2014. június 25., szerda

az légy, aki vagy*

Én speciel pont úgy gondolom, hogy az, hogy váltakozó intenzitással viselem a sérülés napjait, nem tesz engem sem gyengévé, sem erőssé, hanem olyan izé... emberivé tesz.
Pontosan tudom, hogy ma az a trendi, hogy légy erős, hogy tanulj, tapasztalj, érezz, nézz magadba, gondold át, láss, figyelj, s már csak az kell mindehhez, hogy örülj, ami történt veled. Jah.

Természetesen én is tudom, hogy mi történt, hogy miért történt, mind fizikailag, mind pszichésen, nagyjából napi 120-szor rágtam már meg a témát, de nem akarok állandóan erős lenni. Voltam én már annyiszor erős egész életemben, rohadt fárasztó, meg is zakkantam bele rendesen, nem kell. Mondja meg nekem valaki, miért is ne nyöszörögjek, ha azt érzem, hoyg nyöszöröghetnékem van? Miért is ne? Hogy bátornak tűnjek? Mert nyilván, ha az vagyok, akkor oké, kamunyöszörgést minek produkáljon az ember, rendben van. De basszus, ha egyszer vannak napok, amikor azt érzem, hoyg ha még egy futós poszt jön szembe velem, falba verem a fejem?  Bár... inkább nem, ott éppen begyógyult a repedés.

Ja, hogy gyenge vagyok. Hát igen, az vagyok. Én ugyan eleddig azt hittem, simán ember vagyok, aki néha gyenge, néha erős(ködik), de a trend szerint ez már kevés. Néha jól viselem, hogy a baleset után 9 nappal még mindig nem tudok egy szelet kenyeret vágni (tudom, ne egyek kenyeret), vagy hogy nem tudom megmosni a hajam, hogy dagadt a térdem, hogy kék- zöld vagyok, hogy még mindig van, ahol ég a horzsolás, ha víz ér hozzá és igen, azt sem annyira jól viselem, hogy a tenyerem nem gyógyul. És nem esik jól, hogy nem tudok futni, sőt, mást mondok, annyira nem esik jól, hogy még azt is gondoltam, hogy mi a francnak kellett nekem elkezdenem futni, ülhetnék a kanapén és növeszthetném a fenekemre, akkor nem lenne ilyen rossz. Persze, ez szélsőséges állapotban fogant gondolat volt, de ez is az én fejemben ment át, vállalom. Úgy rémlik, hisztisebb napon jött.

A tököm tele van a(z ál) bölcsességekkel (lásd az előző posztot). Nem lehetne, hogy azt mondjuk, hogy figyusz, most ez van, és ez bizony kaki. Ezért tök normális, hogy reggel felkelsz, megmozdítod a lábad és nem úgy megy a kis drága, meg ránézel a kezedre és azt mondod, hogy az nem létezik, hoyg ez nem forrt össze az éjszaka sem és máris a plafonon / gödörben vagy, belefér, nyugalom, hisztizz csak. Ma egy szar napod van. Oké. Holnap meg jobb lesz.

De nem, neked kutyakötelességed rohadtjól érezned magad és azt kutatnod (miközben vakarod a gyógyulóban lévő hegeket), hogy mit is akart az Univerzum üzenni ezzel az egésszel, kizárólag mélyfilozófiai reggeliket venned magadhoz. Remélem, este átszellemült képpel fekszel le, azzal a boldog megvilágosodással, hoyg megvan az Üzenet. 
Nem azt mondom, hoyg ez nem így van, én például képben vagyok a miért-ekkel kapcsolatban mind fizikai, mind metafizikai síkon, köszönöm, átjött a lényeg, a kapocs és még egyet is értek. De könyörgöm, attól még hadd engedjem át az érzéseimet, engedtessék meg nekem, hogy szarul érezzem magam és bátorkodom azt is kérni, hogy ezt el is mondhassam. Vagy fojtsam magamba?

Most válaszolok a felmerülő kérdésre: nem lesz könnyebb a nyafogással. De muszáj könnyebbnek lennie? Értem én, hogy magam ellen dolgozom, de biztos? Nem lehet, hoyg ha nem zsigerből jön az optimista hozzáállás, akkor egyszerűen bizarr az, ha elnyomom az érzéseimet? Nem lehet, hogy a rossz is hozzátartozik az életemhez? Hogy azt is meg kell élnem? Hogy át kell élnem, hoyg ez most rossz és nem mindig tudok neki örülni? Szerintem ez tök normális. Meg akarom élni az érzéseimet.
Persze, nap végére eléggé bír aggasztani, ha nincs jókedvem és mérgesen fekszem le, de az a düh  az én dühöm, bennem van, nem tagadom meg. Szeretni nem kell, de az enyém. 
És enyém a másnapi öröm, ha sikerült átlendülnöm mindezen.

Ez gáz? Vagy az a gáz, ha szerintem ez nem gáz? (és még tudnám ám fokozni)



2014. június 22., vasárnap

hullok csomagjaimon lebegve*

coelhosan: a nehézségek visznek közelebb az álmok megvalósításához
oravecznórásan: ha feladod, elvesztesz egy részt magadból
mozogazazisan:  aztaleborultszivarvégit (meg a kurvaanyját is) ennek a balesetnek, hoyg keresztülhúzta a számításaimat

A legjobb, ha az elengedés pillanatában mondom el a terveimet.

Egy hét semmittevés után ma arra  a következtetésre jutottam, hogy belőlem most már biztosan nem lesz semmi, legfeljebb szalonna, és hogy kár volt elkezdeni mozogni, bezzeg, ha még a kanapén ülnék és chips-et ennék (mely kövérekkel szembeni általánosítás rám még soha nem volt igaz, de ma erőtlen vagyok és nem kérem ki magamnak), akkor nem tudnám, hogy mi hiányzik, élhetnék a boldog tudatlanságban, bár erre a a fentebbiek meg azt mondhatnák, hogy ne félj a veszteség feletti fájdalomtól, erősebb és bölcsebb leszel tőle, utadon ez visz előre. 
(8 percig olvastam coelho és oravecnora szöveget,  s már megfertőződtem. szerintem menne nekem ez a stílus, nem? Simán megírtam a nevükben a beköszöntőt, a későbbiekről nem is szólva. Ne használjam ki a kényszerpihenőt? - update: minden dőlt betűst én írtam. megy ez nekem. csak koncentráltam az adott szövegkörnyezetre és áradt bennem a mondanivaló))


Van, ugye, az őszi terv, a 10 km-es táv, én arra gyúrok gyúrtam, nekem az a mainstream, azt szeretném, azt akarom, az olyan szép, kerek szám, az ősztől pedig még mindig elválaszt egy teljes évszak, szeretem a távolban is látni a mérföldkövet, ez maradhat, még belefér. (Ne hagyd, hogy szemed elhomályosítsa a perc.) A Főnök szerint no para, sőt, ő még a Garda-tavi távot is látja, én meg azt eddig sem. Maradhat.

De itt van ez a szép nyár, tele futós eseményekkel, s bár én aztán tényleg nem vagyok az a "minden hétvégén fussunk versenyen" alkat, azért igenis nekem is megvannak a favoritok, tudja csak meg a világ. Például szerettem volna Füreden éjszaka futni, tavaly még csak ordítottam a hirtelen megismert két embernek, idén már milyen jó lett volna futni is. Tihanyba megszerveztük a hétvégét, ez most részemről a vendéglátás- szurkolás- csapatépítés triumvirátusára olvadt, érzem a vértolulást, hagyjuk is, lenyelem, mást úgysem tehetek.  (Erős vagy, kibírod. Kibírod a csapást, de ennél több is történhet. Megerősödhetsz általa. Csak rajtad áll.)

De kétségessé vált a Suhanj is, basszus, azért ezen már mérgelődhetek, nem? (Engedj az érzelmeidnek. Engedd, hogy elborítsanak. Aztán engedd el őket.)  Párban futottunk volna, ill. futunk is, mert jófej a Zoli, na, és nem hagy magamra, bulira vesszük, mondjuk, velem eleve nem nyerhetett volna. Itt jegyzem meg, hoyg tavaly azért dobogóra állhattunk - akkor sem miattam. Ez megrengetett alapjaiban, de még bízzunk bennem, hogy csak szarul futok és keveset, nem pedig hogy egyáltalán nem. Vannak itt opciók.  (Az élet majd eldönti, mit kell tenned, eléd hozza a válaszutakat. Minden okkal történik, s minden csak előrevisz.)

A következő a Panorámafutás, azon mindenképpen résztveszek, de itt meg a táv vált kétségessé. Én nem vagyok sportember, soha nem mozogtam, van tehát ez a 40+ év töttyedtség kontra az elmúlt (mondjuk) 1 év mozgásgazdag életmód, én úgy képzelem, ez a magas Déva vára esete, amit felépítek estére, reggelre leomlik, vagyis el tudom képzelni, hogy ezalatt a pár hét alatt elvesztem a hamvasságom frissességem. De elveszítem az erőnlétem, az állóképességem, a nehezen felépített izmaim, a tempóm, a távom és ha így megy, az életkedvem is.
(A félelem az, ami gátol, nem a körülményeid. Engedj a szíved köré tekert csomón.)

Nagyon nehéz ez a baleset téma. Egyrészt van a fizikai szembesülés, hogy ugyan a vállam már 75 %-os, a térdem meg 50, a kezem azonban csak 20, és ez frusztrál rendesen, mégis, mire várnak? már egy hetet kaptak - másrészt van egy mentális része is ennek, az azzal való megbirkózás, ahogyan szépen engedem el a lufijaimat. Az égbolt már szép, színes, csak a kezem lett közben üres.

És ide most nem írhatnék újabb, saját kútfőből álbölcsességet, de azért alapjaiban mégis inkább Sanyi bácsi mellé teszem a voksom, ugyebár.

Csak muszáj volt valamin kitöltenem a (mai) dühöm.


* Weöres Sándor: Álom a vándorlásról

 

2014. június 21., szombat

kemény légy, mint a Rolling Stones*

Ez most olyan volt, hoyg tényleg nem volt kedvem írni róla, meg be is voltam lőve rendesen, meg kellett várni a józanodást mindenféle értelemben, egyébként meg ki a frásznak van kedve arról írni, hogy hogyan pattogott az aszfalton. Ütemtelenül.

Elestem azzal a nyamvadt bringával, de rendesen ám. Kicsit nehéz visszafejteni a történteket, ami biztos, hogy túl gyorsan mentem és tele volt kátyúkkal az út, én meg nem láttam / nem vettem észre / nagyképű voltam, fogalmam sincs róla, mindenesetre irgalmatlan nagyot estem. Nem tudom, érződik-e, hogy én voltam egyértelműen a hibás. Könnyebb lenne azt mondani, hogy az a vacak út, meg az út tulajdonosa, meg az akárki, de én tuti, hogy nem.
Az egészben az a legszebb, hogy eddig ezen a dimbes - dombos területen 17 - 18 km/ h sebességgel mentem, most meg majdnem 21 km / h-val, gondolom, hogy egyértelmű legyen az esés, senki ne gondolja, hogy én így állok meg. Egyszerűen hasítottam a levegőt. Aztán meg a betont.

Nem volt vicces, annyit mondhatok. Ahogy ott találtam magam az aszfalton, az éles logikám megmaradt darabkáival felismertem, hogy valahol az arcomból dől a vér, legalábbis erre következtettem a (piros) pólómra csurgó (piros) cuccból, amit folyamatosan törölnöm kellett, meg azt is realizáltam, hogy a bal oldalamnak annyi, végighorzsoltam az egészet, ahol a ruha ezt nem engedte volna, ott utat nyitottam neki, kuka. A bal térdem iziben bedagadt, a bal vállam ordított, a jobb tenyeremen meg valami olyat láttam, amit magam sem hittem volna, kettéhasadt egy részen, s kifordulással segített láttatni, mi eddig bent volt.
Én fájdalomtól ordítani nem szoktam, csendesen nyöszörgök és olyanokat mondok, hogy jaj, jaj, meg hogy jajdefáj, de itt ez utóbbi  bonyolultsági fokhoz már a Ritchie-féle skála négy pontjából legalább hatot elértem.
Valahogy felhívtam a férjem, de ez is olyan döcögősen ment, én ismerem a telefonom, de hiába nyomtam meg a megfelelőnek tűnő gombokat, egyszerűen soha nem az került a képernyőre, amit akartam volna, a folyamatot nehezítette az a sok vér, ami jött belőlem és eltakarta az és hát nem is voltam túlságosan magamnál. Eh.
A férjem elrohant értem, utólag azt mondta, úgy néztem ki, mint aki háborús övezetbe került, a fél orcám eltűnt a közben részben rám száradt vér alatt, térdtől lefelé ugyanez.

ötödik nap és csak az orca. de sebaj, látnátok az ellenfelet...! 



Nem mentem be ügyeletre. Nem tudom, megmondani, miért nem, úgy éreztem, jó lesz ez, lesz valami, bevettem két fájdalomcsillapítót, kimostuk, lemostuk, felmostuk, minden volt, mindenki hagyjon békén, ez nem is velem történt (ez azóta is elő-előbukkan, bár már szokom). Reggel 9-kor mégis a kórházban voltunk, ez mindent elmond.
Úgy néztem ki, hogy a doktornő mindenről röntgent kért, fejről, vállról, térdről, kézről, szerintem az utóbbi 30 éves sugárdózisát egyben megkaptam.
Nem tört el semmim, és pontosan tudom, hogy olcsón megúsztam, bármi lehetett volna, de tényleg bármi, s amikor tegnap reggel hisztériás rohamot kaptam, hogy egy alkatrész sem működik rajtam, akkor is tudtam, hogy és ez még semmi, kisbarátom.

Úgy van, hogy a vállam fogta fel az ütést, a szép, erős vállam**, ennek megfelelően ezt nem tudom mozgatni. Az egész bal oldalam végighorzsoltam, kérdezze meg valaki, hogy fáj-e. A bal térdem duplájára dagadt és színes.  A horzsolások mellett, ofkorsz. A jobb is, de az nem relevánsan dagadt. A szemöldököm felrepedt, innen jött az a sok vér. A jobb tenyeremet már mondtam, a gáz az, hoyg mivel 12 órával az eset (a bal eset) után mentem be, már sem a szemöldököm, sem a tenyerem nem tudták összevarrni, ennek következménye lesz, sajnos, bár állítólag a jelenleg a Zalai-dombságnak megfelelő tenyerem apadásnak indul (majd).



Nem lenne itt nagy baj, ha nem fájna, ugye. De fáj és minden együtt, összehangolt támadás van állandó szereplőkkel, már csak a mérték és a főszerep igényel némi casting-ot. A tenyerem kegyetlen ronda, én ezt nem is értem, hogy sikerült, a jobb oldalam olyan steril a balhoz képest, de ez a kéz mindent visz, magyarul ronda és fáj. És eléggé.

Kellene osztogatnom a jótanácsokat, amit tudok mondani, az az, hogy lányok, mindig legyen szépen szőrtelenítve a lábatok, mert soha nem tudhatjátok, mikor kerültök bugyiban - melltartóban a röntgenasztalra, ahol idegen pasas matat majd rajtatok, forgat óvatosan hol erre, hol arra, kénye- kedve szerint. Ez már eleve szar, de legalább a lábam miatt nem kellett aggódnom. Mármintha eszembe jutott volna.

A terveimnek egyelőre lőttek, de az megér egy misét bejegyzést. És minden érzés is.



* LGT

** frászt az 

 

2014. június 11., szerda

a legnagyobb télben tanultam meg, hogy legyőzhetetlen nyár lakozik bennem*

Remélem, ősszel lesz valami részidős postásállás, mert most a következő faluig simán elfutok, az utána következő kettőig pedig simán elkerekezek, már csak egy hátizsák kell és lassan pénzt is kereshetek ezzel a... hobbival.

Áh, baromi meleg van, szenvedek, mint a kutya. 
Tegnap este rávettem magam a bringázásra, este fél 8 - kor, a futás szóba sem került, fusson, aki 35 kilós és beépített légkondija van, különben is kell a keresztedzés. 23 km-t mentem, s bár van egy kb. 4 km-es szakasz, ahol éppen sík a terep, a többi azonban emelkedős, főleg az az alattomos fajta, amelyik úgy tesz, mintha nem is, pedig dehogynem. Ezeket még csak-csak "megmászom", de van egy számomra kiemelt kategóriás HEGY, azon még nem bírtam, tudom, hogy van váltó a bringán, de így sem. Viszont van ebben fejlődés, mert amikor először voltam itt, a lábánál megálltam, másodjára felmentem valamennyit, most harmadjára pedig még tovább mentem. 
Egyszer majd jól megeszem.

olyan kis kedélyes, de nem szabad a látszat alapján ítélni. a látszat alapján én is olyan kis  kedves vagyok


Bicajozás közben sokat lehet gondolni az alföldre. A combizmok (vagy hogy hívják azokat, amelyek a térd fölött / mellett vannak), ríttak, mint a kismalac, a víz dőlt rólam a szélrózsa minden irányába és amikor a legszarabb volt, akkor jött három pasi lefelé a hegyről, mit mondhatnék. Lefelé könnyű, úgy én is tudok.



nemcsak szép, sík is. azon a 4 km-es szakaszon


Mindenesetre már majdnem elöntött a tudat, hoyg egyre jobb vagyok, hiába, nincs ezen mit tagadni, ne legyünk álszerények, ugye, azonban az univerzum mindig is az egyensúlyra törekedett, ma kimentem reggel** futni - hát, hagyjuk is. 7-kor már kint voltam, ittam eleget, és nem ment, hazabattyogtam. Elég mérgesen, úgy emlékszem.
Mennyit izzadhattam azon a súlyos 4 km-es szakaszon, ha a futás előtti és utáni súlyom között 1,7 kg hiátus mutatkozott, miközben 0,5 liter folyadékot még magamhoz is vettem? Eh.

Szóval, itt a nyár. Egész ősszel azon aggódtam, hogy én, akinek a férjem szerint 20 fok alatt lilul a körme, hogyan fogok futni télen és milyen cucc kell, hogy meg ne fagyjak és hány réteget öltsek magamra, és akkor kiderült, hogy annyi hőt termelek, hoyg  erőművet lehetne üzemeltetni velem és kiderült, hogy a legjobb dolog télen futni és a - 5 a best ever -  és itt állok meglőve. 

Van már baseball sapkám, van napszemüvegem, van kulacsom, van kulacstartó övem, van hatezer technikai felsőm, meg érkezik mindjárt a térd fölötti futógatyám és az ujjatlan trikóm (idáig ragadtattam magam), már csak valami elszántságot kellene magamra öltenem, szóval, itt a nyár.

Pedig micsoda remek kis tervek vannak a második félévre. Halál a 35 fokra.

* Albert Camus

** félek, hoyg nem érződik a lényeg: este bringa, reggel futás, csak mondom


2014. június 6., péntek

el Camino

A telefonom továbbra is úgy érzékeli, hogy Balatonfőkajáron vagyok, s mikor mondom ezt ebédnél a férjemnek, azt mondja: fejben ott is vagy még.
Egy héttel az Ultrabalaton után. 


A történet nem vidám, de legalább őszinte. Én azokat a beszámolókat kedvelem, ahol érzem a bejegyzés mögötti érzelmet, lehet az öröm, repkedés, de lehet szomorú vagy haragos is, nem? Annak van értelme, nem volt felesleges leírni és elolvasni sem. Nem biztos, hoyg illeszkedik a mainstream-hez, de ez  nem egy puccli*, ahol a nagy egész csak akkor van készen, ha a szél  egyenes.

Nem kívánom ezt túlmisztifikálni, de azért mégiscsak úgy van ez, hogy bár nem számít rá az ember, rengeteg mindent tanul az útból. A legtöbb, amit én elképzeltem, az volt, hogy majd szépen kiderül, hogyan futom le a távomat? egyáltalán le tudom-e futni? tudok-e elég kávét inni? csak nehogy túlegyem magam izgalmamban! két futás pár órán belül? hoyg viseli majd a lábam? nem leszek merev? meg tudom csinálni? ébren tudok lenni? - mind a fizikai lét nyúlványai, miközben továbbra is állítom, én sokkal többet mentem mentálisan, mint 212 km.



Azért az ember 40 körül* már joggal hiheti, hogy megismerte önmagát, már olyan nagyon - nagyon  sok váratlant nem tartogat neki a saját személyisége, megtapasztalta a jót és rosszat, hozott már elé az élet ezt-azt, most egy kis UB, oké, de az előzmények ismeretében meglepetés nem érheti.  És de.

Ha részekre szedem ezt a pár napot, azt kell lássam, hogy ahány etap, annyi érzés, a tésztaparty-tól egészen a nyakamba adott éremig, s a közte lévő nemistudomhány szakaszon át. Az ember eleve felfokozott hangulatban van, baromi sok az ember körülötte, mind nyüzsög,  mind akar valamit, mind fut, mind ordít, mind happy, mindnek célja van, mind rohan, mind hangos, mind, mind, mind  - és ez így tök jó is.

Eltelt egy hét, de még nem sikerült feldolgoznom az engem ért hatásokat, ezzel nincs baj, kicsit ugyan továbbhúzódik, mint gondoltam, ez azonban nem segíti a rögzítést, sőt, azonban az is elképzelhető, hogy fordítva működik majd most, a rögzítés segít a feldolgozásban.
Szóval:

- mérföldkő volt az UB annak megítélésben, hoyg hol tartok fizikailag (ez egy lépcsőfokot jelöl meg) - ha örültem is, hogy 7,10-es átlaggal tudok menni 5 km-t (versenykörülmények között), s ha valaha is megveregettem érte a vállam, akkor most azt mondom, hogy szép, szép, lehet továbblépni, ez hozzám képest igen jó eredmény, de csak egy lépcső. nem elégedetlenség, de azt látom, hogy veszett sokat kell még fejlődnöm a stabilitásért

- ezzel összefügg az a kérdés, hoyg mennyit bírok fizikailag (ez állapotot jelöl) - a halálom a "fejben dől el", aki ezt idekommenteli, azt törlöm, esküszöm. persze, van egy fizikai határ, másképp szólva egy elképzelt határ, hogy mit bírok, én pl. tudom, hoyg most kb. 5 km-re vagyok hitelesítve, ennyit tudok egyben letolni, ehhez képest a vállalt 7,7 km már határeset erősen, hogy ezt most éppen még kibírom vagy éppen már nem, az esetleg múlhat a fejemben lévő rendtől / rendetlenségtől, de a 9,1 km már annyival távolabb esik a határvonaltól, hogy biztos vagyok benne, hogy nem bírnám. szuflával. és lábbal sem. én szeretek lépésről lépésre haladni, szeretem tudni, hogy mire vállalkozom (ezért kell előre lefutnom a versenytávot is), ismerem nagyjából a pulzusom, a légzésem, a lábaim, tudom, mikor kezdek fáradni, s mikor van a vége a teljesítőképességemnek. perpill ez elég hamar eljön, de majd változik. a második távom alatt felmérhettem az erőnlétemet, nem egy szívderítő eredmény, mit mondjak.

mennyit bírok pszichésen -  ez is összefügg az előzővel, de nem a távra értem. egy verseny során (most lehet azon vitázni, hogy az UB az verseny volt vagy sem, hagyjuk) célszerű a külső körülményeket kizárni, feltéve, ha képesek vagyunk rá. én nem. engem minden befolyásol, a fene egye meg. befolyásol az időjárás, a magam által támasztott elvárás,a résztvevők száma, a ténylegesen és a virtuálisan szurkolók, hogy mennyire enyém ez az egész, hogy biztos vagyok-e magamban, satöbbi, csapatverseny esetén nyilván a csapat egysége releváns, nekem nem sikerült beépülnöm a csapatba, ez van, ettől ezerszer lett nehezebb minden. nincsenek hibások, csak az összkép van. 
ez az a pont, ami erősen visszaüt a teljesítményre, nem tudom függetleníteni a kettőt, mindkettő belőlem indul ki, egymásra hatásuk igen erős.

- mi bátorít? - az UB alatt egy csomó olyan emberrel találkoztam, akikről kiderült, hogy olvassák a blogom. a legváratlanabb szituációkban jött ez elő, nemtől és korosztálytól független olvasóközönségem van, fiatal pasi, középkorú nő, azért ez elég jó érzés volt, sok helyzetben megbátorított. egy vásárlóm, Petra, aki Nike csapatban volt csapkap, ő dobott egy sms -t, hoyg feltétlenül meg akar ölelni, szerintem ez nagyon kedves, de pl. a Futanyu egész stábja ott kiabált nekem a befutón, hát ez milyen már, ugye? olyan. és a Főnök megtalált indulás előtt és lelket öntött belém. és ott volt indulás előtt Györgyi is. és volt a csapatban lévő csajokkal nevetgélés is. amikor nagyon magam alatt voltam, általában jött valaki, olvasó, jóbarát, DK-s barátok (ezt több esetben is ki merem jelenteni), megöleltek, megpaskoltak, ezzel tudtukon kívül továbblöktek a következő váltópontig.

- mi motivál? - a hétköznapokban vagy egy versenyen könnyebb / nehezebb a motivációt megtalálni? heti négyszer kimenni futni vagy a téli - 9 fokban futni menni, mikor kilép az ember az ajtón és előbb szét kell csapkodnia a farkasokat, hogy egyáltalán eljusson a kapuig, hát, nem mondom, kell a motiváció. alapesetben egy versenyen erre már nincs szükség, elértem a célba (tehát a versenyen vagyok), már csak helyt kell állni, le kell futni az adott távot. de egy másfél naposon?? bennem elég erős a megfelelni akarás, hogy megcsináljam, amit elvárnak tőlem, s bár ez nem hangzik túl jól, itt nem a magam, hanem a mások felé való megfelelésről van szó. még akkor is ezt mondom, ha esetleg nem érkezik elvárás (elég, ha elgondolja az ember, nem?). szerintem ez egy csapatban tök normális, nem érzem, hoyg ezzel baj lenne, persze, a szép és a coelho-s az, ha azt mondom, hogy én magamért csináltam, de a lótúrót. szeretem hozni azt, amit ígértem, amit vállaltam, s ez képes motiválni. gyengén, de képes.

- hogyan tudom összeszedni magam újra és újra, mi az, amiért nem adom fel akkor sem, ha legszívesebben ezt tenném - itt most külön kell választani a testet és a lelket.  azon az ominózus elmért szakaszon kegyetlen rosszul futottam, fájt a combom, s az vitt előre, hogy kinéztem pontokat, meddig kell futnom, addig elvánszorogtam, majd kinéztem egy pontot, hoyg meddig gyalogolhatok, s ezt váltogattam (4 km után). jellemző, hogy nem éreztem a futás tempóját (ezáltal viszont befolyásolni sem tudtam), mert úgy lett 8 perces átlag, hogy a gyaloglások időnként 10 perceseket produkáltak, vagyis, a futás gyorsabb lett, mint azt gondoltam vagy éreztem. nem sikerült beállítanom egy lassú, nyugodt tempót, amivel végigmehettem volna. futás közben annyira fájt a lábam, hogy felmerült bennem a feladás, nagyjából minden futós etap közben, legalábbis én most már így emlékszem. a test fel akarta adni, ez az igazság, de a psziché / elme megmakacsolta magát és nem engedte. ha nagyon őszinte akarok lenni, s minek vetítsek, ugye, akkor nem azért mentem tovább, mert hős vagyok, szuper vagyok, király vagyok, cool vagyok - hanem a félelem miatt. komolyan. hogy mit szólnának mások, mit szólna a csapatom, mindenki letolta a magáét (veszett sokat, veszett gyorsan, baromi jól mentek), így sem teljes a komfort, még ha itt maradok az út szélén, mi lesz. azon az úton ettől tudtam magam újra és újra összeszedni, sorry, ha csalódást okozok.
 

Összességében én azt érzem, hogy gyenge vagyok / voltam, gyenge fizikailag és mentálisan is, nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, s ahogy vágytam rá. Elképzeltem egy utat, hoyg milyen lesz (hogy milyen lesz, persze), s nagyjából egy ponton sem jött be, ami azt hozta magával, hogy egyre rosszabb mentális állapotba kerültem. Mondom, hogy gyenge vagyok, na.
A férjem (és Tamás**) szerint éppen fordítva, erős vagyok, nem hagytam abba, nem adtam fel, nem álltam meg, nem ültem le az utcakőre, hanem végigcsináltam, magamat legyőztem. T. szerint az első lépés, hogy nem a hőst látom magamban (hogy látnám, muhaha), hanem a valós magamat. Hogy nem kell ezt hősiességként értékelni, viszont tisztelni kell a mögötte húzódó erőt.
Én csak azt látom, hoyg most helyre kell hozni magam. A férjem szerint, ha kimegyek futni (csak menjek már, értem én), a legfontosabb lépést már megtettem.

Nézőpontok ütközése.


* tudom ám, puzzle, csak mi így hívjuk 
* fölötte

** Tamást nem linkelem be, pedig sokat hozott rajtam, majd rákérdezek, lehet-e


2014. június 3., kedd

nem kell mindig kaviár*

Az Ultrabalaton fizikailag 212 km, (nekem) lélekben olyan 800 km. A lelkem még nem teljesen ért haza, miközben a testem már teljesen rendben van, pedig nyüszögött eleget.
Az irónia ezúttal elmarad, de legalább többfordulós beszámoló következik.

Arra jutottam, hogy egyrészt nem vagyok az a "megérkeztünk a tésztaparty-ra és volt diós, mákos, túrós tészta és én diósat kértem" típus, másrészt viszont ha ömlesztve idetolom mindazt, ami bennem van, akkor senki semmit nem fog érteni, egymagam maradok, márpedig az most kiderült az UB-n, hogy ki mindenki olvas, őrület, na (Csaba!), így ma inkább csak a futásról mesélek nektek, gyerekek.

de azért berakok egy képet a tésztaparty-ról


A Balaton nagy, én kicsi vagyok.** 
És nem egy nagy futó.

Az UB reggelére kiderült, hogy Szabi megbetegedett, valami masszívan fertőző kötőhártyagyulladást szedett össze, futni éppen futhat, csak közösségbe nem mehet, ez nem éppen UB - kompatibilis, ugye. Ennek megfelelően a szakaszait szétdobtuk, nekem lett egy 5, 7 km-es és egy 7,7 km-es szakaszom, az előzetestől eltérően Fonyódliget - B. boglár, valamint B. földvár - Zamárdi között - még jó, hogy az előzetesben is éjszakai futást adtam meg, nem vártam szurkolókat.

az érdeklődés fenntartása céljából szépen berakom ide az érmet
Ha esemény van, tehát történés, akkor én jól bírom az éjszakázást, ami nem hátrány egy olyan váltónál, amikor hajnal fél 3-kor kerül sor az első futásomra - én ezt tudtam, így vállaltam, ez abszolút semmi gondot nem okozott. Nyilván álmos voltam, meg elgémberedett, mire odakerültem, elvégre egész nap az autóban ültünk, *mentünk x km-t, kiszálltunk, megvártuk a beérkezőt, vissza a kocsiba, menetközben ordítani ennek- annak, megint váltópont*, és a két csillag között ismételtünk. Valahol Gyenesdiás környékén tört ránk az este, onnantól egy picit nehezebb volt, főleg, hogy hajnal fél 5 óta ébren voltam, de erre készültem, tudtam, hoyg ez lesz, nem volt gond.

A gond az volt, hogy rossz váltópontra mentünk, rossz helyen vártuk a futónkat, nem tudom megmagyarázni, hoyg hogyan történt, de hárman sem vettük észre. Mire a jó ponthoz értünk, Ulrik szétfagyott az izzadt cuccában, állt és várt a szélben, király volt. Itt kellett nekem váltanom, kiugrottam az autóból, még megkérdeztem, hoyg merre kell mennem és elindultam abba  a jó sötét éjszakába. Mit is mondjak. A kialakult szituációtól olyan ideges lettem, hogy 180 fölötti átlagpulzussal mentem az 5,7 km-en, voltak olyan pontok, amikor úgy éreztem, itt kapok agyvérzést és halok meg a sötétben, egyedül. Nyilván nem is lett  PB (7, 28 min / km).
Maga a táv nem volt vészes, én most 5 km-re vagyok hitelesítve, de tudtam, hogy meg tudom csinálni - legalábbis előtte ezt gondoltam, vészesen nem tartottam tőle, letolható táv, 7,10-es időre számítottam, a vállalt időnek 7,30-at írt be Ági - szerencsére.
Eleinte még (hajnal fél 3 volt) kivilágított utcákon futottam át, de még jó, hogy a férjem rámerőltette a fejlámpát, mert egyszercsak (aztán később is) befutottam valami töksötét szakaszra, nem féltem, legfeljebb az agyvérzéstől, két félelem egy testben pedig nem fér el.

Az etap vége felé történt meg az, hoyg eltévedtem, lehet ezen  értetlenkedni, de azért kiderült, hoyg nem elszigetelt jelenségről van szó, másnak is sikerült itt is, más szakaszon is. Úgy kell ezt elképzelni, hoyg fut az ember a töksötétben, a fején lévő lámpa megvilágítja az előtte lévő (ideális esetben) 6 métert, próbál tempót menni, de közben nem árt figyelni a sötétben lévő táblákat, mert előfordul, hogy valamelyik utcába be kell kanyarodni. Egyetlen táblát nem vettem észre, le is futottam szépen a kikötőig, amikor már kavicson trappoltam, gyanút fogtam, de ekkor már nem voltam egyedül. Visszavergődtünk egy utcáig és akkor megláttuk a kerítésre elhelyezett táblát, hát nem tudom, szerintem lehetett volna nagyobb / fényesebb / akármilyenebb, mindegy, adtunk az UB-nek pár száz métert ajándékba. Végül befutottam, a férjem várt, meg a váltótársam.
Próbáltam megnyugodni, hogy most már mindegy, elrontottuk az előző váltást, ez van.

ma nincsenek összhangban a képek a szöveggel, gyenge a kohéziós erő



A következő futás olyan 2,5 óra múlva érkezett, már hajnalodott, szépen világosodott, 7,7 km - de ez sem volt kockázatmentes. Nem aludtam, csak átvettem a vizes felsőm, meg ittam, enni nem kértem. Valamikor reggel 6-kor jött tehát a következő etap, hát, nem esett jól megint elindulni, sikítottak a lábaim rendesen, de mondtam, hoyg nyugi, ez most (még) lassabb lesz, tessék szépen menni. Esküszöm, 4 km-ig nem volt bajom, onnantól már nagyon fájtak a kis dögök, nyöszörögtem, belesétáltam, megint elindultam, de a combizmok nagyon fájtak. Haladtam az úton, már nem nagyon volt futó körülöttem, talán hárommal találkoztam az egész szakaszon, a település aludt, csönd volt, nem lett volna ez rossz, csak éppen nem közeledett a váltópont. 
5 km-nél már annyira fájt a lábam, hogy azt mondogattam magamban, jól van, 5 km megvan, tessék, már haladsz is az 5,5 km felé, aztán meg, hoyg óh, már mindjárt itt is a 6. km, jó lesz, már 7 km, már csak 700 méter és megcsináltad.
És nem jött a váltópont.
7, 7 km, sehol. Jó, lehet, hoyg a runkeeper elszámolta, mondjuk, hogy 200 méter még van. És nem.
8 km - sehol.
8, 3 km- semmi.
8, 6 km - nyoma sincs. Beláttam a szakaszt, mert éppen egy nyílegyenes utcán futottam, és nem látszódott, hoyg valahol az univerzumban igenis létezne egy számomra fenntartott váltópont. Ez erősen megviselt.

 Bé Aliga így várt mindket péntek este


Egyszercsak észrevettem, hoyg valaki bringázik felém, a férjem volt. Egy másik DK-s csapat tagjai (akik engem vártak....) adtak neki egy bicajt, hogy jöjjön elém, na, innentől értékelem át a bicajos kísérő létezését, innentől tudtam futni megint.  Ő mondta, hogy igen, elmérték a szakaszt, 9, 15 km lett a vége. Amikor végre befutottam, egy nagyon nagyot káromkodtam, nem vagyok rá büszke, de már megmásíthatatlan, egészen pontosan azt mondtam, hogy rohadjon le a keze, aki ezt a távot kimérte. Sok mindent kihozott belőlem ez a szakasz.
Gondolni még arra is gondoltam, hogy már nem kell többet ma futni.  És nem is.

Sajnos, baromira kiszáradtam. Nekem eleve problémás a folyadékbevitelem, vannak napok, amikor egy kortyot sem iszom, nem vagyok szomjas, elfelejtkezem róla, mit tudom én, ilyesmi. Mostanában már igyekszem figyelni erre, az UB alatt pedig a férjem folyamatosan mondta, hogy igyál, igyál, igyál - és én ittam is, mert tudtam, hogy ebből gond lehet. Viszont mint valami átfolyó rendszer, folyamatosan mentem a bokrokba, mobil WC-kbe, átfolyt rajtam a víz, nem is értem, kár volt belém, ráadásul az volt az érzésem, hoyg több volt az output, mint az input - ez be is bizonyosodott. Annyira kiszáradtam, hogy már az első futás előtt, tehát már éjszaka iszonyúan kicserepesedett a szám, a bőröm, s ez csak ma kezdett el javulni, miközben a befutó után visszaállt a normál rendszer nálam, s akkor kezdtem el érzeni, hogy baromi szomjas vagyok. Onnantól kezdve valami félelmetes mennyiségű folyadékot igényeltem, s sikerült is odabent tartanom, így ma elkezdett javulni a szám állapota. Ezen azért még van mit javítanom. 

Ezen is.


* ősrégi sorozat, nem is emlékszem rá, csak valami foszlányra  - értsd: nem kell mindig nagy és jó futás (dehogynem)

** vö. Audrey Tautou- film