Azt nem tudom, hogy akkor, amikor a kis 75 méteremet futottam, ezek az ifjú titánok hol voltak, mindenesetre tegnap 4, azaz négy futóval is találkoztam, mind fiatal, mind szimpatikus, mindnek tökéletes az outfit-je, mind könnyű, ruganyos léptekkel futott (nem kocorászott), egynek sem volt vörös az arca, egy sem lihegett, ez valami új faj?, kérdem én.
És mind az én utam felé haladt, de ott konkrétan csak eggyel futottam össze, én éppen a 3. km-emet tapostam a lángoló fejemmel, mikor felbukkant a srác, mondjuk, javára írom, hogy nagyon cuki helló-t köszönt oda. Úgy emlékszem, az enyém nem volt cuki.
Nem is tudom, a rekortánról talán le tudok mondani, de javasolnom kell mobil WC-k felállítását, vége az etapok utáni bokorban pisilésnek, mire bevonszolom magam a fa alá, ott teremnek, ezek oly váratlanul csapnak le gyorsan futnak, hogy a tevékenység valamelyik részét még tuti, hoyg látják.
És a lekörözés... ismerkednem kell az érzéssel.
Amikor visszafutottam a szoborig ( a második 1500 méter), nem is mertem sokáig pihenni, tartottam tőle, hogy a cukin köszönő fiú képes és már vissza is ér, kapkodtam is a levegőt lábaim, hogy elhagyjam a terepet. Éppen rákészültem, hogy a levezető 700 métert lenyomom, amikor meg jött a vegyes pár. Mosolyogva. Ez most már mindig így lesz?
Elég megsemmisítő érzés volt, de mire hazaértem, már átértékeltem a dolgot, hát figyusz, egy sem volt az én korosztályomból, olyan 20 év és 25 kiló volt köztünk, szerintem így azért könnyebb, vállalom, hoyg rangidős vagyok. Legyen rá büszkék, hogy velem futhatnak egy úton. Muhaha.
(ma nem megyek futni, pihenni kell, ezt én Pesten teszem, rohangálok)
(3, 5 km - de három részletben, borzalmas tempóban, ugye)
