2013. június 29., szombat

éjfélkor indul útjára a gyönyör*

Én!
Jótékonykodom!
Futással!

Azt sem tudom, hol kezdjem. Van ugye a DK** csoport élőben és virtuálban, én egyelőre utóbbiban nyomom és van a Suhanj Alapítvány. És vagyok én is. És ez a három úgy jön össze, hogy lehet jó ügyért futni, lesz ugyanis egy verseny, ahol nem a verseny a lényeg, hanem a részvétel, én legalábbis  így értettem, ne ábrándítson ki senki. Bővebbet itt olvashattok róla. És bár nekem esélyem sincs bármiféle versenyre is elmennem, mert nem vagyok abban a ...helyzetben (súly, tempó, táv), mégis ott leszek.

Dehogy egyéniben. Csapatban.... Van / lesz  nekem egy saját, külön bejáratú, full-extrás (DK-s) csapatom, tudjátok csak meg. Na, a verseny meg úgy van, hoyg 6 órát kell futni, tehát nem a táv, hanem az idő van meghatározva, gondolom, az a lényeg, hogy mennyit tud az adott egyén / csapat ezalatt lefutni***. És vannak olyan cuki emberek, akik nem hőkölnek vissza a zsenialitásomtól, a pufiságomtól, a szarkasztikus humoromtól, a lila fejemtől, a szédületes tempómtól, hanem meghívtak maguk közé. Engem. Ezt azóta is mondogatom magamnak, van még hat hetem, hogy elhiggyem.

És úgy lesz valahogy, hogy a nevezési díj megy az alapítványnak, ezzel támogatjuk őket és ez milyen jó már, nem?, nekem baromira tetszik, mert nem pénzt kérnek, hanem egy nagyon sok embert megmozgató közösségi élményt szerveznek, ahol most megmondom, hogy többet kapok, mint adok. 

És úgy is van, hogy mondtam a csajoknak, hogy én nem tudok ám futni. Hogy gondolják meg, nincs harag, de tényleg nem tudok, szóval, ha nyerni mennének, akkor ezt most hagyjuk abba, szerintem még az utolsó hely is necces. És azt is mondtam, mert ez váltó lesz, hogy én 2 km-re vagyok belőve, de csak ideális napokon, majd igyekszem ezt a kirobbanó csúcsformámat a megfelelő  napra időzíteni, de ez a maximumom. Aztán átgondoltam, hogy ez milyen béna már, legyen 2 x 2 km, vagyis futok 2 km-t, utána valahova eldőlök és jöhetnek a társaim, majd valamikor én megint futok 2 km-t. Most, hoyg le is írtam, rosszabbul néz ki, mint átgondolva, de valahogy csak végigcipelem a testem, nem? Persze, hoyg igen.

És úgy lesz (mert én így képzelem), hogy mivel én ilyen ovis méretűt futok, ezért nekik többet kell, ez azért gáz, nem? Annyira meg vagyok hatva, na. A legszebb az egészben azonban az, hogy éjfélkor indul. Nem tréfálok, éjfélkor kezdünk és reggel hatig futunk. Ugye, milyen jó? Azért nem ijedek meg az időponttól, mert egyrészt van egy csomó más, amin idegeskedhetek (lásd fentebb), másrészt meg egy jó buliban is éjfél után kezdődik a hangulat, harmadrészt pedig itthon is voltam néhányszor fél 11-kor futni, különben pedig úgyis pattogni fogok az endorfintól. Bár jobb lenne, ha inkább futnék. Höhö.

Mikor a férjemnek mondtam ezt, az első mondata az volt, hogy "kell neked egy jó fejlámpa" és ez szerintem egy igen jó válasz, mert éppen mondhatta volna azt is, hoyg te (esetleg a teljesen szóval kibővítve) megőrültél, meg hogy egész éjszaka fent leszel?, meg hogy menj, de én nem megyek, meg hasonló nemjó-férjes dolgokat, de nem, hanem azt mondta, hoyg jön velem és bringával segít nekem, és ez megint milyen klassz.  Mondjuk, szerintem nem gondolta át, hogy én 12-6 között mindösszesen 4 km-t futok, de lelkem rajta, én szóltam.

A társaimnak pedig megmondom, hoyg amíg én futok, addig ők nyugodtan vackolják be magukat valahova és aludjanak, mert mire én a távot lefutom, ők a hatodik álmukon is túl lesznek, de még be is melegíthetnek, belefér az időbe.

Szóval, most akkor augusztus 11-re be kell lőnöm magam, semmi pálinkafőzdés látogatás, meg lazaság, meg ilyesmi, mert azért ha nem futnám le ezt a távot, akkor nagyon szégyellném magam, így is pironkodva edzek. Ha valami konkrétumra készülök, akkor az már edzés, ugye? Legyen már az. Soha életemben nem használtam ezt a szót, ha másnál nem látom, nem is tudom, hogy létezik.


4, 42-nél pedig befutok.



 * film

** Dagadt Köcsög sorstársaim

*** még nem futottam sem ilyet, sem mást, sejtéseim vannak csupán, meg éles vaslogikám

2013. június 28., péntek

belső hő

De hogy az én fizimiskám mindig úgy néz ki futás után, mint a spanyol tengerparton délben elszendergett német turistáé, az  azért durva.

Először azt hittem, a nap miatt van, tök logikus lenne, de nem, ez belső hő, akkor jöttem rá, amikor éjszaka futottam, ugyanis akkor is lángolt a képem, őrületesen ronda vagyok. Hiába, no, hozott anyagból dolgozom.

Ma elaludtunk, később mentem futni, erősen nézegettem kifelé az ajtón, hogy mi van odakint, nem volt kedvem, vágjuk rövidre. De azért elmentem és milyen jól tettem, mert futottam 1,72 km-t oda és mikor megálltam pihenni és lerogytam egy buszmegálló padjára, akkor ahogy lógott a fejem lefelé, megláttam, hoyg ideje szőrteleníteni. Újabb érv a futás mellett. 



Még egyébként az történt, hogy a pálinkafőzde turbófokozatra kapcsolhatott, mert 4, azaz négy férfi állt kint abból a típusból, amelyikből egy is elég sok, gondolom, ma sok pálinka fő, mert azt, hogy a közönségem így szaporodik, leírni sem esik jól. Néztek, hogyne néztek volna. Nagyon jólesett így elstartolnom, aha. Meg a lila fejemmel visszaérkezni is.


A taktikám most éppen az, hogy az elsőre egyben lefutott km-t növelem, el kell érnem a 2 km-t és jó lenne 8 perces idővel, visszafelé már elég visszakocorászni, ahogy bírok, s elhihetitek, elég is nekem visszajönni...



Lényeg a lényeg, hogy holnap olyan poszt lesz, hogy  lesz benne szó éjfélkor induló gyönyörről. Maradjatok velem.

2013. június 26., szerda

a felkelő nap háza*

Azért ez túlzás, annyiban igaz, hogy amikor végre kibukkant a felhő mögül a nap (reggel 7 órát írunk), akkor az első sugarak egy házra omoltak. Konkrétan a pálinkafőzdére. De esküszöm, nem ezért lett jobb az időm.


Már a múltkori első, két falu közötti futásomkor is akartam írni, hogy gondoltam rá, itt kérek egy pohár vizet, de nálunk nagyon játékos kedvű pálinkafőzők vannak, nem mertem. A barátnőm férjét simán megkínálták frissen készült, meleg pálinkával. A történet befejezése szabad felhasználású.

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az a helyzet, hogy én már éppen nyafogni akartam, mondván, tök beragadtam ebbe a 1,5km-be (ez az egyben lefutott táv, innen back is van) és ez igaz is, csak közben azért az les eszemmel észrevettem, hogy a tempóm viszont javult, mert ha a héten örültem annak, hogy 9 alá ment a perc/km, akkor ma még jobban örülök, mert  már nemcsak léc alatt éppen átcsúszott, mint hétfőn (8,55), hanem 8,15 lett, ami azért nem rossz egy ekkora testtől. 25 kilós cementes zsákot adok a nyakába azonnal annak, aki ellentmond.


Nem esik jól leírnom, mert olyan illúzióromboló, de hát ez van, visszafelé már nem voltam ám ilyen rakéta, végigdöcögtem az utat, kocorászás ON, 9,07 lett az idő, de azért ne felejtsem már el, hogy ennek is mennyire lehet örülni, nemdebár?

By the way vannak nagy híreim, én speciel fél éjszaka nem aludtam az izgalomtól, holnap megírom, most iszonyúan érzem a testem (nagy test - nagy érzet), képtelen vagyok írni. Búcsúzásképpen egy kis falusi romantika képben és hangulatban.


*ősrégi szám



2013. június 25., kedd

imidzsed őrízd

Ezt a posztot két hete érlelgetem.

Úgy kezdődött, hogy kaptam egy levelet, amelyben a sok dicséret közé mintegy beszúródott egy -két tüske, biztosan csak az egyensúly kedvéért, nem rosszindulat, dehogyis, mire gondoltok. Nem részletezem, mert nem bánt (és tényleg nem). Ami ide tartozik, az az, hoyg felvetődött a kérdés, mennyire ártok az imidzsemnek azzal, ha leírom, hogy kövér vagyok és hogy nehéz lefutnom 500 métert.

Megmondom. Először is. A történelmi hűség kedvéért fogalmazzunk adekvátan: én nem kövér vagyok, hanem nagyon kövér*, másodszor legyünk már pontosak, én nem 500 métert bírtam futni, hanem 75-öt. Ez gáz? Az. Nagyon? Rohadtul.. De mást mondok. Nem ez a gáz, hanem az, hoyg hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Az okokat majd máskor kitárgyalom.

Szóval, az imidzsem. Ez azért jó, mert ezek szerint van imidzsem, milyen jó ez már!, mint amikor izomláza van az embernek és rádöbben, hogy akkor ott izomnak is lennie kell. Másrészt pedig miért zavarna? Én híztam meg, én tettem magamba a plusz kilókat, én is fogom leadni és ez az utóbbi mennyivel jobb irány, nemdebár? Az, hogy leírom az ezzel járó nehézségeket, nagy meglepetést nem okozhat annak, aki ismer, nem nagyobbat, mint amikor meglát megismer.

Tény és való, hoyg sokan ismernek, ki így, ki úgy, s amikor személyes átvétel-átadás történik*, én előtte olyan stresszben vagyok, hogy mindig megírom, ne lepődjön meg a kedves vevő, fiatal sem vagyok, vékony sem, szép sem, de még szemüveges is, cserében viszont kedves vagyok, legalábbis tudok az is lenni. Ebből azért érződik, hogy mennyire aggaszt a külső megjelenésem, ugye? Nagyon.

Ennyi bevezető után a lényeg: nemcsak, hogy nem érzem a kínzó gyötrelmet, hogy mi lesz, ha most megtudja a világ, hogy dagadt vagyok és nagyon rossz kondiban vagyok és nincs állóképességem és kiköpöm a tüdőm és k.nehéz vinni a testem, tehát nemcsak, hoyg nem érzem ennek lelki terhét (érzem a  fizikait, bőven elég, gondolhatjátok), hanem ha már így alakult és ha már egyszercsak belevágtam és kiderült, hogy működik, hogy lehet ezt csinálni és lehet fejlődni, akkor milyen jó lenne, ha más is megpróbálná. Nem én vagyok az etalon, nem rólam kell példát venni (a példa az el sem hízás, vágjuk rövidre), és nyilván mindenkinek megvan a saját útja, nem is a futáson van a lényeg, hanem azon, hogy fel kell állni a fotelből / dolgozóasztal mellől.  És ha ebben én segítséget tudok adni azzal, hoyg  az elsőre lefutott, magam által király etapnak hívott 75 méterem után makacsul hittem abban, hogy ez menni fog, és jobb lesz és lesz a 75-ből 100 méter és 200 és 500, szóval, ha ez segítség, akkor nem hogy nem ártok az imidzsemnek, hanem egyszerűen nem is érdekel. A kérdés bennem eddig fel sem merült.

Annak, hogy sokan ismernek, az az előnye megvan, hogy sokan gondolkodhatnak el, basszus, a Zazi tényleg kövér (B verzió: basszus, a Zazi tényleg kövér???) és így is akarja csinálni?  Mást mondok: így akarja főleg csinálni. És nemcsak ő. A blog hatására (mert annyira élvezetesen tudok írni a szenvedésről, hogy egyszerűen megkívánják, muhaha) 9-en húztak futócipőt. Ma reggel érkezett egy levél, hogy megvan a 10. is. A futócipőt be lehet helyettesíteni bármi mással, nem a futáson van a hangsúly, hanem a mozgáson. Én futok, mert soha nem tudtam futni és elég öreg vagyok már ahhoz, hogy nem-et mondjak a lehetetlenre és bár még mindig hitetlenkedve nézem, hogy már nem 500 méter lefutott táv**, azért még mindig van bennem egy rejtett forrásból táplálkozó makacsság, hogy ezt akarom, ráadásul nagyon akarom. Nekem ez most kell, nyilván a  fogyás miatt, nem akarok kövér lenni, csinos és üde és kedves és fiatal*** akarok lenni, de ma már messzebbre (is) nézek és azt mondom, hogy élni akarok a testemben****. Ebben a puha(ány) kis testben*****.

Ha a szenvedéssel párosuló makacsság, a 10 méterrel megnövelt táv okozta (irreális) öröm, a kudarc  kontra siker, vagy éppen az izzadás, lihegés, eufória dokumentálása másokat ara ösztönöz, hogy kilépjenek az egyébként kilókkal is megtámasztott komfortzónájukból és elinduljanak, akkor főleg, hogy nem, nem zavar az imidzsvesztés. Számít? Nem. Érdekel? Rohadtul nem. Siker? Totális. Csak nem az enyém, hanem azé, aki megteszi. Az én sikerem is csak az, hogy én megteszem a saját lépéseimet. Ha ez másnak erőt ad, az igen jó, menjetek, fussatok, mozogjatok, ha én meg tudom csinálni, mindenki meg tudja. Nálam lustább, élvetegebb nőt nem hord a hátán a Föld, el kell hinnetek, igazat mondok.

Még valami: korábban írtam arról, hogy a mozgás nekem nem lételemem, idemásolom a kezdet kezdetén írtakból egy részletet (10 hete volt csak? el sem hiszem):

Tehát azt akarom ezzel mondani, hogy nekem a mozgás nem lételemem, sajnálom, forduljatok el tőlem, ez van, nem természetes számomra,  hanem hosszas észérvekkel alátámasztott önszuggeszttió, amelynek következményeként ráveszem magam, hogy akkor gyerünk és csináljuk. Csináljam. És ha menetközben egyszer csak valamikor kiderül, hogy hopp, ez nekem nem is rossz, az még mindig messze áll a flow-tól, de ez nem azért van, mert az adott mozgásforma nem nekem való, hanem azért, mert nekem lassabban esik le, hogy én ezt már rég megkedveltem. Így aztán az első futás élménye számomra ugyanolyan rossz, mint az első úszásé, az első aerobiké, vagy akármi másé, ebből nem szabad azt leszűrni, hoyg ez nem fordul át valamikor valami pozitív érzéssé, hiszen nekem alapvetően a mozgás nehezen avanzsálódik flow élménnyé. És ezt most magamnak mondom.

Így kezdtem. Innentől kezdve senki nem tud olyan mentséget felhozni, ami elfogadható  lenne. A lustaság, az eleve feladás, a kudarctól való félelem nem számít. Csinálni kell és kész.

Lényeg a lényeg: ha már felhívták a figyelmem, hogy van imidzsem (mely sérülhet), hát éljünk vele. Pont.




* táskákat készítek

** sajnos, nem is 5 km - még

***  ne ábrándítsatok ki, hogy ez nem fog menni, oké?

**** nem mintha eddig nem éltem volna, de most másképp

***** - 7 kiló, ezt azért gyorsan idebiggyesztettem



2013. június 24., hétfő

fel! épül!

A lábamat késznek nyilvánítottam, na, azért nem ablakpucoláshoz, csak futáshoz. Nem szabad elkapkodni a teljes felépülést, tudvalevő.



Fél 7-kor indultam a kocorászásra, remélem,  feljegyzik a nevem mellé, hogy akár 6-kor is képes vagyok felkelni egy kis szenvedéshez. Az a helyzet, hogy mostanra kialakult bennem egy attitűd, mégpedig az, hoyg nem kell várni arra, hoyg legyen kedvem futni, hanem egyszerűen futni kell. A múltkor beszélgettünk egy csoportban a futás általi katt-ról, arról, hoyg bedarál a futás és hogy ez kinél hogyan jelentkezik, mikor jön el, ilyenek. Én akkor hasonlóképpen nyilatkoztam, vagyis hogy  nem kell minden futásnál azt lesni árgus szemmel, hogy akkor most van-e már katt vagy sem, csinálni kell, futni kell, s egyszer azt veszi észre az ember, hogy hopp, már rég túl vagyunk a katt-on. 
(állt itt egy szexről szóló hasonlat a példa jobb megvilágítása érdekében, csak kitöröltem. a szemérem, khm.)

Ha én azzal kelek fel, hogy önvizsgálatot tartok, hogy a 10-es skálán elérem-e az ötös, minimálisan szükséges kedvet, akkor 10-ből 5-ször nem megyek futni. Sőt, a múltkor írtam, hogy még az sem garantált, hogy jólesik a futás, vagyis, előfordul, hogy a "megcsináltam" öröme mellett nem jön az eufória. De amikor jön...! Na, menni kell futni, ez van.

Ma  a múltkor éjszakai futásra tervezett új útvonalamon mentem, hát, kérem, én már elfutok a szomszéd faluba. Na jó, ez csak másfél km. De vissza is jöttem ám! Igaz, visszafelé meg kellett állnom, ezt nagyon bánom, mert utólag kiderült, hoyg 300 méterre voltam a célszalagtól, csak nem láttam, a fene sem tudta, hány kanyar van még addig, én pedig szeretem, ha látom a végállomást.

Az út jó. Kanyarog, erdő mindkét oldalon, de vannak elszórva házak is,  a célobjektum pedig zsákfalu, ami azért fontos, mert nincs nagy forgalom, mondjuk, én még bírnám a járatszámot csökkenteni, de azért az, hogy 3 km-en 6 gépjármű haladt el mellettem, az nem sok, viszont az egyik egy tömött busz volt, ez legalább ötszörös szorzóval bír. Nem mertem felnézni, hányan látták a gömbvillám aktuális mozgását cikázását.


Na de a lényeget a végére hagytam, mint étkezésnél a legfinomabb falatokat, hát PB van megint, personal best, 9 alá ment a km-enkénti sebességem!, 8,55 perc /km, nem is tudom, engem mért-e a runkeeper, vagy nem történt-e valami, mondjuk, nem kerültem-e mágneses mezőbe, ami megpörgette a telefonom vagy hogy is van ez. De  azt hiszem, én voltam. Ugye?

(3,05 km)

Holnap az ismertségről írok, csak mondom.


2013. június 23., vasárnap

a bal lábam*

Egyre többet mutatok magamból, tessék, már a nadrágom is levettem, jó a tendencia. Egy év múlva a mozgós blogból 18 +-os lesz.

Ez egy láb, a bal, melyen tegnap fagyasztott málnával történő jegelés folyt. Erős volt a dilemma, hogy gyomorba vagy lábra alkalmazzam a gyógymódot.


Még télen, az egyik wampon összetört alattam egy szék. Így történt, érezzétek a történet súlyát. Igazából egy műanyag, szar szék volt, én rajta térdeltem és kiment előbb a szék lába, majd az enyém is, minek következtében én egyenesen a betonra huppantam a térdemmel 80 centi magasból. Na, akkor hónapokig éreztem a nem-frankót, van is egy kis púp a belső részen.

Most a megerőltetéstől, hiszen ne felejtsük az őrült tempómat, fájdogált egy kicsit, én meg nem mertem vele menni sehova, futni végképp nem, így aztán fimnézés közbeni intenzív jegelést alkalmaztam, annyi volt a tegnapi mozgásadagom, hogy lustán lelöktem a lábamról a málnát, meg visszahajítottam. Azt hiszem, ettől nem fogok fogyni.
Ma is akartam, de ma egész napot felölelő grillezés folyt, így most, délután 5-kor kezdem el a jegelést, bár gyanúm szerint Zé este meg akarja enni a málnát, ezért forszírozza.

A lábam pedig ennél vastagabb, lentről felfelé exponenciálisan nő a körfogata, de ravaszul visszaéltem a fényekkel. Mivel holnap mázsálás lesz, egészen konkrétan meg tudom mondani, kevesebb centi kell-e a körbetekeréshez, erősen ajánlom.

A címkék szaporítását viszont a mai nappal a sérülés szóval gazdagítom, igazából ezért volt az egész, hogy végre én is ilyet írhassak. Megirigyeltem a nagyokat, na.


* Daniel  Day-Lewis

2013. június 22., szombat

kis éji futás

Ha 9 héttel ezelőtt, amikor a 75 métereket futottam, azt mondta volna valaki, hogy Zazikám, nyugi, lesznek itt km-ek, noch dazu: iccaka, akkor már írom is a nyugtatót neki.


Ne felejtsük el, hogy tegnap reggel lenyomtam a norbit, majd este 10-kor elindultam futni. Ezt soha többé. Én nem vagyok megszállott, nem vagyok őrült, nem vagyok semmi, én csak egy pufóka fóka vagyok, aki fogyni akar, meg futni akar és hát szép, szép az elhivatottság, de azért lássuk be, vannak határaim. És csak azért, hoyg dicséretet kapjak, azért nem, meg lehet nyugodni.

Kell azért ide egy kis józanság is, ezt mondta ma reggel a a bal térdem. Nem mondom, hoyg fáj, inkább azt, hoyg érzékenykedik. Igaz, ebben szerintem a tegnap esti futás a ludas, mert elég nehezemre esett a futás, a 3,15 km-en többször is meg kellett álljak pihenni (WTF), bár a runkeeper erősen túloz, nem dülöngéltem ennyire, esküszöm. Viszont 10 alatt volt a perc/km, de  még ennél is jobban hangzik, hoyg azt mondta, hogy 6,37 km/h. Tudom én, hogy ezzel még ne keljek az ovisokkal  sem versenyre, de azért jó érzés volt, bár a térdem más véleményen van.



Azon gondolkodom, hogy mivel egyszerre egy tényezőn tudok csak változtatni, ezért egyik futáskor nagyon lassan, de az egyben lefutott távot fogom növelni apránként, a következő alkalommal pedig futok (mondjuk) 1 km-t, de nem 10 perces átlaggal, ez így oké vajon?
A köztes napokon pedig majd tornázom, semmi együttes alkalmazás...

Na, egyébként meg az történt még, hogy gyanútlanul futottam az utcákon és az egyik házból kilépett egy csupán alsónadrágot viselő fiú, nekem szemem sem rebbent (ellenben az övé), nem nagy truváj alsógatyában pasit látni éjszaka, inkább gyorsítottam, mert ez nekem semmiség és minden lazaságomat belesűrítettem abba az egy szóba, amit elég nehezen, de odavetettem, ez pedig mindösszesen az volt, hogy: helló.
Majd, mint aki nem ér rá nézni a(z) megkövült elámult tekintetet, hiszen minimum félmaratonra gyúr, továbblibegtem. Továbblihegtem..


2013. június 21., péntek

keresztbe - kasul

Tehát kell a keresztedzés, oké. Menni fog, no para.




Azt mondja a Györgyi,  hogy azért kell más edzés is a futás mellé*, hogy nehogy kiégj, hogy mindig csak futsz. Na jó, nem teljesen ezt mondja. Utánaolvastam a dolognak, és tényleg kell, mert kell, hogy más legyen a mozgásforma, kell a testednek (más izmok) és kell a lelkednek (más célok). Én ugyan vitatkozom azzal, mert ne mondják már meg, hoyg nekem mi kell, az én testem és az én lelkem nem kíván több mozgást, mondták tegnap.

Csak hát nem hagy békén a dolog, mert az is a céljaim között volt (46 a- lájkolták a céljaim? ah, akkor muszáj), hogy hetente egyszer valamit tornázom is vagy úszom vagy lapozgatok egy könyvben, vagy valami egyéb mozgás és ez azért mostanában elmaradt, szóval, ugorjunk neki.

Kézenfekvő megoldás, hogy ha már kaptam dvd-ket, akkor kezdjek magammal velük valamit, legyen a norbi.** Értem én, hogy PéntekEnikő, de megnéztem néhány műsorát, hogy úgy mondjam, nem várható el tőlem, hogy hasizomgyakorlat közben a bal kezemmel még súlyzózzak, miközben a jobb lábam belső combizmait külön edzem, egyáltalán, hol vannak ezek az izmok, talán valami sok pénzért vásárolt külső merevlemezen, mert itt bennem nem. Majd megnézem a lájt vörzsönt, állítólag az elvégezhető.

Szóval, a norbi. Borzalmas, nem részletezem. Én most a kickbox I-et csináltam, jóindulatú hármas alát kaptam, 70 %-os teljesítménnyel. Dőlt a víz rólam, de ez már lassan minden bejegyzésemben benne lesz, már csak copy-past-olom. A végére, mint egy jobb erotikus filmnél, ledobáltam magamról a ruhát, bugyiban- melltartóban nyomtam, és nagyon hálás vagyok, hogy senki nem balettozott nálunk és nincs falat beborító tükör.

Az a helyzet, hogy a futásnál is rossz látni az árnyékom, az árnyékom ugyanis semmivel sem vékonyabb, mint én, ráadásul ő is fene lassan kocorászik, de valahogy mégis úgy érzem, hoyg egyben vagyok, egy a testem, egy a lelkem, hogy olyan összeszedettebben egy.  Most meg... irgalom. Ha balra dőltem, baloldalt gyűrődtem, ha jobbra, akkor jobbra, váratlan helyekről derült ki, hogy ott is háj van / ott sem izom van. Végigcsináltam. Reggel 8-kor. A mai fürdőkádba ereszkedés szava a mászás.

Nagyon ajánlom norbikának, hogy ez beváljon, mert ha ettől nem megy jobban a futás, akkor Fitch Ratings énemet elővéve kapcsolatunkat egy éjszakás kalanddá minősítem le. Na jó, megelégszem, ha kilók mennek le, hagyom magam korrumpálni.

(estére futást tervezem még)


*figyelitek: mellé...

** vö.:nemecsek


2013. június 20., csütörtök

nyáron, este fél tizenegykor*

 Az ember kövér lánya csak fut, kocorászik, teszi egyik lábát a másik után, űzi a kilométereket, izzad, szenved, tágítja a határait és jó esetben néha nemcsak jól érzi magát mindettől, hanem még boldog is.

Amikor a férjemnek megvettük a Trek bringát, komoly kitétel volt a bicaj súlya, dekákról beszélünk, nem kilókról, legyen minél könnyebb a drótparipa, mennyit lehet ezen gondolkodni, én már vihogtam. Ehhez képest ugyanő az esti kocogáshoz a következőket kívánta rám aggatni: pulzusmérő, fejlámpa, telefon, vizespalack. Ha rajta műlik, nem maradt volna szabad felületem.

Végül telefont és fejlámpát vittem magammal, utóbbit a jobb csuklómra tekertem, abban a melegben nem kívánta a fejem, hogy bármi is útját állja a hajtő alól induló izzadásnak. De még ez is tök felesleges volt, mert bár a terv az volt, hogy én majd a szomszéd zsákfaluba átszökkenek, kisétáltam a falu határába, megláttam az utat két oldalán a sötét erdővel és annyi. Maradtam a faluban. Pedig a szobában még annyira jó ötletnek tűnt. A lámpa ily módon felesleges volt, de 2 perc után a telefon is, lemerült, nagyon jó, mindkét kezemben vittem valami használhatatlan cuccot. Nem kell mindig tervszerűnek lenni.

Viszont. Hihetetlen jó volt. 3, 7 km ment le, megálltam, azt hiszem, háromszor, de most ez sem érdekelt, mivel nem volt runkeeper, nem tudtam mérni sem időt, sem távot, nem szólt zene a füleimbe, nem mondta senki, hogy baromi lassú vagy, Zazikám, én csak kocorásztam a falu utcáin, én nem is tudtam, hoyg létezik ilyen nagy boldogság. Izzadtam, lihegtem és mérhetően éreztem az endorfint. Nem utána, közben. Ilyet nekem, sokat.

Mindemellett óriási előnyeit fedeztem fel a késő esti futásnak., pl. összefoghattam a hajam egy igényes befőzőgumival, senki nem látta; feltűrhettem a vastag karomon a pólót**, nem zavart senkit;  a házakból kiszűrődő TV zajok alapján tudom, ki milyen politikai hozzáállással bír, melyik csatornát nézi. Voltak érdekességek, így pl. utamat dominelv-szerűen felcsattanó kutyaugatás kísérte, és már van sejtésem arról is, ki nem fürdik esténként.*** És még mondja valaki, hogy nem izgalmas az esti futás.


Nem tartozik szorosan a témához, de azért elmondom, hogy hazaérve beugrottam**** a fürdőkádba, csatakos hajam éppen lelocsoltam vízzel, mikor rádöbbentem, hoyg Tihanyban hagytam a sampont, nálunk meg nincs tusfürdő, az éppen aktuális citromfüves szappan bőrradírnak tökéletes, de hajmosásra tán meg mégsem, végül találtam valami Lush Tusfürdő termékmintát, hátha. Tömören mondom: nem.



* Marguerite Duras

** képzeletben meg is jelent, hogy hopsz, akár ujjatlan trikót is húzhatok magamra, what a happiness

*** elhaladtam egy ház előtt, ahol a gazda a sötét éjben az udvaron bóklászott talpig felöltözve, majd 2 perc után, amikor arra jártam, már sehol sem volt és töksötét volt a házban, ej

**** szociolingvisztika futós változata, mikor ugrik és mikor mászik be az ember a fürdőkádba



2013. június 19., szerda

megadnád a dílered számát ?

Új útvonal lép ma érvénybe, elfutok a szomszéd faluig, az nekem semmi, ugye, de majd csak este, így akkor most elmondom, milyen volt a füredi verseny.

Röviden? Olyan volt, hoyg én is akarok.
Hosszan? Soha nem fogom tudni megcsinálni.

Én már a versenyszámoknál összekeveredtem, hogy volt triatlon, meg fél-triatlon (ez az ironman*, ugye?), meg balatonman 70,3; meg balatonmen-special, meg 4,2 km, meg egyéb finomságok. A távokról meg annyit, hogy pl. a fél-triatlon is igen durva és komolyan, mi vesz rá embereket, hogy ezt csinálják? Mi, mi... Nyilván az, ami engem is, hogy fussak 30 fokban. A cucc. Csak hát a mennyiség  nem egyforma, nekik több jutott a varázsgombából. Jobb  a dílerük, na.

Egy évvel ezelőtt, ha lementünk Tihanyba és Füreden láttam, hogy banzáj van és futnak, meg bringáznak, meg úsznak (összefoglaló néven: sportolnak), akkor megemeltem a kalapom és tisztelettel vegyes szent borzongással mentem el fagyizni. Fagyi most is volt, de a versenyért mentünk át, direkt a versenyre, mert azt látni kell. Futnak a blogos ismerőseim, meg az ismeretlenek is. Fordult a világ.

Két emberrel mindenképpen szerettem volna találkozni,  Tünde a 4,2 km-t futotta (elmondanám, hogy 10 hete kezdett futni, a viszonyítás kedvéért mondom, hoyg én meg 8 és sem a táv, sem a tempó felét nem tudom produkálni, de nem baj, nem haragszom), Zsolti pedig (kapaszkodjatok) félmaratont. Félmaratont. Mit tegyek, ilyen olvasóim is vannak, bocsássunk meg nekik.

Találkoztam velük, mert én bátor vagyok és vagány és frankó és bár előtte gondoltam, hogy talán mégsem, ne csalódjanak már bennem, messziről kedvelni mennyivel könnyebb valakit, meg különben is, ezek a virtuálisból a valóba való megérkezések néha kiábrándítóak, na de na. Stop it. Ahogy a férjem mondta: és akkor kinek fogunk ordítani? Mindig is lehengerelt a meggyőző érvelésével.

Így aztán én ordítottam (mission completed), a férjem meg fényképezett. És figyeljetek, ezek a futók olyanok, hogy megköszönik a szurkolást, az ember azt mondja, hogy hajrá, és futás közben odanéznek és mosolyognak és azt mondják, hoyg köszi, waht's more, hogy még egyszer ennyi van hátra, meg ilyenek. Futás közben.

És a futásuk... hát úgy mozognak, hoyg nem esnek ám szét 200 méter múlva, nem lesz koordinálatlan a mozgásuk, francot, ruganyos, ütemes léptekkel haladnak a sokadik km után is, szólok is a dílerüknek, kell a cucc. Must have.




* közben kiokosítottam magam. én nem vagyok leszek iron(wo)man.

2013. június 18., kedd

tudat(os)módosítás



Egészen biztos, hogy valami történt velem, vagy a férjem varázsgombával dúsítja a reggeli kávémat, vagy ufó-látogatás történt vagy valami, mert arra az opcióra gondolni sem merek, hogy ezt én tudatosan csinálom, ezt a futás nevű formációt.

A férjem pár héttel korábban mondta, hoyg nekem a 20 fok alatt liluló körmömmel  majd a tél lesz a nagy kihívás, de én már akkor is sejthettem valamit és mondtam, hoyg előbb át kell verekednem magam a nyáron.

És lőn. Ma 3/4 6-kor keltem fel, fél 7-kor már elindultam, mert úgy véltem, hogy ha este nem bír lehűlni a levegő, akkor majd reggel, mert én olyan frankó vagyok, hogy már előre megtervezem a következő napomat, hogy jusson idő erre a nyamvadt kocorászásra, de hogy tört volna el a lábam, amikor a futócipőt megvettem.
Ez nem egy sikersztori-blog ám, itt van izzadás, meg nyögés, meg elhaló hang, meg izomláz, meg sírás, és ezt ma így mind egyben  és turbózva.

Sütött a nap. Rám. Végig. Mindehhez a mező egy részét lekaszálták és valahogy odahányódott az egyébként is göröngyös, egy lábnyom széles "útra", bukdácsoltam, a víz ömlött rólam, rugdaltam a lábammal a szalmát / szénát (van némi botanikai hiányosságom), úgy emlékszem, kissé káromkodtam is és nemhogy nem értem el a tihanyi bejáratottnak gondolt 2 km-es távot, hanem a 1,5 km-es etapon kétszer is meg kellett állnom, na jó, visszafelé több lett, de akkor is volt kényszerpihenő.

A következő bajaimra emlékszem (és megnyugtatok mindenkit, van, amire már nem):

- meleg van
- k.meleg van
- mi, ez emelkedik is??
- miért nem fúj a szél
- miért tűz a nap
- hogy én mekkora barom vagyok
- ki kaszálta ide elém a mezőt
- miért nincs itt egy kút
- mi ez a rengeteg az autó (tőlem 200 méterre, párhuzamosan)
- ne csicseregjetek
- nem hiszem el, hogy megint megállok
- nem tudok továbbindulni
- csöpög a víz a szemembe
- feltolom a fejemre a szemüveget
- nem látok, vissza a szemüveget
- 5 méterenként esik ki a fülemből a dugó
- összetekeredik a zsinór
- felpöndörödik a nadrágom
- nem pöndörödik fel a nadrágom
- a pulzusmérő alatt dunsztban a kezem
- honnan van reggel szúnyog...

Valahogy visszavánszorogtam a szoborhoz, ott a nyilvánvalóan futók lábadozására szolgáló árnyékos padon ültem vagy 15 percet, előkotortam a bokorba rejtett vizes palackot, öntöttem magamra belőle (ittam is!), s amikor úgy éreztem, képes leszek  a szokásos, levezető 630 méterre, akkor elindultam, de egyet mondok: nem voltam képes. 10 méter után azt mondtam, hogy game over. Jöhet a varázsgomba.

Még azt elmondanám, hogy  a csodálatos futás közben mintegy kínzásképpen még eszembe jutott a szombati füredi félmaraton és maraton és ironman és 4,2 km-es futáson résztvevők mozgása (majd írok erről is), mind ritmikus, mind egyenletes, mind könnyed, mindre haragszom.


Sírok. És holnap más időben, másfelé megyek. Mondom, hogy történt velem valami.




2013. június 17., hétfő

a PB pedig nem gázpalack, előre szólok

Én akartam, de tényleg, akartam úgy futni, hogy nem nézem a métereket, hanem elindulok,  futok, futok, s egyszer csak megállok, amikor már elég volt, de az a helyzet, hogy én szeretem tudni előre, hogy hol is van a vég. Szeretem bekalibrálni magam, hogy a második fáig,  az ötödik padig, a fordulóig, vagy akármeddig kellene futni, és akkor én mindent megteszek, hogy eljussak odáig, ez feladat, teljesíteni kell.

Így pl.egészen péntek estig tartottam magam, hogy nem nézem meg az endomondo-n, hogy meddig kellene eljutnom másnap reggel, de volt egy pillanat, amikor mégis a telefon 5 x 5 - ös képernyőjét silabizáltam, hogy mégis és na. Vegyük ehhez a csodás magelláni tájékozódási képességem. Végül kiderítettem a férjem, hogy ha Tihany Gödröstől elindulok a szigeten befelé, akkor  a strand 2 km. Kétezer méter. Még soha nem futottam ennyit egyben.

Na most Tihanyban az van, hogy a futós cuccom  nem kelt feltűnést, ellenben a méretem, (a)hogy ezt a testet mozgatom Vagy ez így zusammen. Szerettem volna, ha még alszik a jónép, csak hát a horgászok, azokra nem gondoltam. Nem ért inzultus, nem szóltak be, de nézni néztek* (amit én, ott igenis abuzálásként éltem meg), én meg  olyanokat gondoltam, hogy ugorjon le a te halad a te botodról.

Elkocorásztam a strandig, de én úgy ontottam magamból a vizet, hogy a 10-es büdösségi skálán szerintem a 7-es szintet elértem, ráadásul egyre inkább éreztem a hegy mélyéből jövő fenyegető morajt, hogy mindjárt megállok, hát én mindjárt megállok, én úgy megállok, de úgy, az érzést ezt úgy tudnám összefoglalni, hogy menjen mindenki a fenébe. Valami azért továbbvitt és elértem a strandot, nem lett kerek 2 km, hanem egyszer 1,87, másszor 1,97, de én ezt kettőnek veszem, mert én nagyvonalú vagyok.

Azt pedig mindig is tudtam, hogy a számokat nem bírom feldolgozni, én a betűk barátja vagyok, de azért csak megleptem magam is, történt ugyanis, hogy a runkeeper beszélt hozzám, hogy itt meg itt tartok és ilyen, meg ilyen a sebességem és mondott valami hatosat és úgy véltem, hogy ez nagyon durva, ez szörnyű, egyre rosszabb vagyok és hogy ha a végén belehúzok (mondom, hogy nagyvonalú vagyok), akkor talán javul valami, de nem bírtam és magamban felzokogtam, hogy most már aztán teljes a csőd, a víz meg dőlt rólam, a nap meg sütött rám és egyáltalán, elég szar volt, na. Otthon aztán megnéztem, hát én tök hülye vagyok, ugyan nem a Goldbach-sejtést kellett igazolnom, de azért eltartott egy darabig, mire rádöbbentem,  hogy a km/óra számnál az a jó, ha növekedik, míg a perc/km-nél meg az a jó, ha csökken -  de ezt most is át kell gondolnom, hogy jól írom-e, mondjátok már meg.

Szóval, az van, hogy a tűző napon futás ellenére (annyira meleg volt, hogy a bringás úton cikáztam a külső és belső ív között, ahol több árnyék volt azon az  5- 10 méteren, oda mentem) 10 perc alá ment az 1 km, egészen pontosan 9,22 lett az eredmény, a runkeeper-es hatos pedig, amin besírtam menetközben, az meg a km / óra volt, lényege, hoyg ha képes lennék egyben lefutni a szigetkört, akkor egy óra alatt már meg is tehetném, szédítő távlatok ezek. Új Personal Best, amit magyarra úgy tudnék fordítani, hogy k.jó voltam bennem van a fejlődés, no.
 

Összesen tehát: 7,56 km két nap alatt.

Hogy a hegyre pedig fel kellett másznom, arról nem akarok beszélni.




*pontosítok: ha feléjük haladtam, kiálltak az útra és úgy néztek, míg odaértem, majd szép lassan fordultak utánam, s feltételezem, ez folytatódott a látóhatárig. előbb azt éreztem, hoyg reng a mellem, majd elhaladás után, hogy a fenekem, valami tehát mindig rengett


2013. június 14., péntek

hogy mi változott bennem, arról

Nem úgy van ám, ahogy látszik, hogy én nem futok ma, hanem úgy van, hoyg futok, de holnap reggel, viszont megint Tihanyban. Így aztán két nap szünet lesz, viszont utána meg Kánaán, mert lesz beszámoló a saját kocorászásomról (ez izgalmas, mert sík terep lesz, tudok-e többet, mint 1,5 km? esetleg annyit sem?), fényképpel*, persze, de ez semmi, mert többszörös futóverseny lesz Füreden és én is részt veszek rajta. 

Dehogy nézőként. 
Szurkolóként. :)
Két blogos ismerős is futni fog (meg Györgyi barátném az eszement ironman kategóriában), kötelességem a startnál és a befutónál ordítani, s minekutána mostanában a tüdőm kapacitása a sok futásnak köszönhetően megnövekedett, így bizton számíthatnak rám.

Viszont most írok még egy kicsit,  ezt hagyom búcsúzóul, mégpedig arról, hogy 8 hét után mire jutottam a futással való viszonyomban. Nem kilométerekről, meg percekről, hanem, hoyg mi változott bennem. Van tehát az a kiindulóállapot, hogy mozogni neeeem, de futni főképpen soha nem fogok, mert  soha nem tudtam futni, 10 méter után fájt a lábam, az oldalam pedig úgy szúrt, hogy meg kellett álljak - utáltam is.
Most ezzel a rendes túlsúllyal mégis futok, jó, hoyg viccesen kocorászásnak hívom, de mégiscsak van benne lendület, meg repülőfázis, meg vannak távok és rendszer az egészben. A legjobb azonban nem ez.

A legeslegjobb az egészben az. hogy valami, amiről én 44 éves koromig azt hittem, hogy nem megy, hoyg ezt én biztosan nem és hogy soha sem nem, azt most hetente háromszor művelem. Ha távolabbra tekintek, kkor ez azért döbbenetes, mert felvetődik bennem egy ideje a kérdés, hogy vajon hány olyan dolog volt / van az életemben, amire nemet mondtam, vagy, mert első blikkre úgy véltem, hogy nem nekem való, vagy azért, mert nekifutottam ugyan, de mivel  elsőre nem ment túl jól (esetleg sehogy), ezért feladtam, mondván, naugye, hogy jól gondoltam és nem tudom csinálni. Nem kizárólag fizikai teljesítményre gondolok, hanem bármire, ami szembejött velem az életben. Emlékszem egy olyan állásinterjúra (sokadik kör, az előzőeket abszolváltam), ahonnan elszaladtam*, komolyan, angolról németre (és vissza) kellett volna fordítanom, de nem Goethe-t, félreértés ne essék, különben is egy korábbi körben leteszteltek már, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy odakerültem és azt mondtam, hoyg na, ez nekem nem fog menni, meg sem próbáltam....Amikor rám került a sor, elmondtam ugyanezt és bár még győzködtek kicsit, én elfutottam. Nevetséges Tragikus.
És ez csak egy példa.

Minden futásom még szenvedős, hol jobban, hol kevésbé, de az az érzés, hoyg megcsináltam (tehát nem az, hogy túl vagyok rajta, ezt hangsúlyozom), az frenetikus. Még nem szoktam meg, hogy ez a nettó 3,5 km  megy, döcögősen, de megy, még mindig van egy endorfinlöket a végén és azt szeretném, ha ez így maradna, akkor is, ha majd már nagyon sokat tudok futni. Mint egy kapcsolatban.

Azt pedig, hogy milyen még az életem a futással, nehéz lenne elmondani (jó!), de azt tudom, hogy ha egy adott napon nem tudok elmenni futni, akkor egyrészt van egy kielégületlenség érzésem, másrészt pedig úgy emlékszem, hogy kicsit csapkodom magam körül, szóval, a belső és a külső béke érdekében feláldozom a kis pufi testem és kénye - kedve szerint megsanyargatom.

Legyen jó a hétvégétek, telefonon tudom olvasni a kommenteket, sőt, válaszolni is tudok.:)

*ráadásul nem telefonnal készítettek lesznek

 * szó szerint

2013. június 12., szerda

(észre)vétlenül

Van nekem ez a csodálatos öltözékem, a narancssárga, 3/4-es macinaci, mely elég bő ahhoz, hogy a benne rejlő sonkákat csak sejtesse, de ne mutassa, na, én ezt ma lecseréltem.

Mostantól testhez simuló, szürke, azonban továbbra is 3/4-es nadrágban feszítek, utóbbit szó szerint. Próba nélkül vettem meg, XL-es, beleférek és az elvárható módon rajzolja ki a combom,  magyarul szörnyű. Igazából úgy képzeltem, hoyg akkor veszem meg, ha találok hozzá fenék alá érő pólót, mert az nem létezik, hogy én ezt úgy vegyem fel, hogy comb és fenék együttesen és nyíltan, az már vizuális környezetszennyezés lenne. Találtam, a férfi osztályon, pont a fenekem alá ér. És pink. De meg tudom magyarázni.

Én tényleg nem ezt akartam, hanem szürkét, hogy elvegyüljek a természetben (szürke nadrág, szürke póló, szürke személyiség), de Eszterrel előtte ebédeltünk és én leettem magam az indonéz remekkel, és E. meg azt találta mondani rezignáltan (miközben én szalvétával és egyebekkel próbáltam a foltot leszedni magamról, minek következtében az szétterült), hogy minket, kövéreket már úgysem vesznek figyelembe, a kutya sem figyel ránk, nyugi, nem veszik észre, és ez a mondat megállította a szürke póló felé nyúló kezem, what's more, a pink felé irányította.Azanyátokmindenit  Azt sem veszitek észre, ha leeszem magam?! Ezt nektek.


Szóval, este ebben futottam, de az endomondo-nak nem tetszettem, egyetlen métert sem volt hajlandó mérni, de azt legalább 10 perc alatt tettem meg szerinte, pedig a lassan szokásosnak mondható 3,5 km, a szokásosnak mondható bontásban ma is megvolt.

És vettem egy csipkés bugyit is, muszáj volt, na.


A mai fotó pedig a szobornál készült, itt van a startvonal, innen indulok világgá kifelé.



Itt pedig megérkezem, világvége 62. (1,5 km-re a szobortól)

yourself

Lassan kezd eluralkodni az életemben a futás, úgy értem, ezt művelem, erről olvasok, erről írok, de résen vagyok, s megtagadom tőle a testem. Úgy értem, verseny.

Az a helyzet, hogy a futás egy olcsó tömegcucc, könnyű hozzájutni, könnyű rászokni, endorfint termel, a díler meg saját magam vagyok. Elkezd az ember futni, eljut (mondjuk) 1 km-ig és azt gondolja, hoyg ez megy, ez király, ez sikerélmény, ezt akarom most és mindörökké. Eddig nem figyelt rá, de most szembejön vele egy csomó futóverseny, óh, hát még ez is van? Eleinte vihorászik, hogy van ugyan 400 méteres etap, s ezt talán még ő is végig tudná futni, csak mindig kiderül, hogy ez nem a túlsúlyos kezdőknek, hanem az ovisoknak szól. Ovisoknak. Velük van egy szinten. 

Aztán mondják neki, hogy te, lesz egy 3 km-es verseny ősszel, nyáron meg egy 4 km-es és hát amikor lefut 3,5 km-t*, akkor már a csillagos ég a határ, de jöhet neki az oroszlán is. Holott olyan kis béna. De van egy spirál, amiről azt gondoljuk, hogy csak felfelé vihet, különben is, ez tök egészséges, tök trendi, tök izgalmas, tök öröm, hát hogyne lenne jó és igaz éltető erő.

Én tegnap sokat gondolkodtam ezen, és akkor ezt vegyük hozzá az első mondat activitijeihez, szóval, hogy ez így nagyon szép és nagyon jó, az ember pedig teljesítménycentrikus, és most nem azt értem ezalatt, hogy nyerni szeretne, hanem azt a pluszt, amit egy olyan verseny tud adni, amit életében először egyáltalán végigfut. Másokkal. El tudom képzelni, hogy ha utolsóként is, de a záróbusz előtt ér be a futó csatakosan, megátkozva  napot, amikor futócipőt vett, meg a netet, ami szeme elé dobta a versenyt, szóval, hogy ez valami csúcs lehet, olyan igazi sírós érzés és vágyom is rá, igenis szeretnék izzadtan a záróbusz rémétől fenyegetve befutni a célba azon a kemény 3 km-es szakaszon. 

De nem most. Hanem majd ősszel? Télen? Van egyáltalán télen futóverseny? 
Megmondom, mit szeretnék most, de ennek két aspektusa is van: az egyik fizikai, hogy hagyjuk már, olyan kis béna vagyok, majd ha 3 km-t 21 perc alatt lenyomok, akkor van értelme elkezdeni beszélni versenyről (még ha a verseny csak az adott táv végigfutását jelenti is), vagy ha a szigetet körbefutom egyben, vagy mittudomén, ha 50 fekvőtámaszt simán, szóval, ha számokkal  is igazolható, hogy ez nekem menni fog, nem állok meg, nem adom fel, nem ülök le a földre sírni.

A másik viszont nem a fizikai teljesítmény, hanem a lelki, egyszerűen nem vagyok felkészülve arra, hogy rajtszámot kapjak és 50 (100? 1000?) ember között fussak, nem az emberek miatt, hanem egyszerűen nem értem még meg. Még ovis vagyok, s hiába kezdem magam egyre otthonosabban érezni a futásban, hiába ad löketet a napjaimnak, hiába szövi be furmányosan az életem, még nem megy. Nem szeretnék lépcsőket kihagyni (nem is tudok), s bár aláírom, hogy egy nekem való táv leküzdése hihetetlen inspirációt és további motivációt  rejt magában, hogy ez megsokszorozza az ember erőit (mentálisan és fizikálisan is), hogy ez beépíti a futós közösségbe - oké, értem, de én még nem vagyok fejben ott. Ja, testben sem. 

El tudom képzelni, hogy két hónap múlva lefutom egyben a 3 km-t, nagyon is el tudom képzelni, szoktam is édelegni ezen a képen, meg azt is el tudom képzelni, hogy két hónap múlva már nyafogni fogok, hogy miért is nem adtam magamnak nagyobb belső hitelt, hát hiszen ez megy és majd itt fogok panaszkodni, hogy milyen hülye és gyáva barom vagyok, de végül is kerget engem valaki? Nem. Lesz verseny jövőre is? Lesz.
Ja, hát az előfordulhat, hogy majd azt mondom, hogy na, megint kicsinyhitű voltam és nem hittem magamban és megint az apró, biztonsági lépések mellett döntöttem, holott.. belefér. Majd vissza is nézem, mit írtam június elején, meg majd verem is a fejem a falba, de most mindenképpen azt érzem, hogy ez még nem az én (futó)utam. Még nem kell utolsónak sem beérnem.

Szeretném belakni a távomat, sőt, mást mondok: szeretném jól érezni magam a futásban. Ha nem lenne állandóan ez a komfortzónánkat túllépni kihívás, akkor azt mondanám, hogy szeretném komfortosan érezni magam. Érezni a futást, ez nevetséges? Vagy érthető? Még az ismerkedés ideje van, kóstolgatjuk egymást, semmi összeköltözés, szimplán randik, bulik és mozi és strand van, csiszolódunk, összecuccolni majd később. (ahányszor leírok egy mondatot, azt érzem, hoyg még mindig nem fogalmaztam meg elég jól)

Mindenesetre drukkolni lehet, hogy .. annyi mindenért lehet. Hogy 3 km egyben, hogy javítsak az időmön, hogy legyőzzem magam, hogy jól érezzem magam a futásban, hogy egyre bátrabb legyek, hogy fogyjak még sokat, meg ilyesmi. Ha így nézem, folyamatosan versenyben vagyok, nemdebár?


* szar tempóban, meg megszakítással, de olyan könnyű elszállni, nem?

2013. június 10., hétfő

Florentino Ariza

Megfordult a fejemben, hogy a múltkori kudarc után (hasonlatosképpen, ahogy egy férfi egyetlen rosszul elsült éjszaka után attól tart, hogy ez most már mindig így lesz, s ilyetén módon pszichésen befolyásolja saját potenciálját) egyszerűen nem fog menni, de azért én inkább Florentino Ariza-ra gondoltam, ő ugyanis tudta, hoyg az újabb nővel való első éjszaka mindig kudarcos, így megy ez, hogy majd a többi, az meg mesés legyen. Így aztán én sem féltem, a kudarc már megvolt, most egy jó éjszaka futás elé néztem.

Lefutottam a múlt heti adagot, 2 x 1500 + 1 x 630, de  most már tudom, hogy mégsem én leszek a női Usian Bolt, az első 1500 egy rémálom a számomra, inkább azt sorolnám fel, hogy mim nem fáj. Ezen belül is az első 500 méter, az egy élő rettenet, átsuhant a fejemen, hogy de mit akarok én itt, haza kéne menni, viszont végigdöcögtem, megálltam, pihegtem és a második 1500, az meg tökjó volt. Fájni fájt, hogyne fájt volna, ilyen a természete, meg gyorsabb sem lettem, meg közelebb sincs, meg semmi változás, de mégis azt éreztem, hogy na.... ez az. Erről van szó. Még az is megfordult a fejemben, hoyg ez is pszichés, mint ahogyan a hazaút (bárhonnan is jössz) mindig rövidebb, úgy van ez is, így felvetődött bennem, hogy nem lehetne rögtön valahogy visszafutni? Hm?
A férjem azt mondja, nem lehet, hoyg addigra melegedem be? Nem tudom.

Egyelőre ezen a távon maradok, a héten mindenképp, terveim szerint szépen belakom, s majd ha már otthonosan érzem magam, akkor emelem újra a távot, csak hogy nehogy megszokjam vagy könnyű legyen már. Mindenesetre várom azt napot, amikor egyben 3 km-t lefutok, mert akkor a pezsgőbontás után elkezdhetek azon agyalni, hogy hogyan fogom ezt a szédületes tempót növelni, mert azért ez a 10 perc / km minden, de tempónak talán sok. Szó szerint.

Pihenés közben még arra is volt eszem, hogy kitaláljam, hogy minden futásnál készítek egy dátumozott fényképet, nagyon izgalmas lesz, ugyanarról a tájról, ugyanabban a napszakban(esetleg éppen nem, de az is csak az izgalom fokozását adja), de közben tényleg az lesz, mert jönnek-mennek az évszakok, a nap máshol bukik le, másképp festi az eget, meg búza helyett hó lesz, levelek helyett zúzmara, s ki lesz statikus ebben a nagy változásban, na ki? Naugye.

(a fejléc alatt létrehoztam egy aloldalt, odagyűjtöm, de aki nem kattint oda, az sem ússza meg, csak ott egyben lesz)


everbody

A wampon tegnap 9-en jöttek oda hozzám, hogy gratulálnak a futáshoz. Ez egyrészt meglepett, másrészt igen jólesett, de azért mindenkinek elpanaszoltam, hogy nem ment a legutolsó futás, legyenek tisztában, kinek gratulálnak, ugye.
Jött DK-s is (hajrá DK, mondta), meg wamp vezető is, meg wampos társ is, meg semmi-köze-a-wamphoz-ember is, a paletta elég széles volt. Mondtam is, hogy ezt a szenvedős blogot lassan többen olvassák, mint a normál blogot, az meg milyen már, nem? Hát cuki. Annak örülök nagyon, hogy 5-6 ember húzott futócipőt, mióta olvassa ezt a fantasztikus fejlődést, amit produkálok, ez jó, erre ugyanis sosem gondoltam volna, ám ha így van, az a kölcsönös egymásrahatás esete, én benneteket, ti engem. Kerek a világ.

Meg az is volt tegnap, mármint futás témakörben, hogy a Mari barátnőm, akivel  2 hónapja nem találkoztam, azt mondta, hogy nahát és hogy látszik rajtam a változás (olyat is mondott, hogy az arcomon, hehehe), de igazából akkor hittem el neki, amikor egyszer spontánul felkiáltott, hogy milyen jól nézek ki. És még olyan is volt, hogy hazajött a Pappéci messziföldről és azt mondta, hogy én milyen fiatal vagyok. Ezt csak azért mondtam, hogy tudjátok a number one válaszokat, ha egyszer majd élőben is.

Ezt pedig kaptam, mit is mondhatnék, a képen én vagyok (látható, hogy megvékonyodott, ruganyos mivoltomban), amint egy dinó elől futok. Mindig nagyon jól tudok futni, ha egy dinó kerget.


Az pedig, hogy kommentben és élőben is elmondtátok, hogy a futás az ilyen, hullámvölgyes, az azért jó, mert azért én eléggé elkenődtem ettől a szombati esettől, s bár mára lehiggadtam és a józanabbik felemmel értékelem a kudarcot (mondjuk ki), nem tagadom, hoyg megviselt. Azzal együtt is, hogy a tapasztalt futók idejekorán próbáltak felkészíteni, hogy ne érjen meglepetésként a hasonló történés, elvégre ők már tudnak valamit... Ennek ellenére, ha van egy lassú, ám mégis fokozatos fejlődés, akkor ki az, aki nem gondol titokban arra, hogy majd éppen nála törik meg a sok évszázados átok és éppen ő lesz az, aki mindig és töretlenül fejlődik? Vesse rám az első követ. Nekem az nagyon beillett a képbe, hoyg ez most már mindörökre így marad, én meg csak futok, futok és futok és bár hallottam (és hálás is voltam érte) a tanácsokat, az endorfin nevű cucc nem engedett a felszíni érintkezésnél beljebb hatolást.

De nem baj, majd este elmegyek és aztán nézhetünk.



2013. június 8., szombat

zéro

Mivel nem kell mindig szofisztikált módon írni, ezért röviden így foglalnám össze  a mai futásom alkalmat: a pics@ba.

Holnap egész napos wamp és én a délutáni, utolsó táska készítése közben arra gondoltam, hogy jaj, sietnem kellene, mert este még egyet szeretnék futni. Aztán mire odaértem, hogy gyerünk, addigra a szomszéd néni kiült a padra, egy egész kvartett gyűlt köré, én pedig ezen a ponton éreztem, hoyg még nem fejlődött ki bennem a futók egészséges öntudata, merthogy én nem vagyok hajlandó kilépni a futós rucimban eléjük.A hirtelen halál helyett a lassú elvérzést választottam, 10 percenként néztem ki, hogy mi van, sokszor nem is beszélgettek, csak ültek, tessék legalább pletykálni, hogy érezzem a miértet. Iszonyú lassan fogyatkoztak meg, egyszerre  mindig csak eggyel lettek kevesebben, így 8 -kor indultam el, de már közben is azt éreztem, hogy talán ki kellene hagynom, elvégre háromszor futottam a héten, de neeem, én, ha valamit, azt rendesen és különben is, úgy terveztem, hogy csak a szoborig és vissza, az meg már két hete is ment.

Két hete lehet, hogy ment, de ma nem. Nem tudtam elfutni a szoborig, a lovak előtt meg kellett álljak, nem az volt, hogy éreztem a bennem növekvő fenyegetést, hogy most már aztán mindjárt megállok, hanem meg kellett álljak, mert se kép, se hang, se láb, se tüdő. Aztán meg már szív sem. Elvánszorogtam még valameddig, de hogy teljes legyen a megaláztatás, jött két hegylakó (a fiatal Siegfried-ek) és üdén elkocogtak mellettem. 

Én azért mentem a héten négyszer futni (azért is*), mert nekem van egy aggodalmam, ami minden futás előtt elkap (amikor meg nem futok, akkor meg azért), mégpedig az, hogy egyszer csak a testem elfelejti, hoyg neki futnia kell. Hogy elfelejti, hogy már edzésben van és egyszer csak leáll és csodálkozva néz,  hogy mégis mit kívánok tőle. Ez nekem komoly félelmem, nyilván ennek az is az oka, hogy nem hiszem el, hoyg képes vagyok másfél km-t lassan, de egyben lekocogni és az is megeshet, hogy én keltem életre ezt a félelmet, na de azért most mégis. A pics@ba.

(1 km)

* meg azért is, mert vitt a lendület, a felismerés, hoyg meg tudom csinálni, hogy haladok, hogy sikerül, meg ilyenek, tehát kettős természetű a dolog


2013. június 7., péntek

futafalu

Azt nem tudom, hogy akkor, amikor a kis 75 méteremet futottam, ezek az ifjú titánok hol voltak, mindenesetre tegnap 4, azaz négy futóval is találkoztam, mind fiatal, mind szimpatikus, mindnek tökéletes az outfit-je, mind könnyű, ruganyos léptekkel futott (nem kocorászott), egynek sem volt vörös az arca, egy sem lihegett, ez valami új faj?, kérdem én. 
És mind az én utam felé haladt, de ott konkrétan csak eggyel futottam össze, én éppen a 3. km-emet tapostam a lángoló fejemmel, mikor felbukkant a srác, mondjuk, javára írom, hogy nagyon cuki helló-t köszönt oda. Úgy emlékszem, az enyém nem volt cuki.

Nem is tudom, a rekortánról talán le tudok mondani, de javasolnom kell mobil WC-k felállítását, vége az etapok utáni bokorban pisilésnek, mire bevonszolom magam a fa alá, ott teremnek, ezek oly váratlanul csapnak le gyorsan futnak, hogy  a tevékenység valamelyik részét még tuti, hoyg látják.
És a lekörözés... ismerkednem kell az érzéssel.

Amikor visszafutottam a szoborig ( a második 1500 méter), nem is mertem sokáig pihenni, tartottam tőle, hogy a cukin köszönő fiú képes és már vissza is ér, kapkodtam is a levegőt lábaim, hogy elhagyjam a terepet. Éppen rákészültem, hogy a levezető 700 métert lenyomom, amikor meg jött a vegyes pár. Mosolyogva.  Ez most már mindig így lesz?

Elég megsemmisítő érzés volt,  de mire hazaértem, már átértékeltem a dolgot, hát figyusz, egy sem volt az én korosztályomból, olyan 20 év és 25 kiló volt köztünk, szerintem így azért könnyebb, vállalom, hoyg rangidős vagyok. Legyen rá büszkék, hogy velem futhatnak egy úton. Muhaha.

(ma nem megyek futni, pihenni kell, ezt én Pesten teszem, rohangálok)

(3, 5 km - de három részletben, borzalmas tempóban,  ugye)


2013. június 6., csütörtök

derengés

Én azt mindig úgy irigyeltem, hogy a férjem olyan jó büdös tud lenni.

Mármint, miután letekert  40 - 50 - 60 km-t, Gerecsére fel, majd le, s mintegy lazításképpen még a Duna mellett egy keveset. És akkor hazaállít, csatakos, büdös, rogyadozik a térde (keresztszalag nélkül, by the way) és már  a kapuban látom, hogy állati boldog. Én meg néztem, hogy ez most akkor miért is jó, tessenek már elmondani. Hát elmondom.

Az új stratégiám szerint nem a szoborig, hanem a szobortól futok, itthon bemelegítek, majd elbaktatok a kb. 1,5 km-re lévő, újonnan kinevezett origóhoz és onnan indulok, mert az viszonylag sík terep. Nem ideális, mert göröngyös, ráadásul tegnap kiderült, hogy bár maga az út elég széles, két keréknyom van össz-vissz, vagyis vagy futok a középső buckákon, vagy próbálok egy keréknyom szélességben futni, de bármelyiket is választom, szar lesz, a lábam fájni fog, mert az egyik lent,  a másik fent, nem jó, na. Rekortánt kérek Bajnára.

Mindenesetre nekilódultam, és nem tudom, mi az, ami továbbvitt az első 300 méter után, mert én ott azt hittem, nemhogy megállok, de visszafordulok, úgy fájt mindenem. Iszonyú csalódott voltam, 300 méter, BM, ennyit három hete is lefutottam, mi a fene történt. Ólom volt a lábam, a tüdőm csökkentett bevitelre kapcsolt, a testem súlya (tömege) megduplázódott, nem haladtam, nem ment és átfutott az agyamon, hogy ettől féltem mindig, hogy amikor majd kiderül, hogy nem megy, szép, szép a fejlődés, de itt a vége. 

Talán az tartotta bennem az erőt, hogy legalább 500 méterig kocorásszak el, az is szégyen, minden szégyen, semmit sem vállalok, mindenki hagyjon békén és adjon egy rántott húst, itt a vég. Végül azért továbbfutottam, gondolom én, hogy szenvedtem már sokszor, nem olvasom vissza, de tudom, viszont most csalódott is voltam, meg iszonyú mérges is, meg féltem is, s mindennek következtében  csak lefutottam 1200 métert. Aztán még sétáltam egy kicsit, s arra gondoltam, hoyg innen vissza kell mennem valahogy, s ne feledjük, már jócskán a falu határain túl voltam, de miért is ne futnék? És visszakocorásztam  1400 métert, egyben, nem szeletelve. Meg még lenyomtam 680 métert a sík terep kihasználtsága jegyében, csak mert úgyis haza kellett még a szobortól is menni. (összesen 3, 2 km)


Őszinte leszek: ahogy elindultam, jobbról búza, balról mező, a főút, rajta túl a dombok, fák, a nap szemben (már majdnem lebukott, hiszen 8 óra volt), én meg csak kocorásztam, szólt a zene, esküszöm, magam sem hiszem el, de éreztem valamit. Azt éreztem, hoyg érzem, hoyg ez jó lesz. Vagy hoyg jó lehet. És ez legalább olyan jó érzés volt, mint büdösnek lenni.  Mert én ilyen büdös még életemben nem. 





(meg még az is van, hogy aki végigolvasta, nyomjon már egy lájkot - mert megérdemlem -, vastaps még nem kell, de én azért  elég büszke vagyok, ugye)

2013. június 5., szerda

nyílt levél

Kedves Zsolt!

Leveled megkaptam, a csomagolt dvd-t is. Hosszan (értsd: hetekig) nézegettem a "mozogj, zazi!"  szerintem nagyon-nagyon cuki feliratot rajta, mire kipróbáltam. Mármint mire betettem a lejátszóba, hoyg egyáltalán megnézzem. Nem mondhatnám, hogy égtem a vágytól, mindenesetre az asztalomra, a falhoz állítottam, hogy meredjen rám szemrehányóan. Mert hát azért ez milyen kedves gesztus, hogy egy virtuális ismerős elküld nekem egy dvd*-t, mert tudja, hogy kellene nekem.

A kialakulni készülő lelkifurdit magamról lepergettem, ebben jó vagyok, különben is kocorászom, nem vágyom egyéb tornára, ugye. Mivel azonban nemhogy egy reggel sem ébredtem karcsún és fiatalon, de még a mérleg sem mutatott kellő motivációt, kénytelen voltam bevetni az ország Norbiját. Először is betettem a laptopba (nem a Norbit, a dvd-t)  és ágyban, párnák közt munka közben megnéztem, nekem ez bevett taktikám, szeretek felkészülni jó előre a megmérettetésre, különben pedig szeretem előre szidni az ellenfelet, Norbit meg egyébként sem nehéz, könnyen, gördülékenyen törnek ki belőlem a szavak.

Hogy nem az eszéért tartjuk a pasit, azt mindenki tudja, nem az intelligencia a legelső, ami eszembe jut róla, most sem tagadta meg magát. Paraszt. Hogy  a saját viccein remekül nevetgél, váljon egészségére, oké, meg hogy elhiszi, hogy Merlene Ottey (aki mint egy afrikai gazella, ruganyosan és hajlékonyan, láthatólag erőfeszítés és lihegés nélkül végzi a gyakorlatokat) gyengébb hiéna nála, hát jól van, rendben, kell az egot építeni, tudjuk magunkról is.
De hogy Tamást, a kövér résztvevőt rendszeresen megalázza, az szerintem durva. Beszólogat neki, miközben azt mondja, hogy  szereti a duci embereket, ezt én hallgatni sem bírom. Meg is mondom neki a magamét, nyugodj meg, a pufik / ducik / kövérek / túlsúlyosak nevében kikérem ezt a hangot. Egy kicsit mindig abba is hagyja.

Mindazonáltal azt kell mondjam, hogy éppen erre van szükségem, 25 perc, belefér a napi (heti) ritmusba, a gyakorlatok jók rohadt nehezek, könnyen el tudom hinni, hogy hatásosak. Merlene-vel ellentétben én lihegek, nem vagyok gazella, ez lehet a baj.. Fáj a combom, a hasam, a fenekem. Utálom Norbit. Utálom a súlyomat. A tornát. Az izomlázat  Az univerzumot.

Téged viszont nem. Mindig segítesz, mindig támogatsz, százszor is leírod ugyanazt, ha ez kell nekem, mondja valaki, hoyg nem egy jó kis csapat verbuválódik itten, kedves Zsolt.

zazi


* többet kaptam, én a Gladiátorok 2. részét nyomom most