tudom én, erős vagy, persze, de ha fejedben ott van a fejsze*

Voltak romantikus elképzeléseim az első félmaratonról, hogy majd mire gondolok, mikor már nehéz lesz, hogy a férjem, aztán Gábor, a barátaim és hogy hányan itt vannak szurkolni, meg ilyesmi   -  de semmi ilyesmi nem jutott eszembe, őszintén mondom, hogy amikor már nehéz volt (és volt!), akkor beszűkültem és csak arra gondoltam, hogy ... csak végigmegyek.

Amíg viszont nem volt nehéz (az első 15 km), addig meg úgy éreztem, hogy ez jó, ezt szeretem, ez kell, rendben van a dolog.

 szépek vagyunk vagy szépek vagyunk?

A szombati félmaratont választottam a Balaton Maratonon, mert tudtam, hogy ha péntektől lent vagyunk, velem már nem lehet bírni, elviselhetetlen leszek, szétstresszelem magam, nem tudok vasárnapig várni, jobb a békesség. Igyekeztem nem sokat nyüszögni, de így is szépen beterítettem a közelemben lévőket. Volt a szokásos aggódásom, hogy hogy futom én ezt le, de mivel nagy volt a veszély, hogy esetleg ezt már tudom kezelni, legalábbis mederben tartani, így a verseny előtt 2 héttel elmentem egy 50-es, szintes túrára, ahol ugyan nem történt semmi, de a lábamat mégis megviselte. Konkrétan fájt. Nem is futottam 10 egész napig (!), verseny előtt egyszer elmentem kipróbálni, mégis mennyire rossz. Eléggé. 15 km körül már nagyon fájt, de azért 18-ig kihúztam. Nem szívesen gondoltam arra, hogy onnan még 3 km...

(*) Én fejben még gyengébb vagyok, mint testben, így nekem ez a két hét kemény küzdelem volt, nem futhattam, viszont tartani kellett magamban a reményt, hogy mégis jó lesz ez - miközben több opció is fennállt, akár az is, hogy rajthoz sem állok. Ezt vetettem el elsőre, mondogattam, hogy óh, dehogynem, simaliba, helyrejön a lábam. Ettől mentálisan elfáradtam, nem tagadom, bár érzem a fejlődést, hogy mennyit számít, ha fejben is odateszem magam. Ezen a területen már jobb a helyzet, mint korábban, hiszen nem roskadtam össze, végig úgy voltam vele, hogy elindulok, az tuti, de azért ez nem megy magától, dolgozni kellett rajta. Fizikálisan viszont nem tudtam  készülni, úszáson és spinningen voltam, ennyit tudtam tenni.

A rajt előtt idegroncs vagyok, na, ez még nem megy, ott adtam meg magam az enyészetnek, ilyenkor szükségem van, hoyg egyedül legyek, hogy bemelegítsek, s közben valahogy összeszedjem magam. Én komolyan irigylem azokat, akik viccelődnek (!), szelfizgetnek (!), másokkal  beszélgetnek (!), röhécselnek (!), nem tudom, ezt hogy? Biztos tudnak futni, másra nem tudok gondolni.

Természetesen a fekete zónából indultam (halálzóna), bár igazából nem is tudom, mert Istvánnal és Lacival mentem be a zónába, lehet, hogy nem is jó helyre álltam? Nekik 30 perccel kevesebb idő kellett az fm-hez, hadd ne nyilatkozzam erről... én meg még az utolsó napon is még tettem fel pár számot a telefonomra abbéli aggodalmamban, hogy nem tart ki a távon. :)

Idén nem sok versenyre mentem, nem vagyok versenyzős alkat, nem bírom én ezt a stresszt (persze, értem, hogy a rutin ezen változtatna), nem bírom ezt a sok embert, mind futni akar, körbevesznek, iszonyú boldogok (mire föl? :) ), eh, hagyjuk is. Felkészülni szeretek a versenyre, na, az már döfi, valahol a távolban van valami homályos verseny (konkrét dátummal), sokat kell tenni érte, dolgozni kell érte, menni hidegben - melegben, reggel - este, ha tetszik, ha nem - ezt szeretem. A versenyt magát kevésbé, de ez is érdekes, mert ha valaki belök a rajtzónába, vagy átlök a rajtvonalon, akkor az már oké, akkor már csak menni kell, azt ismerem. Mint bármelyik vizsgámon. A tételhúzásig szétcsúszott drogos állapot, onnantól koncentráció.

És akkor végre elrajtoltunk. Én pontosan tudom, hogy mire vagyok képes, lassú vagyok, mindig leköröznek, de azért az, hogy a 7 perces tempómmal már a 2. km-en utolsó vagyok, az azért meglepett, hát hol vannak a lassú futók? a pufik? nem neveztek? ránéztem az órámra, láttam a tempót, mondtam, hogy oké, én ezt így tudom hozni, remélem, tud lassan tekerni a bringás kísérő. Persze, nem maradt ez így, nem is izgattam magam ezen, utolértem, leelőztem pár embert.

A verseny napján süvítő szélre ébredni nem jó ómen, én azt hiszem. A parton olyan szél volt, hogy a Balaton hullámzott és kicsapott a sétányra a víz, de nekem ez nem volt rossz, nyilván nem örültem neki, de nem volt tragédia. Iszonyatosan odafigyeltem a frissítésre, ittam pár kortyot a frissítőpontokon, betoltam előtte - alatta egy gélt, sőt, még egy Mg-ampulla is volt nálam, azt is megittam valamikor féltávnál. Félelmetesen fejlődőképes vagyok, a verseny előtt pár nappal lefutott 18 km elején még a bokorba hajítottam a kulacsom, visszafelé vettem fel.
Az első kör végén jó sok ismerős, barát, futótárs szurkolt nekem, az azért elég klassz,  lehet, hogy mégis el kell járnom versenyre.

Tök jól éreztem magam, de tudtam, hogy a neheze még hátra van. Nyilván önmagamhoz mérten, de nem mentem rossz tempót, 15 km -ig 7,20 min / km alatt volt a tempóm, de 13-tól már éreztem a lábam és 15-től már nagyon fájt. Móni barátnőm legalább négyszer felbukkant a távon, hol itt, hol ott várt engem, elém szaladt, futott velem, mondta, hogy nem, nem fáj az annyira, mindjárt vége, jó lesz az  - ez mennyire jó, ugye? Gábor is várt a körökön, a végén még kocogott is mellettem, nagyon - nagyon jólesett a támogatása, de ott már nagyon ingerült voltam, mondtam, hogy menjenek, hagyjanak meghalni. Úgy fájt a lábam, bele kellett jó párszor sétálnom, és esküszöm, volt az a pillanat, amikor a legszebb gondolatom az volt, hogy a pi...ba a félmaratonnal.

 nos, a képen nem én vagyok elöl... de látszik a testtartásomon a fentebbi gondolat

Viszont nem jutott eszembe, hogy feladjam, ez jó. Tudtam, hogy végigmegyek. Olyan furcsa, hogy a verseny előtti mentális téboly magán a versenyen átfordul, ott valami nem is tudom, minek kell történnie, hogy feladjam. Pedig láttam, hogy egyre rosszabb a tempó, ez azért elég demoralizáló, ráadásul messze vagyok még a céltól, még jó pár km van előttem, a lábam nagyon vacak, szenvedek. De azt is láttam, hogy vannak mögöttem és arra koncentráltam, hogy megtartsam legalább ezt a pozíciómat.

Ritka rosszul frissítek, ezt meg kell hagyni, de most nagyon figyeltem erre, így nem esett jól, hogy az utolsó 6 km-en egy korty víz nem volt, a fene a BSI-be, most komolyan. Minden bokorba hajított kulacsos történetet megbántam.

A végén Móni újra várt, felbukkant István is (gondolom, ő már beért, zuhanyzott, ebédelt, kiposztolta a FB-ra a befutóképét, majd kényelmesen elém sétált :) ), kocogtak mellettem, hát nagyon aranyosak voltak. Aztán valahogy bekocogtam a célba, kínosan ügyeltem rá, hogy a chip-et rejtő bukkanókon emeljem a lábam, nem akartam beesni. Van valami videó is, szorosan a palánk  mellett futottam be, nem ám középen, mint mások, hanem a surranópályán. Ezt  azért még gyakorolnom kell.

Nem tudom, mire gondoltam, de azt tudom, hogy odarohantak hozzám a Piroskák és ölelgettek, meg ott volt Zsuzsi is, aki Bécsből (!) jött el, nem lehetne, hogy én csak befutok?  :) Ja, és kaptam érmet is, meg adtak másfél liter vizet, itt tudom, hogy eszembe jutott, hogy bazz, nem lehetett volna ezt az utolsó km-en? Meg talán arra is gondolhattam, hogy máma már nem fut tovább, mindenesetre amikor betántorogtam a céltól talán 70 méterre lévő szállásunkra, az ajtóban azt találtam mondani a Futóműveseknek, hogy 
ezt. én. soha. többet.
Nevetgéltek.

Hát így történt. Lefutottam. 2: 43 lett az időm, nem izmos, de

1. az enyém
2. fájt a lábam
3. legyőztem a félelmeimet
4. a feladás nem opció
5. legalább már van min javítani!! :D

Sokat dolgoztam érte.
Megmondjam, mi a legjobb az egészben? Hogy most hónapokig csak úgy ... futkosok. Hogy egy jó darabig nem megyek versenyre, simán csak felkészülök egy versenyre :D

Ja, mert neveztünk Gáborral az áprilisi Vivicitta fm-re. ;)

* Tankcsapda

annyira mar meg, amennyire akarom *

(short version: lefutottam PB-vel! long version: lásd lentebb)

Minden fejben dől el. 

El is döntöttem, hogy ez nekem nem fog menni. Nem tudom lefutni a 10,5 km-t, nem tudok felfutni a Bazilikához, hiába lesz ez az éves célversenyem, hiába határoztuk meg, hogy 7,30-as idővel menni fog, tuti, hogy nem. És nem.

Teljesen szétcsúsztam fejben az utolsó hétre, én aztán tudok pánikolni rendesen, volt ezen a felületen már néhány kétségbeesett poszt, de ez a verseny mindent vitt. Már hetekkel hamarabb eldöntöttem, hogy én ezt inkább mégsem, a Bazilika, a 10,5 km és én nem kerülünk egy platformra idén. Álmodtam róla, meg nem aludtam, meg nem ettem, meg nem ittam, meg 625-ször jártam be fejben a terepet, meg közben kétszer lefutottam a távot is, de nem bírt kizökkenteni semmi ebből a negatív spirálból, hogy ez nekem nem megy, hagyjuk - szóval, igazán mindent, de mindet megtettem, hoyg fejben ne legyek rendben, el is dőlt, hogy a Paradicsom meghódítása kicsit még várat magára.

A Főnök azt mondta, hogy benne van a lábamban, felkészültem, no para, a barátaim azt mondták, hoyg egész évben erre készültem, a férjem azt mondta, hogy max. sétálok párszor - én meg hallottam, hogy mit mondanak, értettem is, de nem bírt továbbjutni a fülemen, igaz, az közös érdemük, hoyg mégis beneveztem. Nem előre, dehogyis, a helyszínen. Könnyezve. Kínos nekem erről beszélni, na. Csak ezért említem, hoyg érezhető legyen, fejben milyen összeszedett voltam, eklatáns példa.

Sok jóbarátom, ismerősöm, futótársam, egyesületi tagtársam volt jelen és baromi sokan biztattak és drukkoltak nekem, ezt még ma sem tudom feldolgozni. Eljött négy barátom, ketten félmaratont futottak (Zoli, Zsolti), a másik kettő szurkolni jött miattunk (Rita, Kriszta), több mindent megéltünk már együtt, jót is, rosszat is, nagyon sok erőt adott, hogy ott voltak... Ott voltak a nagyon jó futópajtikáim, Nitro, Timi, Szilvi, Marcsi, másikSzilvi. Egyre nehezebbé válik a felsorolás, sokan ismernek, sokakat ismerek. Ott volt a Főnök, megszorította a vállam, de ott voltak a Futóműves társaim (nehezebb felsorolni, az élen azért vannak páran, Ági, Mónika, Erika, Andi, Évi), szervezkedtek veszettül, de volt idejük lelket önteni belém még a rajt előtt is.

Zoltánt elküldtem bringázni, megbeszéltük, hoyg  8 percesekkel fogom csak futni az egészet, mikorra érjen vissza Dobogókőről. Lehet, hoyg nem hitt nekem, mert ott volt a befutónál.

A lényeg az, hogy nem tudtam jól bemelegíteni, legalábbis nem annyit, mint szoktam, 150-szer mentem el pisilni, 125-ször gondoltam, hogy ezt most hogy...? Mindegy is, egyszercsak elrajtoltunk, mentem a tömeggel, bekapcsoltam a zenét, elindítottam a runkeeper-t, nem rohantam, mert tudtam, hoyg nekem az első 5 km meghalás, majd jön a váltás. Na most ehhez képest az első km tempója 6,45 lett, nem éreztem, hogy én ily gyorsan haladok, csak azt láttam, hogy oké, elfoglaltam a szokásos pozícióm, halálutolsó vagyok, 500 méternél már a bringás kísérő volt csak mögöttem, az előttem futó fenekét már csak apró pöttyként érzékeltem a távolban, király, most már a helyemen vagyok, már csak futni kell. Tényleg így volt. Nekem soha nem kell tülekednem, hogy legyen helyem, körülöttem légüres tér van, én mehetek a saját tempómban, de azért ezen röhögök, hogy banyek, 6,45! és már senki nincs körülöttem, hát hol nevelkedtek ezek az emberek?

Volt egy tök jó térkép, hogy mégis merre futunk, ezt én itthon memorizáltam, tartottam az eltévedéstől, volt már rá precedens, nem is egy, ugyebár. Esélyem sem volt erre, önkéntes diákok álltak minden lehetséges kanyarnál, integettek, mutatták az utat és biztattak, mondom, utolsó helyen voltam ekkor még :)

Azt tudtam, hogy a környezet nagyon szép lesz, azt viszont, hoyg tudom-e élvezni ezt, azt nem tudtam, úgy sejtettem, hogy neeem. Nem állítom az ellenkezőjét, de azt igen, hoyg voltak szakaszok, amelyek a felszínnél továbbjutottak, ilyen volt a szigeten futás és ilyen volt a Bazilikához felfutás.  A szigeten gesztenyefák alatt futottunk, félárnyékban, mellettünk a Duna, gyönyörű a túlpart, a Kis-Duna sétány a hatalmas platánokkal, el tudtam magam képzelni ott egy hétközbeni, csendes, magányos futáson, jó lenne megszervezni.

Nagyjából 2,5 km volt ekkor, jött a kis híd, ott állt Rita és Kriszta és Ingi a kisfiával, nem tudtam, hoyg ideérnek vagy hogy idejönnek, meglepetés volt, éppen a Bazilika meghódítása előtt jártam, annyira jó volt hallani őket! Szemüveg nem volt rajtam, sokat belőlük nem láttam, de tudtam, hoyg Ingi kisfia ebben a pólóban várt:

A Bazilikát pedig megfutottam, meg én. Azt nem állíthatom, hoyg veszedelmes tempóval, ez majd látható lesz a km-eken, de nem álltam meg és nem sétáltam, lihegve, zihálva, de felvonszoltam magam. Az volt a trükk, hogy mindig csak pár métert néztem előre, hoyg azt még megcsinálom, jó, még a következő pár métert is és hopsz, fent voltam. Élőben azért nem volt ilyen egyszerű. Fent volt frissítőpont, egy pohár vizet magamra öntöttem, nálam ennyi a frissítés és ilyen. Így frissítek én.

Lefelé óvatosan mentem, egyrészt itt pihentem, másrészt vacak volt az út, az még csak hagyján, hogy macskaköves, de hiányos, szemüveg meg nem volt rajtam, óvatoskodtam. Lent még kifutottunk a bringásúton 1,5- 2 km-t, majd vissza és már ott is voltam megint a hídnál, Rita beordított valami olyasmit, hogy kurvajól futok, ezt utólag megkérdeztem, hoyg tényleg jól hallottam-e. Igen.

Innentől már a sziget volt, s menetközben lehagytam két futót, én! lehagytam! két! futót!, félelmetes a fejlődésem. Eljött az idő, amikor nemcsak én nézem mások fenekét.
A szigeten történt meg az, hogy Kiss Tibi a fülembe énekelte, hogy "annyira mar meg, amennyire akarom" és ha nem is hosszan (elvégre éppen küzdésben voltam, ne felejtsük el), de eszembe jutott Murakami Haruki sokat idézett mondata, mely rímel a Quimby szövegére: "A fájdalom szükségszerű, ám szenvedni nem kötelező." * , melyet így folytat: "Ha például futás közben úgy érezzük, hogy "jaj, ez nagyon kemény, nem bírom tovább", abból a "nagyon kemény"  elkerülhetetlen tény, de a "bírom vagy nem bírom" rész mindenképpen magának a futónak a döntésére van bízva."

Ezt én még soha nem éltem át, nem is értettem,  hogy hoyg van ez, de most átéltem, s szerintem innentől joggal használhatom, akár élesben is. Mert azért már fájt, valljuk be, éreztem a lábaimban a távot és a tempót is, viszont szenvedésről nem beszélhetek. Pontosan tudom, milyen futás közben szenvedni (eh), ez nem az volt.
Mire ezt végigfuttattam magam, elértem az aszfaltot, onnan pedig már csak 1 km volt hátra. Jólesett az aszfalthoz szokott lábaimnak a sima út, ezen majd télen jó lenne dolgozni, úgy értem, terepfutás.

Az utolsó előtti kanyarnál dobosok adták a ritmust, baromi jó volt, úgy éreztem, nem létezik, hogy ne fussak be, majd a téren várt a Főnök és Ági és Erika és igazából fogalmam sincs, hogy még ki, mert én aztán nem láttam őket, annyit láttam, hogy amikor ráfordultam a térre, akkor Gábor a magasba emelte a kezét és ez meg annyira jólesett, hallottam, hoyg nagyon tapsolnak és örülnek, de azért szerettem volna, ha tisztán látják ezt a dolgot és nem terveznek előre túl sokat, így két levegő között odakiabáltam Gábornak, hogy fú, ezt soha többet, majd megtettem még a térkört és végre befutottam a célba. Aztamindenit.

Kaptam ölelést és érmet is. Sokat. Úgy értem, sok ölelést ;)
 

Egyébként pedig 7,14-es átlagtempót mentem.

Életképek:

a férjem nagyon tekert, hogy visszaérjen a befutómra. természetesen őt sem láttam. szemüveget a bírónak futónak!

én akaszthattam Kriszta férjének nyakába az érmet. Zsolti az fm közben képes volt megállni és kérdezgetni, hoyg hogy vagyok, jól vagyok, minden rendben van-e. majdnem mondtam neki, hogy ember, te félmarcsit futsz, menjél..! csak ennyit nem jött ki egy szuszra

Zolinak is. mit tegyek, belejöttem ;)

eszik, iszik, jólmulat. úgy is mondhatnám, hogy  vizet prédikál és sört iszik.

Ennyit arról, hogy mindig  minden fejben dől el.


* egyébként buddhista közmondás