tudom én, erős vagy, persze, de ha fejedben ott van a fejsze*

Voltak romantikus elképzeléseim az első félmaratonról, hogy majd mire gondolok, mikor már nehéz lesz, hogy a férjem, aztán Gábor, a barátaim és hogy hányan itt vannak szurkolni, meg ilyesmi   -  de semmi ilyesmi nem jutott eszembe, őszintén mondom, hogy amikor már nehéz volt (és volt!), akkor beszűkültem és csak arra gondoltam, hogy ... csak végigmegyek.

Amíg viszont nem volt nehéz (az első 15 km), addig meg úgy éreztem, hogy ez jó, ezt szeretem, ez kell, rendben van a dolog.

 szépek vagyunk vagy szépek vagyunk?

A szombati félmaratont választottam a Balaton Maratonon, mert tudtam, hogy ha péntektől lent vagyunk, velem már nem lehet bírni, elviselhetetlen leszek, szétstresszelem magam, nem tudok vasárnapig várni, jobb a békesség. Igyekeztem nem sokat nyüszögni, de így is szépen beterítettem a közelemben lévőket. Volt a szokásos aggódásom, hogy hogy futom én ezt le, de mivel nagy volt a veszély, hogy esetleg ezt már tudom kezelni, legalábbis mederben tartani, így a verseny előtt 2 héttel elmentem egy 50-es, szintes túrára, ahol ugyan nem történt semmi, de a lábamat mégis megviselte. Konkrétan fájt. Nem is futottam 10 egész napig (!), verseny előtt egyszer elmentem kipróbálni, mégis mennyire rossz. Eléggé. 15 km körül már nagyon fájt, de azért 18-ig kihúztam. Nem szívesen gondoltam arra, hogy onnan még 3 km...

(*) Én fejben még gyengébb vagyok, mint testben, így nekem ez a két hét kemény küzdelem volt, nem futhattam, viszont tartani kellett magamban a reményt, hogy mégis jó lesz ez - miközben több opció is fennállt, akár az is, hogy rajthoz sem állok. Ezt vetettem el elsőre, mondogattam, hogy óh, dehogynem, simaliba, helyrejön a lábam. Ettől mentálisan elfáradtam, nem tagadom, bár érzem a fejlődést, hogy mennyit számít, ha fejben is odateszem magam. Ezen a területen már jobb a helyzet, mint korábban, hiszen nem roskadtam össze, végig úgy voltam vele, hogy elindulok, az tuti, de azért ez nem megy magától, dolgozni kellett rajta. Fizikálisan viszont nem tudtam  készülni, úszáson és spinningen voltam, ennyit tudtam tenni.

A rajt előtt idegroncs vagyok, na, ez még nem megy, ott adtam meg magam az enyészetnek, ilyenkor szükségem van, hoyg egyedül legyek, hogy bemelegítsek, s közben valahogy összeszedjem magam. Én komolyan irigylem azokat, akik viccelődnek (!), szelfizgetnek (!), másokkal  beszélgetnek (!), röhécselnek (!), nem tudom, ezt hogy? Biztos tudnak futni, másra nem tudok gondolni.

Természetesen a fekete zónából indultam (halálzóna), bár igazából nem is tudom, mert Istvánnal és Lacival mentem be a zónába, lehet, hogy nem is jó helyre álltam? Nekik 30 perccel kevesebb idő kellett az fm-hez, hadd ne nyilatkozzam erről... én meg még az utolsó napon is még tettem fel pár számot a telefonomra abbéli aggodalmamban, hogy nem tart ki a távon. :)

Idén nem sok versenyre mentem, nem vagyok versenyzős alkat, nem bírom én ezt a stresszt (persze, értem, hogy a rutin ezen változtatna), nem bírom ezt a sok embert, mind futni akar, körbevesznek, iszonyú boldogok (mire föl? :) ), eh, hagyjuk is. Felkészülni szeretek a versenyre, na, az már döfi, valahol a távolban van valami homályos verseny (konkrét dátummal), sokat kell tenni érte, dolgozni kell érte, menni hidegben - melegben, reggel - este, ha tetszik, ha nem - ezt szeretem. A versenyt magát kevésbé, de ez is érdekes, mert ha valaki belök a rajtzónába, vagy átlök a rajtvonalon, akkor az már oké, akkor már csak menni kell, azt ismerem. Mint bármelyik vizsgámon. A tételhúzásig szétcsúszott drogos állapot, onnantól koncentráció.

És akkor végre elrajtoltunk. Én pontosan tudom, hogy mire vagyok képes, lassú vagyok, mindig leköröznek, de azért az, hogy a 7 perces tempómmal már a 2. km-en utolsó vagyok, az azért meglepett, hát hol vannak a lassú futók? a pufik? nem neveztek? ránéztem az órámra, láttam a tempót, mondtam, hogy oké, én ezt így tudom hozni, remélem, tud lassan tekerni a bringás kísérő. Persze, nem maradt ez így, nem is izgattam magam ezen, utolértem, leelőztem pár embert.

A verseny napján süvítő szélre ébredni nem jó ómen, én azt hiszem. A parton olyan szél volt, hogy a Balaton hullámzott és kicsapott a sétányra a víz, de nekem ez nem volt rossz, nyilván nem örültem neki, de nem volt tragédia. Iszonyatosan odafigyeltem a frissítésre, ittam pár kortyot a frissítőpontokon, betoltam előtte - alatta egy gélt, sőt, még egy Mg-ampulla is volt nálam, azt is megittam valamikor féltávnál. Félelmetesen fejlődőképes vagyok, a verseny előtt pár nappal lefutott 18 km elején még a bokorba hajítottam a kulacsom, visszafelé vettem fel.
Az első kör végén jó sok ismerős, barát, futótárs szurkolt nekem, az azért elég klassz,  lehet, hogy mégis el kell járnom versenyre.

Tök jól éreztem magam, de tudtam, hogy a neheze még hátra van. Nyilván önmagamhoz mérten, de nem mentem rossz tempót, 15 km -ig 7,20 min / km alatt volt a tempóm, de 13-tól már éreztem a lábam és 15-től már nagyon fájt. Móni barátnőm legalább négyszer felbukkant a távon, hol itt, hol ott várt engem, elém szaladt, futott velem, mondta, hogy nem, nem fáj az annyira, mindjárt vége, jó lesz az  - ez mennyire jó, ugye? Gábor is várt a körökön, a végén még kocogott is mellettem, nagyon - nagyon jólesett a támogatása, de ott már nagyon ingerült voltam, mondtam, hogy menjenek, hagyjanak meghalni. Úgy fájt a lábam, bele kellett jó párszor sétálnom, és esküszöm, volt az a pillanat, amikor a legszebb gondolatom az volt, hogy a pi...ba a félmaratonnal.

 nos, a képen nem én vagyok elöl... de látszik a testtartásomon a fentebbi gondolat

Viszont nem jutott eszembe, hogy feladjam, ez jó. Tudtam, hogy végigmegyek. Olyan furcsa, hogy a verseny előtti mentális téboly magán a versenyen átfordul, ott valami nem is tudom, minek kell történnie, hogy feladjam. Pedig láttam, hogy egyre rosszabb a tempó, ez azért elég demoralizáló, ráadásul messze vagyok még a céltól, még jó pár km van előttem, a lábam nagyon vacak, szenvedek. De azt is láttam, hogy vannak mögöttem és arra koncentráltam, hogy megtartsam legalább ezt a pozíciómat.

Ritka rosszul frissítek, ezt meg kell hagyni, de most nagyon figyeltem erre, így nem esett jól, hogy az utolsó 6 km-en egy korty víz nem volt, a fene a BSI-be, most komolyan. Minden bokorba hajított kulacsos történetet megbántam.

A végén Móni újra várt, felbukkant István is (gondolom, ő már beért, zuhanyzott, ebédelt, kiposztolta a FB-ra a befutóképét, majd kényelmesen elém sétált :) ), kocogtak mellettem, hát nagyon aranyosak voltak. Aztán valahogy bekocogtam a célba, kínosan ügyeltem rá, hogy a chip-et rejtő bukkanókon emeljem a lábam, nem akartam beesni. Van valami videó is, szorosan a palánk  mellett futottam be, nem ám középen, mint mások, hanem a surranópályán. Ezt  azért még gyakorolnom kell.

Nem tudom, mire gondoltam, de azt tudom, hogy odarohantak hozzám a Piroskák és ölelgettek, meg ott volt Zsuzsi is, aki Bécsből (!) jött el, nem lehetne, hogy én csak befutok?  :) Ja, és kaptam érmet is, meg adtak másfél liter vizet, itt tudom, hogy eszembe jutott, hogy bazz, nem lehetett volna ezt az utolsó km-en? Meg talán arra is gondolhattam, hogy máma már nem fut tovább, mindenesetre amikor betántorogtam a céltól talán 70 méterre lévő szállásunkra, az ajtóban azt találtam mondani a Futóműveseknek, hogy 
ezt. én. soha. többet.
Nevetgéltek.

Hát így történt. Lefutottam. 2: 43 lett az időm, nem izmos, de

1. az enyém
2. fájt a lábam
3. legyőztem a félelmeimet
4. a feladás nem opció
5. legalább már van min javítani!! :D

Sokat dolgoztam érte.
Megmondjam, mi a legjobb az egészben? Hogy most hónapokig csak úgy ... futkosok. Hogy egy jó darabig nem megyek versenyre, simán csak felkészülök egy versenyre :D

Ja, mert neveztünk Gáborral az áprilisi Vivicitta fm-re. ;)

* Tankcsapda

mire már azt hittük, hogy végre megérkeztünk, jön egy újabb kanyar*

Józan beszámolóra nagyon senki ne számítson, elragadott a hév. És nem enged.

Lefutottam, le én. Ez a távirati stílus, akit csak ez érdekel, már lapozhat is, mert ami mögötte van, az azért terjedelmesebb. Egyszerre szeretnék írni a csapatról (az én csapatom!), a futásaimról, a hangulatról, az időjárásról, a páromról, mások futásáról, Siófokról, a Balatonról, a szurkolókról, ismerősökről, s ha lehet, minden egyes aspektus kerüljön bele minden egyes mondatba.

tanulékony vagyok, már előre nézek. nehéz is megtalálni

Hogy ideges voltam-e már pénteken, arra azt a zsánerképet tudom felmutatni, hogy pakolgattam a ruhákat a táskába és mutattam Zoltánnak, hoyg tessék, most akkor öt bugyit is berakok, mert emlékszem, hogy Gardán már teljes harci díszben voltam, mikor visszarohantam átcserélni az alsóneműm (mert ugyan tele volt már rajt előtt, de azért nem úúgy), mert úgy éreztem, elviselhetetlen érzés, szóval, erre most én felkészülök, minden szabás és minta és szín lesz nálam  -  és erre rezignáltan azt válaszolta, hogy ő megmondja őszintén, egyáltalán nem bánja, hoyg most nem jön velem. Képes volt ezt mondani.

Olyan ideges voltam egyébként, hoyg a szombat délelőtti futás előtt hánytam egyet, de vasárnap pl. már nem, s ebben, úgy érzem, a közegnek volt szerepe, értsd: a csapatom. Nem bírok betelni a szóval. Rajtam kívül senki sem volt ideges, én nem tudom, miből készültek az ő idegeik, s miből a lábaik, nem idegesek és baromira futnak, vélek némi párhuzamot felfedezni a kettő között, de én az egyikkel** is beérném. Amikor már nagyon rettentően éreztem magam, akkor mindig kimentem bemelegíteni, ott elszorongtam szépen egymagamban.

Némiképp aggasztott a sok résztvevő, én szeretem, ha pár méteres sugarú körben senki nincs körülöttem, kicsit nagy az intimszférám átmérője, jó, tudom, minek megy az ilyen versenyre, viszont  a helyzetet azzal tudom oldani, hogy rögtön a mezőny végére kerülök. A legnagyobb félelmem egyébként nem az, hogy szar tempót futok, hanem, hogy le sem tudom futni. Hogy nem tudok megbirkózni a távval, kifog rajtam és bár tudom, hogy belesétálni ér, de én nem szeretnék, mert akkor nem tudok újra nekieredni és erősebb ellenfél a táv, simán legyűr. Ezen lehet változtatni? Vagy így maradok? Én leszek a darab statikus mellékszereplője?

a BSI kicsit megőrjített a rengeteg rajtszámával, meg azzal, hogy volt, amit külön kellett felvenni, zaklatott idegállapotban éppen erre vágytam. de Andi eljött velem :)

 

Szombat délelőtt volt az első 7035  méteres etap (hatodmaraton), én tényleg szedtem a lábam, de bennem volt az is, hogy délután még futni kell, szóval, ésszel, kispajtás, viszont PB-t mentem, én 7 perces tempó alatt a 7 km-t még soha. Nem mondom, hogy nem vártam a végét, jólesett letudni, volt némi megkönnyebbülés. Ért egy kis inzultus, ez ugye az az etap volt, amikor váltóban futottunk, s amikor ráfordultam a célhoz vezető egyenes szakaszra, a jobb oldalon futottam, de egy rendező rámordított, hogy a váltás bal oldalon van. Én hallottam, persze, hoyg hallottam, de még tök messze voltam, mentem tovább, megint ordított, akkor visszakiabáltam, hogy oké, hallom, erre utánam futott és csak meg nem rángatott, belekiabált az arcomba, hogy akkor meg miért nem megy balra? Itt azért még többszáz méterről beszéltünk, bőven volt időm és lehetőségem bemenni a váltózónába, azt hiszem, ez elég rosszulesett. Mindenesetre váltottunk. Ritával megöleltük egymást, aztán hajrá.

Kimentem az éppen nem futó ufóműveseimhez, akik kint álltak a Balaton partján és mindenkinek szurkoltak. Egészen pontosan úgy kell ezt mondanom, hoyg mindenkinek szurkoltunk. Elvégre én is ufóműves vagyok. Ím.

Abban biztos voltam, hogy mivel nekem alapesetben is sokat görcsöl a lábam (pedig szedek Mg-ot), meg hát az alapedzettségem sem a best ever, fájni fog mindenem délutánra, a másnapról meg ne is szóljunk, ugye, így némi pironkodással vallom be, hogy vettünk Mg ampullát és én bizony a délutáni és a vasárnapi futás előtt megittam egyet- egyet, nem is fájt  a lábam, bár nem tudom, ebben nem volt-e szerepe az Engizoli által belémdiktált (!) pálesznek. Így frissítek én. Soha nem iszom pálinkát, meg nagyjából semmit, és biztos úr, én tényleg nem akartam, de Zoli elég erőszakos volt, én meg gyenge, és a páromRita is ivott. Páleszbrigád.

Ettől viszont a hozott formámnál is erősebben izzadtam, már környezetszennyezési bírságot ér az ilyen, de lefutottam a délutáni 7 km-t is, méghozzá úgy, hogy egyszercsak azt vettem észre, hoyg már 4 km-nél járok. Tudatmódosítás vagy mifene, mert az egészen biztosan nem jöhetett belőlem, hoyg ez még jobban esett, mint a délelőtti futam.

Őszintén mondom, hoyg tántorogtam***, de diadalittasan. Még az az érzés is meglegyintett, hoyg talán le tudom futni a másnapi negyedmaratont is, sőt, este már odáig fajult a dolog, hogy beszélgettem másokkal, ne mondjam: jól éreztem magam,  ezt hozzák ki belőlem a futótársak, kit érdekel, hogy másnap futni kell, menni fog, miért ne menne, különben is, Judit meg váratlanul lefut egy félmarcsit, mert lesérült a társa és egyben letolja. Így kell ezt, hát na.

Na de reggel....  Engem speciel nem zavart, hogy esett az eső, mert kattogott az agyam a távon, hogy nem futottam 10 km-t két hete és (classic style) ezt le sem tudom futni, elvégre tegnap még a 7 is elég volt, különben pedig nyilvánvalóan fáradtabb voltam, ráadásul egész éjjel nyújtóztatni kellett a lábam, hogy ne görcsöljön és egyébként meg mitől ilyen fene nyugodt mindenki. Úgy értem, rajtam kívül.

 

Kimentem bemelegíteni, a parton (az eddigiekhez hasonlóan) összefutottam Petty Cicuk-kal, akit előző nap előbb szemüvegben, majd anélkül sem ismertem meg, pár mondatot mindig váltottunk, mondjuk, hoyg rituálé. A rajthoz beálláskor ideges voltam, be is soroltam magam az 5 perces tempót futókhoz, a körülöttem lévők alkatából vettem észre, hogy nem jó helyen vagyok,  elefánt a porcelánboltban. Megkerestem a halálzónát feketezónát, ott volt Mónika is, valamiért ez jólesett, pedig rajt előtt határozottan nem vagyok az a barátságos típus. Elindítottam a zeném, kérdezte is, hogy mi szól - az életben nincs már több móka, válaszoltam lakonikusan.

Nem gondolom, hoyg részleteznem kellene végig a 10,5 km-t, számomra a legfontosabb volt, hogy Mónikával együtt futottuk le, hol ő ment előttem 5 - 10  méterrel, hol én mentem előtte fogalmam sincs, mennyivel, én ettől egy picit tartottam, mert sosem tesz az nekem jót, ha másra figyelek, így aztán én csak mentem a saját tempómban, gondolom, ő is. Csak hát egy a tempónk. 

Rengetegen voltak az úton és nagyon sok ismerősöm kint volt, Koór Béci, Zsuzsi, DK-sok, az ufóművesek kijöttek és már a 3. km környékén is ott voltak, a befutónál pedig akkora őrjöngést csaptak, hogy  kicsit könnyeztem is.

Az első pár km nem esett annyira jól, nem volt gond, de (a bemelegítés ellenére) éreztem én az előző napi 14-et, viszont bíztam benne, hogy ez feloldódik, így is lett. A 8. km-nél elkezdtem kicsit vicsorogni, ott arra gondoltam, hogy mit jelent a maradék 2 km itthon (az 500 métert nem számoljuk, az nincs, ugye), hogy elfutok a szokásos útvonalamon a tábláig és vissza, nehogy már, hoyg ne tudjam megtenni. Érdekes, mert szokásom szerint (erre nem törekszem, ez így alakul) itt meghúztam picit****, az utolsókon mindig tudok még  rátenni egy (homokozó)lapátnyit, s lehetett még szufla is, mert ekkor elszáguldottak mellettünk az első félmaratoni távot futók (yep), s odakiabáltam Mónikának, hoyg ez nem a Deli Gergő volt? Igazából csak ellenőrizni akartam, neki van-e még szuflája. Volt.

Aztán meg befutottunk. És útnak indítottuk a váltótársunkat. És jól megöleltük egymást...

a futanet  szerint 6,59-es tempóm volt, tök mindegy, nekem ezt mérte a RK, korábban indítottam el. legalább 30 másodperccel, gondolom

Lefutottam. Érdekes, én azt hittem, ha a párom beér, akkor kapjuk meg egyszerre az érmet, de nekem már az én etapom után odaadták. Többször mondtam már idén, hogy várom az én érmem, az Ultrabalaton ritka szarul sikerült, ma már ki merem mondani, mert nem izgat, nem az én versenyem volt, hiába van érmem, nem érzem magaménak. A Panorámafutás szenvedőre sikeredett (az érzéseket tovább őrzöm magamban, mint a tempót). Az első, ahol azt éreztem, hogy az enyém, az az esztergomi 10,5-es volt, arra büszke tudok lenni. És erre most nagyon.... Nem spilázom ezt túl, majd lesz egy külön bejegyzés.

Az eső az én szakaszomon végig esett, a páromnál elállt, de engem egyáltalán nem zavart, őszintén mondom. Hideg nem volt, bár sokan futottak sapkában, kesztyűben, dzsekiben, mindenféle téli szerkóban, de ugye nekem van ez a belső hőháztartásom futás közben*****, a szigetelőrétegemről nem is szólva. Frissíteni  nem szoktam, azt most is kihagytam, s mivel jött fentről elég folyadék, most még magamra sem kellett önteni, a BSI velem olcsón megússza, cserében kiabálhat velem a rendező.

Rita befutójára már száraz ruhában mentem ki, a rajt közelében vártam és együtt futottunk be. Ready. 

Mit is mondjak még? Nem hittem el, hoyg meg tudom csinálni. 

Azt hiszem, az elég nagy áldás, hogy vannak, akik hisznek bennem. Hogy vannak, akik nem szűnnek meg bátorítani, pedig baromi unalmas lehet és még amikor azt mondják a paráimra, hogy bla-bla-bla, azzal is biztatnak. Hogy van, aki futtat engem :D. Hogy felkészít. Hogy idetolja az edzéstervet időről időre, amelyen én lesápadok, ő meg nevetgél. Hogy azt mondta a verseny végén, hogy elérhetem, amit akarok és határozzuk meg a jövő évi célt. Hogy olyan csapatom van, ahol az én eredményem is eredmény, ahol megölelnek és gratulálnak nekem. Előtte meg bátorítanak. Hogy kialakult egy tágabb kör, amelynek tagjai virtuálisan és élőben is drukkolnak és nyomon követnek. Hogy kiállnak az útra esőben és pacsiznak és kiabálják a nevem. Hogy van egy szűkebb futóbaráti köröm, akikkel átléptük a futótárs - barát határvonalat.

Hogy olyan férjem van, aki mindenben támogat. És palacsintát süt nekem. Nutellásat.

Nekem már csak futni kell, ugye?

*Quimby

** mármint nem egy lábbal

*** nem a pálesztől, ezt most hangsúlyozom

**** az érzés nyomon követhető  a tempón, tök érdekes

***** kizárólag futás közben

anyám, én nem ilyen lovat akartam

Két nap múlva lesz az év utolsó versenye,  mondjam-e, hoyg kezdődő stresszben vagyok? Mondom. Stresszben vagyok.

Anyám, én nem ilyen lovat akartam. Legmerészebb álmaimban az volt, hogy félmarcsit futunk párban, már az is lelógott álmaim szövetén, de amikor nevezésre került a sor, Rita rábeszélt, hogy maraton és párban és két nap alatt. Megfigyeltem, hogy amikor hónapokkal korábban nevezünk valami versenyre, akkor könnyű elaltatni engem, távol van még, nem belátható, legyen. Na de ahogy  közeledik az idő, úgy szűkül a fenekem* tudatom, úgy válok egyre görcsösebbé és kezdek haragudni mindenkire, érzem az áldozatstátuszom erősödő mivoltát. 

Úgy lesz, hogy szombaton futunk délelőtt is 7 km-t, meg délután is 7 km-t, mert ennyire jók vagyunk, aha, aztán másnap, miután ebből a sokkból felébredtünk, még tolunk 10,5 km-t. Fejenként, úgy értem. A BSI -t azért elküldeném egy kis továbbképzésre, ez ugyanis barátok között is 49 km, a férjem szerint ez a Maraton De Luxe.

Nem akarok tovább nyöszörögni ezen, ezért megmondom, miért nem hagyom a fenébe az egészet. Egyrészt tényleg felkészültem rá, legalábbis megtettem mindent, amit Gábor írt nekem, futottam reggel, délben, este délelőtt és délután, meg futottam másnap is, meg intervall is volt, meg minden volt, 45 km jött össze csak a múlt hétre. Hát jó, 10 km-t mostanában nem futottam, tartok is tőle rendesen, de én teljesen bízom a Főnökben. Csak magamban nem, haha.

Másrészt pedig azt gondolom, hoyg legfeljebb nem sikerül. Öööö... nem konkrétan így gondolom, legalábbis nem ilyen nyílt, egyenes mondatként, hanem némi szorongással párosítva,  de még az is lehet, hogy csak szeretném ezt gondolni, vagy úgy gondolom, hoyg ezt kell(ene) gondolnom, de ha elég sokáig mondom, csak megértem, nem?  Tényleg így van, nem?

Ha nem sikerül, hát nem sikerül, de ha meg sem próbálom, az még rosszabb, nem? Jó, persze, itt jöhet a kérdés, hoyg mit nevezünk nem-sikernek, megmondom: ha belesétálok, ha nem futom végig, ha rosszul osztom be az erőm, ha megpusztulok, ha 7,30 fölötti időt megyek bármelyik távon is. Meg ilyenek. Ha eltévedek.

Ez a verseny több szempontból is mérföldkő nekem, egyrészt vannak ezek a távok (igen, fosok a 10,5-től, ez van), másrészt viszont háromszor kell futni a 2 nap alatt, tehát jól kell gazdálkodni azzal a  kis erővel, amivel perpill rendelkezem. Hogy nem futom el az elejét, amit talán úgy lenne helyes mondani, hogy nem futom el az elsőt, a francba. Nem szívesen gondolok bele, kicsit ideges is lettem, hoyg megláttam ezt a mondatot. Eddig úgy történt, hoyg egy eseményre felkészültem többé - kevésbé jól, ott megtettem tétjeimet és mehettem aludni. Nyújtottam, zuhanyoztam, de legfőképpen fellélegeztem. Most meg...  Egy kicsit nem is hiszem el, hogy erre én képes vagyok, de majd élesben kiderül.

Az azért elég jó, hogy nagyon barátságos szintidőket írt a BSI, ezért ezen speciel egyáltalán nem aggódom, ilyen is van, de némiképp aggaszt, hogy nem fogok-e eltévedni, tudom, hoyg hosszan futunk előre, majd bekanyarodunk (párszor) és hosszan vissza és el - té - veszt - he - tet - len, de láttunk már karón varjút. És megtalálom a váltózónát? Meg a párom?

A frissítés témakörét rövidre vágom: eddigi tapasztalataim alapján nem élek vele, s bár tudom, hogy ez így nem annyira jó, de most nincs kedvem még próbálkozni sem vele. Én csak végig akarom futni. Remélem, nem felejtem el, hogy ősz van és nem próbálkozom a folyadék külső alkalmazásával sem.

Beszereztem egy homlokpántot, ez az év felfedezése, egyrészt a fejem tetején távozhat a hő (és hő, az aztán van), másrészt a homlokom védi a széltől, harmadrészt végre a fülemben marad a füles (tudom, itt csak az egyiket szabad használni), negyedrészt a fejemre merőleges bal fülemet odatapasztja a helyére. Tiszta haszon. 

Mi is van még? 

Erőt, egészséget. 

Hehe.

* úgy értem, zabszem

Garda Run 15 - első rész

Én tényleg nem akarok már többet verseny előtt idegeskedni, mert ha legalább belefogynék a stresszbe, vagy ilyesmi, de az, hogy csak szabadon kószál bennem az ideg, minden gátlás és feltartóztatás nélkül, az szerintem egyszerűen nem helyénvaló. Egyesek szerint parafenomén vagyok.

A bevezető egy mondatból ki lehet találni, mit éltem át a rajt előtt, de még ha csak a rajt előtt...  A férjem átbringázott a rajthoz, ezer ember Malcesiné-ben, a téren, kérdem, hogy talált rám? Azt mondja, nem volt nehéz, a sok boldog, mosolygós, nevetgélős ember között megkereste az egyetlent, aki magába roskadtan pityergett. Tök jó, hogy jött, (többek között) ugyanis rákérdezett, ittam-e és akkor jutott eszembe, hogy a frászt, a tejeskávén kívül semmit. Az ilyen tervszerűen rajthoz állóknak célszerű beszerezni egy bringázós férjet, akinek az ivózsákja a hátán van.

háttérben a futók, előtérben meg én

De az egész nem itt kezdődött, viszont valahol be kell csatlakozni az eseményekbe, így szerintem két részre osztom a beszámolót, ma a futásról írok, még inkább, hogy érzelmekről, holnap meg másról, mondjuk, érzelmekről. Csordultig, aha.

Ott voltunk tehát a Garda- tónál, Malcesine-ben, az Esztergomi Futóművekkel, bár én magamban Ufóműveknek hívom a bandát,  nomen est omen. Három táv volt, 15 és 30 km, valamint a maraton, ill. előző nap volt még egy terepfutóverseny is - jól kimaxoltuk a helyzetet, minden távon volt ufóműves.

láttam vala  embereket, kik boldogan belenéztek a kamerába. és voltam én (nem jelölném nyíllal a pozícióm)

Előző nap felvettük a rajtcsomagot, itt jegyezném meg, hogy az olaszok még egy ilyen nemzetközi szituációban sem tudnak angolul, viszont azt el kell ismerni, hogy képesek  háromszor - négyszer elismételni a tudnivalókat (olaszul), és a végén akár változtatnak is a beszédtempón (értsd: normál tempóban mondják). Mert a nyelven nem.

Én eléggé az utazáshoz közeli időben neveztem csak, így 28 eurót fizettem a nevezésért, melyért kaptam a részvételi lehetőséget, 5 km-enkénti frissítést, valami koffeines energiaizét, ingyenes komphasználatot, egy csokit, a leadott cuccoknak a rajttól a célba szállítását és egy kompressziós zoknit. Este felpróbáltam, még az én vastag vádlimra is feljött, biztosan fogom majd használni, ha el nem felejtem.

Természetesen nem aludtam éjszaka, nézegettem az órát, meg stresszeltem veszettül és gondolkodtam, hoyg tudnék kibújni az egész alól méltósággal, végül abban egyeztem ki magammal, hoyg egyben bízhatok, a küzdeni tudásomban. A 15 km éppen 50 %-kal több, mint az én mostani távom, magyarul kva sok, de még soha nem adtam fel, lehet, hoyg szarul futottam, meg lassan, meg döcögve, meg kínlódva, de még nem futamodtam meg, hátha ez most is bejön. Majd vicsorgok, abban rutinom van.

Reggelre jól kifárasztottam magam, nem voltam éhes, csak kávéra vágytam, mindegy, egyszercsak ott voltunk a rajtnál. Milyen szépen piroslott tőlünk a tér, ugye? 

A rajtcsomagban volt egy jó erős hullazsák, ebbe tettük a száraz ruháinkat, meg bármit, amire a célba érkezés után szükség lehetett, ráragasztottuk a rajtszámos matricát és behajigáltuk a megfelelő helyre - mire odaértem Torbole-ba, ez ott várt. Ha lett volna eszem, nem a futógatyám zsebébe teszem a kajára szánt 20 eurót, hanem ide, a zsákba, ugyanis annyi vizet ontottam magamból, hogy a papírpénzből szinte csavarni lehetett az izzadtságot vizet.

konténerek, ide hajigáltuk be a hullazsákokat

kicsit megrogyva, már a verseny előtt. de azért van, aki vidám, ugye :)

A rajt előtt megjelent Zoltán, éppen valamelyik sarkon zokogtam talán, rettenetes volt. Én komolyan úgy szeretnék nyugodt és mosolygós lenni, tessék mondani, ezt hogy kell? Hogyan kell nem idegesnek lenni? Próbáltam én arra gondolni, hogy most már éppen tök mindegy, itt vagyok, most már lefutom valahogy, de egy mondat köré koncentrálódott a tudatom: nem fog menni, hogy fog menni, sehogy se fog menni.

Rajt. Elindultunk. Körülöttem az ufóművesek, 20 méter után nekimegyek egy oszlopnak. Készült róla videó, hagyjuk is talán.

A runkeeper hosszan nem találta magát, így a táv feléig azt tolta a fülembe, hogy nulla km-t tettem meg, nulla tempóval. Nem is az volt a baj, hogy a tempót nem mondta, bár én szeretem tudni azt is, hanem, hogy nem tudtam, mennyi van mögöttem és mennyi előttem, mennyire tartalékoljak, ilyesmi. Nem vagyok én olyan edzett, hogy lendületből megoldjak egy 15 km-es távot...

Az első 2-3 km-en kicsit fájt a lábam, de ez várható volt, nem melegítettem be, elmaradt a 2-2,5 km-es lassú kocogás, akart a fene még a 15 mellé még egy kis ráadást, különben sem volt megfelelő az idegállapotom ehhez. Gondoltam, hogy elmúlik, így is lett, megtaláltam a ritmust. Jó sokan lehagytak,  kinéztem magamnak először egy gyorsgyaloglót, hogy majd vele, na, ő az első km-en rám vert 20 métert, onnantól befoghatatlan volt a számomra, egyre távolodott. Utána leelőzött egy hasonló testalkatú, ám fiatalabb csaj, az elég rossz volt, de a legszebb akkor jött, amikor egy ikerpárt toló anyuka is lehagyott - ekkor hátranéztem, hoyg legalább már az utolsó vagyok??, de nem, még nagyon sokan jöttek.

Malcesine --> Torbole (lezárás lesz)

Én csak mentem a saját szédületes tempómban, gondoltam, hogy 10-ig csak kibírom, addig ki kell bírni, csak most lassabban haladjak, mint a múltkori versenyen, mert az még csak a táv 2/3-a, ugye, nyugalom, csigavér. Meg azt is gondoltam, hogy most már tök mindegy, végig kell menni, mert balról a tó van, jobbról meg a hegy, egyetlen út van, nincs más, mint megcsinálni, akkor meg akár megpróbálhatnám élvezni is. Elkezdtem nézelődni. Nagyjából ismerem a helyet, mert pár éve itt nyaraltunk, s párszor végigmentünk ezen a szakaszon is, mit mondjak, gyönyörű... a túlparton a Nap megsütötte a hegyeket, ragyogtak, nem voltam utolsó, tudtam haladni, szólt a zene a fülembe, a rk nem mért semmit - nagyon jó volt, szerettem. Még énekelgettem is, jó, ez bentről tűnt éneklésnek, kintről szavakkal dúsított zihálásnak, de a lényeg, hogy azt éreztem, megy ez nekem. Még.

Volt frissítés, erről a maratonisták tudnának inkább mesélni, én általában nem élek vele, pedig most akartam, komolyan rákészültem, hogy iszom és talán valami banánt is elnyammogok, de rá sem bírtam nézni semmire. A vizesflakont a kezembe nyomták, kortyoltam belőle és mint valami fertőtlenítő oldatot, megforgattam a számban és ... kiköptem. Viszont nem ment pocsékba a többi, mert magamra locsoltam. Mind a fél litert. Így frissítek én. És mindezt mindkét frissítőponton.

mindjárt rajtolunk!

10 km után (egy alagúton is átfutottunk, s nagyjából be tudtam lőni, merre járunk) éreztem, hogy hopsz, az erőmnek annyi, itt a vége, ennyire vagyok kapacitálva, most kéne abbahagyni*. Körülöttem sokan sétáltak (ekkor már rég visszaelőztem a korábbiakat, sőt, másokat is - az elég jó érzés -, kivéve a gyaloglót, annak motor lehetett a lábában), de olyan is volt, hogy két futó megkért egy harmadikat, hogy fényképezze le őket az úton. Esküszöm. Az pedig meg is tette. Szerencséjük, hoyg nem engem kértek, elég morcos voltam addigra.

Ezen még valahogy átvergődtem, de a 12-13. km körül már nagyon éreztem a folyadékhiányt (mindennek a hiányát...), ráadásul akkor voltunk az alagút végén, ahol majdnem rókáztam egyet - nem tudom, miért. Sötét volt, nem volt rajtam szemüveg, csattogott  a talpunk, felkavarodott a gyomrom, az nem esett jól.

De nem álltam meg, jött a vicsorgós rész. Ez az utolsó 2 km nekem emberfeletti volt, nem túlzok, kegyetlen nehéz szakasz volt, volt némi WTF és hogy a Főnökre soha többet nem hallgatok,  csak éljem túl valahogy és ne - álljak - meg. Nem - sétálunk - bele. Akkor tudtam csak magamban röhögni, amikor az első maratoni befutó megelőzött (valami 2,25-ös idővel ért be később), volt egy felvezető motor, az ment elől, ő meg nálam jóval kevésbé elkínzott fizimiskával, s jóval ruganyosabb léptekkel követte, az út szélén álló tömeg őrjöngött, nézett utána, én meg a farvizén, senkitől nem zavartatván, senkinek fel nem tűnve futottam utána. Utána a frászt ... mögötte.

ide kellett befutnom. tudom, ne panaszkodjak

Valahogy beértem, de az az utolsó 2 km, az nekem iszonyú volt. Nagyon kellett keresgélnem az erőt minden lépéshez, fájtak a combjaim, nem mentek a lépések, úgy éreztem, nem kerül közelebb a cél egy centivel sem, egy helyben toporgok és baromira fáj, de mindenem. Szédültem és alig álltam a lábamon. Jó lenne azt írni, hogy megszépült az utolsó 2 km is, de minek mondjam, ha nem így volt és el lehet hinni, hogy nem így volt.  Úgy tudnám leírni ezt az utolsó részt, hogy képzeljünk el egy 1500 darabos puzzle-t, ennek az időre való összerakása jelentett egy-egy lépést, de a különböző darabkák a testem más és más pontjain voltak, minden lépésnél keresgéltem őket, majd kezdtem elölről.

A legszebb az egészben az volt, hoyg Zoltán elémjött és videózott. Én szenvedek és fújtatok és már a millimétereket is számolom, szédeleg a fejem (frissíts, fiam), inkább a szívem visz, semmint a lábam, ő meg oldalról, a bicajon kényelmesen tekerve felveszi mindezt... itt történt meg, hoyg állítólag elküldtem a p-be. Na jó, nem állítólag, mert ugye, a videón ott van. Utána mondtam, hoyg adott szituációban elhangzott mondatokért felelősségre nem lehet vonni --- de azért ezt soha többet ne csinálja.

 természetesen nem futás közben fényképeztem, hanem előző nap autóval felmértem a távolságot. még úgy is soknak tűnt

 

Mindenesetre egyszercsak beértem. Azonnal ittam pár pohár vizet és később megettem két gerezd almát, rendes ennivalót csak este tudtam enni, addig nem kívánt a  gyomrom semmit. Csak folyadékot...

Összességében? Összességében két dolgot tudok mondani: megharcoltam a harcomat, nem adtam fel, nem sétáltam bele, amikor már nagyon nehéz volt, akkor is futottam kocogtam, meg vicsorogtam és amikor még volt valami a tudatomban, akkor még káromkodtam is, amikor meg már nem, akkor minden erőt a lábaimba küldtem, szóval, jó, rendben van. A táv 15,6 km volt, 7,30-as tempóval abszolváltam, ez nekem igen jó, nem gondoltam volna, örülök.
Másrészt pedig újra rá kellett jönnöm, hogy le kell fogyni, le kell adni még ezt a 15 kilót, nem lehet így rendesen futni, aki nem hiszi, kapjon egy cementeszsákot a nyakába és próbáljon meg vele futni. Végigmentem, de az erőnlétem még nem az igazi, valljuk be, rengeteget kell fejlődni, nem baj, jön a tél, már csak egy verseny van, utána elcsendesedünk és alapozunk, alig várom. A stresszfaktort csökkenteni kell, a tököm hócipőm tele van magammal, elegem van, hogy éjszakákat nem alszom verseny előtt, biztos vagyok benne, hogy egy csomó energiát kivesz belőlem ez is, tiszta pazarlás, ráadásul nyilván mindenki baromira unja már. Mondjuk, én elzokogok egy utcasarkon magamban.

Még az is bennem van, hogy egy év alatt igenis fejlődtem, a Főnök rengeteget hozott rajtam, többet bírok, jobban bírom, jó, hát, messze még a cél, de 15 km!, azért az nekem sok(k), már szinte hosszútáv, amikor 16 hónapja a 75 méteremet kocorásztam, eszembe nem jutott, hogy én majd a Garda-tó partján futok egy ilyen 15-öset.
Márpedig.

Arra pedig, hogy Ufóművesek 5,20-as tempóval tolták le a 15 km-t, nem gondolok, jó? :)

folyt. köv.

* elfutni, elrohanni

annyira mar meg, amennyire akarom *

(short version: lefutottam PB-vel! long version: lásd lentebb)

Minden fejben dől el. 

El is döntöttem, hogy ez nekem nem fog menni. Nem tudom lefutni a 10,5 km-t, nem tudok felfutni a Bazilikához, hiába lesz ez az éves célversenyem, hiába határoztuk meg, hogy 7,30-as idővel menni fog, tuti, hogy nem. És nem.

Teljesen szétcsúsztam fejben az utolsó hétre, én aztán tudok pánikolni rendesen, volt ezen a felületen már néhány kétségbeesett poszt, de ez a verseny mindent vitt. Már hetekkel hamarabb eldöntöttem, hogy én ezt inkább mégsem, a Bazilika, a 10,5 km és én nem kerülünk egy platformra idén. Álmodtam róla, meg nem aludtam, meg nem ettem, meg nem ittam, meg 625-ször jártam be fejben a terepet, meg közben kétszer lefutottam a távot is, de nem bírt kizökkenteni semmi ebből a negatív spirálból, hogy ez nekem nem megy, hagyjuk - szóval, igazán mindent, de mindet megtettem, hoyg fejben ne legyek rendben, el is dőlt, hogy a Paradicsom meghódítása kicsit még várat magára.

A Főnök azt mondta, hogy benne van a lábamban, felkészültem, no para, a barátaim azt mondták, hoyg egész évben erre készültem, a férjem azt mondta, hogy max. sétálok párszor - én meg hallottam, hogy mit mondanak, értettem is, de nem bírt továbbjutni a fülemen, igaz, az közös érdemük, hoyg mégis beneveztem. Nem előre, dehogyis, a helyszínen. Könnyezve. Kínos nekem erről beszélni, na. Csak ezért említem, hoyg érezhető legyen, fejben milyen összeszedett voltam, eklatáns példa.

Sok jóbarátom, ismerősöm, futótársam, egyesületi tagtársam volt jelen és baromi sokan biztattak és drukkoltak nekem, ezt még ma sem tudom feldolgozni. Eljött négy barátom, ketten félmaratont futottak (Zoli, Zsolti), a másik kettő szurkolni jött miattunk (Rita, Kriszta), több mindent megéltünk már együtt, jót is, rosszat is, nagyon sok erőt adott, hogy ott voltak... Ott voltak a nagyon jó futópajtikáim, Nitro, Timi, Szilvi, Marcsi, másikSzilvi. Egyre nehezebbé válik a felsorolás, sokan ismernek, sokakat ismerek. Ott volt a Főnök, megszorította a vállam, de ott voltak a Futóműves társaim (nehezebb felsorolni, az élen azért vannak páran, Ági, Mónika, Erika, Andi, Évi), szervezkedtek veszettül, de volt idejük lelket önteni belém még a rajt előtt is.

Zoltánt elküldtem bringázni, megbeszéltük, hoyg  8 percesekkel fogom csak futni az egészet, mikorra érjen vissza Dobogókőről. Lehet, hoyg nem hitt nekem, mert ott volt a befutónál.

A lényeg az, hogy nem tudtam jól bemelegíteni, legalábbis nem annyit, mint szoktam, 150-szer mentem el pisilni, 125-ször gondoltam, hogy ezt most hogy...? Mindegy is, egyszercsak elrajtoltunk, mentem a tömeggel, bekapcsoltam a zenét, elindítottam a runkeeper-t, nem rohantam, mert tudtam, hoyg nekem az első 5 km meghalás, majd jön a váltás. Na most ehhez képest az első km tempója 6,45 lett, nem éreztem, hogy én ily gyorsan haladok, csak azt láttam, hogy oké, elfoglaltam a szokásos pozícióm, halálutolsó vagyok, 500 méternél már a bringás kísérő volt csak mögöttem, az előttem futó fenekét már csak apró pöttyként érzékeltem a távolban, király, most már a helyemen vagyok, már csak futni kell. Tényleg így volt. Nekem soha nem kell tülekednem, hogy legyen helyem, körülöttem légüres tér van, én mehetek a saját tempómban, de azért ezen röhögök, hogy banyek, 6,45! és már senki nincs körülöttem, hát hol nevelkedtek ezek az emberek?

Volt egy tök jó térkép, hogy mégis merre futunk, ezt én itthon memorizáltam, tartottam az eltévedéstől, volt már rá precedens, nem is egy, ugyebár. Esélyem sem volt erre, önkéntes diákok álltak minden lehetséges kanyarnál, integettek, mutatták az utat és biztattak, mondom, utolsó helyen voltam ekkor még :)

Azt tudtam, hogy a környezet nagyon szép lesz, azt viszont, hoyg tudom-e élvezni ezt, azt nem tudtam, úgy sejtettem, hogy neeem. Nem állítom az ellenkezőjét, de azt igen, hoyg voltak szakaszok, amelyek a felszínnél továbbjutottak, ilyen volt a szigeten futás és ilyen volt a Bazilikához felfutás.  A szigeten gesztenyefák alatt futottunk, félárnyékban, mellettünk a Duna, gyönyörű a túlpart, a Kis-Duna sétány a hatalmas platánokkal, el tudtam magam képzelni ott egy hétközbeni, csendes, magányos futáson, jó lenne megszervezni.

Nagyjából 2,5 km volt ekkor, jött a kis híd, ott állt Rita és Kriszta és Ingi a kisfiával, nem tudtam, hoyg ideérnek vagy hogy idejönnek, meglepetés volt, éppen a Bazilika meghódítása előtt jártam, annyira jó volt hallani őket! Szemüveg nem volt rajtam, sokat belőlük nem láttam, de tudtam, hoyg Ingi kisfia ebben a pólóban várt:

A Bazilikát pedig megfutottam, meg én. Azt nem állíthatom, hoyg veszedelmes tempóval, ez majd látható lesz a km-eken, de nem álltam meg és nem sétáltam, lihegve, zihálva, de felvonszoltam magam. Az volt a trükk, hogy mindig csak pár métert néztem előre, hoyg azt még megcsinálom, jó, még a következő pár métert is és hopsz, fent voltam. Élőben azért nem volt ilyen egyszerű. Fent volt frissítőpont, egy pohár vizet magamra öntöttem, nálam ennyi a frissítés és ilyen. Így frissítek én.

Lefelé óvatosan mentem, egyrészt itt pihentem, másrészt vacak volt az út, az még csak hagyján, hogy macskaköves, de hiányos, szemüveg meg nem volt rajtam, óvatoskodtam. Lent még kifutottunk a bringásúton 1,5- 2 km-t, majd vissza és már ott is voltam megint a hídnál, Rita beordított valami olyasmit, hogy kurvajól futok, ezt utólag megkérdeztem, hoyg tényleg jól hallottam-e. Igen.

Innentől már a sziget volt, s menetközben lehagytam két futót, én! lehagytam! két! futót!, félelmetes a fejlődésem. Eljött az idő, amikor nemcsak én nézem mások fenekét.
A szigeten történt meg az, hogy Kiss Tibi a fülembe énekelte, hogy "annyira mar meg, amennyire akarom" és ha nem is hosszan (elvégre éppen küzdésben voltam, ne felejtsük el), de eszembe jutott Murakami Haruki sokat idézett mondata, mely rímel a Quimby szövegére: "A fájdalom szükségszerű, ám szenvedni nem kötelező." * , melyet így folytat: "Ha például futás közben úgy érezzük, hogy "jaj, ez nagyon kemény, nem bírom tovább", abból a "nagyon kemény"  elkerülhetetlen tény, de a "bírom vagy nem bírom" rész mindenképpen magának a futónak a döntésére van bízva."

Ezt én még soha nem éltem át, nem is értettem,  hogy hoyg van ez, de most átéltem, s szerintem innentől joggal használhatom, akár élesben is. Mert azért már fájt, valljuk be, éreztem a lábaimban a távot és a tempót is, viszont szenvedésről nem beszélhetek. Pontosan tudom, milyen futás közben szenvedni (eh), ez nem az volt.
Mire ezt végigfuttattam magam, elértem az aszfaltot, onnan pedig már csak 1 km volt hátra. Jólesett az aszfalthoz szokott lábaimnak a sima út, ezen majd télen jó lenne dolgozni, úgy értem, terepfutás.

Az utolsó előtti kanyarnál dobosok adták a ritmust, baromi jó volt, úgy éreztem, nem létezik, hogy ne fussak be, majd a téren várt a Főnök és Ági és Erika és igazából fogalmam sincs, hogy még ki, mert én aztán nem láttam őket, annyit láttam, hogy amikor ráfordultam a térre, akkor Gábor a magasba emelte a kezét és ez meg annyira jólesett, hallottam, hoyg nagyon tapsolnak és örülnek, de azért szerettem volna, ha tisztán látják ezt a dolgot és nem terveznek előre túl sokat, így két levegő között odakiabáltam Gábornak, hogy fú, ezt soha többet, majd megtettem még a térkört és végre befutottam a célba. Aztamindenit.

Kaptam ölelést és érmet is. Sokat. Úgy értem, sok ölelést ;)
 

Egyébként pedig 7,14-es átlagtempót mentem.

Életképek:

a férjem nagyon tekert, hogy visszaérjen a befutómra. természetesen őt sem láttam. szemüveget a bírónak futónak!

én akaszthattam Kriszta férjének nyakába az érmet. Zsolti az fm közben képes volt megállni és kérdezgetni, hoyg hogy vagyok, jól vagyok, minden rendben van-e. majdnem mondtam neki, hogy ember, te félmarcsit futsz, menjél..! csak ennyit nem jött ki egy szuszra

Zolinak is. mit tegyek, belejöttem ;)

eszik, iszik, jólmulat. úgy is mondhatnám, hogy  vizet prédikál és sört iszik.

Ennyit arról, hogy mindig  minden fejben dől el.


* egyébként buddhista közmondás

negyedmaraton

Mert ezt ma így kell mondani, negyedmaraton, végülis jogos, egyszerűbb kimondani, mint a 10,5 km-t, hát legyen, lépést tartok a trendekkel. Ha már a futókkal nem, ugye.

Tehát éves célverseny. Vasárnap lesz, igen, rinyabanya vagyok, meg hisztis, meg mondtak már mindenfélét, és el lehet hinni, hogy én is bővítem a repertoárt, nem kímélem magam.

Vacakul alszom egy ideje miatta, álmodom marhaságokat a Bazilikáról, nem konkrétan azt, hogy oda fel kell futni (pedig), hanem megfoghatatlan dolgokat, de stabil szereplő az álmaimban, újabban rohadt Bazilika  néven fut nálam, a verseny után a jelző lekopik. A másik opció, hogy stabilizálódik.

Tartok a távtól is, a 10,5 olyan misztikus, meg olyan sok is, nem nagyon értem, hoyg kerülök én egy mondatba ezzel a távval, legfeljebb önkéntesként, nem? Hogy én ennyit fussak, az mission impossible. Értem én és emlékszem is, hogy valamikor februárban ezt jól kitaláltuk, legyen az az éves cél, hoyg ősszel 7,30-as tempóval futok 10 km-t - állati jól hangzott, egy meleg szobában, vidáman, könnyen eldöntődött a dolog, hogy egyszer, majd, valamikor, egy messzi- messzi galaxisban én majd ilyet, könnyű volt beszélni róla, hát legyen.

Persze, futottam kétszer is 10 km-t, a Suhanjos 20-at nem sorolom ide, az valami módosult tudatállapotban történhetett, éjszaka is volt, tán igaz sem volt, na, de azon kívül is futottam kétszer 10 km-t egy héten belül, két teljesen más érzés volt. Az elsőnél nekiduráltam magam és egyben lefutottam, lett egy tök jó eredményem és még élveztem is, de lehet, hoyg szimplán arról volt szó, hogy sietnem kellett egy buszhoz. Mindenesetre aznap úgy éreztem, ide nekem az oroszlánt is, de a negyedmaratont minimum.

Aztán tegnap megint hosszabbat kellett futnom és őszintén, rendesen bemelegítettem, 2,17 m kocogás, éreztem is, hoyg oké, már minden mozog, nem nyöszörög semmi, már a katlanomban vagyok, indulhatok. Aztán 2 km-nél meg kellett állnom, nézelődtem 1-2 percig, miközben azon töprengtem, most hazasétáljak vagy próbáljam folytatni? Nem esett jól, s akkor még finoman fogalmaztam. 

Végül összeszedtem magam, folytattam és komolyan, az milyen módi, hogy 5 km-ig meg kell halni, húzódik, fáj, nem esik jól, nincs kedvem, de jó, oké, csinálom - majd az 5 km letelte után, mintegy varázsütésre megjön a kedvem, a tempóm és elkezdem élvezni az egészet? Ebből rendszert azért ne csináljunk.

Ráadásul papírom van róla, hoyg tényleg így történt, itt vannak a km-ek, határozott választóvonal húzódik az 5-6. km között. Az első 5 km szinte 8 percesekkel ment, de úgy, hogy azt éreztem, én most itt mindent beleadok, száguldoznom illene, ehhez képest a gps alig bírja érzékelni az elmozdulásom. És ne essek kétségbe, megy az nekem, aha.

A 6. km-től minden könnyebb, minden gyorsabb, onnantól már csak az a gond, hogy irtóra kell szedni a lábaimat, hoyg behozzam valahogy az elején elvesztegetett időt, nem lehetne azonos tempóban futni? Mondjuk, éppen 7,30-cal? Esetleg? Mi a frásznak elvesztegetni 5 km-t (5000 méter!)...

Na és a legszebb, hogy ebben nincs ám Bazilika, ez sík terep, az egyetlen kiemelt kategóriás rész a vasárnapi versenyes terep bokájának tizedéig érhet fel, szóval, ez az eredmény sem mérvadó. 

Jó, hát elengedtem a 7,30-as időt. Meg néhányszor már elengedtem a versenyt is, meggyőztem magam, hogy minek egy stresszforrás, nem dől össze a világ, ha mégsem megyek, különben is, lesz októberben is 10 km-es táv, ráadásul Bazilikamentes övezetben, jobb lesz az nekem, de (eddigre már felhúztam magam) különben is, ki az, aki megmondja, hová kell mennem és hová nem, csak én, majd én eldöntöm - és hát igen, negatív spirálba kerültem.
Még most (kedd) sem tudom, mi lesz vasárnap, mindenesetre futócuccban megyek, s vagy szurkolok vagy futok, az aznapra adagolt önbizalmam alapján döntöm el, nekivágok-e a távnak. Értem én, hogy kihívás, hogy meg kell próbálni, hogy bele lehet sétálni, hogy nem szakad le az ég, hogy másnap is felkel a Nap, hogy másnap is kapok reggeli kávét, hogy szeretni fognak a barátaim, sőt, azt is értem, amit én mondogatok magamnak, hogy nagyobb kudarc, ha meg sem próbálom, mintha nem sikerül, de azért nem szeretnék még egy Panorámafutást, valljuk be. Ja, arról még nem is írtam. Na, nem baj, ebből az egy mondatból is érezhető, hogy mennyire volt vállalható.

Bár, ha belegondolok, ma még azt is elfogadnám, hehe.

éjfélkor indul útjára a gyönyör*

Én már olyannyira arcoskodom, hogy párosban indultunk a Suhanj-on, mit nekünk 6 óra, ketten* lenyomjuk, de le ám.

Igazából egyszerűen annyi történt, hogy úgy gondoltuk, próbáljuk ki magunkat, nem vérre megy,  jó a hangulat, megállhatunk, pihenhetünk, belesétálhatunk, mindehhez még éjszaka is van, miért is ne.  Én például csak egy picit izgultam, hol van ez a többi versenyhez képest. Meg ahhoz képest, hoyg Zoli, a futópárom bokaproblémával, én pedig erőnléti kétségekkel küzdök.

Nem szeretném onnan kezdeni, hogy kimentünk, megérkeztünk, és akkor azt mondta az XY...   -  az előzményekkel kapcsolatban a legfontosabb, hogy a tényleges indulás előtt, valamikor este 9 körül még ittunk egy jó kávét, na, ebben lehetett a cucc, amitől aztán egész éjszaka futottunk. A legfontosabb pedig az, hoyg barátokkal voltam.

A Suhanj ugye úgy zajlik, hogy éjfélkor indul útjára a gyönyör*, reggel 6-ig tart, s a két időpont között kell / lehet / szabad / illik futni. 1,5 órás etapokra osztottuk fel a 6 órát, úgy képzeltük, hogy 4 x 1,5 óra az úgy éppen elég, egyeseknek (kettőnk közül és ne mondjam, melyikünknek) még sok is. A Főnök 15- 20 km-t képzelt el nekem, én meg ilyenkor szeretek a felső határhoz közelíteni, reménykedtem a 20-ban. Naponta többször számoltam át, hogy akkor az úgy van, ugye, hogy

1,5 óra az 90 perc (barátok között is)
ha 10 km-t futok le a 90 perc alatt,
akkor az azt jelenti, hogy 9 percesekkel megyek, ugye?
azt meg csak meg tudom oldani, még ha az első 2 km bemelegítés lesz, akkor is, nem?

Végül az egész borult, de most a jobbik irányba. Én nem akartam kezdeni, nem bírom én a hype-polást sem, meg hogy egyszerre a nyakamban liheg az a sok ember - Zoli meg rezignáltan mindent elbír, sok vitapont  nem volt, ő volt a kezdőember.

Kellett volna írnom, hogy hol is van mindez? Szigetmonostor - Horány, a töltésen kialakított pályán. Nekem ez azért is jó volt, s gondolom, ez megnyugtatólag hatott rám, hogy mivel szinte körpályán voltunk, mindig voltak előttem, utánam, nem stresszelt, hogy megint a végén vagyok, megint mindenki lehagy, megint az utolsók között érek be, megint marha nagy szünet van az előttem lévő és köztem - senki nem tudta, hogy hol tartok, csak azt látták, hogy folyamatosan futok, szeretem, na.

 szerintem én már jobban nézek ki, az nem létezik, hogy ilyen vagyok :) Zoli viszont pont ilyen

Zoli megfutotta az első 1,5 órát, váltottam. Előtte ettem egy fél energiaszeletet, de nem bírtam megenni, nem kívántam, inni meg hát egyébként sem szoktam, ezen azért jó lenne változtatni. A lényeg, hogy elkezdtem szépen futni. A terv az volt, hogy 8 perceseket lenne jó futni, nem elfutni az elejét, így csak kibírom ezt a tempót végig a 10 km-en, okosan, ügyesen, fejben is ott kell lenni. Tudtam, hoyg nem vagyok gyors, hogy nem vagyok erős, hogy mikor kezdek fáradni, ezekre próbáltam felkészülni.
Bemelegítésre nem volt alkalmam, végig a pálya mellett drukkoltunk, így még az is benne volt a pakliban, hoyg az első 2 km harmatgyenge lesz, felváltva kocogok és sétálok, ahogy itthon szoktam bemelegíteni, de nem így történt, az első 2 km is 8 percessel ment.
14 km-ig semmit sem éreztem, nem fájt semmim, nem lihegtem, nem ziháltam (jobban, mint szoktam), nem volt lábgörcsöm, semmi sem nem, egyszerűen haladtam a 8 percesekkel. Zoli akkor már kérdezgette a váltóponton, hogy mi van, megyek-e még, váltson-e még, állati jófej volt, ott állt, mikor odaértem, futott velem kicsit, s kérdezgetett, hogy minden ok. Mindig megegyeztünk, hogy ez a kör még lemegy, utána megint találkozunk, megint ott várt, megint megbeszéljük.

14 km után úgy éreztem, hogy esetleg menne még az a 6 km, akkor már meglenne egyben a 20 és nem kellene visszajönnöm, ami nem lenne rossz, mert sejtettem, ha egyszer leállok, fájni fog minden, még talán a bal kezem kisujja is. 16 km körül volt egy holtpont, nem tudom megmondani, hoyg mit éreztem, talán fájt, talán elég volt, talán akármi, de átléptem rajta - ez elég jó érzés, azt kell mondjam, ezek szerint át tudok lépni rajta, jó lesz erre emlékeznem majd a későbbiekben is. A tempót továbbra is tartottam, a holtponton  átléptem, és már csak 2 kör, azaz 4 km volt vissza, ezt már akárhogy is.

Az utolsó kör (utolsó 2 km) volt a nehéz, de arra gondoltam, hogy hopsz, ezt még letudom és vége, viszont az utolsó km már tényleg vacak volt, nem szépítem, vicsorogtam is talán. Nagyon mélyre kellett akkor már nyúlnom az erőért. Itt az éltetett, hogy mindjárt vége. Ez nem baj szerintem, ha minden verseny utolsó 1- 2 km-én ez bekövetkezik (és csak ott), és tudok mélyre ásni, s talán  még ott ezt - azt, az sem érdekel, ha vicsorgok, csak mondjuk, ne a közepétől érezzem ezt. A végén már lehet.

Zolinak volt az az ötlete, hogy ha szeretném, ő lefut még velem 1 km-t , s akkor megvan a félmaratoni táv, de egyrészt nem éreztem, hogy menne még 1 km, lehet, hoyg ment volna, nem tudom, jólesni biztosan nem esett volna jól, de az is igaz, hoyg egy fm-nek nem feltétlenül kell, hogy jólessen,
másrészt viszont minek, nem volt tervben, nem vágyom még rá, nem vagyok én még azon a szinten, nem kell. Viszont Zoli felajánlása fm-érmes volt!

Hát, amikor megálltam, le kellett rólam cibálni a rajtszámot (gumi a derekamon), nem igazán esett jól  felemelni a lábam, hogy kibújjak belőle, és még le is kellett mennem a töltésről a takaróig. Eh. Ott éreztem meg a 20 km-t. Elkezdtem fázni (hajnal volt már), jöttek a barátok, ismerősök, kérdezgettek, gratuláltak, beszélgettünk, ekkor végre már ittam is, átcseréltem a ruhám (a bugyim is vizes volt, hehe, nagy tapasztalat, hoyg váltóruhának alsóneműt is), aztán mikor magam maradtak, akkor próbáltam rendezni a gondolataimat, de nem nagyon sikerült. Ezerfelé futottak.

A legnehezebb a frissítés témaköre, nekem ez nem megy. Nem ment a Velencei- tavi túratriatlonon sem, és nem ment itt sem, pedig itt már akartam. A 20 km alatt 1 dl vizet talán, ha ittam, pedig kegyetlen párás volt az idő. Hanga a frissítőpontnál állandóan mondta, hoyg igyál, Zazi, igyál, tessék inni   - de még plakátot is kaptam, hogy igyak, de valahogy ez ne megy nekem. Még. Remélem.
Akartam inni, ugyan szomjas nem voltam, de tudom, hogy kell, jó, elvettem a poharat, végül magamra öntöttem. Külső pótlás volt.

jobb felső sarok

Összességében 45 km-t hoztunk össze a sajgó bokával és az erőnléti kétségekkel, elégedettek lehetünk. Vagyok is. Futottam 20 km-t megállás nélkül, belesétálás nélkül, stabil tempóval, szerintem nagyon okosan.

Másnap nem esett jól lábra állnom, mintha görögdinnye lett volna a combjaim között, a bal térdem is vacakolt, de még talán a hátamban is izomláz volt, ember, maga normális?
Óh, igen, most kezdek. :)

* film 

** na jó, de a futótársam  Ironman-aspiráns, ugye ;)

ezt egy életen át kell játszani *

Életem első túratriatlonján az elért helyezésem száma azonos az éveim számával - feltételezem, utóbbinak köszönhető, hogy ezen a mondatszerkesztésen hosszan gondolkodnom kellett.

De azért gyorsan hozzáteszem (Hiúság vására), hogy mögöttem majdnem ugyanennyien, szóval, a középmezőnyben végeztem.

és ez egyetlen napra szól..

Először is elaludtunk reggel, amit szerintem még tán soha, de legalább kiderült, hogy az  előkészületekre számított egy óra szükség esetén felezhető is, jó tudni. Nem részletezem, leértünk, megtaláltuk egymást a többiekkel (korábban említett jóbarátok), kaptunk karszalagot, betettük a depóba a bringákat, meg ilyesmi és elindultunk úszni. A rajt 9-től folyamatosan ment, tehát nem sípszóra ugrottunk a tóba, inkább azt mondanám, hogy kényelmesen beleereszkedtünk. Nekem voltak aggodalmaim az úszással, nyílt vízben strandolni példaértékűen tudok, de az úszás nekem a medencéhez kötődik, ott rendesen, víz alatt, ahogy kell. Arra gondoltam, hogy azt az 500 métert 50 perc alatt csak leúszom, nem?  Esetleg 40?  Végül 16 perc lett, de úgy, hoyg lesétáltam.

ne hagyja magát senki megtéveszteni, nem tóúszáson voltunk

Nem lehetett komolyan venni a derékig érő vizet, úszik a fene, még jó, hogy a hasam nem ért le a földre, de azért hoyg megadjam a módját, amikor már mellkasig ért, akkor úsztam és még így is tartottam a lépést az úszókkal. (16 perc)

Viszont rájöttem, hogy  egyrészt csiszolni kell a mellúszásom technikáján (már amikor éppen úszom, ugye), másrészt pedig meg kell tanulnom a gyorsúszást, mert ez most így vicceske volt, de nem lesz mindig így.

hűséges olvasóknak: Vénuszok kiemelkedése a habokból

(az úszószemüvegnek kizárólag díszítő értéke volt)

Kimásztunk a vízből, rögtön megettük a kapott csokit, eldumálgattunk, aztán elindultunk az első bringára (itt olvasták le a rajtidőt), innentől már komolyabb volt a téma. Először is tűzött a Nap, én szépen leégtem megbarnultam, másrészt pedig nekem sok volt a kanyar, én az egyes utakat szeretem, a hosszú, nyílegyenes szakaszokat, meglepett, hogy egy jó darabig a strand szélén haladtunk, de így legalább hallhattam, amikor a büfé előtt ülő férfiak egyike azt mondta a többieknek, hogy na, ezek sem 100 %-ok. Ettől halálbüszke lettem. Ilyet mondtak rám, végre megértem, király.

Volt valami kis emelkedő, de semmi komoly, 13, 50 km-t mért a runkeeper, majd depó. Itt történt meg az, hogy picit már bántam, hogy kiraktam az egyébként tudatosan bekészített, vadonatúj, 1 literes kulacsomat, mondván, hogy úgyis lesz frissítés, ezt a későbbiekben még párszor megbántam, így tanulok én. Ittam vizet, sőt, egy palackba töltöttem is belőle, meg szórtam bele némi isoport (ez mentett meg), megvártuk a többieket, és elindultunk a túrára. 

az én bringám a bal szélső. aha, az , amelyik nem látszik

Eleinte bandukoltunk felfelé a tűző napon, az finom volt, égett a képemen a bőr rendesen, de legalább a sapkám és a napszemüvegem nálam volt, néha azért gondolkodom is. Beértünk az erdőbe, onnantól árnyék volt, érezhetően csökkent a hőmérséklet, ahogy haladtunk egyre beljebb az erdőbe. Időnként belekocogtunk, de ez itt még nem volt jelentős. Az elválás az Ingó-köveknél következett be, addigra három főre apadt csapatunk is szétszakadt. Valahogy feltoltam a testem a kövekhez (és még azon is túl*), de volt, hogy félre kellett állnom, s elengednem az alacsonyabb pulzusszámmal haladókat, én speciel eszelősen lihegtem. Kicsit vártam, hátha felbukkannak a többiek, végül elindultam egyedül, remélve, hoyg nem tévedek el. És nem. Az később következett be.

a képen néhány futót rejtettem el

Valahol a pákozdi fennsíkon, talán a 4. km körül elfogott az eufória, ezt nem tudom másképp mondani, itt lőttem egyetlen fényképet, fantasztikus volt, nehéz átadni. Valami olyasmi volt benne, hogy tessék, itt vagyok, megyek, haladok az utamon (valós és átvitt értelemben is), bírom, csinálom, élvezem, hol voltam egy évvel ezelőtt és most képes vagyok arra, hogy megcsináljam ezt az egész hóbelevancot, valami mámor szállt rám, innentől a javát kocogtam. Ezért az érzésért én sok mindenre hajlandó leszek mostantól.

Mindez azért is érdekes, mert előtte nem sokkal elestem, talán megcsúszott a lábam a murvás részen, mindenesetre megbotlottam,  előre estem, de még nem estem el, hanem botladoztam 1-2 lépést és átfutott a fejemen a gondolat, hogy húh, majdnem elestem, de jó, hoyg nem!, na és akkor végigcsúsztam a murván. Mivel ugyanez a gondolat volt bennem a bringás esetnél is, legközelebb már résen leszek, s ha felbukkan az érzés, hogy mégsem, akkor már tudni fogom, hogy dehogynem, kisbarátom.

Ráestem a bal lábamra, ofkorsz, meg lett valami vérző seb a tenyeremen, de annyira vicces volt, mert felpattantam, megráztam a kezem és a lábam és futottam tovább. (6, 96 km)

A túra felénél gyakorlatilag elfogyott a víz, onnantól szárazon toltam a végéig, ez nekem komoly gond, a frissítést még gyakorolnom kell, elég szomjas voltam a túra végére, a depóban kívül - belül locsoltam a testem.

A második bringa már a triatlon végét jelentette, nem voltam fáradt, a meleg az kicsinált, a nem-ivás pláne, de semmi bajom nem volt, nem voltam hulla vagy ilyesmi, volt bennem erő, éreztem. Viszont eltévedtem. Ugyanúgy, ahogy az UB- n is, itt is egyetlen nyilat hagytam figyelmen kívül, így aztán számomra is meglepő módon berontottam a velencei strandolók közé, ott tekertem a napozók között, ma már vihogok ezen, de ott nem volt annyira vicces. Egyszer leszálltam a bicajról, hogy az nem létezik, hogy nekem és itt, de egy nő - látva a bizonytalanságom - szólt nekem, hoyg de, jó helyen mész, ott megy elől egy társad, hát mondom, oké, akkor ez van, ez az út, ilyen tréfás. A lószart volt ez az út. Mikor már a strandlabdákat kapkodták el előlem, és már túl voltam kétségbeesésen, meg néhány what the fuck-on, akkor végre találtam egy normális embert, aki elmondta, szerinte hol lehet az én utam. Visszakeveredtem és onnantól rátapadtam egy pasi fenekére, nem voltam hajlandó szem elől téveszteni, én több extra km-t bele nem teszek a bringába, nem érdekelt, milyen tempóval ment, csak vezessen. És beértünk.

(nem) kicsit leharcolt

A célbaérés csalódás volt számomra, volt ugyan egy szép, nagy, felfújható, szponzor nevével gazdagon dekorált célkapunak gondolt objektum, de neeeeem, nem ott kellett áthajtani, hanem egy, a kerítésen vágott kiskapun, még csak nem is a főbejáraton. Mintha egy cselédlépcsőn settenkedtem volna be és nekem még szerencsém volt, simán bejutottam, de volt, akinek meg kellett várnia, hogy az itt lévő pénztárhoz sorban állók elfogyjanak előle, eh. Ez feketepontot ért.

Összességében baromi jó volt. Én nagyon - nagyon élveztem,  a dehidratációval és az eltévedéssel együtt (mindkettőről én tehettem), élveztem, hogy küzdenem kell, nem adják simán, de bírom, csinálom, van erőm, nem az utolsókat rúgom és úgy csinálom meg, van még tartalékom.

Muszáj megtanulnom jobban úszni (erre itt nem volt szükség, de én azért ezt rögzítettem, a medencében leúszott 2 km-ek eltörpülnek a nyílt vizes mókához képest), kell még sokat bringázni, sokat futni és jövőre szeretnék eljutni Szálkára. Ráfekszem a dologra.

Még egy valami: arra jöttem rá, hogy ha KÖZBEN is élvezem az adott versenyt, miközben persze szenvedek, meg néha van WTF is, meg fáj, meg éget a Nap, meg akármi, mégis, ha élvezem az úton is, nemcsak utána  - az ér valamit. Akkor van jelentősége. Súlya.  

Ennek volt. 

 * Hevesi