2013. november 29., péntek

színfolt lettem

Nem egészen úgy terveztem, hogy hetente egy bejegyzés, de most munkából fakadó teljes kimerülés van, ez egy ilyen időszak.

Úgy vagyok a futónadrágommal, mint a macska, akinek ha a feje átmegy egy résen, már a teste is át fog - ha a futónacit fel tudom cibálni a vádlimon, már nyert ügyem van, benne lesz a többi részem is. Gondolom, vastag*, de könyörgöm, akkor mi van? Meg azt is értem, hogy tapinaci legyen, a franc sem akarja, hogy befújjon a szél, persze, de tessenek már elképzelni, hogy léteznek vastag(abb) vádlijú nők szerte e világon, kiknek bevett szokásuk, hogy ilyet cigőljenek magukra.

A téli outfit-em egyébként csodálatos, mind anyagában, mind színében. Van tehát ez a fekete decathlon-os, bélelt futónaci, melyet nagy sírások közepette vettünk meg, mára már beleférek, igenis. Finom, puha, meleg. Kitöltöm.
Aztán van az aldi-s aláöltözet, hát áldassék a neve, ki ezt kitalálta, mert én rendesen izzadok, ez meg valahova elvezeti az univerzumba az egész cuccot és még lila is. 
Erre ráhúzom a tchibo-s zöld felsőmet, ami meg tökély, először is, hoyg rám jön, másodszor, hogy eltakarja a fenekem, harmadszor, hogy kapucnis, negyedszer, hogy meleg, ötödször, hogy a kezem is befér alá. Hatodszor, hogy egyáltalán van.
Más  egyelőre nekem nem kell, 2 fokban így futkározom és nem fázom, én!, akinek 20 fok alatt lila a körme, oh, my God, mivé lesz a világ.

Na most, mikor ezt mind magamra húzom és belenézek a tükörbe, akkor megroskadok, tehát, hoyg minden izomkötegem hájgyűrődésemet beletolom a falu képébe, az azért valami. Ráadásul mostanában sár volt a terepre kijutós utamon, így fényes nappal mentem végig, s jöttem vissza a házak között, s természetesen éppen jött a pékséges kocsi és éppen minden házból előbukkant valaki és éppen nem titkoltan néztek végig rajtam, én meg éppen nem tudtam, mi a jó reakció, minden hájamat behúzva, az aszfalttal eggyé válva elkúszni onnan vagy egyébként is szálfatermetemet még jobban hangsúlyozva, kimért léptekkel, mindenkinek hangosan köszönve lépjek túl a megaláztatáson rajtuk. Úgy emlékszem, a kocsi hátulját választottam.

A természet és köztem azonban kibékíthetetlen ellentét lépett fel, mert miközben én egyre színesebb lettem, az erdő közben úgy dobta le magáról a ruhákat, mint sztriptízbárban az énekesnő, így amikor pisilnem kell, és meg lehet nyugodni, hogy mióta ez a sok hacuka van rajtam, mindig kell, szóval, azóta a véletlen erdőjáró a mező túlsó széléről szabad szemmel  is észrevesz, a direkt látogatók pedig még a messzelátójukba is belenéznek a látványt beazonosítandó. Még nem tudom, hoyg ez vicces vagy sem.

Egyébként meg futni jó, mondtam-e már?

ez pedig fényes nappal van
                                                                                                    

* úgy értem, a vádlim
*- és kisebb, csak ez nem tartozik a tárgyhoz, pedig


2013. november 22., péntek

az izom hatalma

Az izom hatalma egy általam nemrégiben felfedezett társasjáték. Két személy játszhatja, általában egy testben lakoznak.

Úgy van, hogy ez egy stratégiai játék, csatákkal, tervekkel, taktikával, az ellenség kijátszására való törekvéssel, mérlegeléssel és sok-sok munkával. Mindig résen kell lenni, mert a másik fél képes a nem tisztességes játékra, te úgy érzed, hogy mindent megtettél, a   másik fél által számodra felállított csapdákat észrevetted, kikerülted, és akkor egyszer csak szembe találod magad egy szelet tortával teljesen új alapokra helyezett szabállyal.

Na de most. Egy hónapja történt meg az, hogy egy dobozban kutakodtam, mely doboz fullig van  olyan nadrágokkal, pulcsikkal, melyekről azt gondoltam, hogy ezek egy letűnt kor árnyai, én ezeket soha többé, de azért ne dobjuk ki, tegyük el, hátha, hátha. Hátha egy reggel mégis arra ébredek, hogy karcsú vagyok. És fiatal.

Azt, hoyg az izom kisebb helyet foglal el, mint a háj, a zsír, nevezzük  bárminek, mindenki tudja, én is tudtam, csak nagyon sok alkalmam nem volt eddig megtapasztalni, tekintve a testemet egyenletesen befedő védőrétegnek. Én egyébként is elméleti ember vagyok, fejben több minden megvan, csak nem bír valósággá válni, gondolom, nem bír áthatolni a védőburkon.




És a kezembe került ez a nadrág és ez a pulcsi, és ezt én szerettem, kérem, csak ez lehet az oka, hoyg felpróbáltam, mikor is kiderült, hoyg nemsokára jó lesz, még kell némi csatát vívni, lásd fentebb. Most pedig eltelt egy hónap és rámjönnek. Jönnek rám.
Ez pedig annak fényében különösen érdekes, hogy ez a két cucc akkor volt használatban, amikor a multinál dolgoztam és pontosan tudom, hoyg akkor 10 kilóval voltam** könnyebb a mostani állapotomnál, na, kérem szépen, ez az izom hatalma. És még mondja valaki, hogy a futás nem formálja a testet. A testem.
Egykedves  futópajti egészen pontosan azt mondta, hoyg elvesztettem a cukker gömbölységemet, muhaha. :)

Számokban kifejezve már csak 22 kilót kell ledobnom. Próbáltam frappánsabb végszót adni, de nem ment.


* vö. Kafka
** más szemszögből ez úgy néz ki, hogy akkor 13 kilóval voltam nehezebb, mint kellett volna




2013. november 20., szerda

a kör négyszögesítése*

Azt, hogy a sok edzéstől megnő a szív*, azt én akkor láttam igazolva, amikor az egyik futáson lecsúszott a pulzusmérő szíja, már valahol a derekam környékén volt (gondolom, megállította valami) és még mindig mérte, mit mérnie kellett.
A nagy szívem, ugye.

Szóval, futni futok ám, csak az időm kegyetlen kevés, nekem az év vége a főszezon, aludni is alig, ez van. Az edzéstervemet viszont ettől még jobban imádom, keretet ad, nincs az, hogy most többet vagy kevesebbet, menni kell, csinálni kell, percre pontosan tudom, mikor érek vissza, így a tervezhetőség által beilleszthető egy-egy napba.

Az esetek többségében  kifáradok, elfáradok, pedig nem nagy dolgokról van szó,  pl. a 6 x 5 perces végén a tüdőm is külső vezérlésen volt, viszont haladok előre és ez elég jó érzés. Még mindig ott tartok, hogy minden futás előtt átfut a fejemen a gondolat, hoyg ez nekem ma nem fog menni - ezt azért jó lenne kiirtani, de még nem megy, majd jövőre. Még mindig hitetlenkedve nézem, hogy igenis meg tudom csinálni, és igenis tudok javulni. Egyszer majd elhiszem, hoyg igenis tudok futni.

Közben beszereztem egy kisebb sérülést is, így megismerkedtem az alkímiával, fekete nadálytő krém, tiszta boszorkányság, nem? És baromi jó. Nekem a sípcsontom szokott fájni, orvoshoz persze nem, marad  a házi praktika, meg mások tapasztalata. Tegnapelőtt ez romlott, ugyanis az út váratlanul nyálkás lett, nem síkos, mégis csúszós és egyébként is elég rossz minőségű, töredezett az aszfalt széle, ráadásul kanyar kanyar hátán, az út mindkét oldala meg befelé dől, tehát tök mindegy, hogy odafeléről vagy visszafeléről van szó, mindenképpen a jobb lábamnak rosszabb (szerintem csak azért, mert eddig a balt szidtam mindig), na és ez még csúszott is, így aztán éreztem én, hogy nagyon óvatosan, imigyen bénán érkezem a talajra - csak erre tudom fogni azt, hogy egész éjszaka nem aludtam, úgy fájt az Achilles-ín. Totál kétségbe estem, ahoyg elvárható. Na, de a nadálytő-krém...! És a pihentetés... :(

Most éppen félig alszom, de azért egy kedves képpel igyekszem búcsúzni, ez az én lábam, igen, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nekem olyan vastag a vádlim, hogy  a pöttyös zoknin a pöttyök a térd felé haladtakban ellipszissé terülnek szét. Mit is mondhatnék. A gyerekeim iszonyúan röhögnek ezen.




* oké, ez egyszerűsítés, tudom

2013. november 15., péntek

az 1500-as puzzle még várat magára

Szoktam azzal mentegetőzni, hogy én a betűk barátja vagyok, nem a számoké, de azért a mai teljesítményem még engem is meglepett. Viszont adekvát módon használtam egy újonnan tanult káromkodást.

Ezt a hetet a főnök erősnek minősítette és igazat kell adjak neki, ma pl. 6 x 4 percet kellett futni, közöttük 1,5 perces sétákkal, ez nyilván másnak semmi, nekem  elég volt, de úgy, hogy közben a legutóbb Ágitól tanult káromkodás is kicsúszott a számból, nem tudom, illik-e itt ilyet mondani, de  a történelmi hitelesség kedvéért lejegyzem: kurvákvérefolyjonpatakokban.
Természetesen ismertem én már ezt, csak a köré épülő szituációt nem tudtam elképzelni, de végül minden mozaikkocka a helyére kerül az életben.

A számokról meg annyit, hogy bepötyögtem a runkeeper-be a mai intervall edzést, hogy 6 x 4 perc, oké, közöttük 1, 5 perces séta és ez utóbbit 1,50-nek írtam be az 1,30 helyett. És még csak észre sem vettem. Nem tudom, ez ront vagy javít a helyzetemen. Vágvölgyi tanár úr most vágta földhöz a szemüvegét.
Mindehhez kiderült, hogy 6-ig sem tudok elszámolni, lehet, hogy ahogy Fibonacci-számsor megvan, de csak azért, mert az csak elmélet és érdekesség, éles helyzetben 5-nél húzódik a látóhatár, a 6 etap helyett 5-öt abszolváltam. És ezt sem vettem észre.


Bezzeg a káromkodás, azt azonnal jólesően konstatáltam.







2013. november 13., szerda

be happy

A futás volt már öröm, kínlódás, siker, kudarc, fejfájáscsillapító, szabadság, feltöltődés, sport, feladat, muszáj, de jó, meg egy csomó minden, most egy teljesen más aspektus érkezik.

Röviden úgy tudnám mondani, hogy most nem a legfényesebb napjaimat élem. Hosszabban meg úgy, hogy elég sokat kell küzdenem a pszichés kínommal és hogy ha nem lenne a futás, ez sokkal nehezebb lenne. Én korábban már azt hittem, hogy mindent megoldottam a futással, minden kezelésre lehet nemet mondani, itt a szép, új világ, és ezt miért nem fedezte még fel senki. A birodalom azonban visszavág.

Ami azonban tagadhatatlan, hogy kisebb amplitúdókkal érkezik a cucc, ami állítólag a rendszeres fizikai aktivitásnak is köszönhető, de van, amit nem lehet gyökerestül kiirtani. Nem fogom magam sajnáltatni, a lényeg, hoyg rögzítem, miszerint nem annyira fényes most a történet, ez van. Lesz ez rosszabb is, ismerem a fajtáját.



Mindenesetre az edzésterv most különösen jó, mert keretet ad, azt pedig nehéz időkben főképpen szeretem, nincs elnézés és pardon, csinálni kell. Csinálni pedig jó, részben maga a tevékenység, részben az utána érkező érzés, hogy minden kaki ellenére igenis.

Olyan vidámság azért történt, hogy a pálinkafőzde tulaja kijött és megkérdezte, hogy nem kérek-e egy stampedlivel, én meg annyira megrökönyödtem (másra fogni nem tudom), hogy azt mondtam neki, hogy nem, majd télen. Ez jött ki a számon. A férjem azóta is megkérdezi, hogy  már tél volt-e?

A héten egyébként erős hét van, 6 x 3 percekkel kezdtem, és képes voltam a 3 perces etapok közül kettőt is 7,38, ill. 7, 48 min/km-mel futni, ismeretlen érzés, mit mondjak. Fejlődöm,  remélem.
A többi meg alakulni fog.



2013. november 7., csütörtök

essék szó

A "több nap, mint bejegyzés" mai rovatában főleg sajnáltatás lesz, de nem úgy igaziból, inkább csak elmondom, miért kevés a poszt. És köszönöm azoknak, kik szóvá tették, na, hát tök megható.

Eleve úgy van, hogy magad uram, ha szolgád nincs, tehát én all-in-one-ban tolom az ipart, én vagyok a készítő, a tervező (fordítva), a postaszolgálatos, a marketinges, a kommunikációs, az ügyfélszolgálatos és a beszerző is. És a szerelő is. A home-office igen jó, mert magam osztom be az időm, ami azt jelenti, hogy mindig dolgozni kell. Főleg év végén, de ez most nem panasz, mert ez így van jól és ha a másik oldalt nézzük (hogy nem így lenne), akkor lenne sírás és fogcsikorgatás. 

Na most ebbe belefér a futás, mert beleszuszakolom, mint magamba a kacsazsíros kenyeret*, de sokszor elgondolkodom azon, amit korábban is mondtam, hogy én nem hiszek a mondásnak, mely szerint arra van idő, amire akarjuk. És eszembe jut mindig a multis életem, amikor reggel 6-kor indult a buszom Pestre (41 km-es távolságról beszélünk), beértem 8-ra, majd természetesen nem végeztem fél 5-kor, így persze nem értem haza 7-re, hanem a férjem a szomszéd faluba értem jött egy későbbi, csak odáig közlekedő buszhoz. És ezt a hét 5 napján. Volt még 2 napom, az igaz, de egyrészt totál szétzuhantam,  másrészt jelentkezett némi igény rám itthon a többi 4 családtagtóll és volt házimunka is és valljuk be, volt hazahozott munka is. Mindemellett elég sokat kellett repülnöm ide-oda, szóval, na, nem jutott volna idő futásra, miközben ez a tény magában hordozza azt az ellentmondást is, hogy akkor még nagyobb szükségem lett volna  rá, hagyjuk.

Most itthon dolgozom és ez szuper, én nem szeretem különösképpen az embereket és minden híresztelés ellenére nem vagyok szociális lény sem, időnként ráveszem magam a közösségi létre és akkor tényleg jó, szoktam is csodálkozni, hogy jé, ez ilyen?, de aztán ez így elég is, nem vágyom tömegre és mindennapos kényszeregyüttlétre. A férjem is itthon dolgozik, ez így oké. Futni viszont még így sem akkor megyek, amikor akarok, ez valami tévhit, hogy a home-office-ban az ember korlátlan szabadsággal rendelkezik, a frászt. Munka van és dolgozni kell és ahhoz, hoyg kimenjek futni, baromira meg kell tervezni a napot, most pedig, hogy a Nap fél 5-kor alábukik a süllyesztőbe, még nehezebb. Ha pedig választani kell, hogy most fussak vagy a futásról írjak, akkor nem kérdés, melyik győz.

Szóval, futok, ráadásul itt van ez az edzésterv és egyszerűen imádom. Nem gondoltam volna, mert én türelmetlen vagyok, akarom és most és azonnal és iziben, és mi az, hogy csak ennyit fussak és egyáltalán, na. Csak közben meg egyre jobban érzem magam a futásban, nem nyűg, nem teher, nem fáj a lábam, nem fáj a csontom, haladok, megyek  futok az úton, biztonságban vagyok, van alattam védőháló és ez állati jó érzés. Nem sérülök le, nem terhelem túl magam, ideje van mindennek.

Mindeközben apró sikereim is vannak, ill. nekem nem is aprók, tegnap pl. 6 x 2 perceket kellett fussak, közte 1-1 perc sétával és bár a tüdőkapacitásom fejlesztésén még van mit dolgoznom (iszonyú hangosan futok, no), meg az utolsó etapon el is fáradtam, mégis azt vettem észre, hogy a 2 perceseket 7,40 perc / km körüli idővel abszolváltam, az én telefonom ilyen számokat még soha nem is látott, jómagamról nem is beszélve.  Az egész meg ilyen átlagsebességgel ment, ebben 5 perc séta is benne van, ez nekem igenis eredmény.


Úgy érzem magam, hogy bár nem látom át a tervet (nem is kell, nem nekem kell), valahogy mégis úgy képzelem, hoyg ezek a szétszabdalt futások az Univerzum különböző pontjain vannak perpill, hoyg tavaszra összeálljanak egy erős és stabil egységgé és ez engem elég nagy örömmel tölt el. Jó, kell hozzá bizalom, hogy valóban így lesz, de az bennem bőven megvan a főnök iránt, szemernyi kételyem sincs. A férjem meg bátorít, hoyg milyen jó, hoyg van segítség. 

Szóval, lesz itt poszt és lesz vidámság, most egy kicsit nehezebben megy a dolog, idő, idő, idő, de no para, nem zár be a bolt. 

A kilókról meg nem akarok beszélni. Mocskosszemétaljanépség.



* erről is készült egy bejegyzés, eddig jutottam vele, mielőtt nyugovóra tértem:

Szaftos Zsíros kis dráma történt abban a békés otthonban.
Azon a nyugodt estén, amikor az eb is csak véletlenül akart kimenni a sötétbe, történt, hogy a Korábban a Kacsazsíros Kenyeret Imádó Nő (továbbiakban az egyszerűség kedvéért: Fatty) egyre sűrűbb intervallumokban nyitogatta a hűtő ajtaját, benézett, bekukkantott, becsukta, megint ott volt, kinyitotta, nem nyúlt ő semmihez, csak nézett befelé. Mindezt a Korábbi Énjét Megtagadó Készülő Nő (nevezzük Antinak)  csak tűrte, tűrte szótlanul, ám a végkifejletet megsejtve egyre feldúltabb állapotban

2013. november 3., vasárnap

Innovációs Nagydíj 2013

Szörnyen zsúfolt hét, de volt benne futás rendesen, és még arra is volt kapacitásom, hogy kitaláljam az évszázad (mit évszázad, évezred) ötletét, nem tudom, szerintem annyira jó. Az a lényege, hogy olyan futóverseny kellene, ami nem korcsoportos, hanem túlsúly-csoportos, vagyis, lennének a + 10 kilósok, a + 15-ösek,  a + 20-asok, satöbbi. Végre egy olyan verseny lenne, ahol (egy, a korábbiaktól eltérő) speciális kompetenciákkal rendelkező egyének futhatnának, mert egyébként szép, hogy 40 fölöttiek, de azért van ott még  a tarsolyunkban ez - az, nemdebár? Végre pólóhúzogatás nélkül futhatnánk, nem lenne gond, hogy van a derekunkon (és egyéb helyeken) még  némi ...  anyai tekintély. A legfontosabb azonban a tempó, mert valljuk be, esélyem sincs nem utolsóként beérkezni egy olyan versenyen, ahol a fitnesztestűekkel egy nevezőre vesznek engem.
Szerintem iszonyú jó ötlet, várom a befektetőket az érdeklődőket.

hervad már ligetünk, s díszei hullanak*
(egyébként meg ezen a hídon térek vissza - sajnálkozva- a társadalomba. és ezen nyújtok)


A héten megkaptam a novemberi edzéstervet, a terv még csak hagyján, de a kísérőszöveg... a székről majd lefordultam, úgy röhögtem. Azt írja a főnök, hogy tépi a haját tőlem, komolyan nem emlékszem, mikor mondtak nekem ilyet, visszarepít a régmúltba, állati jó érzés, nagyon bírom. Bár úgy emlékszem, akkor nem örültem annyira, mint most. Ezt teszik az évek.

Továbbra is mindenféle perceket kell futnom, s tegnap éppen az történt, hogy a 3 x 5 perces futást kellett abszolválnom, nekilódultam az eső etapnak, és hát nagyjából azért tudom, hogy meddig futok 5 perc alatt, de már le is hagytam a mérföldkövet, ah, mondom, ez a nyamvadt runkeeper megint megadta magát, nem sípol, hogy vége az első szakasznak**, mindegy, még megyek egy kicsit - és nem is, sípolt az rendesen, csak hát a félelmetes tempóm, ugye, vagyis messzebbre jutottam, mint korábban. Mert igenis, hogy én is jobban teljesítek, mondjuk így.


A legjobb azonban az, hogy baromira élvezem az egészet, remek érzés volt tegnap is, nem is értem, mit idegenkedtem ennyire ezektől az intervalloktól, viszi a szuflát rendesen elfele, de tegnap azt éreztem, hogy még mennék, bírnék, futnék, szaladnék, csak hát a főnök, meg a fejmosás, ugye.



** a runkeeper-en remekül  bele lehet állítani ezeket a távokat, kívánság szerint, hogy most 3 x 5 perc , közte 2-2 perc séta, vagy 6 x 3 perc, közte 1-1- perc séta és mindig jelez, hogy most mi jön, ezt mindenki tudta?