mire már azt hittük, hogy végre megérkeztünk, jön egy újabb kanyar*

Józan beszámolóra nagyon senki ne számítson, elragadott a hév. És nem enged.

Lefutottam, le én. Ez a távirati stílus, akit csak ez érdekel, már lapozhat is, mert ami mögötte van, az azért terjedelmesebb. Egyszerre szeretnék írni a csapatról (az én csapatom!), a futásaimról, a hangulatról, az időjárásról, a páromról, mások futásáról, Siófokról, a Balatonról, a szurkolókról, ismerősökről, s ha lehet, minden egyes aspektus kerüljön bele minden egyes mondatba.

tanulékony vagyok, már előre nézek. nehéz is megtalálni

Hogy ideges voltam-e már pénteken, arra azt a zsánerképet tudom felmutatni, hogy pakolgattam a ruhákat a táskába és mutattam Zoltánnak, hoyg tessék, most akkor öt bugyit is berakok, mert emlékszem, hogy Gardán már teljes harci díszben voltam, mikor visszarohantam átcserélni az alsóneműm (mert ugyan tele volt már rajt előtt, de azért nem úúgy), mert úgy éreztem, elviselhetetlen érzés, szóval, erre most én felkészülök, minden szabás és minta és szín lesz nálam  -  és erre rezignáltan azt válaszolta, hogy ő megmondja őszintén, egyáltalán nem bánja, hoyg most nem jön velem. Képes volt ezt mondani.

Olyan ideges voltam egyébként, hoyg a szombat délelőtti futás előtt hánytam egyet, de vasárnap pl. már nem, s ebben, úgy érzem, a közegnek volt szerepe, értsd: a csapatom. Nem bírok betelni a szóval. Rajtam kívül senki sem volt ideges, én nem tudom, miből készültek az ő idegeik, s miből a lábaik, nem idegesek és baromira futnak, vélek némi párhuzamot felfedezni a kettő között, de én az egyikkel** is beérném. Amikor már nagyon rettentően éreztem magam, akkor mindig kimentem bemelegíteni, ott elszorongtam szépen egymagamban.

Némiképp aggasztott a sok résztvevő, én szeretem, ha pár méteres sugarú körben senki nincs körülöttem, kicsit nagy az intimszférám átmérője, jó, tudom, minek megy az ilyen versenyre, viszont  a helyzetet azzal tudom oldani, hogy rögtön a mezőny végére kerülök. A legnagyobb félelmem egyébként nem az, hogy szar tempót futok, hanem, hogy le sem tudom futni. Hogy nem tudok megbirkózni a távval, kifog rajtam és bár tudom, hogy belesétálni ér, de én nem szeretnék, mert akkor nem tudok újra nekieredni és erősebb ellenfél a táv, simán legyűr. Ezen lehet változtatni? Vagy így maradok? Én leszek a darab statikus mellékszereplője?

a BSI kicsit megőrjített a rengeteg rajtszámával, meg azzal, hogy volt, amit külön kellett felvenni, zaklatott idegállapotban éppen erre vágytam. de Andi eljött velem :)

 

Szombat délelőtt volt az első 7035  méteres etap (hatodmaraton), én tényleg szedtem a lábam, de bennem volt az is, hogy délután még futni kell, szóval, ésszel, kispajtás, viszont PB-t mentem, én 7 perces tempó alatt a 7 km-t még soha. Nem mondom, hogy nem vártam a végét, jólesett letudni, volt némi megkönnyebbülés. Ért egy kis inzultus, ez ugye az az etap volt, amikor váltóban futottunk, s amikor ráfordultam a célhoz vezető egyenes szakaszra, a jobb oldalon futottam, de egy rendező rámordított, hogy a váltás bal oldalon van. Én hallottam, persze, hoyg hallottam, de még tök messze voltam, mentem tovább, megint ordított, akkor visszakiabáltam, hogy oké, hallom, erre utánam futott és csak meg nem rángatott, belekiabált az arcomba, hogy akkor meg miért nem megy balra? Itt azért még többszáz méterről beszéltünk, bőven volt időm és lehetőségem bemenni a váltózónába, azt hiszem, ez elég rosszulesett. Mindenesetre váltottunk. Ritával megöleltük egymást, aztán hajrá.

Kimentem az éppen nem futó ufóműveseimhez, akik kint álltak a Balaton partján és mindenkinek szurkoltak. Egészen pontosan úgy kell ezt mondanom, hoyg mindenkinek szurkoltunk. Elvégre én is ufóműves vagyok. Ím.

Abban biztos voltam, hogy mivel nekem alapesetben is sokat görcsöl a lábam (pedig szedek Mg-ot), meg hát az alapedzettségem sem a best ever, fájni fog mindenem délutánra, a másnapról meg ne is szóljunk, ugye, így némi pironkodással vallom be, hogy vettünk Mg ampullát és én bizony a délutáni és a vasárnapi futás előtt megittam egyet- egyet, nem is fájt  a lábam, bár nem tudom, ebben nem volt-e szerepe az Engizoli által belémdiktált (!) pálesznek. Így frissítek én. Soha nem iszom pálinkát, meg nagyjából semmit, és biztos úr, én tényleg nem akartam, de Zoli elég erőszakos volt, én meg gyenge, és a páromRita is ivott. Páleszbrigád.

Ettől viszont a hozott formámnál is erősebben izzadtam, már környezetszennyezési bírságot ér az ilyen, de lefutottam a délutáni 7 km-t is, méghozzá úgy, hogy egyszercsak azt vettem észre, hoyg már 4 km-nél járok. Tudatmódosítás vagy mifene, mert az egészen biztosan nem jöhetett belőlem, hoyg ez még jobban esett, mint a délelőtti futam.

Őszintén mondom, hoyg tántorogtam***, de diadalittasan. Még az az érzés is meglegyintett, hoyg talán le tudom futni a másnapi negyedmaratont is, sőt, este már odáig fajult a dolog, hogy beszélgettem másokkal, ne mondjam: jól éreztem magam,  ezt hozzák ki belőlem a futótársak, kit érdekel, hogy másnap futni kell, menni fog, miért ne menne, különben is, Judit meg váratlanul lefut egy félmarcsit, mert lesérült a társa és egyben letolja. Így kell ezt, hát na.

Na de reggel....  Engem speciel nem zavart, hogy esett az eső, mert kattogott az agyam a távon, hogy nem futottam 10 km-t két hete és (classic style) ezt le sem tudom futni, elvégre tegnap még a 7 is elég volt, különben pedig nyilvánvalóan fáradtabb voltam, ráadásul egész éjjel nyújtóztatni kellett a lábam, hogy ne görcsöljön és egyébként meg mitől ilyen fene nyugodt mindenki. Úgy értem, rajtam kívül.

 

Kimentem bemelegíteni, a parton (az eddigiekhez hasonlóan) összefutottam Petty Cicuk-kal, akit előző nap előbb szemüvegben, majd anélkül sem ismertem meg, pár mondatot mindig váltottunk, mondjuk, hoyg rituálé. A rajthoz beálláskor ideges voltam, be is soroltam magam az 5 perces tempót futókhoz, a körülöttem lévők alkatából vettem észre, hogy nem jó helyen vagyok,  elefánt a porcelánboltban. Megkerestem a halálzónát feketezónát, ott volt Mónika is, valamiért ez jólesett, pedig rajt előtt határozottan nem vagyok az a barátságos típus. Elindítottam a zeném, kérdezte is, hogy mi szól - az életben nincs már több móka, válaszoltam lakonikusan.

Nem gondolom, hoyg részleteznem kellene végig a 10,5 km-t, számomra a legfontosabb volt, hogy Mónikával együtt futottuk le, hol ő ment előttem 5 - 10  méterrel, hol én mentem előtte fogalmam sincs, mennyivel, én ettől egy picit tartottam, mert sosem tesz az nekem jót, ha másra figyelek, így aztán én csak mentem a saját tempómban, gondolom, ő is. Csak hát egy a tempónk. 

Rengetegen voltak az úton és nagyon sok ismerősöm kint volt, Koór Béci, Zsuzsi, DK-sok, az ufóművesek kijöttek és már a 3. km környékén is ott voltak, a befutónál pedig akkora őrjöngést csaptak, hogy  kicsit könnyeztem is.

Az első pár km nem esett annyira jól, nem volt gond, de (a bemelegítés ellenére) éreztem én az előző napi 14-et, viszont bíztam benne, hogy ez feloldódik, így is lett. A 8. km-nél elkezdtem kicsit vicsorogni, ott arra gondoltam, hogy mit jelent a maradék 2 km itthon (az 500 métert nem számoljuk, az nincs, ugye), hogy elfutok a szokásos útvonalamon a tábláig és vissza, nehogy már, hoyg ne tudjam megtenni. Érdekes, mert szokásom szerint (erre nem törekszem, ez így alakul) itt meghúztam picit****, az utolsókon mindig tudok még  rátenni egy (homokozó)lapátnyit, s lehetett még szufla is, mert ekkor elszáguldottak mellettünk az első félmaratoni távot futók (yep), s odakiabáltam Mónikának, hoyg ez nem a Deli Gergő volt? Igazából csak ellenőrizni akartam, neki van-e még szuflája. Volt.

Aztán meg befutottunk. És útnak indítottuk a váltótársunkat. És jól megöleltük egymást...

a futanet  szerint 6,59-es tempóm volt, tök mindegy, nekem ezt mérte a RK, korábban indítottam el. legalább 30 másodperccel, gondolom

Lefutottam. Érdekes, én azt hittem, ha a párom beér, akkor kapjuk meg egyszerre az érmet, de nekem már az én etapom után odaadták. Többször mondtam már idén, hogy várom az én érmem, az Ultrabalaton ritka szarul sikerült, ma már ki merem mondani, mert nem izgat, nem az én versenyem volt, hiába van érmem, nem érzem magaménak. A Panorámafutás szenvedőre sikeredett (az érzéseket tovább őrzöm magamban, mint a tempót). Az első, ahol azt éreztem, hogy az enyém, az az esztergomi 10,5-es volt, arra büszke tudok lenni. És erre most nagyon.... Nem spilázom ezt túl, majd lesz egy külön bejegyzés.

Az eső az én szakaszomon végig esett, a páromnál elállt, de engem egyáltalán nem zavart, őszintén mondom. Hideg nem volt, bár sokan futottak sapkában, kesztyűben, dzsekiben, mindenféle téli szerkóban, de ugye nekem van ez a belső hőháztartásom futás közben*****, a szigetelőrétegemről nem is szólva. Frissíteni  nem szoktam, azt most is kihagytam, s mivel jött fentről elég folyadék, most még magamra sem kellett önteni, a BSI velem olcsón megússza, cserében kiabálhat velem a rendező.

Rita befutójára már száraz ruhában mentem ki, a rajt közelében vártam és együtt futottunk be. Ready. 

Mit is mondjak még? Nem hittem el, hoyg meg tudom csinálni. 

Azt hiszem, az elég nagy áldás, hogy vannak, akik hisznek bennem. Hogy vannak, akik nem szűnnek meg bátorítani, pedig baromi unalmas lehet és még amikor azt mondják a paráimra, hogy bla-bla-bla, azzal is biztatnak. Hogy van, aki futtat engem :D. Hogy felkészít. Hogy idetolja az edzéstervet időről időre, amelyen én lesápadok, ő meg nevetgél. Hogy azt mondta a verseny végén, hogy elérhetem, amit akarok és határozzuk meg a jövő évi célt. Hogy olyan csapatom van, ahol az én eredményem is eredmény, ahol megölelnek és gratulálnak nekem. Előtte meg bátorítanak. Hogy kialakult egy tágabb kör, amelynek tagjai virtuálisan és élőben is drukkolnak és nyomon követnek. Hogy kiállnak az útra esőben és pacsiznak és kiabálják a nevem. Hogy van egy szűkebb futóbaráti köröm, akikkel átléptük a futótárs - barát határvonalat.

Hogy olyan férjem van, aki mindenben támogat. És palacsintát süt nekem. Nutellásat.

Nekem már csak futni kell, ugye?

*Quimby

** mármint nem egy lábbal

*** nem a pálesztől, ezt most hangsúlyozom

**** az érzés nyomon követhető  a tempón, tök érdekes

***** kizárólag futás közben

annyira mar meg, amennyire akarom *

(short version: lefutottam PB-vel! long version: lásd lentebb)

Minden fejben dől el. 

El is döntöttem, hogy ez nekem nem fog menni. Nem tudom lefutni a 10,5 km-t, nem tudok felfutni a Bazilikához, hiába lesz ez az éves célversenyem, hiába határoztuk meg, hogy 7,30-as idővel menni fog, tuti, hogy nem. És nem.

Teljesen szétcsúsztam fejben az utolsó hétre, én aztán tudok pánikolni rendesen, volt ezen a felületen már néhány kétségbeesett poszt, de ez a verseny mindent vitt. Már hetekkel hamarabb eldöntöttem, hogy én ezt inkább mégsem, a Bazilika, a 10,5 km és én nem kerülünk egy platformra idén. Álmodtam róla, meg nem aludtam, meg nem ettem, meg nem ittam, meg 625-ször jártam be fejben a terepet, meg közben kétszer lefutottam a távot is, de nem bírt kizökkenteni semmi ebből a negatív spirálból, hogy ez nekem nem megy, hagyjuk - szóval, igazán mindent, de mindet megtettem, hoyg fejben ne legyek rendben, el is dőlt, hogy a Paradicsom meghódítása kicsit még várat magára.

A Főnök azt mondta, hogy benne van a lábamban, felkészültem, no para, a barátaim azt mondták, hoyg egész évben erre készültem, a férjem azt mondta, hogy max. sétálok párszor - én meg hallottam, hogy mit mondanak, értettem is, de nem bírt továbbjutni a fülemen, igaz, az közös érdemük, hoyg mégis beneveztem. Nem előre, dehogyis, a helyszínen. Könnyezve. Kínos nekem erről beszélni, na. Csak ezért említem, hoyg érezhető legyen, fejben milyen összeszedett voltam, eklatáns példa.

Sok jóbarátom, ismerősöm, futótársam, egyesületi tagtársam volt jelen és baromi sokan biztattak és drukkoltak nekem, ezt még ma sem tudom feldolgozni. Eljött négy barátom, ketten félmaratont futottak (Zoli, Zsolti), a másik kettő szurkolni jött miattunk (Rita, Kriszta), több mindent megéltünk már együtt, jót is, rosszat is, nagyon sok erőt adott, hogy ott voltak... Ott voltak a nagyon jó futópajtikáim, Nitro, Timi, Szilvi, Marcsi, másikSzilvi. Egyre nehezebbé válik a felsorolás, sokan ismernek, sokakat ismerek. Ott volt a Főnök, megszorította a vállam, de ott voltak a Futóműves társaim (nehezebb felsorolni, az élen azért vannak páran, Ági, Mónika, Erika, Andi, Évi), szervezkedtek veszettül, de volt idejük lelket önteni belém még a rajt előtt is.

Zoltánt elküldtem bringázni, megbeszéltük, hoyg  8 percesekkel fogom csak futni az egészet, mikorra érjen vissza Dobogókőről. Lehet, hoyg nem hitt nekem, mert ott volt a befutónál.

A lényeg az, hogy nem tudtam jól bemelegíteni, legalábbis nem annyit, mint szoktam, 150-szer mentem el pisilni, 125-ször gondoltam, hogy ezt most hogy...? Mindegy is, egyszercsak elrajtoltunk, mentem a tömeggel, bekapcsoltam a zenét, elindítottam a runkeeper-t, nem rohantam, mert tudtam, hoyg nekem az első 5 km meghalás, majd jön a váltás. Na most ehhez képest az első km tempója 6,45 lett, nem éreztem, hogy én ily gyorsan haladok, csak azt láttam, hogy oké, elfoglaltam a szokásos pozícióm, halálutolsó vagyok, 500 méternél már a bringás kísérő volt csak mögöttem, az előttem futó fenekét már csak apró pöttyként érzékeltem a távolban, király, most már a helyemen vagyok, már csak futni kell. Tényleg így volt. Nekem soha nem kell tülekednem, hogy legyen helyem, körülöttem légüres tér van, én mehetek a saját tempómban, de azért ezen röhögök, hogy banyek, 6,45! és már senki nincs körülöttem, hát hol nevelkedtek ezek az emberek?

Volt egy tök jó térkép, hogy mégis merre futunk, ezt én itthon memorizáltam, tartottam az eltévedéstől, volt már rá precedens, nem is egy, ugyebár. Esélyem sem volt erre, önkéntes diákok álltak minden lehetséges kanyarnál, integettek, mutatták az utat és biztattak, mondom, utolsó helyen voltam ekkor még :)

Azt tudtam, hogy a környezet nagyon szép lesz, azt viszont, hoyg tudom-e élvezni ezt, azt nem tudtam, úgy sejtettem, hogy neeem. Nem állítom az ellenkezőjét, de azt igen, hoyg voltak szakaszok, amelyek a felszínnél továbbjutottak, ilyen volt a szigeten futás és ilyen volt a Bazilikához felfutás.  A szigeten gesztenyefák alatt futottunk, félárnyékban, mellettünk a Duna, gyönyörű a túlpart, a Kis-Duna sétány a hatalmas platánokkal, el tudtam magam képzelni ott egy hétközbeni, csendes, magányos futáson, jó lenne megszervezni.

Nagyjából 2,5 km volt ekkor, jött a kis híd, ott állt Rita és Kriszta és Ingi a kisfiával, nem tudtam, hoyg ideérnek vagy hogy idejönnek, meglepetés volt, éppen a Bazilika meghódítása előtt jártam, annyira jó volt hallani őket! Szemüveg nem volt rajtam, sokat belőlük nem láttam, de tudtam, hoyg Ingi kisfia ebben a pólóban várt:

A Bazilikát pedig megfutottam, meg én. Azt nem állíthatom, hoyg veszedelmes tempóval, ez majd látható lesz a km-eken, de nem álltam meg és nem sétáltam, lihegve, zihálva, de felvonszoltam magam. Az volt a trükk, hogy mindig csak pár métert néztem előre, hoyg azt még megcsinálom, jó, még a következő pár métert is és hopsz, fent voltam. Élőben azért nem volt ilyen egyszerű. Fent volt frissítőpont, egy pohár vizet magamra öntöttem, nálam ennyi a frissítés és ilyen. Így frissítek én.

Lefelé óvatosan mentem, egyrészt itt pihentem, másrészt vacak volt az út, az még csak hagyján, hogy macskaköves, de hiányos, szemüveg meg nem volt rajtam, óvatoskodtam. Lent még kifutottunk a bringásúton 1,5- 2 km-t, majd vissza és már ott is voltam megint a hídnál, Rita beordított valami olyasmit, hogy kurvajól futok, ezt utólag megkérdeztem, hoyg tényleg jól hallottam-e. Igen.

Innentől már a sziget volt, s menetközben lehagytam két futót, én! lehagytam! két! futót!, félelmetes a fejlődésem. Eljött az idő, amikor nemcsak én nézem mások fenekét.
A szigeten történt meg az, hogy Kiss Tibi a fülembe énekelte, hogy "annyira mar meg, amennyire akarom" és ha nem is hosszan (elvégre éppen küzdésben voltam, ne felejtsük el), de eszembe jutott Murakami Haruki sokat idézett mondata, mely rímel a Quimby szövegére: "A fájdalom szükségszerű, ám szenvedni nem kötelező." * , melyet így folytat: "Ha például futás közben úgy érezzük, hogy "jaj, ez nagyon kemény, nem bírom tovább", abból a "nagyon kemény"  elkerülhetetlen tény, de a "bírom vagy nem bírom" rész mindenképpen magának a futónak a döntésére van bízva."

Ezt én még soha nem éltem át, nem is értettem,  hogy hoyg van ez, de most átéltem, s szerintem innentől joggal használhatom, akár élesben is. Mert azért már fájt, valljuk be, éreztem a lábaimban a távot és a tempót is, viszont szenvedésről nem beszélhetek. Pontosan tudom, milyen futás közben szenvedni (eh), ez nem az volt.
Mire ezt végigfuttattam magam, elértem az aszfaltot, onnan pedig már csak 1 km volt hátra. Jólesett az aszfalthoz szokott lábaimnak a sima út, ezen majd télen jó lenne dolgozni, úgy értem, terepfutás.

Az utolsó előtti kanyarnál dobosok adták a ritmust, baromi jó volt, úgy éreztem, nem létezik, hogy ne fussak be, majd a téren várt a Főnök és Ági és Erika és igazából fogalmam sincs, hogy még ki, mert én aztán nem láttam őket, annyit láttam, hogy amikor ráfordultam a térre, akkor Gábor a magasba emelte a kezét és ez meg annyira jólesett, hallottam, hoyg nagyon tapsolnak és örülnek, de azért szerettem volna, ha tisztán látják ezt a dolgot és nem terveznek előre túl sokat, így két levegő között odakiabáltam Gábornak, hogy fú, ezt soha többet, majd megtettem még a térkört és végre befutottam a célba. Aztamindenit.

Kaptam ölelést és érmet is. Sokat. Úgy értem, sok ölelést ;)
 

Egyébként pedig 7,14-es átlagtempót mentem.

Életképek:

a férjem nagyon tekert, hogy visszaérjen a befutómra. természetesen őt sem láttam. szemüveget a bírónak futónak!

én akaszthattam Kriszta férjének nyakába az érmet. Zsolti az fm közben képes volt megállni és kérdezgetni, hoyg hogy vagyok, jól vagyok, minden rendben van-e. majdnem mondtam neki, hogy ember, te félmarcsit futsz, menjél..! csak ennyit nem jött ki egy szuszra

Zolinak is. mit tegyek, belejöttem ;)

eszik, iszik, jólmulat. úgy is mondhatnám, hogy  vizet prédikál és sört iszik.

Ennyit arról, hogy mindig  minden fejben dől el.


* egyébként buddhista közmondás

arról, hogy nem megy. és hogy de

Szentencia: minél többet mozogsz, annál kevesebb az időd. Rövidtávon legalábbis. Mert erre mondta a férjem, hoyg hosszútávra tekintve viszont egyre több, értsd, nő az élethossz.

Ezzel megmagyarázottnak vélem a kevesebb blogbejegyzést.

Elmondom, hol bringázom az utóbbi időben, s inkább bringázásról írok, semmint futásról, utóbbi valami katasztrófa, nem megy, nem esik jól, nem tudom lefutni, a hócipőm tele van magammal, erről majd, holnap(után) mesélek.

Az egész bringázás úgy kezdődött, hogy kellett valami keresztedzés a futás mellé, csak afféle kiegészítés, semmi komoly, néha egy kis tekerés és kész. Én nem vagyok bicajfan, az a férjem reszortja, fog a fene tekerni, hát az fáj. Én meg mindig is szerettem a gyengébb megoldás felé hajolni, ugye.  

Azt még csak-csak el tudtam volna képzelni, hogy lent Csongrádon, apósomnál, ahol a legnagyobb kiemelkedés a fekvőrendőr, az oké, ott még nekem is menne, bár legyünk észnél és húzzuk meg 20 km-nél a határt, 10 oda, 10 vissza, a kettő között esetleg valami halászcsárdás látogatás.

De itt? Az utcából nem tudok kimenni, hogy ne felfelé kelljen mennem, kegyetlen.

Az első bringázások valami rettenetesek voltak, a férjem régebbi bringája, nem méretem, férfinyereg, ilyen finomságok, mindegy, mondjuk azt, hogy összeszoktunk. A muszáj nagy úr.

Nagyjából a harmadik alkalommal törtem össze magam, remélem, egyszerre elintéztem mindent, nem lacafacáztam, mindenem ment a röntgen alá. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy ez mennyivel másabb, mint a futás.

Szerintem bringázáskor sokkal jobban ott kell lenni fejben. Futáskor kimegy az ember, teszi egyik lábát a másik után, halad így vagy úgy. Elbambul, zenét hallgat, tájat néz, beszélget másokkal *, akármi.

Bicajozáskor mindenre figyelni kell és folyamatosan. 

Figyelni kell a forgalmat, jó, hát lehet menni terepen is, de még nem tartok ott, forgalomban megyek, egyik utam sem pesti viszonyokat rejt magában, de azért itt is vannak pökhendi autósok.

Figyelni kell az útfelületet, kell ehhez hozzáfűznöm valamit?  Gödrök, kátyúk, lyukak, árkok, minden van. Abban a pillanatban, ahogy letérek a frissen felújított főútról, csökken az autók száma, s ezzel párhuzamosan romlik az út minősége. Határozottan veszélyes tud lenni. Ráadásul meg kellett szoknom, hogy bringázás közben 5 méterrel előbbre nézzek, mert ha az orrom elé figyelek, akkor mire észreveszem a gödröt, már az út szélén heverek.

Azért ez elég fárasztó. Viszont remekül pörgeti a kalóriát. Elfele. Jó, ehhez kellenek emelkedők, de abban itt nincs hiány. Van egy most már lassan megszokottnak nevezhető utam, ez 34 km, 19 emelkedő van benne, mit is mondhatnék. Emelkedőnek nevezem azt a domborulatot, amikor vissza kell váltanom, ezt azért tisztázzuk. :)

Errefelé járok:

Bajnáról indulva pontosan 10 km-t kell megtennem, hogy lekanyarodhassak a főútról, ezt mutatja is a térkép, itt menetrendszerűen érkezik egy kis megkönnyebbülés a forgalom jelentős csökkenése miatt, de semmi baj, a szint fenntartása érdekében az útfelület minősége jelentősen romlik. 

Valahol a 12. km körül van egy tó, ott pihenek egyet, nagyon szép, nagyon nyugodt, itt szoktam azt gondolni, hogy én itt elücsörgök és felhívom a férjem, hoyg majd jöjjön értem valamikor.

úgy érzem, tudnék itt gondolkodni az élet értelmén

Itt olyan kellemes állapotba kerülök, hogy eddig még mindig elfelejtettem, mi vár rám és útnak indulok. Pedig itt jön a java. Van egy olyan emelkedő, kettővel - hárommal a vége előtt (mármint ennyi emelkedővel), hogy 4-500 méter, eleinte alattomosan, lassan emelkedik, mindig csak annyira, hogy éppen belehalj, aztán a vége meg, mikor már azt hiszed, hogy most már bármelyik pillanatban el kell kapni a kicsúszni készülő tüdődet,  váratlanul rátesz egy lapáttal és csak az tart életben, hogy látod a végét. Valahol a távolban.

Na, és ez olyan, hogy már km-ekkel korábban arra gondolok, hogy nem baj, az lesz a 16. emelkedő, de azt már nem kell megmásznom, akár fel is tolhatom, nem gáz, átmentem egy csomón már, ezt már akár így is, szóval, így indulok neki és ez az engedékenységem, hogy nem muszáj, nem kötelező, csak ha akarom, na, ez mindig felvitt idáig. De ez az emelkedő, ahol azt érzem, hoyg mi a frásznak van rajtam sisak és kesztyű, berohadok, olyan melegem van benne, vizet facsarok a kormányból.

Viszont javuló tendenciát mutatok, az első alkalommal talán a 16 km / h-t sem értem el. Azonban az a helyzet, hoyg personal best-et csak és kizárólag Péntek Enikős torna utáni napon tudok menni, esetleg dombfutás utánin. A lényeg, hoyg nagyon fájjon.

Így bicajozom én.

* mármint vannak ilyenek, ilyen futók, én ugyan nem, de szoktam elszörnyedve olvasni

a kocának a kóláját, azt

Négy pólót használtam el fél nap alatt, ez eleget mond?

Először is, hogy nem hánytam reggel, csak a másik variáció volt, de az is csak itthon, fejlődőképes vagyok. Másodszor, hogy mindenkit megtaláltam, mindenhova odaértem, mindent vittem magammal, és nem kezdtek el egy versenyszámot sem nélkülem.

Futni kellett előbb egy 2 km-es távot, majd egy 5 km-est, ez barátok közt is 7 km, de vegyük még hozzá, hogy természetesen bemelegítés is volt, halálidegesen kocogtam a sétányon, de még az is lehet, hoyg vágtattam, fene sem tudja, dolgozott bennem az adrenalin.

A 2 km-es előtt még csak hagyján, azt tudtam, hoyg le tudom futni (hát már csak...), bár amikor megláttam az 1 km-es táblát, ott volt egy kis összerezzenés, valamiért azt hittem, már a végénél járok, de jó, lement, oké. Megizzadtam, persze, ekkor volt az első pólócsere. Követte még néhány.

(a runkeeeper nem mért)

Na de az 5 km. Bedugtam a  fülem, csináltam valami zenelistát, kiszámoltam az időt, hogy hány szám, hány perc és remélem, hogy valahogy túlélem, nem állok meg, nem sétálok bele, mosolyogni nem kötelező, vicsorogni lehet, sírni nem. Meghatároztam az útjelzőket.

Na most az van, hogy iszonyúan spricceltek mögülem az emberek, én ezt nem is értem, honnan jöttek ennyien, egyszerűen nem tudtam úgy futni, hogy ne özönlöttek volna előre és ez az állapot elég sokáig tartott, nem 500 méterről beszélek, mert arra emlékszem, hogy valahol 2,5 km-nél hátranéztem, hogy basszus, csak nem, hogy már megint a végén vagyok?? De azért nem, jut is, marad is alapon ment a móka, de tényleg demoralizáló, hogy egyesek (úgyismint: a többség) hogy futnak.

Be tudom illeszteni a térképet, ami azért célszerű, mert meg nem mondom, merre futottunk, én csak mentem a tömeg után nagy lihegve. Még az elején utolért a Futóművekes futótársam, Mónika, és végig mellettem futott, én akartam, hogy menjen előre, ne jöjjön velem, mert úgy éreztem, hogy visszahúzom szegényt, miközben ő meg segíteni akar, aztán miattam nem fut jót, de nem bírtam elhessegetni magam mellől, nem akart elhagyni, na. Volt jó nagy tömeg, utálom, de amikor egy kis rés keletkezett, akkor balra húzódtam tőle, de ez meg azért volt rossz érzés, mert arra gondoltam, nehogy azt gondolja, hogy nem akarok vele futni, egyszerűen nekem kell némi tér, bár meg kell mondjam, a futóverseny nem az az esemény, amikor helye van az intimszférának. 

Szóval, futottunk ott egymás mellett, mit tudom én, hol, kanyarogtunk össze - vissza, aztán a Hősök terén eleredt az eső, na, az azért igen rendben volt, felüdülést jelentett, jöhetett volna több is. A Dózsa Györgyön volt egy fordító, ott értük el a 3. km-t, és ott volt egy holtpontom, hogy MÉG 2 km? lehetetlen, ezt rohadtul elkalibrálták. De azért mentünk tovább, majd valamikor bent a Városligetben, olyan + 500 méter után már semmi bajom nem volt, nem tudom, mit éreztem, gondolom olyasmit, hogy világbékeéshogybármeddigelfutokmostmár meglesz ez!, ott már tök jó volt minden és gyorsítottam is,  az utolsó km szerintem tök jó lett. 

És az volt, hogy Mónikával kéz a kézben futottunk be, ez még az én cinikus ironikus világszemléletemet is kikezdte, nem tagadhatom.

csak a lábunkat figyeljétek, nem csalunk**

milyen szép a lábtartásunk, most nem azért, egy a szív, egy a ritmus, egy a láb. esetleg kettő. pláne, hoyg négy.

Összességében azt tudom mondani, hogy nem volt irgalmatlan nehéz, de azért nekem ezért dolgoznom kellett rendesen,  nem adták ingyen az időt, résen kellett lennem, hogy mikor mit gondolok, viszont tény, hogy bírta a lábam és bírta a tüdőm is, dicséretben részesítem őket, jó kis alkatrészek ezek. Még van hová fejlődniük, de ez már az enyém.
Egyébként pedig már tudok kifelé is figyelni, a kapacitásom nem kizárólag belülre korlátozódik,  ugyanis nemcsak észrevettem a dobosokat*, hanem még rájuk is mosolyogtam, legalábbis én anank szántam. És a befutónál nézegettem a szurkolókat is, miközben 6, 36 min /km volt a tempó. Mondjuk, az eső miatt a szemüveg a fejem tetején volt, így nem ismertem meg senkit, de a fejem már forgattam. Kis lépésekben haladunk.

Az idő meg úgy alakult, hoyg a runkeeper kerek 7 perces átlagot mért, viszont a futanet-en meg 7, 10 -es idő jelent meg, én meg már olyan nagyvonalú vagyok, hoyg komolyan, ki nem sz..ja le, számít az a 10 másodperc? Nem. Ilyeneket mondok, kezdek végletesen lazulni.

ez a hivatalos

Volt jó kis bandázás a csajokkal, elmentünk testzsírmérésre (úgy véltem, én már 5 km-t tudtam versenyen futni, már bármi jöhet), az tök érdekes volt, majd megírom az eredményt, egyelőre annyit mondok, hogy utána sikerült az egész délutánt evéssel töltenem.


* az út szélén voltak, jó kis ütemet vertek a fiúk

** Rodolfo

tágas térre állítottad lábamat*

Elmesélem rövid életem eddigi legesleg futását.

Egész télen, miközben róttam a Bajna- Epöl között húzódó utat és futottam a terv szerinti perceket, hogy hányszor 5 perc, közte 1 perc séta, meg egyéb kalandok és nagyjából minden fát (a maga csupaszságában) megismertem, az út minden repedését kívülről fújtam és egyáltalán  fel- le futkostam a két falu között húzódó 2 km-en, szóval, ha nem is állandóan, de vissza- visszatérő motívumként sűrűn felbukkant a gondolataimban, hogy ha majd egyszer átfutok a szomszéd falun és a következő falu felé futhatok, az lesz majd az igazi. 

Lehet, hogy az elképzelt érzés is bennem volt, az, hogy az már olyan igazi futás lesz, egyben futok és sokat és már jobb leszek és nem szenvedek sokat, nem lihegek, nem akarok belehalni, jobb lesz a kondim, már izmosabb leszek és egyáltalán. Elképzeljük, hogy elérünk egy szintet, s hogy akkor az milyen lesz és hogy is fog történni. 

Sosem felejtem el, hogy ahányszor a bölcseleti olvasóterem közelébe kerültem a FSZEK-ben, be kellett néznem, egyszerűen vonzott a terem, s mindig arra gondoltam, hogy nekem itt soha nem lesz keresnivalóm (pedig de jó lenne...), mert ide az okos emberek járnak, ez teljesen egyértelmű - aztán pár év múlva az egyik szakdoga kapcsán rengeteget idő töltöttem éppen ebben az olvasóteremben, s bár az érzés, hogy ide csak az okosak járnak, elmúlt*, mégis megmaradt a korábbi gondolat magva és az nagyon - nagyon jó érzés volt önmagában is.

 érthető a vonzalom, ugye?

És most érkezik ez a vasárnapi verseny, ez a kocakóla 2 + 5 km, én pedig nem vagyok egy nagyon bátor ember (sem), én nem tudok úgy nekimenni egy versenynek, hogy biztos lefutom, biztos megoldom, a frászt, nekem kell az a biztonság, hogy legalább egyszer átevickéljek a távon, lényeg, hogy szerdán úgy képzeltem, ezt én most megpróbálom. 

Szóval, mire a bemelegítést (2, 1 km) valahogy abszolváltam, éppen a falu túlvégére értem és ott volt előttem a tér, az a tér, amelyre hónapok óta vágytam, meg ott volt a versenytáv is, és akkor én azt képzeltem, hogy most van itt az ideje.

Maga az út valami vacak aszfaltút, tényleg rossz, töredezett, repedezett, szűken két autó fér el egymás mellett, talán még másodrendű sem, de nem is ez a lényeg, hanem a táj. Vagy az érzés. Vagy így, együtt. Az ember fut ezen a rossz úton, senki nincs körülötte**, viszonylag sík a terep, s bár lassú, enyhe emelkedők azért vannak, de éppen csak annyira, hogy megfuthatóak legyenek, s csak az olyan kezdők, mint én, érezzék meg. Távolabb hegyek dombok, de az egész olyan, mintha kitágulna a tér, van tér, van levegő, van szabadság. Lehet lélegezni. Mélyeket. Minden tiszta, minden egyértelmű.  Egyedül vagyok. És futok.

Volt zene a fülemben, 2 km-nél még énekeltem Péterfy Borival, hogy " dúdold bele, hogy la bamba", 3-nál éreztem, hogy még partiban vagyok, a 4. km után a lábamnak semmi baja nem volt, a még mindig meglévő köhögés és orrfújási kényszer miatt nehezebb volt ugyan a légzés, de igazából csak 4,5 km-nél éreztem azt, hogy azért most már abba tudnám hagyni, de az meg már csak + 500 méter, akárhogy is. 

Lefutottam 5 km-t úgy, hoyg nem volt késztetésem a megállásra, sőt, eszembe sem jutott, élveztem szinte végig, hallottam a runkeepertől, hogy nem is rossz a tempóm, végigbírtam szusszal, a lábam nem fájt, élveztem az egészet, mit mondjak még.

Komolyan nem értem, hogy nekem senki nem mondta eddig, hogy a futás mámor is lehet.

Megmutatom az időket, de igazából ez csak a vasárnapi verseny miatt lényeges (számomra), sőt, igazából amiatt sem, tekintve, hogy ez úgy alakult, mintha laboratóriumi körülmények között hoztam volna létre, valami steril vákuumszobában. Hűvös volt, szemerkélt az eső, nem volt sem napsütés, sem meleg, sem ember - ideális futókörülmények.

A km-ek pedig így alakultak:

Mivel megéreztem valamit a futásból, valami részt felfedett magából nekem, most már mindig erre vágyom.

Azt hiszem, én magányos futó leszek vagyok.

csodálkozunk-e?

* Zsoltárok 31, 9/b

** én is ott voltam, ugye  ;)

*** az 5 km alatt 9 autó jött szembe vagy került ki

hazamenni, nem kéne már?

Jó, tudom én, de azt mindenki beláthatja, hogy amikor 75 métert futottam (egy éve), akkor arról könnyebb volt írni, a mozgás időben nem kötötte le a napjaimat, mondjuk így. Most vagy futok vagy írok a futásról, ez a kérdés, válasszatok. 

Négy futás volt  a héten és nem esik jól leírnom, hogy egy keresztmozgás sem, ez valami elképesztő, hoyg sunnyogom el ezt a dolgot, francot sunnyogom, eszembe sem jut. Mondom, hogy továbbra is él valami Lusta Nő bennem, kiirthatatlan magabiztossággal trónol odabent. Na, de majd holnap adok én neki. Elmegyek bringázni. El én. Én. El.

Szóval, ilyeneket kellett futnom a héten:

1. a hét eleji általában az ismétlős futásoké, van erre valami terminus technikus, de én összekeverem őket, hogy mondjuk azt, ha 2 x 12 perc laza futás, közte 3 perc séta? résztáv? intervall? nem tök mindegy? egy a lényeg, hogy végtelenül feldobódtam tőle, 7, 30-as 12 perceket mentem, nagyon laza voltam, ettől meg nagyon boldog. 

2. dombfutás, ennek tudom a nevét. epitaton ornans-ként biggyesztek elé egy jelzőt, fantázia kérdése. mutatom a képet. ez pontosan olyan, amilyennek kinéz. fel-le kellett futkosnom egy dombon. a dombot egy hétig kerestem, éppen van belőlük több is, de hogy pont jó legyen, meg kb. 100 méter hosszú - végül sikerült kiválasztanom az egyetlent, amely mentén házak vannak, így természetesen volt közönségem is.  tapsolni legalább még nem tapsolnak.

komoly terv volt, hogy hányszor kell felfutni a domb hányad részéig, nem bíztam a véletlenre, sillabuszt írtam, mert feltételeztem, hogy lesz az a pont, amikor már nem fogok emlékezni a tervre. volt is.

a végén kellett futni 1 km-t sík terepen, valami ilyesmi katarzis lehetett, amikor Armstrongék újra a Földön jártak.

 

3.  2 km közepes tempójú futás. ez egy vegyes történet, a távot abszolváltam, másodszor is sikerült 7 perc alá mennem 2 km-en, de szerintem túllőttem a célon, komolyan, ez még nem az én tempóm. annak persze örültem, hogy na, tudok ilyet is, emlékkönyvbe pl. tökéletes, meg a FB-ra is, de én voltam ott, én tudom, hogy nagyon nehéz volt. viszont az, hogy ezt így belátom, határozott fejlődésnek tudom be, fejben fejlődöm.

már csak lábban és tüdőben kell.

4. 4 km laza futás - a legszebb történet. az úgy van, kérem szépen, hogy ettől én tartottam, méghozzá úgy alaposan, hogy egyben hogy fogom én ezt lefutni? legutóbb Esztergomban futottam egyben 4 km-t, amit tüdőtágulással és 3 belesétával oldottam meg (igen, van ebben ellentmondás), az időm jó lett, de megszenvedtem vele, hát jaj. JAJ. ráadásul nagyon vacakokká váltak a bemelegítéseim (majd írok róla), nyöszörögtem, hogy tessék, még ez sem megy, hazamenni, nem kéne már?* 

még azt is fontolgattam, hogy mi lenne, ha majd holnap próbálnám meg, marha nagy szél is van (szembeszél, ofkorsz), nem megy semmi, nem jó semmi, világvége van. aztán csak összeszedtem magam, erre azért elég büszke vagyok.

a terv az volt (nekem mindig van terv, ha más nem, akkor az, hogy amíg jólesik), hogy 7, 30-as tempóval lazán futok, lásd a hét második futását, megy ez nekem, ezzel a tempóval már tudok lazán futni, lehet, hoyg a 4 km is menni fog így.

végül gyorsabb lett, mint a tervezett, aminek egyrészt örülök (ah! tudok 7, 10-zel futni? 4 km-t?), felfoghatatlan ez nekem, én és ilyet. másrészt meg állati mérges lettem, mert azért ez megint nem laza volt, jó, nem is közepes tempójú, valahol a kettő között, de tessék mondani, hogy kell azt megtanulni, hogy a futások tempóját kontrolláljuk? most komolyan. én akarok lazát és közepest futni, két külön fakkot akarok ezeknek, semmi átjárás, rendes senki földje van köztük, nem ilyen elmosódott paca. érezni akarom, hogy laza vagyok. aha.

na jó, azért nem vagyok álszerény, naná, hogy örülök ennek. 

Egyébként meg az van, hogy két hét múlva kocacola, amikor is testet kell ébreszteni. És futni 2 + 5 km-t. Szintidőset. Aztán meg nyakamon az Ultrabalaton. 

Mindeközben azonban nem tagadom, hogy elkezdtem fejlődni. Erről is írni fogok.

* Csinibaba

Mini a cittá

Én azt most igen jól megtanultam, hogy az imádságba foglalt kérés legyen precíz, ne elnagyolt, ne felületes. Mivel komoly gondot jelent nekem a stresszből fakadó hasmars, hát kértem ennek mellőzését, tessék, meg is kaptam. Semmi hasmars.

Helyette hánytam egy iszonyú nagyot.

Pénteken a főpróba jól sikerült, gondoltam is, hogy akkor én inkább mégsem idegeskednék ezen már, le tudom futni egyben, nem is rossz eredménnyel, menni fog és igenis.

Ehhez képest nem aludtam, hánytam, mint a lakodalmas kutya és végigstresszeltem az egészet - nagyon haragszom magamra. Észérvekkel nem lehet rajtam segíteni, mindent tudok, mindent értek, nem múlik rajta semmi, éppen letojom, hogy ki mit gondol rólam (nem), különben is, egész télen futottam, rendszerré vált a futás, van edzéstervem, van Főnököm, rendes vagyok és motivált és legalább 20 dekát* is fogytam megint, szóval.. szóval, hogy milyen ideges voltam. A fene belém, de tényleg nagyon haragszom.

Egyébként meg tök jó volt, a Piroskákkal** voltam szinte végig, büszke vagyok, hogy minden távon indult tagunk, büszke vagyok, hogy aki megbetegedett, az is kijött és támogatta a többieket, hogy mindenki mindenkit biztatott, hogy volt, aki nyulazott a másiknak, majd később ez a másik végigfutotta a távot egy harmadikkal*** (velem),  hogy mentális segítség is volt, meg egyáltalán, hogy ennyire összeértünk. 

Amikor meg nem velük voltam, akkor a Főnökék placcán voltam, az milyen jó, hogy 20 ezer ember között sikerült megtalálni a másikat? Hát nagyon jó. És az milyen, hogy amikor indultam bemelegíteni, akkor is a Főnökbe botlottam? Meg is mondta a tutit, hogy csak szépen kocogjam le, ne parázzak már.  Ugye. Én meg szófogadó vagyok.

(meg az is volt, hogy a félmaraton befutóinak a 20. km-nél végigszurkoltunk és én nagyon figyeltem a Futóművesekre,  szerintem mindenkit sikerült észrevennem  - kivéve a Főnököt. nyilván olyan tempóban tette, hogy csak egy csíkot láttam belőle. pedig ezt úgy elképzeltem, hogy milyen jó lesz, fordul a kocka)

A verseny meg úgy történt, hogy mire odaértem a rajthoz (meg sem találtam, de odakísértek... ), már eléggé befordultam magamba, így aztán a szpíker feszültségoldó kísérletezése hidegen hagyott, nem dobálgattam  a földgömb labdát, nem tapsoltam, nem emelgettem a kezem, nem csináltam semmit, csak néztem magam elé megszomorodva, de igazából nem is ám, hanem nagyon figyeltem magamra, meg a nyamvadt zenelejátszóra, meg a runkeeper-re, hoyg időben indítsam el, meg hogy nyugi, szépen lekocogod, na, a Főnök is megmondta.

Iszonyú sok ember volt, ez engem frusztrált, tudom, minek megy az ilyen versenyre, maradjon otthon és nézzen közvetítést, és tényleg tötymörgés volt az eleje, ezt tudtam, mert figyelmeztettek, de arra azért tényleg nem számítottam, hogy lökdösődnek! és tülekednek! és elém ugranak! és egyáltalán, rohadtul körbevesznek és még hangosak is. Nekem valami buborék kellene, hogy egy méteres körzetben ne legyen körülöttem senki. Tudom, nem kell versenyezni.

Olyan hangzavar volt, hogy a zenémből semmit nem hallottam, füldugónak használtam, hogy a hangzavar tompítva jusson el a fülemig. Viszont a RK hangos volt, tette a dolgát és szépen mondta nekem a számokat, tudtam, hol tartok, hogy megyek, így aztán lassítottam is kicsit a második km-en, hát ilyen félelmetesen okos vagyok már, na.

Nem volt vészes, persze, megörültem, mikor megláttam a célt a távolban, de alapvetően ez egy jó futás volt, szerettem, élveztem, még a végén elkezdek jó padavan lenni. Rengetegen szurkoltak, de hogy észre is vettem az ismerősöket, az még újdonság volt nekem, mintha még pacsira is nyújtottam volna a kezem.

A végén szépen átléptem a célvonalat és nem is roskadtam le, ahoyg szoktam, hanem elbandukoltam arra, amerre mondták, és nem nagyon akartam elhinni, hoyg igenis lefutottam ezt a félelmetes 3,2 km-t, nem lihegtem túl (fizikailag. mert mentálisan, eh...), nem is zihálok, tessék, itt vagyok. A szemüvegem levettem, így aztán nem tudtam, milyet mentem, viszont a szpíker éppen az én célba érkezésemkor mondta, hoyg ez még mindig nagyon jó idő, 8 perces km-eknél járunk, én meg, úgy rémlik, hoyg ott azt gondoltam, hogy anyád, 8 perces, annál biztosabb jobb voltam, ne már.

És lőn.

Ilyen km-ek voltak:

mosolyog vagy legalábbis úgy tesz, mintha mosolyogna :)

Szóval, az úgy van, hogy akkor ezt én most sikerként könyvelem el, nem a 7 km-es Midicittá (egy percig sem bánom, hogy nem arra mentem, nem tudom, sikerülhetett volna? fogalmam sincs, viszont ez így volt jó, jön még kutyára dér), csak egy 3,2 km-es minike, de az legalább nem meghalással küszködve, nem sírva menetközben, hanem viszonylag egyenletes tempóval (ne felejtsük el, hoyg ősszel 9 fölötti km-eket mentem), viszonylag nyugodtan beértem a célba és menetközben még arra is volt kapacitásom, hogy élvezzem az egészet, minden jó volt így.

Csak azt a sok embert, azt feledhetném. Meg a rajt előtti 24 órát. Ah.


(jah, és menetközben - értsd: futás közben - rámköszöntek, hogy én vagyok-e a Zazi, de én nem vagyok túl kommunikatív esemény közben, ezt most mondom. bár azért megerősítettem őket, hadd fussanak nyugodtan tovább)

* többet ám, éppen két kilót

** a DK-n belül van egy fogyókúrás csoportunk, ami már nem csoport, hanem csapat, jó a kötelék, közösség - jó, na.

*** nem velem, hanem a pálya szélén, de mégis velem

nem teljesen közönségkompatibilis szöveggel

A runkeeper mániája, hogy mindig talál valamit, minden egyes futásnál, ami éppen personal best,  amiben éppen most vagyok a legjobb, legtöbb emelkedő, a hét leghosszabb futása, leggyorsabb 5 km, mit tudom én, valamit mindig előkotor.

A versenyekkel meg ugyanez van, nálam is jól van beállítva az algoritmus, az abszolút első verseny, az első, amikor 4 km-t, az első, amikor fényes nappal, az első, amikor csapatban, az első, amikor fényes nappal és ilyen fene sok ember között kell futni.

Jó, hát holnap akkor Minicittá, innen nézve meg sem mondom, minek látom én ezt, szabad asszociáció.

Tegnap csináltam egy főpróbát, rákészültem rendesen, de nem tudtam a versenyes 170-es pulzust hozni, hiába, azért az én megszokott futóutam nulla gyalogossal nem egészen a sziget. A terv az volt (és ez egyben a holnapi terv is), hogy az első km-t szépen, nyugodtan, akár 7,40-nel is lehet, a másodikat már picit gyorsabban, a harmadikat már jó lenne olyan 7,10-zel futni és aztán meg már be is futottam szinte. Majdnem így sikerült, konkrétan egyáltalán nem.

 Az elsőt elfutottam, nem is értem, miért, én nem vettem észre, hoyg ez ilyen gyors lett volna, de amikor a RK bemondta az első km-t, akkor gondoltam, hoyg megint hülye vagy ez így nem lesz jó, barátocskám és lassítottam, így a másodikat nyugodtan futottam, aztán meg volt még bennem szufla és tudtam gyorsítani, ezt nagyjából 2,5 km -től meg is tettem. Bár azt nem éreztem, hogy ennyire.

Összességében hozzám képest remek időt futottam, majd megkérem a szervezőket, nekem ezt írják be, a holnapit hagyjuk.

Eléggé aggaszt engem ez a holnapi nap, nyilván ma éjszaka már nem alszom, én így készülök a holnapra. A legnagyobb parám az, hogy nem tudom lefutni, látom én is a fenti számokat, de akkor is, egyszerűen nem tudom elhinni, nemcsak azt, hogy valami hasonlót éles körülmények között is hozni tudok, hanem, hoyg egyáltalán végig tudom futni.

Mondjam még, hoyg mi aggaszt? Hogy nekem kell egy 2 km-es bemelegítés, és fullig lesz a sziget és hol fogom tudni ezt megtenni és odaérek-e a rajtra (!), és lesz-e szabad WC a rajt előtt vagy ki kell rángassak valakit a fülkéből, mert ha nem jutok el, nagy baj lesz. És aggaszt, hogy már ma meg kell gondolnom, mit eszem, mert mióta rendesebben futok, az (egyébként 40 évig alvó) anyagcserém turbófokozatra kapcsolt és nem akarom összefosni a szigetet (meg magamat) és elnézést a kifejezésért, de egyrészt ideges vagyok, másrészt meg inkább a szó, mint  a tett.

Nem tudom, akarom-e én ezt, most komolyan. 

csattanóval, persze

Mivel vasárnap verseny, én meg már nagyon ideges, ugye, inkább elmondom, miket futottam a múlt héten, sorba szedem, hátha magamhoz térek és véletlenül megnyomom az online jelentkezés gombot.

Négy futás per hét:

1. 5 percesek, rendben abszolváltam, bár az tény, hogy meglepett, hogy az előző 2 x 15 perces happyness után miért nem ment könnyebben, szerintem ez nem fair, de jól van, nem akadtam fent.

(ö: 5,56 km

bemelegítés: 2, 63 km - 9, 19 min /km

majd 2, 93 km - av. pace: 7, 52 min /km

- 562 kcal)

2.  2 x 12 perc futás. ezt egy kicsit benéztem, a runkeeper-be 3 x 12 percet ütöttem be, de azért tudhattam, hogy ez nem jó, mert a harmadiknál halál volt, nem is csináltam végig, talán a 4. percnél jöttem rá, hogy elcsesztem, hiába, no, tudta a fej, mit  nem kell a lábnak. el kellene keserítenie, hoyg nem vagyok élmunkás? szívesebben gondolok arra, milyen jól felépített edzéstervem van, a Főnök pont tudta, pont ezen a napon pont mennyit bírok.

(ö: 6, 42 km

bemelegítés: 2, 48 km - 8, 56 min / km

majd 3, 94 km  - av. pace: 7, 36 min /km

- 599 kcal)

3. piramis! ezt én életemben csak egyszer csináltam (azon a bizonyos edzésen), nagyon ravasz dolog. úgy kell, hogy futós - sétálós etapok vannak, a futósak időtartama egyre nő, a sétálósé stabilan egy perc*, tehát a futással töltött idő egyre több, majd mikor eléri az ember a zenitet, akkor visszafelé ugyanebben a tempóban csökken, szerintem nézzétek a képet, száz szónál is többet mond.

állati jó mókának tűnt, hagytam magam becsapni, aztán meg kapkodtam a levegőt. viszont javítja az erőnlétet és gyorsít, ha minden igaz, olyan infót ugyan nem találtam, hogy engem is, de hátha. 

(ö: 6, 8 km

bemelegítés: 2, 52 km - 8, 56 min /km

majd  4, 28 km  - av. pace: 7, 43 min /km

- 636 kcal)

4. 20 perc futás - egész héten erre készültem, hogy ez majd megmondja az igazat, vállaljam-e a hétvégi 4 km-es versenyt, egybenfutás. nehezen szedtem össze magam fejben, hogy ez nekem menni fog, de valahogy azért csak le- és meggyőztem magam. itt történt meg, hogy ellopták a fülesem és megzakkantam futás előtt 3 perccel. úgy van, hogy én futófelsőben, kulaccsal és fülessel megyek ki futni, ezeket szépen az árokba teszem, tudom, nevetséges, megérdemlem, hoyg elvitték, de egy: ez egy kis falu, sőt, két kis falu. kettő: itt mindenki tudja már, hogy én hol futok, látják, ahoyg leteszem a cuccom, ahogy felveszem a cuccom, ahoyg iszom, az autósok kikerülnek, lassítanak, soha senki nem dudál rám, megszokták, hoyg itt futkosom és kész, soha a cuccom el nem vitték még. most meg igen és a legjobb benne az, hogy pontosan tudom, kik, hiszen bemelegítés közben szembejöttek velem, látták, hogy ott futok, mégis elvitték. amikor a kocogásból visszatérve az út szélén láttam a piros felsőm, már tudtam, hogy elvitték a fülest, a felsőm nyilván nem vihetik el színes, beazonosítható, a kulacsom** kell a fenének, de a füles még jó lehet. annyira megrogytam, hogy nem is tudom elmondani, már maga  a tény, hogy elvitték is elég volt, ráadásul ott álltam, hogy akkor most 20 perc futás és bár én alapból nem használok zenét, az egybenfutásokhoz mégis, kiszámolom, hány szám, tök jó. és az elég nehezen felépített önszuggesztiómba most bekerült egy porszem és az első pillanatban arra gondoltam, hogy ezt én nem tudom megcsinálni, hazamegyek. ennyire stabil vagyok, aha. megrogytam, no. és ez az egész azért érdemel szót, mert aztán mégis összeszedtem magam, hogy jó, akkor most így kell megfutni a távot, mindenki le van szarva, dögöljenek meg, hogy elvitték, de nekem ezt most kell megcsinálnom, mert délutántól szélvihar lesz, másnap program, nem tudom máskor, tehát ha így, akkor így. felülkerekedtem magamon és ha jót kell találni a rosszban, akkor ezt sikerül felmutatnom.

(igazából volt egy fejlődéstörténet, az idő múlásával arányosan az indulat csökkenése figyelhető meg: dögöljenek meg!  -  rohadjanak meg!  (ezt vegyük csökkenésnek) - száradjon le a kezük! -  legyenek vele boldogak... )

a 20 perc futás meg olyan volt, hogy még előtte számolgattam (ofkorsz), mennyivel lennék elégedett és meglepett egyszerre, ami nagyjából a vágyálom szintjét hozta, vagyis úgy képzeltem, ha 20 perc alatt 2,5 km-t le tudnék futni, az erősen csoda lenne és 8 perces km-eket hozna, én azt 2,5 km-en keresztül tartani még soha, pedig de jó lenne. dolgozott bennem a sírás, meg a pulzusom is felment az egekbe a füles miatt, meg nemcsak a füles miatt is, ráadásul hallottam a vastüdős zihálásom, és állati lassan teltek a percek, mondjuk, megállni nem jutott eszembe, ez azért jó, nem? azt a. magam kitalálta kontrollprogramot viszont kétszer - háromszor is lefuttattam, hoyg fáj a lábad? nem. van levegőd? még van. bírja a tüdőd? nehezen, de bírja. akkor kuss fuss.

és akkor kiderült, hogy 2, 63 km-t toltam le. mondjuk, belehaltam és egy méterrel sem ment volna több.

(ö: 5,27 km

bemelegítés: 2, 64 km - 9, 01 min /km

majd 2, 63 km - av. pace: 7, 37 min /km

- 484 kcal) 

Tehát ha jól számolom, futottam 24 km-t, égettem (csak futással) 2281 kcal-t, diétával még hozzátettem a magamét (nagyon tartom) és mennyit fogytam? Egy dekát sem. Mondjatok érveket, miért ne dobjam ki a mérlegeket.

* nyilván ez rám van szabva

** nem kulacs, egy 250 ml-es flakon