fejlődöm, tehát vagyok. futok.

Mostanában jövök itt a nagy érzelmekkel, a materializmus csődje már ez a blog.

De majd most helyreteszem a dolgokat.

Tehát.

Január 31. van. Éppen 4 hónapja, hogy a Főnök úr írja nekem az edzéstervet, lassan jubilálunk. Amikor elkezdtük a közös munkát (mert másképp nem tudom akarnám mondani), akkor éppen ott tartottam, hogy elkocorásztam 8-10 km-t is, de egy, hogy rettenetes tempóval (10 perces km-ek), másrészt pedig minden bajom volt. Fájt a sípcsontom, oké, hogy nem állandóan, de azért mégiscsak éreztem, kicsit kedvetlen is voltam, nem jöttek az eredmények, igazi pocsolyában voltam, dagonyáztam is benne rendesen. Az, hogy már korábban is figyelmeztettek mások (az okostojások, gondoltam), hogy ez így nem lesz jó, túl sok, túl hirtelen, túlsúly, az nemhogy nem ingatott meg, hanem idegesített. Ez van, én okosabb vagyok, na.

Végül mégis beadtam a derekam és a segítségnyújtást elfogadva elmentem Gáborhoz (futónagykövet) egy edzésre, kiderült, hogy halálosan jófej pasi, mi más lenne, a sokat emlegetett Ági férje. Azóta én mint egy katona, követem, amit előír, mert hát én is jófej vagyok, ugye.

Számomra baromi fontos, hogy az, akiben megbízom, nemcsak szakmailag, de emberileg is példa legyen, hogy sikerüljön jó viszonyt kialakítani vele, hogy tudja, mikor kiabálhat, mikor nem, hogy lehessen vele viccelni, hogy érezzem, hogy szívesen segít nekem, hoyg nem vagyok teher, hogy bízik bennem, hogy ne sajnáljon le, mert kövér vagyok, hogy ne mondja azt, hogy nagy a fenekem, meg hogy miért nem korábban, de mondja azt, ha jól csináltam, hogy most ez oké volt, hogy kérdezhessek tőle, meg ilyesmi.

Az úgy történt, hogy eleinte azért én néztem nagyokat, hogy 2 perceket kell futnom, visszakerültem a rajtvonalhoz megint, azt hiszem, már másodjára. Próbáltam előkeresni az első eredményeket, októberben volt olyan futás, amikor 4 x 5 percet kellett futnom úgy, hogy az etapok között 2 perces séták voltak, ezt így sikerült abszolválnom (benne van a sétaidő is):

Egy másik példát elővéve (szintén októberben) az egyik alkalommal 2 perces futások voltak, közöttük 1 perces sétákkal, azt pedig így. Leolvasható szépen, hogy 2 percig milyen tempót bírtam menni... és hát mennyi 2 perc.. (k. sok tud lenni). És emlékszem, hogy a köztes 1 perces sétákon lihegtem, mint kutya a sivatagban.

Ezt a két eredményt, legyünk nagyvonalúak és nevezzük így, én hoztam létre, bizony. Lihegve és izzadva. 

A lihegés és az izzadás nem sokat változott, minden más igen. A mai futásom úgy alakult, hoyg 6 x 5 perceket kellett futnom, köztük 2 perces sétákkal. Elég nehezen szántam rá magam, hogy kimenjek futni, vacak szél volt, azt meg én nem nagyon kedvelem, túl nagy a légellenállásom. Fáztam is kicsit, csúszott a terepemre vezető út is, blö, de azért ezt már ismerem, volt már ilyen, nem szabad elhinnem, amit gondolok. Csinálni kell és kész.

Először is kocogtam 2,3 km-t,  olyan másfél hónapja ez lett a bemelegítésem, valahogy nem bírtam zöldágra vergődni a klasszikus gyakorlatokkal, meg nem is tudtam beilleszteni a térbe és időbe, mert ha itthon csinálom, mire kiérek a célállomásra, már elmúlik, ott meg nem csinálhatom, mert a pálinkafőzők már így is nagyon vidáman fogadnak. Ráadásul szerintem lusta is voltam, untam is, ez a bekocogás viszont bevált, komótosan elkocorászom, nagyjából 2 - 2,2 km, mire elegem is van, meg azt érzem, hogy átmelegedtek az izmok, sínen vagyok. A biztonság kedvéért még sétálok egy oylan 300 métert, rigorózus vagyok, aha.

Na, és akkor jött a 6 x 5 perc, közte 2 perces sétákkal. Itt van először a km-re bontott idő:

Érdemes összehasonlítani a fentebbi (októberi), sokkal rövidebb etapos futásommal.
Ha ugyanezt a távot az időintervallumokra bontva nézzük, akkor ez az eredmény:

 Látszik, hogy az 5 perces futásokat már gyorsabban tudom futni, mint a 2 perceseket, pedig mégis csak  2,5- szeres az idő, ugyebár. Októberben a leggyorsabb 2 percesem 7, 55 min / km volt, ma pedig  a leggyorsabb 5 percesem 7, 11 min/km. Mindeközben a séta tempója is változott, ha most a másik faktort nézzük meg, akkor a leglassabb tempó 14, 12 min /km volt, ma pedig a leglassabb 10,50 min /km volt, ami nekem azt üzeni, hogy már gyorsabban tudok két futás között sétálni, kevésbé sajnálom magam fáradok ki, vagy ilyesmi.

A számokból azt látom, hoyg fejlődöm, ez a felismerés pedig kell nekem, látnom kell számokkal leírva is, hogy haladok az úton, az utamon. Érzésben ez úgy jelentkezik, hogy amikor a runkeeper bemondja, éppen hány percnél tartok, nem feltétlen gondolok arra, hogy még 2 perc?? még 2 percig kell így futnom?? tutimegdöglömitthalokmegazútszélénmagányosan

Januártól már hetente 4-szer futok, az e havi adagom 76 km volt, ebben nyilván a bemelegítős 2 km-ek is benne vannak. Ha arra gondolok (és gondolok, el lehet hinni), hogy májusban 75 méteren akartam meghalni, akkor hihetetlen számomra az egész, én! 76! km-t! futottam! Sokszor kell mondogatnom, mert tényleg nem hiszem el... 

Még mindig nagyon erős bennem az önmagam iránti hitetlenség, szinte minden futás előtt felbukkan a gondolat, hogy ez most biztos nem fog menni, ezen azért jó lenne változtatnom, s elhinnem azt, hogy de igenis megy. Lehet, hogy nem futok PB-t, de menni fog.

Izmosodtam, fogytam egy keveset (végre megint), belefértem egy újabb (régi) nadrágba,  legyőztem magam és elmentem a Yours Truly-ra, továbbra is utálom az egyéb tornát, továbbra sem iszom eleget, de nem baj, fejlődöm. Változom. Igenis. Vagy mifene.

(g)az bemelegítésről

Utálok bemelegíteni, vö. mindig is lusta voltam.

Eleinte azért utáltam, mert komoly aggodalmam volt, hogy mire végzek az 5 - 10 perces bemelegítéssel, már el is fáradok, nem lesz erőm még futni is, azért ami sok, az sok. Később meg lustaságból kezdtem el utálni, most meg ott tartok, hogy azért nem szeretem, mert szerintem lassan melegszem be, mire elérem az üzemi hőfokot, más már lefutott egy félmaratont.

Azt azért már sikerült felfognom, hogy nem ideális fél nap után az asztal mellől felállva nekilódulni (értsük ezt idézőjelben), el vagyok gémberedve, macskásodva, különben is már öregecske vagyok, minden nehezebben és lassabban indul be, szóval, kell valami egészséges átmenet, mielőtt az  igazán komoly tevékenységbe kezdek. 

Megmondom, mi vált be, mi a kompromisszum. Kilépek a kapun, felmászom a dombra és ha nincs sár, akkor onnan; ha sár van, akkor csak az aszfaltos résztől számítva kocogok 2 km-t. Iszonyat lassan, még nálam is lassabban, de érzem, ahogy ébredezik a testem (kezd kiabálni), nem sürget semmi, nem kell rohannom, a runkeeper ugyan próbálkozik, mondogatja a tempót*, de nem érdekel, tudom, hogy ez most bemelegítés, én bekocogásnak hívom. Pontosan 2 km kell, addigra úgy érzem, életemben még egy métert nem tudnék futni, mi van velem, tejóég, itt a vége az egésznek, nem megy, jól van, nem is érdekel. Ekkor sétálok 3-500 métert, a séta végül pisilésbe torkollik, s utána úgy döntök, talán mégis megpróbálom én ezt a futásnak nevezett dolgot.

És megy és ezerszer jobban megy (na itt azért megállnék.. nem percekben mérhető az egész, inkább érzésben, hoyg tényleg azt érzem, most a jó), mintha csak nekifutnék nagy lazán, de annál is jobban megy, mint amikor itthon ugrabugráltam 10 percet. Most meg már ragaszkodom is ehhez, tehát pszichésen is eldőlt a dolog, hogy én így.

Igazából próbáltam én rendesen megadni a futásnak, mi jár neki, volt, hoyg a kertben köröztem a kezemmel / lábammal, meg olyan is volt, hogy Péntek Enikővel próbáltam bemelegíteni, le is izzadtam rendesen tőle, de valahogy mégsem éreztem, hogy így bejáratódott volna a lábam, mint kocogás közben. 

 nem viccelek, ez a bekocogás. futásnak mégsem nevezhetem

Némiképp zavar, hogy ez nem az előírt, rendes út,  miközben dacosan azért mondogatom, hogy én testem, én lábam és nyilván attól függően, hoyg éppen kivel beszélek erről, mondom szemlesütve vagy éppen határozottan.

Egyébként meg ma olyan meleg volt, hoyg sapkát sem húztam, ráadásul az aláöltözet fölé csak ezt vettem fel, hát nem tudom, rajtam egy cucc sem áll olyan szépen, mint a csajokon, de nem baj, a telefonom megint készített egy fotót a csodás, izmos lábamról, valamint a szabad szemmel is látható indulatos lendületes mozgásomról. Kinek a pap, kinek a papné, ugyebár.

És másnál ez hogy történik, kérdem én nagy tisztelettel.

* bemondja az eltelt időt, a megtett távot és a kis rohadék mindig hagy egy kis szünetet, mielőtt bemondja a tempót, ilyenkor odasziszegem neki, hogy nyugodtan hihetsz a szemednek, kis barátom, annyi bizony