terepfutás

Volt az a poszt, amelyet így kezdtem: "az is biztos már, hoyg én nem leszek a terepfutas.hu oldal regisztrált felhasználója", amit úgy értettem (lefordítom), hogy terepen futni nagyon nehéz és nekem nem megy és biztos, hogy soha nem is fog menni.

Közben azért eltelt egy év (!), s azt kell mondjam, hogy a terepfutás nagyon klassz. Első alkalommal nem mertem ezt leírni, nem volt rossz, de ne legyünk elbizakodottak, várjunk a hirtelen kijelentésekkel, viszont azóta már több alkalommal is voltam és hát na. Csudajó.

Természetesen nekem nem megy, nem úgy megy, mert a talaj egyenetlen (elvégre terep, érteed), az én lábam a stabilitást szereti, értsd: aszfalt, sima, gördülékeny haladást akar, nem ezt a jobbra - balra dőlést. Persze, az is igaz, hogy a neten állati klassz fotókat látok terepfutás címen, erdőben futnak emberek sima erdei talajon, na igen, az elég jó. Elég jó lehet.
Szokott fájni tőle a vádlim, állítólag azért, mert új izmokat vetek be, s még szokatlan nekik,  hogy dolgozni kell, de majd ha megerősödnek, akkor beállnak szépen a csatasorba.

ez meg az enyém. és ettől még csak ilyenebb a későbbiekben

A terepfutás(om) úgy néz ki, hogy kifutok a világból faluból, végig az első kocorászások útvonalán - megjegyzem, még mindig meglepődöm, hoyg tovább jutok, mint akkor -, el a férjem szobráig (lásd lentebb), majd tovább, ki a szőlőkig, és fel a dombok közé.  Esküszöm. 

A legszebb rész az, amikor elérek a kultikus fűzfáig, ahonnan felkanyarodik az út a dombokhoz, ott már murva van, nyilván a vertikális haladást megkönnyebbítendő, de én semmi könnyebbséget nem érzek, úgy lihegek, zihálok, mint akit üldöznek. Baromi nehéz ez nekem, meg szoktam állni, meg belegyaloglok, szóval, dehogy egyhuzamban, a fenét, mindenesetre mindig megkérdezem magamtól, hogy komolyan ezt akartad? ezt akarod? - és még mindig igennel tudtam válaszolni, de ebben benne van az is, hoyg tudom, mi vár rám odafenn. Ilyesmik.

Elképesztő. Itt élek x éve és még nem voltam idefent a lábamon.

Egyszer már olyat is megcsináltam, hoyg feljöttem a nyeregig, az olyan 4 - 4,5 km, majd a túloldalon lefutottam a szomszéd falu határáig, s onnan hazafutottam, az azért egy Grand Slam-nek beillő kör, 10 km, az utolsó 3 aszfalton. De már láttam kis ösvényeket, az egyiket ki is próbáltam, vajon hová lyukadok ki. Nem oda, ahová gondoltam, de voltam valahol, hehe. 

Ami egészen biztos, hoyg terepfutócipő kell hozzá. Irtó nagy mázlim volt, mert egy nagyon kedves ismerősöm kínálta megvételre a cipőjét, talán, ha kétszer volt a lábán. Akkor még nem futottam terepen, nem is értettem, hoyg minek kell nekem, pénzünk sem volt, így nagyon bíztam benne, hogy kicsi lesz rám. És nem. Muszáj volt megvenni.

Aha, karmok vannak a talpán, nyilván van erre valami komoly terminus technicus. Iszonyú jó szolgálatot tesz a murvás úton lefelé..  Jól tartja a lábam, szerintem erősebben, mint a Brooks (annak más a feladata), a sarokrésznél is erősebb. Tök érdekes, hogy miközben állati kényelmes, a jobb sarkamon csinált már vízhólyagot (észre sem vettem, csak a cipő levételekor), ill. a nagylábujjam körmét... elszínezte. Hetek óta ilyen. Hosszú hetek óta.

lilára, ofkorsz, hogy menjen a cipőhöz

A terepfutócipőkról itt egy cikk, hátha valakit érdekel.

A terepfutás pedig pontosan az a fajta futás, ahol még én sem vagyok képes aggódni a tempómon, tökéletesen letojom, hogy haladok vagy éppen hogy nem haladok, szimpla élvezet és gyönyörűség, a RK szabin van ezeken a napokon, ide jutottam.

akinek hétanyja van

Az is biztos már, hoyg én nem leszek a terepfutas.hu oldal regisztrált felhasználója. Pedig csak arra futottam, amerre kezdő koromban, Kis Tócsa, Nagy Tócsa, Postaláda, Lovak, Férjemszobra, satöbbi, de hogy ezt a helyet hogy találtam, ez valami szörnyű.  Még jó, hoyg nem bicsaklott ki eddig a bokám. Áldott aszfalt.

Viszont az igaz, hogy egészen más dolog úgy futni, hogy elindulok A-ból és nem fel-alá futkorászom, mint itt, ugye, hanem teszek egy kört, változatos a táj, tök jó. Hogy mégsem ez lesz a jövőben, annak pont a tegnapi futás az oka, emelkedők, szembeszél, volt ott minden, de nem álltam meg. Csak egyszer, amikor rám jött a hasmenés, de az meg indokolt. Mondom: emelkedők, méghozzá azok az alattomos, hosszan elnyúló típusúak, nehogy egyszerre halj meg, minden lépésnél csak egy kicsit, de gyakran. Mindig csak egy kicsit forgatta meg bennem a kést.

Ritka szar időt mentem, de az előzőek ismeretében azt tudom mondani, hogy fusson ennek alapján jobbat, akinek hétanyja van és mivel ez a mondat már nagyon régóta várt a megfelelő közegre, most elégedett vagyok, úgy érzem,  megtalálta a helyét.

Ezzel mintegy eloszlattam fejem fölül a bút és bánatot, hoyg vajon már soha többé nem futok rendesen, igenis fogok, a fejlődés ugyan nem töretlen, de előrefele mutat. Igenis.

Holnap szigetkör, csak mondom. Meg előtte nadrágvásárlás.