2015. február 26., csütörtök

coming out

Hetek óta minden áldott nap elhatározom, hogy ma aztán végre megírom, hogy mennyire fostalicska alulmotivált vagyok, de valahogy még ahhoz sem volt kedvem, hogy ezt így megírjam, mígnem aztán a mai nap, amikor ügyesen tömbösítettem a dolgaimat, hogy akkor úszás előtt még lefutom a penzumom, mert kiderült, hogy az usziban ezt simán meg tudom tenni, úgy értem, beadni  a cuccom, futni egyet, majd visszamenni, átöltözni, úszni, szóval, fejben olyan klasszul ment a logisztika, hogy már be is csomagoltam mindent, sőt, a munkát is úgy időzítettem, hogy adott időpontra készen lettem, na, és akkor leültem egy picit a kanapéra. Ott aztán az egész nap  fejben körvonalazódott gondolat masszív testet kapott. 
Most akkor majd csomagolhatok ki.


Így állunk, feleim. Jó, tudom én, hogy sok összetevője van a dolognak, és nem is arról van szó, hogy nem teszem a dolgom, meg még arról sem, hogy ne lenne időnként jó, de át kell valahogy vergődnöm ezen  nyomorult időszakon és nem a futás / mozgás a legnehezebb benne, elhihetitek.
Jó lenne, ha tudnék nevetgélni magamon, most még ez sem megy, gondolom, ez  véghez közeli állapot ismérve.

A télen volt a makacs, hetekig tartó nátha, aztán volt, hogy januárban egyedül alapozok, ebből lett egy csonthártya-irritáció, aztán jött egy másik nátha (vagy ugyanaz, de visszakanyarodott), majd mintha megint a sípcsontos dolog, így aztán többször kihagytam kényszerből egy - egy futást. Nem tragédia, persze, hogy nem, de azért a francba, hogy így megérzem. Február elejétől Gábor kivette a kezemből az alapozást, ennyit nem lehet rám bízni - ja, mert az irritáció nem véletlenül lett, tettem róla, túlspiláztam a téli futást.  Szóval, most terv van újfent, ez mennyivel jobb nekem így, ésszerű, logikus, profi, átgondolt, személyre szabott, klassz. Én meg hálás. Egyelőre nem vagyok az őszi formámnál, lihegek és fújtatok, de alakul, úgy érzem.

Már csak a mentális gondjaimon kellene segíteni, hosszú ez a tél nekem nagyon. Minden reggelt úgy kezdek, hogy na, ma aztán olyan, de olyan összeszedett leszek, mint fénykoromban, este meg úgy fekszem le, hogy na, hát ma sem. 
A kettő között kimondottan jólesik izzadni a friss levegőn, átmenetileg szoktam érezni, hogy ez kell nekem, pont ez, a hosszútávú hatás azonban még várat magára. Egyszer voltam bringázni, azóta is esik az eső. Járok úszni tanulni, hajnal 4-kor kelek, hogy 7-től a medencében emelgessem  kezem-lábam, meg a medence szélén üljek 20 percet, miközben türelmesen tanítgatják nekem azt a rohadt lábtempót (szegény Gyuszi), meg elmegyek heti többször is futni, tehát látszólag nincs nagy baj.
Magamban azonban... eh.

Mindenesetre ma van a napja, hogy se nem futok, se nem úszom, se nem semmi se nem, hanem alszom egyet. És bízzunk benne, hogy kikecmergek ebből is, újra is.


2015. február 15., vasárnap

sós ropogós / gasztro I.

Nincs mese, neki kell állni a következő etapnak. Tudom, nem diéta, hanem életmódváltás, de ezt meséljék be annak, aki még nem számolt kalóriát életében soha.
Szóval, hogy öt étkezés, ez rendben van, bár én már a reggelinél elcsúszom, ha nem figyelek, nem a bevitt mennyiséggel, hanem a kései időponttal van a baj. Nem esik jól az ébredés utáni pár órában enni, kávé az jöhet rendesen, de enni. Eh. Bezzeg este.. Este bírnék.

Mindenesetre akkor most  legyen itt egy recept, kisétkezésre, úgy értem, tízóraira vagy uzsonnára és persze, nem az egész mennyiség, hova gondoltok.


SÓS ROPOGÓS (mondjuk)

 


hozzávalók*



Nem egy nagy truváj, a hozzávalókat össze kell gyúrni, én hagytam állni egy picit, hogy a zab jól megszívja magát.  A zabot ismerjük, szeretjük, le kell számolni a fehérliszt diktatúrájával. A zabnak jó a GI-je, az pedig igen fontos, mert nem dobja meg a vércukrot (vajh jól mondom-e?), ill. jóval magasabb a rosttartalma, mindehhez pedig lassú felszívódású szénhidrát. És finom.
Trendi.
Pihentetés után kinyújtottam nagyjából 1 centi vastagra, tojással lekentem, csíkokat szabtam belőle és megszórtam sajttal, még inkább szezámmaggal. Hogy meddig sütöttem, nem kellene megkérdezni, jó régi sütőm van, nem mér sem időt, sem hőfokot - mégis megsül. Bízzatok magatokban, jó lesz az.

A fenti mennyiségből nekem 38 darab ilyen cucc lett, így ha jól számoltam, akkor 

 egy darab kcaltartalma durván 29 kcal (F: 1,7 - CH: 3,6 - ZS: 0,7) 

 hát, soha rosszabbat, ugye,  mert ez azt jelenti, hogy ha az uzsonnára engedélyezett kalóriamennyiséget veszem alapul, akkor is megehetek belőle pár darabot és még utánaküldhetek egy joghurtot is. Gátlástalanul.
Akinek ez sok, az egyen Korpovit-ot, itt van a tápanyagtartalma, nem sokkal jobb, ugye.

Zabliszt: én nem sokat tökölök, egyszerűen ledarálom a zabpelyhet, kedvemtől függően egészen finomra vagy picit darabosabbra. Az olyan apróságokkal, mint só vagy szódabikarbóna, nem számoltam, a darabra vetített értékekhez csapjatok hozzá valami minimálértéket, ha úgy tetszik.


 lehet azt mondani, hoyg megégett - mi így szeretjük


* ha hiba van benne, az azért van, mert ember vagyok. és nem a számok barátja.

2015. február 11., szerda

(g) az úszásról

Én például abban a 40 +-os években egyetlen mozgásformát voltam képes végezni (ha éppen úgy adódott és minden, de minden efelé terelt), az úszást. Mell-és hátúszásban vagyok járatos, viszonylag könnyen rávehető vagyok, hogy úszni menjek, leúszom 1 óra alatt 1,5 km-t mellben, ami nem nagy szám, de érzékelteti, hogy belefulladásról szó sincs, normál úszásban tolom. Na, erről derült ki, hogy egy nagy kalap kaki.

Igazából azért kezdtem el ezt az egészet, hogy megtanuljak gyorsúszni és még nem is adom fel a reményt, csak az első úszásórán bemelegítésképpen kellett úszni pár hosszt az általunk ismert úszásnemben - és a mellúszásomnál megálltunk. Botrányos a lábtempóm. Jó, hát éreztem én, hogy időnként megcsavarodom, de elfértem, nem okoztam nagy galibát, vissza is tudtam csavarodni, ki gondolta volna, hogy a lábtempó, barátaim, a lábtempó...!

Egy órán át küzdöttem, hogy pipában tartsam a lábfejem, közben, persze, haladgattam fel-alá a medencében, ismételgettem, hogy pipa, pipa, pipa és nem. Néha már sikerült egy - két rendeset elvégeznem, de ennyi. Én nem értem, ha azt az üzenetet küldi az agy a megfelelő helyre, hogy pipa, akkor mi  francért nem csinálja a láb? Nem vagyok én olyan hosszú, hogy a kettő közötti távolságban elvesszen az infó.


Totál demoralizáló volt, el is határoztam, hogy holnap lesz egy relaxos úszásom, megpróbálom pipában tartani a két végtagom (egyidejűleg...), de amikor legközelebb megyek csiszolásra, megmondom, hogy hagyjuk a p-be ezt a mellúszást, ez már így marad, keressünk szűz területet, a gyorsúszásban még rejtőzhetnek oktatói babérok, adjunk esélyt egy új ismeret elsajátítására, hátha. Remélem, ott nincs pipa.

És mindezért 4-kor keltem. Van egy érzékem a kudarchoz, ugye?

2015. február 1., vasárnap

minden dolgok értelme a 42

És lőn. Olyan káromkodások törtek fel belőlem, amelyekről nem tudom, mikor kerültek belém, de azt már tudom, hogy milyen extrém körülmények között bukkantak felszínre.

Talán az elején kellett volna átgondolni ezt az egészet, amikor még Budaörsnél nekicsapódtunk a szalagkorlátnak (trailer, újratervezés, új autó, új gondolatok), s éjfélre értünk le Sopronba? Ébresztő 2,30-kor. Jó, felkeltünk, lehetett volna rosszabb is.

4 előtt már Oggau-ban voltunk, 2 perc alatt kezünkben volt a rajtcsomag (sapka, csősál, mindenféle finomság - mindennek hasznát vettük, mindennek), reggeli. Én nem nagyon éreztem, hogy nekem hajnal 4-kor ennem kellene, a kávé oké, az jöhetett, ugyebár, de enni... Elképesztő terüljterüljasztalkám volt, kávé, kenyér, körözött, kalács, narancslé, almalé, energiaitalok. Az egész szervezés, végig a túra alatt, flottul ment, kalapemelés.

Rengeteg ember és komolyan, az milyen jó már, hogy Bozóttal összefutottunk. És hogy Ufóműves Bálint (nem is tudtam, hogy jön) is odajött hozzám. És hogy biztattak. Ilyen embereket ismerek, tiszta büszke vagyok*. Volt, akivel szerettem volna összefutni, de nem sikerült, jó, hát 1000 fölötti emberszámnál azért ez előfordul.

4,30- kor rajt. Töksötét, tök jó hangulat. Mondanám, hogy bizakodóak voltunk, de azért nem, mert fel sem merült bennünk a nem-bizakodás. Volt valami kis szél, éppen annyi, hoyg jólesett. Nevetgéltünk, röhögcséltünk.
Már valamikor az elején, pár km után éreztem, hogy hűhahűha, itt valami vízhólyag alakulgat, meg kellene állni. 10 km-nél ez megtörtént, ott már éreztem, hogy mindkét talpamra akkora hólyag nőtt, hogy úgy gördültem rajta, mintha MBT cipőben lettem volna. Volt nálam váltócipő, nekem ez a gyenge pontom, az én Achilles-inam a talpam, ez van. Szerencsére nem láttam a sötétben, hogy milyen a talpam, őszintén mondom, hoyg szerencsére.
Mentünk tovább.

Volt egy kis szürreális abban, hogy beérünk valahova, mit tudom, mondjuk, Balfra, s az ott élőknek ez csak egy péntek. A bolt kinyit, a járdát lesöprik, a kukásautó összeszedi a szemetet, az apuka elviszi iskolába a kisfiát - tehát, hoyg ez egy hétköznap, egy normál hétköznap, emberek élik a megszokott életüket, miközben mi (és még 1100-an) átvágunk a falun, hátunk mögött 15, előttünk még 100 km.


Időnként megálltunk fél pillanatokra, hol ezért - hol azért, de ezekkel együtt 5 km / h tempóval mentünk, jó ez, jók vagyunk, jók leszünk - mondogattuk. Panka rendszeresen ismételgette, hogy egyél! vagy: igyál! - egy idő után úgy éreztem, megfojtom. Puszta kézzel. De azért engedelmeskedtem, mégiscsak van rutinja. Meg erősebb is, ez később kiderült.

hihetetlen szép - ha nem esik... és itt még nem


20 km körül kezdett el esni, először az eső. Amikor túra előtt kabátot kerestünk a számomra, egyszerűen nem találtunk olyat, ami megfelelt volna nekem. Nyilván, ha Columbus lett volna a cél, találtunk volna, de szegény ember azzal főz, amije van, Decathlon- nal. Vagy vékony volt és nem légáteresztő, vagy légáteresztő volt, meg vastag is, de nehéznek tűnt, zavart, hogy ha felveszem a hátizsákom, akkor nem komfortos - végül egy vitorláskabát mellett döntöttünk. Vízálló (még szép, ugye..), szélálló, de még légáteresztő is. Nincs bélése, de ez engem nem izgat, én termelem a hőt, aláöltözni meg bármennyit, a felesleget rétegenként le is vethetem, soha rosszabbat. Életem egyik legjobb döntése volt, egyedül a felsőtestem nem ázott cafatokra.

Egyszer csak elkezdtünk fázni, fáradni, ez már jóval 20 km után lehetett, onnan tudom, mert már nem eső esett, hanem hó - és ekkor kitalálta ez a két jóember, a Panka, meg a Zoli, hogy kocogjunk, mert az jó. Nekem eddig ez nem jutott még eszembe, érteeed, kocogj, ha fáradt vagy, de igazuk lett. Kocogtunk (én a vízhólyagjaimon) az öklömnyi "pihékben" szálló hóban, tényleg átmelegedtünk, nem is esett rosszul. Ezt még párszor eljátszották velem, csökkenő lelkesedéssel vettem részt  a mókában, a szálláson később, a zoknilevételnél kiderült, hoyg miért.

Mobil frissítőpontokat állítottak fel a szervezők, talán a 20. körül lehetett az első, forró teát töltöttem  a termoszomba. A hátizsákomban Camelbak volt, tehát víz volt nálam végig, sőt, becsomagoltam isoport is, hogy majd beleszórom, vagy flakonba töltöm, de erre nem került sor. Elég sok mindent tanultam a praktikumból, az egyik mindenképpen az, hogy a hátizsákba kerülő cuccokat nejlonba csavargatjuk, úgy tesszük bele, mert hiába szuper a hátizsákod, hiába van esővédőd rá (nekem volt, de ez csak a végén derült ki), ha rendesen esik (és rendesen esett), akkor minden szétázik benne.

aha, itt már esett,  még eső



Később megálltunk egy fedett buszmegállóban, ahol már mások is öltöztek, pihentek, gondoltam, hogy leragasztom én ezeket a vízhólyagokat (volt nálam ragtapasz), mert ez így elég szar, ezeken.. közlekedni. Levettem a zoknim és megláttam a talpam, na, hát addigra a 8 centis vízhólyag kipukkadt, s a gyaloglástól felgyűrődött az ujjaimon lévő vérhólyagok alá. Ez annyira megdöbbentett, hogy az, hogy a hátizsákomban lévő cserezokni csuromvíz volt, már nem is érdekelt. Úgy gondoltam, nem érdemes megnézni a másik talpam, hagyjuk. Ekkor érkezett egy minibusz a szervezők részéről, kérdezték, megvagyunk-e, minden oké? kiszáll-e valaki, vigyenek-e valakit vissza? Panka tömören annyit mondott, hogy a lófaszt. Ezen eléggé röhögtünk.

Hidegség, Hegykő, elértük azt a szakaszt, amelynél a szervezők már idejekorán felhívták a figyelmünk, hogy itt vegyünk egy nagy levegőt, mérjük fel az állapotunkat, mert ez a Nemzetipark része, nem tudnak bejönni autóval, tehát komolyan gondoljuk át, vállaljuk-e, odabent nincs segítség. A bejárat előtt volt még egy frissítőpont, kb. húsz ember ácsorgott ott, nem is értettem,  hogy miért - na, ők már be sem indultak. Nem tudom, hoyg sejtettek valamit, látták az utat? vagy egyszerűen elfáradtak? Mi nekifutottunk. Hogy is mondjam. Nemzetipark, a francokat. Mocsár. Ez a 7 km úgy kifogott rajtam, hogy én a végére totál kimerültem.
Végig ilyen volt.


Csúszkáltunk. Imbolyogtunk. Bokáig merültünk el a hideg vízben, sárban, latyakban. Átgázoltunk egybefüggő tengereken. Próbáltunk nem elesni. Nekem közben fájt a talpam, de csak egy darabig, pár km után a jobb forgómat kezdtem érezni - valószínűleg az imbolygás miatt. Közben esett a valami, már nem emlékszem, hoyg mi, ott talán már eső. Megint eső. Úgy éreztem, végtelen az út, meg hogy innen nem kecmergek ki az életben. A kecmergés szó sokat elárul.
A társaim jól haladtak, Zoli ment elől, neki rossz volt, hogy nem mehetett gyorsabban miattunk, még inkább, hogy miattam,  de nekem baromira fájt a talpam. Érdekes módon nem fázott a lábam, pedig ekkor már szabadon áramlott a víz a cipőmből ki és be, nem cuppogtak, hanem úsztak a lábaim a cipőben.
Egyre ingerültebb lettem, próbáltam én úrinő lenni (a mocsárban), de egyszer, mikor Panka azzal biztatott, hogy lesz ez még rosszabb is, mondtam, hoyg ezt most hagyja abba, értem én, hogy segíteni akar, de ez most nem - hála Istennek, Panka izmos barlangász- és túratapasztalattal rendelkezik, fel sem vette, később azt mondta, ezek ilyen szituációk, ami ilyenkor elhangzik, az nem számít.

kicsit feszültnek látom a bal oldali nőt



Úgy éreztem, hogy mindjárt ránk sötétedik. Ember nem jár arra. Eleinte még megelőzött pár ember, de már nem - utólag kiderült, hoyg még sokan jöttek utánunk, csak az ő tempójuk sem lehetett valami fényes.. Nem tudom, mennyi idő alatt tettük meg ezt a 7 km-t, de én háromszoros időtartamra tippeltem. Eddigre már a kesztyűmből csavarni lehetett a vizet (Zoli az övéből már korábban...), levettem, mert eleve is csak félig tudtuk felhúzni. Az nagyon röhejes volt, nem fázott a kezem olyan 15 km-ig, de akkor már elég volt a hóból, esőből, gondoltam, felhúzom. Hát basszus, úgy bedagadt a kézfejem, hoyg nem fért rá. Ezt nem is értettem. Panka felfeszegette a kezemre félig, mindegy, fedve volt a kezem, ez számított, de itt már le kellett venni, mert miközben alant gázoltunk a vízben, fentről is érkezett ránk továbbra is a valami, és ha a végtagok fáznak, hát...
Nyilván nem sötétedett ránk, de az érzés, na, az megvolt.

Muszáj volt pisilnem, de km-eken keresztül reméltem, hogy elkerülöm a végzetem, ám a hidegben ez még rosszabb, így meg kellett állnom. Itt történt meg az, hogy mivel totálisan átázott a nadrágom, a kezem meg fázott, nem tudtam felhúzni, feljött valameddig, és kész, sem cipzár, sem gomb. Nagy kínnal bekötöttem, majd odaálltam a többiek elé, hoyg ez sajnos nem megy, mostantól letolt gatyával kell továbbmenjek. :)
 
a hír igaz, volt hő bőven (a képen nem én vagyok, forrás: 24 Stunden FB csoport)


Ha korábban kíváncsi voltam rá, milyen érzések és gondolatok születnek meg bennem egy ilyen túra alatt, elmondhatom. Tényleg káromkodtam időnként (a mocsárban, előtte nem). Nem vagyok rá büszke és nem is tudom, mikor kerültek ezek belém, de azt már tudom, milyen szituációban bukkantak a felszínre. Úgy képzelem, hogy az Úr türelme fogyóban lehetett, így amikor kiverekedtük magunkat a főútra, szinte azonnal küldött egy Extrem buszt, s mi úgy döntöttünk, hoyg kiszállunk és felszállunk.
Felcihelődtünk, levetkőztünk, leültünk, egymásra néztünk és azt mondtuk: jövőre is.

Először vacak volt, mert mondtam, hogy bocs, hogy miattam, de kiderült, hoyg senki nem bánta - ráadásul az érzés, hogy csak adtuk fel, 200 méter után elillant, amikor több tucat ember szállt fel a buszra. Bementünk Apletonba, ott derült ki, hogy 800-an adták fel. Akkor.  Mert egyébként mindösszesen 124-en értek célba az 1200-ból. Sokatmondó, nem ragozom.

Apletonban ittunk forraltbort, kaptunk virslit, zsömlét, s megvártuk, míg visszavittek  minket Oggau-ba - szervezetten történt az egész. Nekünk nem volt mázlink, a mi buszunk késett egy órát, így mi a bőrig ázott mivoltunkban álltunk és vártunk, azt hiszem, állva el is aludtunk.

És akkor a soproni szállásra visszatérve végre megláttam a talpam. Nem nagyon volt ép bőrfelület, nagy, ronda vízhólyagok.  Jól van, túlélhető, muszáj egy tökéletes bakancsot beszereznem, ez van.

ezzel 42 - t



Most sírjak? Nem sírok. Fáj, hogy a francba ne fájna. Fájdalomcsillapítók, meg krém, meg minden. De közben meg örülök. Nem szégyellem magam, hogy 42-nél kiszálltam. Én megtettem, ami ezzel a talppal a legtöbb volt, eljutottam nemcsak a határomig, hanem azon bőven túl. Nem arcoskodom, hogy ha nincs a talpam, akkor bezzeg...! Mit tudom én, mi lett volna akkor, azt tudom, hogy mi volt. És az volt, hoyg szerettem, nagyon jó volt, minden fizikai kín ellenére is. Jó társaságban voltam ( <3), szép terep volt, nagy kaland, még nagyobb kihívás és csak mondom Burgenlandnak, hogy  jövőre visszavágunk.


* tudom, sekélyesség. nem zavar