyeret), vagy hogy nem tudom megmosni a hajam, hogy dagadt a térdem, hogy kék- zöld vagyok, hogy még mindig van, ahol ég a horzsolás, ha víz ér hozzá és igen, azt sem annyira jól viselem, hogy a tenyerem nem gyógyul. És nem esik jól, hogy nem tudok futni, sőt, mást mondok, annyira nem esik jól, hogy még azt is gondoltam, hogy mi a francnak kellett nekem elkezdenem futni, ülhetnék a kanapén és növeszthetném a fenekemre, akkor nem lenne ilyen rossz. Persze, ez szélsőséges állapotban fogant gondolat volt, de ez is az én fejemben ment át, vállalom. Úgy rémlik, hisztisebb napon jött.

A tököm tele van a(z ál) bölcsességekkel (lásd az előző posztot). Nem lehetne, hogy azt mondjuk, hogy figyusz, most ez van, és ez bizony kaki. Ezért tök normális, hogy reggel felkelsz, megmozdítod a lábad és nem úgy megy a kis drága, meg ránézel a kezedre és azt mondod, hogy az nem létezik, hoyg ez nem forrt össze az éjszaka sem és máris a plafonon / gödörben vagy, belefér, nyugalom, hisztizz csak. Ma egy szar napod van. Oké. Holnap meg jobb lesz.

De nem, neked kutyakötelességed rohadtjól érezned magad és azt kutatnod (miközben vakarod a gyógyulóban lévő hegeket), hogy mit is akart az Univerzum üzenni ezzel az egésszel, kizárólag mélyfilozófiai reggeliket venned magadhoz. Remélem, este átszellemült képpel fekszel le, azzal a boldog megvilágosodással, hoyg megvan az Üzenet. 

Nem azt mondom, hoyg ez nem így van, én például képben vagyok a miért-ekkel kapcsolatban mind fizikai, mind metafizikai síkon, köszönöm, átjött a lényeg, a kapocs és még egyet is értek. De könyörgöm, attól még hadd engedjem át az érzéseimet, engedtessék meg nekem, hogy szarul érezzem magam és bátorkodom azt is kérni, hogy ezt el is mondhassam. Vagy fojtsam magamba?

Most válaszolok a felmerülő kérdésre: nem lesz könnyebb a nyafogással. De muszáj könnyebbnek lennie? Értem én, hogy magam ellen dolgozom, de biztos? Nem lehet, hoyg ha nem zsigerből jön az optimista hozzáállás, akkor egyszerűen bizarr az, ha elnyomom az érzéseimet? Nem lehet, hogy a rossz is hozzátartozik az életemhez? Hogy azt is meg kell élnem? Hogy át kell élnem, hoyg ez most rossz és nem mindig tudok neki örülni? Szerintem ez tök normális. Meg akarom élni az érzéseimet.

Persze, nap végére eléggé bír aggasztani, ha nincs jókedvem és mérgesen fekszem le, de az a düh  az én dühöm, bennem van, nem tagadom meg. Szeretni nem kell, de az enyém. 

És enyém a másnapi öröm, ha sikerült átlendülnöm mindezen.

Ez gáz? Vagy az a gáz, ha szerintem ez nem gáz? (és még tudnám ám fokozni)

* Charlie

hullok csomagjaimon lebegve*

coelhosan: a nehézségek visznek közelebb az álmok megvalósításához

oravecznórásan: ha feladod, elvesztesz egy részt magadból

mozogazazisan:  aztaleborultszivarvégit (meg a kurvaanyját is) ennek a balesetnek, hoyg keresztülhúzta a számításaimat

A legjobb, ha az elengedés pillanatában mondom el a terveimet.

Egy hét semmittevés után ma arra  a következtetésre jutottam, hogy belőlem most már biztosan nem lesz semmi, legfeljebb szalonna, és hogy kár volt elkezdeni mozogni, bezzeg, ha még a kanapén ülnék és chips-et ennék (mely kövérekkel szembeni általánosítás rám még soha nem volt igaz, de ma erőtlen vagyok és nem kérem ki magamnak), akkor nem tudnám, hogy mi hiányzik, élhetnék a boldog tudatlanságban, bár erre a a fentebbiek meg azt mondhatnák, hogy ne félj a veszteség feletti fájdalomtól, erősebb és bölcsebb leszel tőle, utadon ez visz előre. 

(8 percig olvastam coelho és oravecnora szöveget,  s már megfertőződtem. szerintem menne nekem ez a stílus, nem? Simán megírtam a nevükben a beköszöntőt, a későbbiekről nem is szólva. Ne használjam ki a kényszerpihenőt? - update: minden dőlt betűst én írtam. megy ez nekem. csak koncentráltam az adott szövegkörnyezetre és áradt bennem a mondanivaló))

Van, ugye, az őszi terv, a 10 km-es táv, én arra gyúrok gyúrtam, nekem az a mainstream, azt szeretném, azt akarom, az olyan szép, kerek szám, az ősztől pedig még mindig elválaszt egy teljes évszak, szeretem a távolban is látni a mérföldkövet, ez maradhat, még belefér. (Ne hagyd, hogy szemed elhomályosítsa a perc.) A Főnök szerint no para, sőt, ő még a Garda-tavi távot is látja, én meg azt eddig sem. Maradhat.

De itt van ez a szép nyár, tele futós eseményekkel, s bár én aztán tényleg nem vagyok az a "minden hétvégén fussunk versenyen" alkat, azért igenis nekem is megvannak a favoritok, tudja csak meg a világ. Például szerettem volna Füreden éjszaka futni, tavaly még csak ordítottam a hirtelen megismert két embernek, idén már milyen jó lett volna futni is. Tihanyba megszerveztük a hétvégét, ez most részemről a vendéglátás- szurkolás- csapatépítés triumvirátusára olvadt, érzem a vértolulást, hagyjuk is, lenyelem, mást úgysem tehetek.  (Erős vagy, kibírod. Kibírod a csapást, de ennél több is történhet. Megerősödhetsz általa. Csak rajtad áll.)

De kétségessé vált a Suhanj is, basszus, azért ezen már mérgelődhetek, nem? (Engedj az érzelmeidnek. Engedd, hogy elborítsanak. Aztán engedd el őket.)  Párban futottunk volna, ill. futunk is, mert jófej a Zoli, na, és nem hagy magamra, bulira vesszük, mondjuk, velem eleve nem nyerhetett volna. Itt jegyzem meg, hoyg tavaly azért dobogóra állhattunk - akkor sem miattam. Ez megrengetett alapjaiban, de még bízzunk bennem, hogy csak szarul futok és keveset, nem pedig hogy egyáltalán nem. Vannak itt opciók.  (Az élet majd eldönti, mit kell tenned, eléd hozza a válaszutakat. Minden okkal történik, s minden csak előrevisz.)

A következő a Panorámafutás, azon mindenképpen résztveszek, de itt meg a táv vált kétségessé. Én nem vagyok sportember, soha nem mozogtam, van tehát ez a 40+ év töttyedtség kontra az elmúlt (mondjuk) 1 év mozgásgazdag életmód, én úgy képzelem, ez a magas Déva vára esete, amit felépítek estére, reggelre leomlik, vagyis el tudom képzelni, hogy ezalatt a pár hét alatt elvesztem a hamvasságom frissességem. De elveszítem az erőnlétem, az állóképességem, a nehezen felépített izmaim, a tempóm, a távom és ha így megy, az életkedvem is.

(A félelem az, ami gátol, nem a körülményeid. Engedj a szíved köré tekert csomón.)

Nagyon nehéz ez a baleset téma. Egyrészt van a fizikai szembesülés, hogy ugyan a vállam már 75 %-os, a térdem meg 50, a kezem azonban csak 20, és ez frusztrál rendesen, mégis, mire várnak? már egy hetet kaptak - másrészt van egy mentális része is ennek, az azzal való megbirkózás, ahogyan szépen engedem el a lufijaimat. Az égbolt már szép, színes, csak a kezem lett közben üres.

És ide most nem írhatnék újabb, saját kútfőből álbölcsességet, de azért alapjaiban mégis inkább Sanyi bácsi mellé teszem a voksom, ugyebár.

Csak muszáj volt valamin kitöltenem a (mai) dühöm.

* Weöres Sándor: Álom a vándorlásról

 

megütni (jobb hangot, azt) kéne

Nem válaszolok minden kommentre, az most nem megy, inkább bejegyzést írok.

Szóval, az úgy van, hogy én mindig szerettem ötös lenni, nem stréberségből, hanem egyszerűen az érzést szerettem, hogy megcsináltam, amit meg kellett, elolvastam, felfogtam, enyém a tudás, ráadásul számonkéréskor is képben voltam, vissza is tudtam adni a fejemben lévő ismeretet, ne mondja senki, hogy ez nem jó érzés. Meg hát lesült volna a bőr a képemről, ha nem készülök fel, én ilyen vagyok, szeretek helytállni, ha csinálok valamit, azt rendesen, nem? Ez a normális szerintem. Ezt például remekül ki tudta a munkáltató használni aknázni.

És ugyanez van a futással is, azzal a különbséggel, hogy itt még több meglepetés tud érni, pedig vizsgákon is volt rögtönzés és józan paraszti ész, határozottan emlékszem. A futással úgy vagyok, hogy továbbra is egy egyenes vonalú egyenletes fejlődést képzelek magam elé, van egy input és egy output, a kettő közötti logikai összefüggés van, így gondoltam én. És nem. Persze, van benne ráció, hiszen ha nem dolgozom vele, nem jön az eredmény, nyilván, de azért na. Néha többre vágyom ennél.

Viszont most nem erről van szó. Nekem úgy is lehet rosszkedvem, hogy jönnek az eredmények, hoyg érzem a fejlődést, hogy számszakilag előrelépek, nem hátra, tehát látom, a szemem előtt van a fizikai fejlődés, ezt azonban nem kísérti mentális elégedettség. Oka van, hagyjuk.

A vasárnapi futás teljes csőd volt, nem fizikailag, hanem fejben. Döbbenetes volt, majdnem felzokogtam futás közben, hogy nem megy, miközben meg hát, na, ment. Megmondta a Főnök, hogy nem a lábamban van a hiba. Nem akarnék belegondolni, hogy akkor esetleg ... ööööö... a túlsó végén.

Tényleg sok  biztatást kaptam, s bár az valóban nem jó opció, hogy de hát hol vagyok a 75 métertől, mert mondjuk, a gyereknek sem mondjuk  ötödikben, hogy ahhoz képest, hogy 4 éve a betűket tanultad, már milyen veszett jó vagy, képes vagy egy öt betűs szót is elolvasni, de azért nem vagyok ám hálátlan, sokat merítettem a kommentekből is. Meg felhívott a Főnök úr is és kicsit helyretett, meg a Főnökné is, meg a férjem is, meg még sokan mások is. És sok bátorító választ írtam én is, gondolom, ez is segített, mindig feltámad bennem a védelmező ösztön.

Szóval, átgondoltam megint ezt a futás dolgot, tudom, hogy nem kell  ezt túlmisztifikálni, just do it, oké, de én szeretem elhelyezni magam egy kockás papíron, az megnyugtató. Nem vagyok jó futó és gyanítom, hoyg nem leszek ultrafutó, de a szorgalmammal azért elég sok mindent el tudok érni. Ez nem mindenkinek tetszetős válasz, mert ma  az a trendi, hogy örömmel és minimum 10 centivel a föld felett, átható Coelho-szagot árasztva kell futni, különben minek, de basszus, szerintem rohadtul nem így van. Szerintem van, amikor igenis erőfeszítéseket kell tenni a cél érdekében és lehet, hoyg nem jó a hasonlat, de azért egy házasságért is meg kell dolgozni, nem? Úgy értem, a jóért. Bár nyilván a  rosszért is.

Nekem dolgoznom kell, hoyg jobb legyek, sajnos, nem fakad belőlem, és még izzadtságot is árasztok magamból rendesen (éljen az aláöltözet), meg vastüdősen veszem a levegőt és időnként valami káromkodás is hallatszik, de ez nem befolyásolja azt, hoyg szeretek futni. Hát na. Csak kimondtam. 

Egyébként meg tegnap megmondta itt a Béres Alexandra is, hogy a tehetség a legnagyobb szorgalom. Naugye.

Továbbra is demoralizál, hogy másoknak bezzeg! és mennyit! és milyen gyorsan!, de egy, én egy nagytestű nő vagyok még mindig (életprogram), másrészt nulla sportmúlttal bírok, harmadrészt meg mittomén, valami indokom még kell, hoyg legyen, csak nem jut eszembe, mint ahogyan az sem, hoyg feladjam, azért ez nem legyintett meg, remélem, keményebb fából vagyok faragva ilyen szép nagyra.

Most idebiggyeszthetném a hétfői futásomat, ahol már (ha nem is kerültek külön üvegbe a száz színben pompázó gombok, de már csoportokban voltak) fejben jobb voltam, az idővel is elégedett lehettem, de főképpen az érzéssel, de  minek. Ott van a runkeeper-en. Ami fontos, hogy nem gondoltam, hoyg itt állok meg, hogy most hagyom abba, hogy fostalicska vagyok, hogy hiába minden. És az persze lehet kérdés, hogy előbb futok rosszul és azért gondolom mindezt, vagy mindezt gondolva aztán végképp szarul futok?

A rosszkedv nyomása enyhült, már csak agydaganat.

rosszkedvünk tele *

Előre szólok, ez egy rossz bejegyzés, ezzel az ómennel tessenek olvasni vagy elhagyni a blogot.

Szóval, rosszkedvem van. Nagyon. És elég régóta. 

(tudom, most voltam Hollandiában, hangom ne legyen)

Anélkül, hogy részletezném, de  valamit mégis csak mondjak, ha már így szépen bejelentettem, elmondom, hogy a futással kapcsolatban mitől van rosszkedvem. Röviden: mindentől.

Hosszabban? Hogy béna vagyok, hogy nem megy, hogy nem úgy megy, ahogy én gondolom, hogy mennie kellene (és most senki ne jöjjön azzal, hogy egy évvel ezelőtt mi volt, mert rohadtul nem érdekel, mert azért mindig és folyton folyvást nem nyúlhatunk vissza a 75 méterhez, az origó folyamatosan változik, nem? de.), hogy  egy fostalicska vagyok, hogy megbetegedtem és kimaradt három edzés és baromira zavar, hogy mindenki azt hiszi, nekem milyen jól megy, közben meg a frászt, hogy lihegek és zihálok és a pulzusom képes felmenni 170-re és hogy ma is megnéztem az órát, mennyi van még hátra.

Hogy belépek a Midicittás csoportba és azt olvasom, hogy mindenkinek kurvára megy a futás (ez most megengedett, indulatból jön, káromkodni csak úgy elnézhető, indulatom pedig bőven van), de még hogy, könyörgöm? Most kezdtek el futni, talán 4 hete és csak úgy röpködnek az 5 km-ek és basszus, olyan időkkel, hogy komolyan, mit is akarok én. Már kedvem sincs belépni, esküszöm.

Én azt nagyon jól tudom, hogy sokszor a szorgalmammal értem el eredményeket, matekból kifejezetten nem vagyok jó, de úgy lettem mindig ötös, hoyg iszonyat sokat gyakoroltam. És ugyanilyen volt vizsgákon, szigorlatokon, nyelvvizsgákon, államvizsgákon is, volt, amit nem tudtam másképp, mint akarattal megtanulni, ehhez jó volt a vasfegyelem, ami szorgalmat eredményezett. 

És most itt van ez a futás, teljesen tisztában vagyok vele, hogy én nem leszek soha 6 perces futó sem, nyilván nincs hozzá tehetségem, csak szorgalmam van, de ez is lassan kevés lesz, szerintem elérek egy szintet hamarosan, ahonnan nincs tovább. Esetleg van, csak lefelé. Motivációm még van, szeretnék ezt-azt, de most olyan rosszkedvem van, hogy mindenre tudok ellenpéldát is felhozni. 

Kérem szépen, én béna vagyok. És ez hamarosan mindenki számára nyilvánvalóvá válik. Hurrá..

És attól is rossz a  kedvem, hoyg pontosan látom, naponta hányan jönnek a blogra, hányan olvassák, mit olvasnak, és látom, hogy képtelenek egy like - ot nyomni, biztos nem tetszik nekik a kínlódásom, de akkor meg nem kell idejönni, tetszik tudni. Visszajönni sem. Az, hogy a cafeblog-ról 2 nap után lemondtam, az azért volt, mert inkább egy szűk, de értékes közönséget kívántam magamnak, de már ebben is elbizonytalanodtam. Kibicnek semmi sem drága, tudom én.

És attól végképp rosszkedvem van, hogy vége a télnek és tudom, ennek örülni kell, örülök is, de most meg jönnek majd a jó kis versenyek és ki lehetne próbálni, hová jutottam a télen és persze, nem kell versenyre menni, senki nem pofoz a rajtvonalhoz, meg elfutkoshatnék én itt a Bajna- Epöl szakaszon életem végéig, de azért azt meg már tudom, hogy micsoda doppingszer egy verseny, nyilván, hogy nekem tét nélküli, talán éppen azért - és akkor megmondom, hogy mi van: nem merek  jelentkezni egyre sem. Nem. Megnézem, elolvasom, nyitva hagyom az oldalt és nem. Egyszerűen nem, ettől pedig még rosszabb lesz a kedvem.

Ha bírnám, tán abba is hagynám, de már annyira hozzám nőtt ez az egész, hogy még az sem megy. Semmi sem megy.

És attól is rossz a kedvem, hogy nem megy a fogyás és ez egy elég ördögi kör, mert minél rosszabb a kedvem (és minél régebb óta áll fenn ez az állapot), annál kevésbé tudok ésszerűen étkezni, de minél kevésbé étkezem az elvárt módon, annál rosszabb a kedvem. A lelki motiváció nélkül meg, ugye. És ez nem váltható ki még a szorgalommal sem. És utálom, hogy nem jön rám semmi és belenéztem a tükörbe és egy öregedő nőt láttam és komolyan, mikor lettem én ilyen ráncos, meg borús, meg savanyú képű és akkor még ne is szóljak narancsbőrről és hájról, hurkákról, szétpattanni készülő felsőkről és gatyákról.

És most feltölthetném a mai, egyébként számszerűleg nem rossz eredményem, de még ehhez sincs kedvem. Mondtam-e, hogy rosszkedvem van? Nagyon és régóta.

* Steinbeck könyve, egyébként meg Shakespeare


 

nyári napokon

Messziről indítok, de ígérem, megérkezem az Ultrabalatonra.

Szóval, valamikor azt olvastam, hogy egyes helyeken (de itt ez most nemcsak teret, hanem időt is jelöl) az idő kezelése a nyugat-európai felfogástól eltérő volt ám (ill. van, ahol ma is, ill. van akinél ma is, de ez messzire visz, sosem jutok el az UB-ig), mi ma egy egyenesen képzeljük el az időt és így is kezeljük, tehát, hogy az események lineáris sorrendben követik egymást, ez logikus, persze. Viszont  az archaikus időben az időfelfogás nem egyenes irányú volt, hanem kör, és szerintem ez is teljesen logikus, a nagyobb jelentőségű eseményekre mi is sokkal jobban emlékszünk, nem?* Pl. a nagy jelentőségű eseményeket időben közelebb érzünk magunkhoz, mondjuk, a gyerekeink születését egyértelműen, az szinte tegnap történt, ugyebár, simán előreugrik a lineáris egyenesünkön.  (Most mondjam-e még, hoyg Nietzsche szerint  az idő egy végtelen sugarú kör, vagy hagyjam inkább?)

Na, és akkor hogy jön ide az UB. Előre szólok, én szeretek elmélettel foglalkozni. Egyesek szerint csak azzal.

Az Ultrabalaton május végén lesz és én kétféleképpen tudok rágondolni. Egyrészt, ha azt mondom, hoyg Ultrabalaton, akkor jólesően érzem azt, hogy az nagyon kedves, helyes, aranyos, cuki esemény lesz,ez engem simogat, ez jóérzés, meg olyan szívmelengető is, hogy én és ott és futni és tavaly még azt sem tudtam, hogy van, most meg tessék, szóval esemény alapú időkezelés: lesz valamikor UB és de jó.

Ha viszont úgy gondolok rá, hogy május végén!!Ultrabalaton!! futni kell!!, akkor végelhalás van, basszus, az mindjárt itt van, én meg sehol nem vagyok még, és amint ez végigfut rajtam, nagyjából már azt érzem, hogy május közepe van: dátum (idő) szerinti időkezelés. Kétségbeesett számolgatás, hány hét van hátra, itt liheg a nyakamon, megöl engem biztosan, nincs időm.

Mivel nem kell letennem a garast egyik mellé sem, felváltva gondolok rá, mikor éppen hogy, egy jobb futás után egyértelműen eseményként, a héten megesett hazakutyagolás után úgy éreztem, holnap lesz és mindennek vége.

Na de no para, itt a csapatom, sokat hozzá nem fűzök, bár érdemes lenne a fentiekkel kapcsolatban azt az egyetlen értelmes kérdést feltenni, hogy hány éves a kapitány.

* Tehát az, hogy én, aki sosem tudom, tavaly esett-e a hó, most nagyon biztosan állítom, hogy márciusban rohadt nagy hó volt, és nem azért, mert ez időben közelebb van hozzám, mint az előző évek, hanem az ominózus történések miatt (de nem fogom tudni, hogy ez 2013-ban volt, csak azt, hogy a családban valami éppen akkor történt, amikor az a sok hó elöntött minket).

lábjegyzet

Többször eszembe jutott mostanában, hogy hú, majd ezt is megírom, meg azt is, végül mind elmaradt, na,  nem menekültök.

Szóval.

1. az a rohadt mérleg (és akkor ezzel az antré-val megadom a poszt alaphangulatát, csak miheztartás végett) megint nem hajlandó kevesebbet mutatni, valami átok ül rajtam. az igaz, hogy egy újabb olyan nadrág jött fel rám*,  amit 3 éve nem tudok a térdemnél tovább felhúzni és ami még akkor jött rám, amikor a mostani - 10 kilós voltam, de mit tegyek, ha a mérlegnek hiszek. Rita vagyok, mérlegfüggő.

2. adjusztáltak, hoyg esetleg a Vivicittán nem indulnék-e, 7 km, csak végig bírnék menni, feltéve, hogy elég sok km-rel melegítek be előtte, de először nem akartam,  most meg már nem is fogok. megnéztem a zónákat, 6 perces tempó fölött milyen színű zóna van? fekete. még jó, hoyg nem halálzóna. szeretném jelezni, hoyg  a négy alapszínen kívül is van még szín. csesszék meg, nem megyek.

(jó, nem is tudok 7,30-cal futni 7 km-t)

3. az úgy volt, hoyg egyszer elmentem egy edzőhöz és amikor arról beszéltem, hogy de én ám bitang lassan kocogok, és ezt erősen hangsúlyoztam, akkor rákérdezett, hogy de az mit jelent? 8 perces km-eket? és ezen annyira megdöbbentem, hoyg azt mondtam, aha. és itt zárult be az én szívem, miközben pontosan tudom, hogy tényleg nagyon jó edző. viszont ne felejtsük el, hoyg ez az én blogom. (sokkal kövérebb voltam és sokkal lassabb)

4. még mindig úgy van, hogy amikor futok és nem túl magas a pulzusszámom, tehát normális a tempóm, nem vörös nagyon a fejem, akkor is olyan hangosan futok, mintha vastüdőben tenném, így kénytelen vagyok arra gondolni, hoyg ez most már így marad. ilyen a futóstílusom, bárhol felismerhető vagyok.

5. vettem egy ilyet, az első alkalommal (még a Mammutban), amikor kinyitottam, húzogattam, kicsúszott a kezemből és pofán csapott. az első emeleten. nem tudom, jó lesz-e a viszonyunk, az agressziót nehezen bíró nő vagyok.

6.  egy nagyon furcsa dolog zajlik bennem, elkezdtem félni a  futástól. nem is konkrétan a futástól, hanem bármilyen versenytől. tavaly az volt, hogy az Ágnes asszony valami asszonyi csalafintasággal rávett az esztergomi 4 km-re, én meg elmentem és mondjuk, tényleg az volt a cél, hogy ne álljak meg és ne fakadjak sírva, de ettől eltekintve olyan rettenetes nagy aggályaim nem voltak. idén meg nézem a versenyeket, ehhez is lassú vagyok, ahhoz is béna vagyok, sosem lesz belőlem semmi, nem merek jelentkezni sem, nemhogy futni. speciel nem zavarna továbbra sem, ha utolsó lennék, de valahogy hangos is vagyok, meg kövér is, meg nem is tudom. tudom, hogy van időm, nem kell mennem, ha nem akarok, nem űz senki, sőt. azért már hadd aggasszon, jó??

7. elkezdtem aggódni az Ultrabalatonon (fentiekhez csatlakozva: IS). jó, tudom, hoyg még tök messze, de olyan csapatba kerültem, hogy mindenki ufó-tempót fut, én meg örülhetek, ha egyáltalán nem fulladok meg valahol és végig tudom vinni a fenekem a távon.

8. még az is van, hoyg azért én elég jól választottam, azt hiszem. mióta mondtam a férjemnek, hogy ezeket a aláöltözeteket, meg futónadrágot és társait csak folyékony mosószerrel lehet mosni, azóta kimossa nekem kézzel, és a cipőm is csak azért nem saras, mert azt is letisztítja, mondja valaki, hoyg nem cuki. és mindig megkérdezi utána, hogy na, milyen volt? **, én meg mindig el is mondom neki, pedig kevés ennél unalmasabb téma lehet a világon, mint az, hoyg én hogy futok.

9. volt a héten egy ritka szar futásom, olyan említésre méltó típus. eleve kimenni sem volt kedvem, de tudtam, ha nem megyek ki, akkor lesz lelkifurdi, meg különben is, olyan büszke szoktam lenni, hogy én milyen jó katona vagyok. meg azt is tudom, hogy kilépni nehéz, de kint lenni már nem, na, ebben bíztam. feleslegesen. végig rossz volt, a tempóról kiderült, hoyg nem volt az, de az érzés, az nem akart változni, s bár mondogattam magamban, hogy de, igenis, ugye, milyen jó, ugyehogy, de tök hiteltelen volt az egész. abszolváltam a napi penzumot, hazajöttem és (egy idő után) arra gondoltam, hogy ez mégis jó volt. nem fizikailag, hanem mentálisan. szenvedtem, nyűglődtem, de akkor is megcsináltam és ez tök jó volt, de nem ez volt a legjobb, tehát nem az, hoyg igenis győztem, hanem az adott ennek pluszt, hogy miközben végig nem esett jól a futás (nem, na), a végén  mégis mentális sikernek könyveltem el, vagyis nem azt mondtam, hoyg jól van, ilyen volt, kész, de legalább megcsináltam, hanem úgy érezhettem, hogy a sikertelenség (mert az volt) ellenére is az enyém volt ez az etap. nem fizikálisan, de az enyém. és az, hoyg ezen a változáson kaptam magam, az a futást is felülírta.

* mondanám, hogy még két kiló, de éppen a mérleggel van a bajom, ugye

 ** mármint futás után, csak a félreértések végett

most ráérek, hát vallok

Megmondjam, mi a baj ezzel a(z) diétával életmódváltással? Hogy életmódot kell váltani.

De komolyan.

Persze, értem én, hogyne érteném, tetszettem volna nem elhízni, de mondjuk, ezen lépjünk túl, mert   történelmietlen a mi lett volna... Hozott anyagból dolgozunk, én ezzel a testtel váltom az életmódot.

A férjem azt szokta mondani, hogy az állat az, aki csak akkor eszik, ha éhes, az ember teljesen más és ha nem is teljesen így, de azért ebben van igazság. Nem  arról van szó, hogy én most sajnáltassam magam, hogy mi mindenről le kell mondanom (dehogynem), hogy mi mindentől kell megfosszam a testem, nem ez a legrosszabb. Megmondjam, mi a legrosszabb?

Hogy az étkezésnek van egy kultúrája. Egy kultúrköre. Hogy az étkezés nem pusztán a testem tápanyaghoz való juttatása, melynek során kiszámolom az éppen elegendő és semmi feleslegest nem tartalmazó mennyiséget (és minőséget), hogy ügyelek, hogy kevesebb legyen a bevitel és végre fogyjak. És nem is csak annyi, hogy akkor most kevesebb szénhidrát vagy teljes megvonás és sok zöldség és sovány hús. És hoyg ez még akkor sem így van, ha fogynom kell.

Szerintem az étkezés ugyanis öröm. Természetesen nem arról van szó, hogy a moziban az élmény csak pattogatott kukoricával lesz teljes, én legalábbis nem így értem, de nekem ez a kettő nem is tartozik egybe, szóval, lehet, hogy a táplálkozási kultúra nemcsak ország-, de személyfüggő is.

A legeslegrosszabb ebben az életmódváltásban (és innentől kezdve ez még rosszabb, mint a diéta), hogy állandóan rohadtul résen kell lenni. Mit ehetek meg még ma, ez a teljes napomhoz képest milyen arányban tartalmaz ezt, meg azt, soha semmi elengedés, soha semmi lazaság. Persze, tudom én, hogy a másik oldalon meg ott vannak az elvesztett kilók, és senki ne írja már nekem azt, hoyg de megéri, mert persze, meg, nyilván azért csinálom, de attól még...

Attól még eszembe jut, hogy milyen jó baráti társaságban meginni egy pohár sört, egy pohár bort. Társasjátékozás közben sós kekszet ropogtatni. Délutáni teához csokis kekszet enni. Férjnek croissant-t sütni reggelre. Hirtelen felindulásból almás pitét csinálni. Karácsonykor teletömni a kekszes dobozokat. Nyáron este 8-kor grillezni. Kondérban bablevest főzni. Tésztát gyúrni közösen. Palacsintázni a kölkökkel. Új recepteket kipróbálni. Churros-t  sütni. Cukrozott narancshéjat készíteni. Lekvárokat együtt. Meg szörpöket. *
Elmarad a spontaneitás, mindig tudatosnak kell lenni, értékelni az adott élelmiszert, hogy ez most kell nekem, jöhet nekem, még befér vagy már nem, sőt, soha nem fog már beférni, mert a cukor fehér méreg** és csirkemellet kell enni barnarizzsel, meg zabpelyhet.*** (zabpelyhet igen, de granolát már nem) Nem lesz többet hirtelen megkívánás vagy ha igen, jön a bűntudat.

Ez a folyamatos tudatosság és éberség, ez szerintem határozottan megviseli a szervezetem, én szeretem, ha elengedhetem magam, persze, erre is lehet válasz, hogy ez volt eddig, meg is látszik a nagy szabadság. Tudom, hogy az ízlelőbimbóim kietlen sivatagban érzik magukat és oázisra vágynak, de nemcsak ők, hanem én magam is. Arra vágyom, hogy nyári estén barátokkal grillezzünk és megegyük, amit főzünk magunknak****. Hogy nyaraláskor gnocchit sodorjunk. Hogy kávézóban hosszas beszélgetéskor felhőtlenül kérhessek egy szelet sütit. Meg ilyenek. Jóízúen falatozzam másokkal és ne csak nézzem, hoyg ők esznek.

Nem állítom, hogy kifejezetten az étel hiányzik, de maga az, hogy az étkezés bizonyos társadalmi érintkezési formákat is magában hordoz, az csak annak nem számít, aki ezt nem élte még meg. És ha legalább diéta lenne, de nem, mert ugye most már életmódváltásról beszélünk, ami azt jelenti, hogy mostantól egész életemben valahányszor csak ránézek egy péksüteményre, a sok fehér lisztet és a sok fehér cukrot kell látnom benne, mert már a tudatosságnak ilyen magas szintjén kell (ene) állnom és nem szabad, hogy akár egyedül, akár társaságban elcsábuljak. 

Nem hiszek a teljes megvonásban sem, de hangsúlyozom, ez az én életem, az én érzésem, nekem rossz, tudok örülni, ha másnak  így is jó és mást kielégít, ha csak elkészíti az ételt és nem eszik belőle. És ha társaságban is elüldögél egy pohár vízzel. Én azonban nem, hát na.
Amikor ezen gondolkodtam, beütöttem a gugliba, hogy társas étkezés és legnagyobb meglepetésemre a lista élén a társas étkezés hátrányai szerepeltek, ettől azért dobtam egy hátast. A végén annyira tudatosak leszünk, hoyg elfelejtjük, mekkora közösségteremtő ereje van a terített asztalnak.

Ezek után jó kérdés lehet, hogy hol az igazság. Hol. hol. Hát odaát középen, gondolom én. Valahogy ezt kell összehozni, hogy ezt a két párhuzamos  még a végtelen előtt összeérjen. Lelkiismeretfurdalás nélkül.

* tudom, a készítés nem egyenlő az elfogyasztással, de nem is erről szól az egész

** az. de én néha szoktam magam mérgezni  

***  jelzem, hogy imádom

**** aki ideírja, hogy grillezett cs.mell és zöldségek, azt letiltom

be happy

A futás volt már öröm, kínlódás, siker, kudarc, fejfájáscsillapító, szabadság, feltöltődés, sport, feladat, muszáj, de jó, meg egy csomó minden, most egy teljesen más aspektus érkezik.

Röviden úgy tudnám mondani, hogy most nem a legfényesebb napjaimat élem. Hosszabban meg úgy, hogy elég sokat kell küzdenem a pszichés kínommal és hogy ha nem lenne a futás, ez sokkal nehezebb lenne. Én korábban már azt hittem, hogy mindent megoldottam a futással, minden kezelésre lehet nemet mondani, itt a szép, új világ, és ezt miért nem fedezte még fel senki. A birodalom azonban visszavág.

Ami azonban tagadhatatlan, hogy kisebb amplitúdókkal érkezik a cucc, ami állítólag a rendszeres fizikai aktivitásnak is köszönhető, de van, amit nem lehet gyökerestül kiirtani. Nem fogom magam sajnáltatni, a lényeg, hoyg rögzítem, miszerint nem annyira fényes most a történet, ez van. Lesz ez rosszabb is, ismerem a fajtáját.

Mindenesetre az edzésterv most különösen jó, mert keretet ad, azt pedig nehéz időkben főképpen szeretem, nincs elnézés és pardon, csinálni kell. Csinálni pedig jó, részben maga a tevékenység, részben az utána érkező érzés, hogy minden kaki ellenére igenis.

Olyan vidámság azért történt, hogy a pálinkafőzde tulaja kijött és megkérdezte, hogy nem kérek-e egy stampedlivel, én meg annyira megrökönyödtem (másra fogni nem tudom), hogy azt mondtam neki, hogy nem, majd télen. Ez jött ki a számon. A férjem azóta is megkérdezi, hogy  már tél volt-e?

A héten egyébként erős hét van, 6 x 3 percekkel kezdtem, és képes voltam a 3 perces etapok közül kettőt is 7,38, ill. 7, 48 min/km-mel futni, ismeretlen érzés, mit mondjak. Fejlődöm,  remélem.

A többi meg alakulni fog.

essék szó

A "több nap, mint bejegyzés" mai rovatában főleg sajnáltatás lesz, de nem úgy igaziból, inkább csak elmondom, miért kevés a poszt. És köszönöm azoknak, kik szóvá tették, na, hát tök megható.

Eleve úgy van, hogy magad uram, ha szolgád nincs, tehát én all-in-one-ban tolom az ipart, én vagyok a készítő, a tervező (fordítva), a postaszolgálatos, a marketinges, a kommunikációs, az ügyfélszolgálatos és a beszerző is. És a szerelő is. A home-office igen jó, mert magam osztom be az időm, ami azt jelenti, hogy mindig dolgozni kell. Főleg év végén, de ez most nem panasz, mert ez így van jól és ha a másik oldalt nézzük (hogy nem így lenne), akkor lenne sírás és fogcsikorgatás. 

Na most ebbe belefér a futás, mert beleszuszakolom, mint magamba a kacsazsíros kenyeret*, de sokszor elgondolkodom azon, amit korábban is mondtam, hogy én nem hiszek a mondásnak, mely szerint arra van idő, amire akarjuk. És eszembe jut mindig a multis életem, amikor reggel 6-kor indult a buszom Pestre (41 km-es távolságról beszélünk), beértem 8-ra, majd természetesen nem végeztem fél 5-kor, így persze nem értem haza 7-re, hanem a férjem a szomszéd faluba értem jött egy későbbi, csak odáig közlekedő buszhoz. És ezt a hét 5 napján. Volt még 2 napom, az igaz, de egyrészt totál szétzuhantam,  másrészt jelentkezett némi igény rám itthon a többi 4 családtagtóll és volt házimunka is és valljuk be, volt hazahozott munka is. Mindemellett elég sokat kellett repülnöm ide-oda, szóval, na, nem jutott volna idő futásra, miközben ez a tény magában hordozza azt az ellentmondást is, hogy akkor még nagyobb szükségem lett volna  rá, hagyjuk.

Most itthon dolgozom és ez szuper, én nem szeretem különösképpen az embereket és minden híresztelés ellenére nem vagyok szociális lény sem, időnként ráveszem magam a közösségi létre és akkor tényleg jó, szoktam is csodálkozni, hogy jé, ez ilyen?, de aztán ez így elég is, nem vágyom tömegre és mindennapos kényszeregyüttlétre. A férjem is itthon dolgozik, ez így oké. Futni viszont még így sem akkor megyek, amikor akarok, ez valami tévhit, hogy a home-office-ban az ember korlátlan szabadsággal rendelkezik, a frászt. Munka van és dolgozni kell és ahhoz, hoyg kimenjek futni, baromira meg kell tervezni a napot, most pedig, hogy a Nap fél 5-kor alábukik a süllyesztőbe, még nehezebb. Ha pedig választani kell, hogy most fussak vagy a futásról írjak, akkor nem kérdés, melyik győz.

Szóval, futok, ráadásul itt van ez az edzésterv és egyszerűen imádom. Nem gondoltam volna, mert én türelmetlen vagyok, akarom és most és azonnal és iziben, és mi az, hogy csak ennyit fussak és egyáltalán, na. Csak közben meg egyre jobban érzem magam a futásban, nem nyűg, nem teher, nem fáj a lábam, nem fáj a csontom, haladok, megyek  futok az úton, biztonságban vagyok, van alattam védőháló és ez állati jó érzés. Nem sérülök le, nem terhelem túl magam, ideje van mindennek.

Mindeközben apró sikereim is vannak, ill. nekem nem is aprók, tegnap pl. 6 x 2 perceket kellett fussak, közte 1-1 perc sétával és bár a tüdőkapacitásom fejlesztésén még van mit dolgoznom (iszonyú hangosan futok, no), meg az utolsó etapon el is fáradtam, mégis azt vettem észre, hogy a 2 perceseket 7,40 perc / km körüli idővel abszolváltam, az én telefonom ilyen számokat még soha nem is látott, jómagamról nem is beszélve.  Az egész meg ilyen átlagsebességgel ment, ebben 5 perc séta is benne van, ez nekem igenis eredmény.

Úgy érzem magam, hogy bár nem látom át a tervet (nem is kell, nem nekem kell), valahogy mégis úgy képzelem, hoyg ezek a szétszabdalt futások az Univerzum különböző pontjain vannak perpill, hoyg tavaszra összeálljanak egy erős és stabil egységgé és ez engem elég nagy örömmel tölt el. Jó, kell hozzá bizalom, hogy valóban így lesz, de az bennem bőven megvan a főnök iránt, szemernyi kételyem sincs. A férjem meg bátorít, hoyg milyen jó, hoyg van segítség. 

Szóval, lesz itt poszt és lesz vidámság, most egy kicsit nehezebben megy a dolog, idő, idő, idő, de no para, nem zár be a bolt. 

A kilókról meg nem akarok beszélni. Mocskosszemétaljanépség.

* erről is készült egy bejegyzés, eddig jutottam vele, mielőtt nyugovóra tértem:

Szaftos Zsíros kis dráma történt abban a békés otthonban.

Azon a nyugodt estén, amikor az eb is csak véletlenül akart kimenni a sötétbe, történt, hogy a Korábban a Kacsazsíros Kenyeret Imádó Nő (továbbiakban az egyszerűség kedvéért: Fatty) egyre sűrűbb intervallumokban nyitogatta a hűtő ajtaját, benézett, bekukkantott, becsukta, megint ott volt, kinyitotta, nem nyúlt ő semmihez, csak nézett befelé. Mindezt a Korábbi Énjét Megtagadó Készülő Nő (nevezzük Antinak)  csak tűrte, tűrte szótlanul, ám a végkifejletet megsejtve egyre feldúltabb állapotban

az hősöknek dicsérete

A múlt héten háromszor futottam és egyszer végeztem valami egyéb mozgásformát, ami egyrészt jó, mert ez barátok közt is négy alkalom, másrészt nem jó, mert öt volt tervben. Viszont elmentem drukkolni az esztergomi  félmaratonra, nagy jóindulattal ez beszámítható ötödiknek? Szerintem egyértelműen.

Ma azonban nem ez a lényeg, hogy én mit, hanem, hoyg mások mit és főképpen, hogy hogyan. Egy-egy teljesítménynél egyre gyakrabban hangzik el a biztatás, hogy hős vagy! megcsináltad! és ez tök jó, mert ha valaki, én aztán tudom, időnként milyen nehéz kilépni az ajtón, engedtessék meg nekem, hogy hősnek érezzem magam, ha éppen úgy tetszik: Közben meg azért az is van, hogy lassan mindenért hőst kiáltunk, vagyis valahogy úgy van, hogy mindenki hős, de vannak hősebbek. Meg a leghősebbek is, ugye. Sok hős közt meg elvész az ember, ugye.

Én a hős-lista alsó fokán állok, hogy úgy mondjam, én magamnak vagyok hős, jó ez így, rendben van, de tegnap, az esztergomi félmaratonon átgondoltam ezt, főleg azért, mert nemsokára írok a példaképeimről és két embert tudnék kiemelni ebből a hősrengetegből. Nem állítom, hogy a hősök szerintem egyben  példaképeim is, bár nyilván áttételesen mégis.

Szóval, az úgy volt, hogy 3 óra volt a szintidő és a versenyről majd külön írok (idő, idő), most arra akarom kihegyezni az egészet, hogy már a többség befutott és már majdnem elindultunk haza kétszer is, mert nem jött már senki, de mindig kiderült, hoyg még mindig vannak kint a pályán, hárman, ketten, végül már csak egy valaki és én mindenáron meg akartam várni az utolsót, így maradtunk. Szerettem volna ott lenni, amikor befut, s bár egész nap ordítottam és tapsoltam minden befutónak, azért a legtöbbet mégis neki adtam, ugyanis én pontosan tudom, milyen az, amikor már csak te vagy a versenypályán és már sokan nem adnak egy garast sem azért, hoyg mégis beérsz, amikor már mindennel küzdesz, idővel, izzadtsággal, fáradtsággal, lélegzetvétellel, szem előtt táncoló karikákkal, amikor már senki nincs, aki húzna vagy igazodhatnál bárkihez is,  már semmit nem tudsz, csak azt, hoyg ezt most már akárhogy is, de meg kell csinálni. Magadért. 

És megcsinálta. Fogalmam sincs, ki volt ő és hoyg hívják, és milyen futómúlt áll mögötte, de amikor megláttam, hogy megvan és érkezik, de még körbe kell futnia a teret, akkor néztem az órát, hogy meglesz, meglesz a szintidőn belül és basszus, meglett. 3 óra volt a szintidő és 2 óra 59 perc 36 másodperc alatt megcsinálta. Na, ott szipogtam. Nekem ő hős. Remélem, magának is az.

Hogy a hős-lajstrom másik felét se hagyjam ki, ugye, most  volt a Spartathlon és  hát ha Spartathlon, akkor meg Lubics Szilvi. Nem részletezem a versenyt, itt mindenki utánanézhet, de azért a 246 km-t azért csak kiemelném. Most komolyan, mi tud rávenni egy embert, hoyg 246 km-t fusson? Gondolom, ugyanaz, ami Erőss Zsoltot a hegyekbe vitte, vagy Rakonczay-t az óceánon át, vagy nem tudom, nem értem, felfoghatatlan és különben is, minek, ugye? Hát mert csak. A teljesítmény túlnyúlik a befogadható racionalitáson. 

Mindenesetre Lubics Szilvi nemcsak (utóbbi szó nagyon sok idézőjelben) résztvett a versenyen, hanem megnyerte, többet senki ne kérdezzen, én azt sem tudom, hogyan lehet túlélni, nemhogy szeretni, pláne megnyerni.  Erről többet nem tudok mondani.

A saját ma napi hősiességemről meg annyit, hogy kinéztem a kertbe, hideg van, fúj a szél, borult az ég, nem süt a nap. És futni kell menni.  

Én kicsiben nyomom. 

Nektek ki a hős, de nem viccesen, hanem igaziból ám!

(a versenyről később, ezt most csak azért, hogy érzékeltessem, mindig sikerül elkapnom a lényeget)

tegyük fel, hogy Django nem szabadul el

Tegnap szóba került, hogy milyen is volt  (nem olyan) régen, amikor még 75 métert, majd 100-at tudtam futni és eszembe jutottak a kultikus mérföldkövek, a Kis Tócsa, a Nagy Tócsa, a Második Fa, a Postaláda, a Lovak, meg a többi és az egész pont úgy hangzott, mint egy spagettiwestern, legyen hát Django, ami ugyan a port-on 8,8-as értékelést kapott, de szerintem túl van ez lihegve. Ja, ez nem tartozik ide.

Az utóbbi időben nem ment fényesen semmi, ami a bloghoz köthető (de azon túl sem, ez afféle vice- verza, gondolom), nehezen ment a futás, időnként meg éppen sehogysem, ettől a tőlem elvárható módon szenvedtem is, nyafogtam is, de nem ment a diéta sem rendesen, ami ugyan nem azt jelenti, hoyg toltam be a zsíros kenyeret, de azért az önfegyelem elnevezésű fiókot hangos csattanással csuktam be. 

Egészen borzasztó, hogy nem elég, hogy fizikailag eleve málnalekvár vagyok, de hogy erre még rárakódjon bizonyos hangulat is, és még kevésbé menjen, azt azért már túlzásnak érzem. Sorscsapásnak bőven elég, hogy puffadt vagyok,  nem kell egyéb befolyásoló  tényező. Ebben a nagy keservben azért arra rájöttem, mert mindig is a kristálytiszta logika volt a mentsváram, hogy ez kezelhető, méghozzá professzionális módon, vagyis az általam (jó napjaimban) sokat emlegetett "csak csinálni kell" visszaüt. Nem állíthatom, hogy a problémák mennyisége avagy minősége ettől váratlanul megváltozott volna, és sajnos azt sem, hogy a másik oldal (én) hirtelen olyan lett, amilyen mindig is szeretett volna lenni, vagyis határozott, magabiztos, konfliktuskerülő, meg csinos, kedves és bájos- ja, ez sem tartozik ide- , de legalább kimentem futni és folytattam a tornázást is, és egyszercsak kiderült, hogy na, van ott még önfegyelem, morzsa, de van. Az meg már elég a kovászhoz.

Szóval, futottam hétfőn és tornáztam kedden, és azt szeretném rögzíteni, hogy tegnap este (senki ne engedje megtéveszteni magát, ez még csak kedd) úgy fájt a fenekem, hogy nyöszörögtem este az ágyban és ez akkora elégtétellel töltött el, hogy ma is elmentem futni. Gondolkodtam, hogy menjek-e és mentem. És azt akarom ezzel csak írni, hogy könnyű elszántnak lenni, ha sima és gördülékeny az élet, nekem legalábbis jobban megy olyankor, mert engem a sikerélmény visz előre, tudom, hogy állítólag egyesek már találkoztak olyan emberfajtával, akiket a kudarc, de szerintem ez csak urban legend, amiket a jónép a kiskocsma teraszán mesél egymásnak megfelelő mennyiségű pszichedelikus  szerek hatására. 

És még azt akarom  írni, back to Django (a d-t nem ejtjük), hogy ma újra a régi pályámon futottam (lásd fentebb az állomásokat) és arról gondolkodtam, hoyg mikor szabadult el ez a belső-Django és úgy vélem, valamikor akörül történhetett, amikor az első km-t egyben lefutottam. Esetleg akkor, amikor rám jött egy nadrág. A belső-Django igenis létező vadállat izé, aki szerintem a kövérek testében él és szeretne már kimenni, de mindenféle körülmények fogva tartják, de ha egyszer elszabadul, lesz ott nemulass. És tovább is gondolkodtam (éppen jól ment a futás, nem tagadom), hogy mi lenne, ha nem szabadult volna el, és elképzeltem, hogy még kövérebben, még frusztráltabban, még nagyobb önutálatban, még kevesebb önbizalommal, még több kajával, még több munkával, még nagyobb ruhákban és még szomorúbban  élek és ez azért elég borzasztó kép, így aztán futottam is az emelkedőn egy 8,22-es km-t. Szeretném pontosítani: felfelé. Mert bár az emelkedő lefelé már lejtő, de azért legyünk  precízek.

Szóval, szerintem szabaduljon el. És legyen 8,8-as. Legalább.

itt szoktam az egyes számú futópálya felé battyogni. az egyes és a kettes közötti különbség  (a megközelíthetőséget illetően) pusztán annyi, hogy jobbra vagy balra fordulok az úton. ma jobbra.

(3, 25 km)

upgrade

Újrapozicionálom  magam. Megy ez nekem, akár sokadszorra is.

Úgy van tehát, hogy az utóbbi pár futás nemhogy nem esett jól, de a legteljesebb káoszt és anarchiát okozták bennem, A test lázadása c. film forgatása elkezdődött. Fájt a bal lábam, begörcsölt, rángattam, húztam, a másik oldalra nehezedtem*, bicegtem, nem ment, megálltam, újra nekilódultam nekikezdtem, és még hosszan folytathatnám, röviden: szenvedtem.

És komolyan elgondolkodtam, hogy mit csinálok rosszul és miért vágott vissza nekem az Univerzum, természetesen méltánytalanul. Értem én**, hogy sokat adtam ebbe a testbe az elmúlt időszakban, és fel kellett ébresztenem Csipkerózsika álmából és ezt nem tolerálta, de így ébresztek én, már elnézést. Én látni vélem a fokozatosság elvét, a 75 méterről eljutottam a 10 km-es kocorászásig, és lehet, hogy ez sok volt, nem tudom, de könyörgöm, volt 4 hónapja rá, hogy megszokja. Most kezd elnyöszörögni? Arról nem beszélve, hoyg ne Usain Bolt tempóját képzeljük el mindehhez, hanem egy olyan tempót, amire ha rákérdeznek, be sem merek vallani, ködösítek, hogy lassú vagyok, csak a múltkor is olyan frusztráció ért, hogy amikor ezt mondtam, az volt a válasz, hogy na jó, de az mi?, hogy 8perces km-ek? Aha, mondtam. Jah, persze.

Szóval, most ott tartok, hogy (NHné szavával élve) visszaléptetnek Ózdra és kezdhetem elölről az egészet, természetesen forgótőke nélkül. És sokat gondolkodtam ezen, hogy ha 44 évig nem tudtam és nem akartam futni, akkor ez most miért is zavar engem és miért nem lépek tovább és kezdek el sakkozni úszni vagy bringázni. Mivel a végletekig lusta ember vagyok, úgy érzem, azokat is tudnám kezdetben megerőltetés nélkül utálni.

Ugye, az van, hogy egyszer már elgondoltam, hogy idén én már nem akarok menni semmiféle versenyre, idén én már csak kocogni akarok a két falu között, és hogy na jó, azt a Maratonkát (3,5 km) még lefutom, beérek  a szokásos utolsó helyemre  -  de már nem, ezt hagyjuk, nekem a következő év számít és akkor akarok domborítani. Itt a hosszú ősz és hosszú tél, most jön az alapozás ideje, milyen remek is lesz, nem törődöm idővel, meg ilyen marhaságokkal. Csak a Maratonka ne lenne. Mert  azon még be kéne evickélnem, mert oké, elkocorászom én 10 km-t, de mire beérek, elcsomagolják még a kaput is, amin át kellene haladnom. És minél többet gondoltam rá, annál jobban aggasztott a dolog, és egyre nehezebb lett a mázsányi kő a lelkemen és egyre kevésbé tetszett nekem a dolog, hogy én ott fussak. Rossz nyelvek Vicceskedők szerint azért, mert fényes nappal kellene futni sok embert előtt, az eddigi versenyeimet sötétre időzítettem, este 10-kor volt a THF, míg a Suhanj esetében hajnal 3-kor kezdtem el a vesszőfutásom.

De nem is ezért.

És amikor ideértem, átgondoltam ezt az egész futós dolgot, hogy is vagyok én vele, még inkább, hogy ő hogy velem, szeretem látni a mérföldköveket és nemcsak az út mentén suhantamban. Az egész futásosdi azért került előtérbe, mert le akarok fogyni. Ehhez pedig mozogni is kell, tetszik- nem tetszik. Elkezdtem hát futni, ha a 7-szer 75 méteres etapok nem sértődnek meg az elnevezésen, ugye. Szép lassan nőtt a táv (őszintén szólva elég lassan), és nőtt a kedv, meg a lelkesedés, az elszántság és nőtt a kivagyiság is, valljuk be, hát ide nekem az oroszlánt is, meg a versenyeket is, fog ez menni, király vagyok.

A legnehezebb a futásban nem az, hogy egyik lábad a másik után tedd, hanem, hogy nem tudod, mennyit célszerű futni. Hogy mennyivel növelheted a km-eket. Hogy hányszor egy héten. Hogy a te túlsúlyod mit okoz a te térdeidnek. Hogy olvasol túledzettségi kimerültségről, de az veled nyilván soha, de soha nem fordulhat elő. Hogy hogyan mondj nemet egy egyébként teljesíthető versenytávra. 

Most komolyan, értem én, hogyne érteném ezt a versenytémát, elvégre mindkét verseny hihetetlen doppingszerként hatott rám, de az is igaz, hogy nem mindenkinek egyenes az útja. Nem biztos, hogy 25 kilós túlsúllyal az évben előforduló minden versenyen részt kell venni, elfogadni az utolsó helyet (pedig a részvétel a fontos), lehet, hogy tényleg előbb le kell fogynia valakinek. Mondjuk, nekem. Lehet, hogy csak apránként szabadna emelnie a távot és nem abban a pillanatban a 10 km-es versenyre buzdítani, amikor életében először végigkocogott egy ilyen távot. Hihetetlenül el tudja vinni az embert a külső - belső motiváció, bennem ezek gazdagon előkészített talajra találnak.

Most azonban ennek vége, hehehe. Én idén már csak a futás öröméért akarok futni, na jó, meg azért, hoyg fogyjak és alapozzak a jövő évre, de nem akarok frusztráltságot, nem akarom, hogy a 9, 10 -es tempómmal kényelmetlenül érezzem magam, kövér vagyok, ennyit tudok, ez van. Coelho - t megszégyenítő érzéseket akarok futás közben a testemben és a lelkemben is, igen, igen, igen. Azt akarom, hogy a futás élmény legyen, nem kényszer, nem feladat***, én csak futni akarok felhőtlen békességben, ha egy km-t, akkor egyet, ha hatot, akkor hatot, vagy mittomén.

A jövő meg még odébb van, nemdebár? Majd meglátjuk, mi lesz ebből, szerintem tudok úgy élni, hogy meg sem próbáltam maratont futni, úgy képzelem, hogy menne nekem ez, bár ha egy reggel azon kapom magam, hogy félelmetesen gyorsan és sokat tudok futni,  gátlások nélkül fogom megnyomni a maratoni futásra való jelentkezési gombot. És ebben a fenti eszmefuttatásban még az is benne van, hogy talán mégis legyűröm októberben azt a nyamvadt 3,5 km-es távot, de hogy ezen görcsölni nem akarok, na, az tuti. Én most már csak futni.

Mindezek szellemében a hétvégén Tihanyban elmentem futni a partra, 3, 5 km-t futottam szédületesen szar idővel, és még meg is álltam egyszer, igaz, az azért volt, mert váratlanul fiatal, fess férfiak kanyarodtak elém,  én pedig úgy gondoltam, hogy szombat estére nem tenne jót nekik, ha hosszan kellene látniuk a fenekem, így ott megálltam, majd visszafordultam. És most  milyen szép lenne azzal zárni, hoyg átjárta testem a világbéke (márpedig ne felejtsük el, hogy nagy testről van szó, hosszan időzhetett volna benne a béke), de nem, hanem lihegtem és szenvedtem és csak a vége felé  éreztem azt, hogy na, ez már majdnem jó volt. Ami hasonlatos a Majdnem szűz-höz.****

de legalább a kép Coelho-s, ugye? ez várt a végén

* és a nehezedés eseteben nem szójáték, ugye

**másképp mondom: nem értem

*** bár ez baromság, nekem tud örömet okozni a feladatteljesítés, szeretem az ütemterveket

**** ami pedig egy Bacsó-film

ha kedd, akkor ez Belgium*

Ha szerda, akkor meg futás.

Én sokat szoktam azon gondolkodni, mert az elmélet és a töprengés nekem még mindig jobban fekszik, mint a fizikai test mozgatása, hogy mennyire változott meg a futástól az életem és azt kell mondjam, hogy eléggé, de azt is kell mondjam, hogy nem nagyon. Az ambivalencia feloldásához ismerni kell engem, de igazán ám, tudni kell, hogy van bennem egy nem túl szerencsés kettősség,  melyről papírom is van (sárga), és ami alapvetően befolyásolja az életem.

Egyrészről rengeteget változtam, hiszen képes vagyok erőfeszítéseket tenni, méghozzá olyan területen, amely távol áll tőlem, tehát nem arról van szó, hogy képes vagyok-e marketing szigorlatra 5 nap alatt felkészülni (igen, sőt), képes vagyok-e Stockholmban angol nyelven megtanulni egy multinacionális cég honlapjának készítését (igen), vagy sorolhatnám tovább**, tehát nem erről van szó, hanem egy olyan területen tett erőfeszítésről, amely számomra szűz és ismeretlen és még berzenkedem is*** és így aztán fogalmam sincs, hogy ez nekem jó lesz? tudok rajta haladni? bírom? akarom? tetszeni fog? minek? Egyébként sem vagyok az a kimondottan erőfeszítős típus, lusta vagyok és gyenge és legszívesebben heverésznék egész nap a nyugágyban és olvasgatnék, hogy időnként erőt vegyek magamon és a Naptól felhevült testemet a fekhelytől elszakítva a medencében keressek felfrissülést. Jó, hát érzem én, hogy ez ciki, de mondom, lusta vagyok, de az is lehet, hogy mindez múlt idő, már nem vagyok lusta, már mozgok és csinálom és akarom és igen, egészen nyíltan képes vagyok bevallani, hoyg tetszik. A múltkor egy ismerős azt mondta, hogy rajongva beszélek a futásról, ezt adjátok össze, ezt észre sem vettem. Tehát feszítem a fizikai erőm, sosem gondoltam volna, igen, elég sokat változott az életem.

Másrészről viszont mégsem változott az életem (a belső életem, teszem hozzá), mert van bennem egy kis elszántság, nem mondom, hoyg sok (sajnos), de ahogy egy másik ismerős (sztem kicsit rosszmájúan, de lehet, hogy tévedek) írta, volt a fényképezés, abba ugyanezzel az elánnal vetette bele magam, de volt a mániákus befőzés is, na, nagy cucc, most itt a futás. Ez szerintem frusztráló és meg is haragudtam, mert ki szereti, ha szembesítik viselt dolgaival, de azért na! Részben van csak igaza. Igen, ha elkezdek valamit, belevetem magam, szeretem jól csinálni a dolgokat, szeretem, ha nem pusztán marginálisan érintem az adott témát, hanem rendesen, elvégre azért is érdekel, nem?  Előfordul, hoyg valamit ejtek, de az csak azért, mert menetközben kiderül, hogy mégsem az én terepem, ilyen van,  az önként vállalt, ám felesleges tehertől elég gyorsan megszabadulok (a futás ebben azért különleges, mert önként vállalt, nehézkesen induló és nehézkesen folytatódó, ámde nem felesleges és nem teher). Amit viszont, az rendesen, így aztán nem történt nagy változás az életemben, így értem a statikus voltot.

Azt, sajnos, nem állíthatom, hogy az adott területen végzett munka mindig tökéletes, és nincs nála szebb és jobb, azt azonban igen, hogy én a legtöbbet teszem meg a cél érdekében, s mondom ezt akkor is, ha esetenként ez sem kívülről, sem belülről nem így tűnik.

(Mindazonáltal szeretném elmondani, hogy a befőzés is megmaradt, és a fényképezés is megmaradt,  meg egy csomó minden megmaradt, nyilván egy újabb szereplő bevonásával a főszereplők játékideje csökken, de ez tök természetes. És még dolgozom is.)

Végezetül elmondanám, hogy "ha szerda, akkor futás" jegyében tegnap 5 km-t futottam 8, 49 perc / km átlaggal és akkor ez rímel a fent írtakra, hogy nem tökéletes, de megteszem a tőlem telhető legtöbbet, ez ugyanis nekem perpill a végsebességem, ez van, majd lesz jobb is.

ez pedig a kert, ahol nem futok, ellenben fényképezek

* film

** iszonyatos kétségekkel, rohadt nagy szorongásokkal, álmatlan éjszakákkal, satöbbi, ezt azért hozzáteszem

*** minden terület új és szűz és berzenkedéssel tölt el, ezt itt most leszögezném