made in

Ez az egész múlt heti holland út tökéletes választ adott arra a kérdésre, való-e nékem a spinning. És nem. 

Természetesen tudom, hogy ennek megállapítására olcsóbb megoldás is létezett, nem akarhatjátok tudni, miért így oldottam meg, mindenesetre a hír igaz, tényleg nem voltam idehaza.

Utrecht - nekem szívügyem

Elég váratlanul jött az út, de annyira profi vagyok már ebben, hogy például az indulás napján, miközben fél 2-kor ki kellett lőni a házból, fél 10-kor vettem elő a huzivonit. Fél 12-kor egyetlen dolog volt benne, a futócucc. A prioritások, ugye. Egyébként ez a futás felborította az én rendszeremet, a franc akar 6 napra hajókoffer méretű bőröndöt magával vinni, még ha gurul, akkor sem, viszont a futócucc (biztosan a 39-es cipő..) - most szólok - tök sok helyet elfoglal. Nehogy legközelebb abban utazzam inkább.

nevezzük látványnak

 

Szóval, futottam (is) Hollandiában. Mit is mondjak. Nem akarnám túlmisztifikálni, remekjó, de a futás az futás, ez van. Ott is lihegtem, ott is vastüdőztem, ott is eszembe jutott a Főnök a nyolcadik 2 percesnél. Na jó, tényleg gyönyörű helyen mentem, nem is voltam rá képes, hogy fussak is (ha lehet, jól), a tájat is nézzem, ügyeljek a légzésemre és még a pulzust is figyeljem. Valaminek ki kellett esnie a rostán, ez nyilvánvaló.

itt futottam. szégyelljem-e magam?

Ez egy kisváros Utrecht mellett, balra csatorna, jobbra csatorna, a kettő között meg egy futó Zazi. Gömbtestem kissé kilógott a szálfa termetű hollandok közül, nem baj, láttak ilyet is, nehogy azt gondolják, mindenkinek egyenes lába van.

A helyzet az, hogy miközben PB-t futottam (3km bemelegítés + 3, 6 km futás 7, 53 min /km -rel) és bambultam ide-oda, észre sem vettem, de veszettül megáztam, ezt teszi az endorfin, esetleg a villámgyors akklimatizációs képességem, a szemerkélő eső ugyanis a hollandoknak meg sem kottyan. Akkor még úgy gondoltam, nekem sem, de azért az a házban meglepett, hogy még a bugyim is vizes volt. Hülye, na.

Ezek után nem futottam, mert reggelre várható módon prüszköltem és úgy gondoltam, ezt kihagyom és valami lájtosabb verzió után nézek,  ekkor jött a bringa. A vasparipám. Ha azt veszem alapul, hogy összenő, mi összetartozik, de mindehhez még felsejlik előttem a sajgó fenekem, meg az, hogy a talaj és a lábam között volt egy 20 centis légüres tér, ily módon megálláskor kurva nagyot rándult a lábam és sikerült meghúznom valami izmot, akkor egyértelműen kijelenthetem, hoyg a jövőben nemcsak, hogy a spinning nem lesz a keresztedzésem, de triatlonos karrier sem vár, szerintem megbékélek én ezzel.

25 km és ennek a fele szembeszélben? Azt hittem, lefordulok a bringáról, csak azért nem álltam meg, mert nem tudtam, azért az a tátongó űr a talaj és a lábam között visszatartott, nem maradt más, mint tekerni és reménykedni, hogy másnap nem kell felszállnom megint. Nem való ez nekem.. egyébként érdekes, az első felét, az odavezető utat mindig élveztem, valahogy haza nem esett már jól az út. És hazafelé mindig szembeszél volt.

(iszonyat nagy náthát hoztam haza, csak mondom. megfázásra nem ajánlja sem a kezelőorvosa, sem a patikusa)

Na, ide is eltekertünk, mondom, eddig a pontig teljesen kerek volt a világ, itt még mosolyogtam.

Szóval, a múlt hét nagyon sportosan telt, úgy éreztem magam, én mindent megtettem, futottam, bringáztam, nagyon egészségesen étkeztem, ittam is eleget - ehhez képest ráálltam erre az ősellenségre és + 1 kilót mutatott.  Itt roskadtam meg.

csavard fel

A héten is futottam négyszer, csak nem látszik.

Pedig olyan szépen indult a hét, azt hittem, béke és nyugalom, de a szerdai váratlan fordulatot követően holnap egy hétre elutazom, félnetek nem kell, jó lesz. Lesz külső helyszínről való közvetítés. (idő viszont kevés volt ennek megfelelően)

Úgy érzem, a Főnök úr csavart egyet a gázlángon, volt némi káromkodás a héten, de sikerült minden előírást betartanom, mindent abszolváltam, még a mait is, igen jó érzés, mit mondjak. Volt ez a nem nagyon kedvelt 10 x 2 perces futás is, ettől én behalok, ránézésre mi ez, semmi, közben meg a ritmusváltások nekem nehezek, 36 másodperc séta, aztán nekiiramodni, aztán megint 36 másodperc séta, aztán futás, aztán meg (majd a végén, nem most) kidöglés. Itt történt meg az ominózus káromkodás, de a Főnököt nem kevertem bele, erre kínosan ügyeltem, csak általánosságokat mondtam.

A legközelebbi ilyenre állatira felkészültem, ráadásul itt még az is volt a tervben, hogy minden második 2 perces legyen gyorsabb... na de én kifogtam rajta, van ám itt ész, hehehe. Azt olvastam egyszer, hogy Lubics Szilvi az ultramaratont felosztja szakaszokra, de a maratont futók között is van, aki így, és hát lehet, hogy a 2 perces etapok nem egészen egyenértékűek a fenti példákkal, de mivel bevált nálam, hát megtartjuk.

A 10 x 2 percest 5 részre osztottam, ebben volt egy laza (muhaha) 2 perces, 1 perc séta, majd jött a gyorsabb 2 perces, és meglepően jól működött a dolog, azt kell mondjam, a lazább szakaszokat nem is érzékeltem, az ész diadala a lábak fölött.

Így sikerült. A második adagnál nem jött össze, na de az utolsó kettő, hogy 7 min/ km alatt voltak a gyors 2 percesek, ilyen számokat nekem a runkeeper még soha nem írt ki.

Egyébként ez tényleg fejben dől el. Jó, persze, lábban is, meg tüdőben is, meg felkészülésben is, mert azt például hiába döntöm el fejben, hoyg én mától 30 percen át 6 perceseket fogok futni, most megmondom, hogy felesleges, viszont amikor odateszem magam, csak a minden futás előtti rohadt érzés, hogy na, ez ma tuti nem fog menni, ma belefúlok a kudarcba, ehhez én kismiska vagyok, satöbbi - szóval, ennek a legyőzéséhez tényleg segít(het), ha fejben rendben vagyunk. Én ezt a legkevésbé, bevallom. Viszont törekszem rá, az valami?

Ma pl.  2 x 12 percet kellett futnom (előtte volt egy 2,3 km-es bemelegítés, nevezzük bekocogásnak). és úgy éreztem, hogy olyan régen volt, amikor egyben én ennyit, hogy ezt tuti nem. Ráadásul elfutom az elejét, mert azt érzem, hogy pillekönnyű vagyok és tök jó és hát megy ez, kérem, közben a lófütyit*, 3 perc után jön a vastüdő. A 12. perc meg nem a 3. perc után jön, ugye. Na de ma nagyon képben voltam, mondtam, hoyg Zazikám, ezt le kell futnod, egyben, tudod, az olyan, amikor nem állsz meg közben. Kurvára résen voltam, azt kell mondjam. A lábam nem fájt (jó ez a bemelegítés, nekem így megy, 2 - 3 km és rendben vagyok), a tüdőm szokott nyüszögni, de ma  bevetettem a bőrlégzést is, mindent, és szépen lefutottam. Figyeltem a légzésem (mert  a pulzusmérő óráját otthon felejtettem, mikor ezt realizáltam, egyből rohadtul szorossá vált a mellkaspánt), jó, még nem halt meg, lélegzik, nyugalom, még 8 perc, még 6, még 3, hopsz, vége is van. Nyújtás, lazítás, majd újra.

Másodjára jobbat mentem, de minkét etap 8 perc alatt volt, vannak még örömök az életben.

Azt nem állítom, hogy bántam, hogy vége lett,  de megmondta a Főnök, hogy az edzésnek néha fájnia kell. 

Ez most a két legemlékezetesebb futás volt, a heti adagom összesen 23, 56 km volt. 

Már csak fogyni kéne.

a Nap is arcoskodott, nemcsak én

* ez így elég eufemisztikus?

(v) étek

Azt pedig már Brillat- Savarin is megmondta, hogy nem mindenki ínyenc, ki az akar lenni.

Én meg, ugye, akarnék, csak falakba ütközöm, kellett nekem életmódváltásba fognom. Nagyon nehéz, állandóan figyelni, meg résen lenni és szívből is, meg ésszel is nemet mondani minden jó falatra. El volt kényeztetve ez a gyomor az elmúlt x évben és még csak nem is tudott róla, most meg zokog.

A tudatosság jegyében már elég sok mindenre nemet mondok, nincs fehérliszt, nincs cukor (még az imádott muscovado sem, pedig az nekem Tom Sawyer és a déli államok),  már semennyi cukrot sem eszem, ha esetleg mégis, akkor nyírfacukrot, annak meg kirobbanó sikere van, ha értitek, mire gondolok. Hozzá lehet szoknia a szervezetnek, de az enyém már csak ritkán kapna cukrot, így ritkán kap helyette nyírfacukrot, így aztán... legális doppingszer, lehet tőle futni.

Most elhatároztam, hoyg időről időre írok majd egy posztot, hogy mégis akkor mit eszünk. Mert eszünk, meg lehet nyugodni. Az tény, hogy felülbíráltunk ezt-azt, pl. a barátnőm felajánlotta, hogy a hétvégi disznóvágásból hoz nekem hájat, én még életemben nem dolgoztam vele, de azért a hájas kifli képe egyből három dimenzióban került elém, kell, hozzon, naná. Aztán aludtunk rá egyet és úgy döntöttünk, hoyg nem kérjük mégsem, mert egész más az, hogy egyet - kettőt nem utasítunk vissza sehol, simán megesszük a mákos és diós kifliket, de meg ám, gát-lás-ta-la-nul, de az, hogy a házban áll 125 darab belőle, az nem tűnik jó bulinak. Más szempontból meg dehogyisnem.

Viszont valami rágcsálnivaló azért kell, nem? Aszkétának ne kelljen már lennem.

Először is itt vannak a kekszek. Minden formában, színben, ízben, jöhetnek teához, kávéhoz, kakaóhoz, minden nélkül és ha lehet, sok kevés. Igyekeztem kiiktatni a fehérlisztet, ami nem is olyan könnyű, viszont nem is megoldhatatlan. Szeretjük a sós változatot, ez most egy sajtos-rozmaringos keksz, nem azért mondom, de elég finom.

Az eredeti recept innen van, így szól (melléírom az általam használt változatot):

20 dkg zabpehely - ezt úgy csináltam, hogy 10 dkg aprószemű zabpehely, a másik 10 dkg-ot pedig kávédarálóval ledaráltam zablisztnek

2 egész tojás

5 evőkanál teljeskiőrlésű liszt /tk.tönkölyliszt/ - ezt kihagytam, nem akartam bele több lisztet, lett helyette 5 evőkanál darált mák

3 evőkanál tejföl   - helyette joghurt

1 púpos teáskanál sütőpor

20 dkg füstölt sajt reszelve /trappista is jó/

só, bors (kóstolgatom)

Én tettem bele rozmaringot, mert az kell és igen jó, magyarázatra nem szorul. Vaj nem kell bele, mert egyrészt a sajt elég zsíros, másrészt pedig ott a joghurt is. Az eredeti receptben a zabpelyhet megpirítják, ezt én kihagyom, mert a Tudatosan(T)eszem óta tudom, hogy minden hőhatás emeli az alapanyagok glikémiás indexét. A zabpehely elég jó helyezéssel bír ebben a listában, szeretjük is nagyon, ráadásul tényleg elhiszem a GI vércukorra gyakorolt hatását, mióta a magas pontszámúakat kiiktattam, már nem kell délben aludnom, mint a csecsemőknek. De erről most nem akarok beszélni. :)

Nagyon könnyen összeáll, lesz belőle egy szép buci.

Pont olyan, mint a szappanom. De bízzatok bennem, nem az.

Hűtöm egy órát (mondjuk), aztán kiszaggatom és megsütöm. Utóbbi idejét tőlem ne kérdezzétek, addig, amíg jó nem lesz. Na jó, a sajt miatt érdemes figyelni rá.

A kiszúróformáknál már csak a szakácskönyveim száma több. Előbbi olyan 120 darab, utóbbit ne feszegessük.

A végére tartogattam a kevésbé jó hírt: iszonyúan csúszik rá a sör. Én szóltam.

nyári napokon

Messziről indítok, de ígérem, megérkezem az Ultrabalatonra.

Szóval, valamikor azt olvastam, hogy egyes helyeken (de itt ez most nemcsak teret, hanem időt is jelöl) az idő kezelése a nyugat-európai felfogástól eltérő volt ám (ill. van, ahol ma is, ill. van akinél ma is, de ez messzire visz, sosem jutok el az UB-ig), mi ma egy egyenesen képzeljük el az időt és így is kezeljük, tehát, hogy az események lineáris sorrendben követik egymást, ez logikus, persze. Viszont  az archaikus időben az időfelfogás nem egyenes irányú volt, hanem kör, és szerintem ez is teljesen logikus, a nagyobb jelentőségű eseményekre mi is sokkal jobban emlékszünk, nem?* Pl. a nagy jelentőségű eseményeket időben közelebb érzünk magunkhoz, mondjuk, a gyerekeink születését egyértelműen, az szinte tegnap történt, ugyebár, simán előreugrik a lineáris egyenesünkön.  (Most mondjam-e még, hoyg Nietzsche szerint  az idő egy végtelen sugarú kör, vagy hagyjam inkább?)

Na, és akkor hogy jön ide az UB. Előre szólok, én szeretek elmélettel foglalkozni. Egyesek szerint csak azzal.

Az Ultrabalaton május végén lesz és én kétféleképpen tudok rágondolni. Egyrészt, ha azt mondom, hoyg Ultrabalaton, akkor jólesően érzem azt, hogy az nagyon kedves, helyes, aranyos, cuki esemény lesz,ez engem simogat, ez jóérzés, meg olyan szívmelengető is, hogy én és ott és futni és tavaly még azt sem tudtam, hogy van, most meg tessék, szóval esemény alapú időkezelés: lesz valamikor UB és de jó.

Ha viszont úgy gondolok rá, hogy május végén!!Ultrabalaton!! futni kell!!, akkor végelhalás van, basszus, az mindjárt itt van, én meg sehol nem vagyok még, és amint ez végigfut rajtam, nagyjából már azt érzem, hogy május közepe van: dátum (idő) szerinti időkezelés. Kétségbeesett számolgatás, hány hét van hátra, itt liheg a nyakamon, megöl engem biztosan, nincs időm.

Mivel nem kell letennem a garast egyik mellé sem, felváltva gondolok rá, mikor éppen hogy, egy jobb futás után egyértelműen eseményként, a héten megesett hazakutyagolás után úgy éreztem, holnap lesz és mindennek vége.

Na de no para, itt a csapatom, sokat hozzá nem fűzök, bár érdemes lenne a fentiekkel kapcsolatban azt az egyetlen értelmes kérdést feltenni, hogy hány éves a kapitány.

* Tehát az, hogy én, aki sosem tudom, tavaly esett-e a hó, most nagyon biztosan állítom, hogy márciusban rohadt nagy hó volt, és nem azért, mert ez időben közelebb van hozzám, mint az előző évek, hanem az ominózus történések miatt (de nem fogom tudni, hogy ez 2013-ban volt, csak azt, hogy a családban valami éppen akkor történt, amikor az a sok hó elöntött minket).

a (rendíthetetlen) ólomkatona*

Többször előfordult már, hoyg futás közben arra gondolok, hogy óh, bár ezt lefényképezhetném, de hát nem tudom, hiszen futok. Ma mindent bepótolhattam, ami sokatsejtető.

Egyszerűen semmi nem ment. Már bemelegíteni sem tudtam, a szokásos 2 km-es bekocogás 500 méterre rövidült, de ott még ráfogtam, hogy mert sár van, mert egyenetlen a talaj, mert szembeszél van, na de semmi baj, majd ha végre kiérek az aszfaltra, helyreáll a világbéke. És nem.

Kegyetlenül szenvedtem,  olyan volt a lábam, mint két tömör ólomrúd, az. Alig bírtam rakni őket, még káromkodni is elfelejtettem, minden erőm a lábamba sűrítettem, de még ez is kevés volt nekik, egyszerűen nem mozogtak. Engedetlen banda.

Persze, nem adtam fel, háromszor futottam neki, hogy na, most már biztos menni fog, de nem egyezett a véleményünk. A legjobb az egészben az volt, hogy addigra eltávolodtam az origótól és km-eket gyalogoltam haza a szélben, fogcsikorgatva, növekvő ingerültséggel, mire hazaértem, ölni tudtam volna.

Jó, hát értem én, hogy az univerzum mindig is az egyensúlyra törekszik, és a múltkori hübriszes bejegyzés után mindez félrebillenni látszott, de azért így helyretenni, fúj. Pedig azt akkor még nem is tudtam, hogy vasárnap (két napja) futok egy 7,08-as km-t. Ez most, innen nézve az űrsiklóval egyenértékű.

De nem baj, mert legalább vannak képek, ugye.

 itt még semmit sem sejtettem, azt hittem, futás lesz

hogy a hegy másik oldalát is lássátok. nem mintha különb lenne

 idilli. kár, hogy sor került rá

 valami pad, többet ne kérdezzetek

és akkor a legszebb. nem tudom, hogy sikerült ezt és így, gondolom úgy, ahogy a futást is.

* Andersen