2014. augusztus 22., péntek

öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz *

Rengeteg minden jár a fejemben mostanában a futással kapcsolatban, az esetek többségében ez inkább metafizikai vonulat (majd arról is írok), de egy - egy napsütéses alkalommal nem tudok elragaszkodni a valóságtól, értsd: rohadtul szenvedek.
Márpedig napsütés ezen a nyáron... ami a csövön kifért.

Alapvetően én egy fázós típus vagyok, fáztam akkor is, amikor még + 20 volt rajtam, tehát nem a védőréteg vastagságának kérdése ez, a férjem szerint 20 fok alatt nekem lila a körmöm és tényleg. Kivéve futáskor. Futáskor valami olyan hőtermelő funkciót produkál a testem, hogy elképesztő. Ez télen jól jön majd, szeretni fogom, tavaly télen is szerettem, de nyáron...  kérem, én ezen a nyáron szenvedtem. 
Az, hogy a Nappal keljek, nem megoldás, egyrészt, mert tudvalevően a Nap baromi korán kel fel nyáron, másrészt pedig meg kellett volna előznöm a Napot, hát jah, biztosan megy nekem a hajnal 4 órai ágyból kipattanás. Tudom, valamit valamiért és azt is tudom, hogy van (mert elszörnyedve láttam), aki fél 5-kor már futkorászott, én meg nem. Nem vagyok hardcore, na de majd télen figyeljetek, ahoyg kilépek a mínuszokba, állatok majd leesik, most szólok. Enyém meg lefagy.

Fél 6 körül már oké, 6 körüli indulás tök korrekt, utálni azt is utáltam, de tudtam, hogy így is dőlni fog a lé rólam, hát menjünk. Na de az az elindulás.  Télen, ugye, mi van? Az van, hoyg be kell jól öltözni (nekem nem annyira, mondom, hogy hőzáró réteg lehet a testembe építve), és ennyi.

Nyáron?? Nyáron, mondjuk, ruha nem sok kell, az igaz, de azon kívül a fél ház.


technikai póló - sok magyarázatra nem szorul, fusson pamutban az, aki Norvégiában fut (na jó, ő sem)

sportmelltartó - kell. ennyi.

futónadrág -  csak bugyiban lehet, de nem szép illő

futózokni - tök mindegy, milyen, zokni nélkül nem lehet 

futócipő - eddig még oké, ez télen is majd jó lesz

sapka - ide süllyedtem. mivel én katlanban futok, ahol szó szerint nincs egy fa sem, a Nap akadálytalanul hatol át a fejemen és égeti a szemem, kénytelen voltam a külső nyomásnak engedni és vettem a Decathlonban egy technikai anyagból készült sapkát, egyrészt védi a fejem, másrészt ad valami árnyékot, harmadrészt felfogja a fejemből érkező izzadtság nedvesség egy részét. időnként csavarni lehet belőle a vizet.

kulacs - én sokáig azt hittem, állati cool vagyok, hogy nekem nem kell víz, ez ám a környezetbarát megoldás, én óvom bolygónk vízháztartását, nem pazarolok. jah, persze. csak amikor egyszer a férjemnek ki kellett mentenie a katlanból, mert egy töklevél alá húzódtam be a dehidratáltság állapotában, akkor kicsit megijedtem, hazamentünk és rendeltünk három kulacsot. a képen lévő nem a best ever, 4 dl fér bele, viszont kézben vihető. igazából nem ezt szoktam vinni. de legalább színes.

isopor - speciel engem már nem érdekel, hoyg ki mit tart felőle, én sokáig vizet sem, nemhogy isoport, aztán pár kiszáradós eset után mégiscsak meghallgattam a jótanácsokat. én baromira izzadok, nem kicsit, nagyon, a lábam a nyáron annyit görcsölt éjszakánként, a hócipőm tele volt vele, iszom a Mg-ot, mégis. és akkor megmondták, hoyg izzadással nemcsak vizet vesztünk, hanem mindenféle ásványi sókat is, ezek pótlására tökéletes az iso. én hígítva használom, fél liter vízbe szórom az előírt dózis felét, így nem édes (azt neeeem), viszont van benne már cucc. többfélét kipróbáltam, van bevált típusom, szívesen írok erről.  egy ideje a férjem is alkalmazza a bringázásaihoz, jó a véleményünk, na.

telefontartó tok -  ha telefon kell, tok is kell, egyértelmű

telefon - ez úri huncutság, nyilván lehetne zen futásokat is végezni, azt hiszem, sok víz lefolyik a Dunán, mire én ebbe az állapotba elérek, nekem kell a telefon. multifunkcionális, ha van valami (pl. amikor üldögéltem a töklevél alatt a felmentő seregre várva), jó, ha nálam van; emellett a runkeeper fut rajta, nekem kell, hogy mondja a tempót, a távot, mondom, messze még a zenfutás. és még rádió is.

füles -  egy témakörbe tartozik a fentiekkel. nem állítom, hoyg zenét hallgatok, néha igen, van egy listám, ha megunom, akkor hozzácsapok még egy - két számot, ez sokat elárul a zenéhez való hozzáállásomról. főleg rádiót szoktam hallgatni, időnként állati jó műsorokat fogok ki, interjúk, novellák, akármik. most azt találtam ki, hogy letöltök Agatha Christie-ket és azt fogom hallgatni. na, hát ilyen az én zenfutásom: gyilkosságokat hallgatok közben.

- papírzsebkendő: ez megint valami új, ha sokat futok, vagy tempósan (muhaha), akkor a nyár közepén elkezd folyni az orrom. nincs náthám, nincs allergiám. és időnként előfordul, hogy be kell ugranom egy bokorba. erről nem akarok beszélni.

Na, és akkor, amikor ez mond megvan, akkor rájövök, hogy nem ettem semmit (ki a fenének van kedve reggel 6-kor enni?), kellene egy Corny vagy valami a zsebembe, nem?

És itt szokott eldurranni az agyam, hogy lassan olyan vagyok, mint egy karácsonyfa, kicsit felhúzom magam ezen és nagy mérgemben futok egy personal best-et.  És még mondja valaki, hoyg nem a ruha teszi az embert. Öööö.. a PB-t.



 

2014. augusztus 21., csütörtök

éjfélkor indul útjára a gyönyör*

Én már olyannyira arcoskodom, hogy párosban indultunk a Suhanj-on, mit nekünk 6 óra, ketten* lenyomjuk, de le ám.
Igazából egyszerűen annyi történt, hogy úgy gondoltuk, próbáljuk ki magunkat, nem vérre megy,  jó a hangulat, megállhatunk, pihenhetünk, belesétálhatunk, mindehhez még éjszaka is van, miért is ne.  Én például csak egy picit izgultam, hol van ez a többi versenyhez képest. Meg ahhoz képest, hoyg Zoli, a futópárom bokaproblémával, én pedig erőnléti kétségekkel küzdök.

Nem szeretném onnan kezdeni, hogy kimentünk, megérkeztünk, és akkor azt mondta az XY...   -  az előzményekkel kapcsolatban a legfontosabb, hogy a tényleges indulás előtt, valamikor este 9 körül még ittunk egy jó kávét, na, ebben lehetett a cucc, amitől aztán egész éjszaka futottunk. A legfontosabb pedig az, hoyg barátokkal voltam.

A Suhanj ugye úgy zajlik, hogy éjfélkor indul útjára a gyönyör*, reggel 6-ig tart, s a két időpont között kell / lehet / szabad / illik futni. 1,5 órás etapokra osztottuk fel a 6 órát, úgy képzeltük, hogy 4 x 1,5 óra az úgy éppen elég, egyeseknek (kettőnk közül és ne mondjam, melyikünknek) még sok is. A Főnök 15- 20 km-t képzelt el nekem, én meg ilyenkor szeretek a felső határhoz közelíteni, reménykedtem a 20-ban. Naponta többször számoltam át, hogy akkor az úgy van, ugye, hogy

1,5 óra az 90 perc (barátok között is)
ha 10 km-t futok le a 90 perc alatt,
akkor az azt jelenti, hogy 9 percesekkel megyek, ugye?
azt meg csak meg tudom oldani, még ha az első 2 km bemelegítés lesz, akkor is, nem?

Végül az egész borult, de most a jobbik irányba. Én nem akartam kezdeni, nem bírom én a hype-polást sem, meg hogy egyszerre a nyakamban liheg az a sok ember - Zoli meg rezignáltan mindent elbír, sok vitapont  nem volt, ő volt a kezdőember.

Kellett volna írnom, hogy hol is van mindez? Szigetmonostor - Horány, a töltésen kialakított pályán. Nekem ez azért is jó volt, s gondolom, ez megnyugtatólag hatott rám, hogy mivel szinte körpályán voltunk, mindig voltak előttem, utánam, nem stresszelt, hogy megint a végén vagyok, megint mindenki lehagy, megint az utolsók között érek be, megint marha nagy szünet van az előttem lévő és köztem - senki nem tudta, hogy hol tartok, csak azt látták, hogy folyamatosan futok, szeretem, na.

 szerintem én már jobban nézek ki, az nem létezik, hogy ilyen vagyok :) Zoli viszont pont ilyen



Zoli megfutotta az első 1,5 órát, váltottam. Előtte ettem egy fél energiaszeletet, de nem bírtam megenni, nem kívántam, inni meg hát egyébként sem szoktam, ezen azért jó lenne változtatni. A lényeg, hogy elkezdtem szépen futni. A terv az volt, hogy 8 perceseket lenne jó futni, nem elfutni az elejét, így csak kibírom ezt a tempót végig a 10 km-en, okosan, ügyesen, fejben is ott kell lenni. Tudtam, hoyg nem vagyok gyors, hogy nem vagyok erős, hogy mikor kezdek fáradni, ezekre próbáltam felkészülni.
Bemelegítésre nem volt alkalmam, végig a pálya mellett drukkoltunk, így még az is benne volt a pakliban, hoyg az első 2 km harmatgyenge lesz, felváltva kocogok és sétálok, ahogy itthon szoktam bemelegíteni, de nem így történt, az első 2 km is 8 percessel ment.
14 km-ig semmit sem éreztem, nem fájt semmim, nem lihegtem, nem ziháltam (jobban, mint szoktam), nem volt lábgörcsöm, semmi sem nem, egyszerűen haladtam a 8 percesekkel. Zoli akkor már kérdezgette a váltóponton, hogy mi van, megyek-e még, váltson-e még, állati jófej volt, ott állt, mikor odaértem, futott velem kicsit, s kérdezgetett, hogy minden ok. Mindig megegyeztünk, hogy ez a kör még lemegy, utána megint találkozunk, megint ott várt, megint megbeszéljük.

14 km után úgy éreztem, hogy esetleg menne még az a 6 km, akkor már meglenne egyben a 20 és nem kellene visszajönnöm, ami nem lenne rossz, mert sejtettem, ha egyszer leállok, fájni fog minden, még talán a bal kezem kisujja is. 16 km körül volt egy holtpont, nem tudom megmondani, hoyg mit éreztem, talán fájt, talán elég volt, talán akármi, de átléptem rajta - ez elég jó érzés, azt kell mondjam, ezek szerint át tudok lépni rajta, jó lesz erre emlékeznem majd a későbbiekben is. A tempót továbbra is tartottam, a holtponton  átléptem, és már csak 2 kör, azaz 4 km volt vissza, ezt már akárhogy is.

Az utolsó kör (utolsó 2 km) volt a nehéz, de arra gondoltam, hogy hopsz, ezt még letudom és vége, viszont az utolsó km már tényleg vacak volt, nem szépítem, vicsorogtam is talán. Nagyon mélyre kellett akkor már nyúlnom az erőért. Itt az éltetett, hogy mindjárt vége. Ez nem baj szerintem, ha minden verseny utolsó 1- 2 km-én ez bekövetkezik (és csak ott), és tudok mélyre ásni, s talán  még ott ezt - azt, az sem érdekel, ha vicsorgok, csak mondjuk, ne a közepétől érezzem ezt. A végén már lehet.

Zolinak volt az az ötlete, hogy ha szeretném, ő lefut még velem 1 km-t , s akkor megvan a félmaratoni táv, de egyrészt nem éreztem, hogy menne még 1 km, lehet, hoyg ment volna, nem tudom, jólesni biztosan nem esett volna jól, de az is igaz, hoyg egy fm-nek nem feltétlenül kell, hogy jólessen,
másrészt viszont minek, nem volt tervben, nem vágyom még rá, nem vagyok én még azon a szinten, nem kell. Viszont Zoli felajánlása fm-érmes volt!

Hát, amikor megálltam, le kellett rólam cibálni a rajtszámot (gumi a derekamon), nem igazán esett jól  felemelni a lábam, hogy kibújjak belőle, és még le is kellett mennem a töltésről a takaróig. Eh. Ott éreztem meg a 20 km-t. Elkezdtem fázni (hajnal volt már), jöttek a barátok, ismerősök, kérdezgettek, gratuláltak, beszélgettünk, ekkor végre már ittam is, átcseréltem a ruhám (a bugyim is vizes volt, hehe, nagy tapasztalat, hoyg váltóruhának alsóneműt is), aztán mikor magam maradtak, akkor próbáltam rendezni a gondolataimat, de nem nagyon sikerült. Ezerfelé futottak.

A legnehezebb a frissítés témaköre, nekem ez nem megy. Nem ment a Velencei- tavi túratriatlonon sem, és nem ment itt sem, pedig itt már akartam. A 20 km alatt 1 dl vizet talán, ha ittam, pedig kegyetlen párás volt az idő. Hanga a frissítőpontnál állandóan mondta, hoyg igyál, Zazi, igyál, tessék inni   - de még plakátot is kaptam, hogy igyak, de valahogy ez ne megy nekem. Még. Remélem.
Akartam inni, ugyan szomjas nem voltam, de tudom, hogy kell, jó, elvettem a poharat, végül magamra öntöttem. Külső pótlás volt.

jobb felső sarok


Összességében 45 km-t hoztunk össze a sajgó bokával és az erőnléti kétségekkel, elégedettek lehetünk. Vagyok is. Futottam 20 km-t megállás nélkül, belesétálás nélkül, stabil tempóval, szerintem nagyon okosan.

Másnap nem esett jól lábra állnom, mintha görögdinnye lett volna a combjaim között, a bal térdem is vacakolt, de még talán a hátamban is izomláz volt, ember, maga normális?
Óh, igen, most kezdek. :)


* film 

** na jó, de a futótársam  Ironman-aspiráns, ugye ;)


2014. augusztus 4., hétfő

ezt egy életen át kell játszani *

Életem első túratriatlonján az elért helyezésem száma azonos az éveim számával - feltételezem, utóbbinak köszönhető, hogy ezen a mondatszerkesztésen hosszan gondolkodnom kellett.
De azért gyorsan hozzáteszem (Hiúság vására), hogy mögöttem majdnem ugyanennyien, szóval, a középmezőnyben végeztem.

és ez egyetlen napra szól..


Először is elaludtunk reggel, amit szerintem még tán soha, de legalább kiderült, hogy az  előkészületekre számított egy óra szükség esetén felezhető is, jó tudni. Nem részletezem, leértünk, megtaláltuk egymást a többiekkel (korábban említett jóbarátok), kaptunk karszalagot, betettük a depóba a bringákat, meg ilyesmi és elindultunk úszni. A rajt 9-től folyamatosan ment, tehát nem sípszóra ugrottunk a tóba, inkább azt mondanám, hogy kényelmesen beleereszkedtünk. Nekem voltak aggodalmaim az úszással, nyílt vízben strandolni példaértékűen tudok, de az úszás nekem a medencéhez kötődik, ott rendesen, víz alatt, ahogy kell. Arra gondoltam, hogy azt az 500 métert 50 perc alatt csak leúszom, nem?  Esetleg 40?  Végül 16 perc lett, de úgy, hoyg lesétáltam.

ne hagyja magát senki megtéveszteni, nem tóúszáson voltunk


Nem lehetett komolyan venni a derékig érő vizet, úszik a fene, még jó, hogy a hasam nem ért le a földre, de azért hoyg megadjam a módját, amikor már mellkasig ért, akkor úsztam és még így is tartottam a lépést az úszókkal. (16 perc)
Viszont rájöttem, hogy  egyrészt csiszolni kell a mellúszásom technikáján (már amikor éppen úszom, ugye), másrészt pedig meg kell tanulnom a gyorsúszást, mert ez most így vicceske volt, de nem lesz mindig így.
hűséges olvasóknak: Vénuszok kiemelkedése a habokból
(az úszószemüvegnek kizárólag díszítő értéke volt)


Kimásztunk a vízből, rögtön megettük a kapott csokit, eldumálgattunk, aztán elindultunk az első bringára (itt olvasták le a rajtidőt), innentől már komolyabb volt a téma. Először is tűzött a Nap, én szépen leégtem megbarnultam, másrészt pedig nekem sok volt a kanyar, én az egyes utakat szeretem, a hosszú, nyílegyenes szakaszokat, meglepett, hogy egy jó darabig a strand szélén haladtunk, de így legalább hallhattam, amikor a büfé előtt ülő férfiak egyike azt mondta a többieknek, hogy na, ezek sem 100 %-ok. Ettől halálbüszke lettem. Ilyet mondtak rám, végre megértem, király.

Volt valami kis emelkedő, de semmi komoly, 13, 50 km-t mért a runkeeper, majd depó. Itt történt meg az, hogy picit már bántam, hogy kiraktam az egyébként tudatosan bekészített, vadonatúj, 1 literes kulacsomat, mondván, hogy úgyis lesz frissítés, ezt a későbbiekben még párszor megbántam, így tanulok én. Ittam vizet, sőt, egy palackba töltöttem is belőle, meg szórtam bele némi isoport (ez mentett meg), megvártuk a többieket, és elindultunk a túrára. 

az én bringám a bal szélső. aha, az , amelyik nem látszik

Eleinte bandukoltunk felfelé a tűző napon, az finom volt, égett a képemen a bőr rendesen, de legalább a sapkám és a napszemüvegem nálam volt, néha azért gondolkodom is. Beértünk az erdőbe, onnantól árnyék volt, érezhetően csökkent a hőmérséklet, ahogy haladtunk egyre beljebb az erdőbe. Időnként belekocogtunk, de ez itt még nem volt jelentős. Az elválás az Ingó-köveknél következett be, addigra három főre apadt csapatunk is szétszakadt. Valahogy feltoltam a testem a kövekhez (és még azon is túl*), de volt, hogy félre kellett állnom, s elengednem az alacsonyabb pulzusszámmal haladókat, én speciel eszelősen lihegtem. Kicsit vártam, hátha felbukkannak a többiek, végül elindultam egyedül, remélve, hoyg nem tévedek el. És nem. Az később következett be.

a képen néhány futót rejtettem el


Valahol a pákozdi fennsíkon, talán a 4. km körül elfogott az eufória, ezt nem tudom másképp mondani, itt lőttem egyetlen fényképet, fantasztikus volt, nehéz átadni. Valami olyasmi volt benne, hogy tessék, itt vagyok, megyek, haladok az utamon (valós és átvitt értelemben is), bírom, csinálom, élvezem, hol voltam egy évvel ezelőtt és most képes vagyok arra, hogy megcsináljam ezt az egész hóbelevancot, valami mámor szállt rám, innentől a javát kocogtam. Ezért az érzésért én sok mindenre hajlandó leszek mostantól.

Mindez azért is érdekes, mert előtte nem sokkal elestem, talán megcsúszott a lábam a murvás részen, mindenesetre megbotlottam,  előre estem, de még nem estem el, hanem botladoztam 1-2 lépést és átfutott a fejemen a gondolat, hogy húh, majdnem elestem, de jó, hoyg nem!, na és akkor végigcsúsztam a murván. Mivel ugyanez a gondolat volt bennem a bringás esetnél is, legközelebb már résen leszek, s ha felbukkan az érzés, hogy mégsem, akkor már tudni fogom, hogy dehogynem, kisbarátom.
Ráestem a bal lábamra, ofkorsz, meg lett valami vérző seb a tenyeremen, de annyira vicces volt, mert felpattantam, megráztam a kezem és a lábam és futottam tovább. (6, 96 km)

A túra felénél gyakorlatilag elfogyott a víz, onnantól szárazon toltam a végéig, ez nekem komoly gond, a frissítést még gyakorolnom kell, elég szomjas voltam a túra végére, a depóban kívül - belül locsoltam a testem.

A második bringa már a triatlon végét jelentette, nem voltam fáradt, a meleg az kicsinált, a nem-ivás pláne, de semmi bajom nem volt, nem voltam hulla vagy ilyesmi, volt bennem erő, éreztem. Viszont eltévedtem. Ugyanúgy, ahogy az UB- n is, itt is egyetlen nyilat hagytam figyelmen kívül, így aztán számomra is meglepő módon berontottam a velencei strandolók közé, ott tekertem a napozók között, ma már vihogok ezen, de ott nem volt annyira vicces. Egyszer leszálltam a bicajról, hogy az nem létezik, hogy nekem és itt, de egy nő - látva a bizonytalanságom - szólt nekem, hoyg de, jó helyen mész, ott megy elől egy társad, hát mondom, oké, akkor ez van, ez az út, ilyen tréfás. A lószart volt ez az út. Mikor már a strandlabdákat kapkodták el előlem, és már túl voltam kétségbeesésen, meg néhány what the fuck-on, akkor végre találtam egy normális embert, aki elmondta, szerinte hol lehet az én utam. Visszakeveredtem és onnantól rátapadtam egy pasi fenekére, nem voltam hajlandó szem elől téveszteni, én több extra km-t bele nem teszek a bringába, nem érdekelt, milyen tempóval ment, csak vezessen. És beértünk.

(nem) kicsit leharcolt


A célbaérés csalódás volt számomra, volt ugyan egy szép, nagy, felfújható, szponzor nevével gazdagon dekorált célkapunak gondolt objektum, de neeeeem, nem ott kellett áthajtani, hanem egy, a kerítésen vágott kiskapun, még csak nem is a főbejáraton. Mintha egy cselédlépcsőn settenkedtem volna be és nekem még szerencsém volt, simán bejutottam, de volt, akinek meg kellett várnia, hogy az itt lévő pénztárhoz sorban állók elfogyjanak előle, eh. Ez feketepontot ért.


Összességében baromi jó volt. Én nagyon - nagyon élveztem,  a dehidratációval és az eltévedéssel együtt (mindkettőről én tehettem), élveztem, hogy küzdenem kell, nem adják simán, de bírom, csinálom, van erőm, nem az utolsókat rúgom és úgy csinálom meg, van még tartalékom.
Muszáj megtanulnom jobban úszni (erre itt nem volt szükség, de én azért ezt rögzítettem, a medencében leúszott 2 km-ek eltörpülnek a nyílt vizes mókához képest), kell még sokat bringázni, sokat futni és jövőre szeretnék eljutni Szálkára. Ráfekszem a dologra.

Még egy valami: arra jöttem rá, hogy ha KÖZBEN is élvezem az adott versenyt, miközben persze szenvedek, meg néha van WTF is, meg fáj, meg éget a Nap, meg akármi, mégis, ha élvezem az úton is, nemcsak utána  - az ér valamit. Akkor van jelentősége. Súlya.  

Ennek volt. 

 * Hevesi