2014. március 31., hétfő

engines stop running, but I have no fear*

Az nagyon jó és remek, hogy márciusban több, mint 100 km-t futottam, de az milyen dolog, hogy nekem (mások beszámolóit és kommentjeit olvasva döbbentem rá) futás közben nem kerülnek helyére az élet dolgai és nem sikerül problémát sem megoldanom, bár az igaz, hoyg egyszer kitaláltam, mi legyen az aznapi ebéd. 

Viszont a 100 az pontosan 100-zal több a nullánál, ez a jó hírem van mára. Én nem akartam, nem törekedtem rá, sőt, mikor vasárnap nem tudtam elmenni futni, nem erőlködtem különösképpen, hogy de akkor éppen meglehetne a havi 100 - az viszont vicces, hogy ma derült ki számomra, hogy a március 31 napos, így a mai adaggal mégiscsak százasnak nyilvánítom magam. 

A hét pedig úgy alakult, hogy volt 4 futás, de nem mesélem el mindet, az elsőt kihagyom, maradjunk annyiban, hogy futottam és jó volt. A másodiknál megint 5 perceseket kellett futni, ott történt meg az, hogy két etap is 7 perces tempó alá ment, én csak azt érzékeltem ebből, hogy a levegő egyébként 20, 93%-os oxigéntartalma valahova a 15 %-os szintre süllyedhetett. Hát futottam rendesen, no.

A harmadik, az cudar volt. Piramis. Már nem ugrom be a Főnöknek, először még azt hittem, hoyg ez jó móka, de már pontosan tudom, hogy ez csak a látszat, viszi ez is a levegőt, mint a fene, ráadásul néhány probléma erősen a lelkemre telepedett, a pulzusom stabilan fent ragadt. Viszont nem volt rossz, bár a problémákat megoldanom nem sikerült. De legalább eszembe sem jutottak. Másra kellett figyelnem, ugye.

És a best ever, a 24 perces egybenfutás. Ezt kellett volna vasárnap, mivel azonban az előző futás alatt nem oldottam meg a gondokat, sőt, a nem-futós napokon még gyűjtöttem is hozzájuk, így a vasárnap ugrott, maradt a hétfő délelőtt. Ezekre az egybenfutásokra (erős kísértésem vala a helybenfutás szó használatára, de mindig kivédem) nagyon ráfeszülök, ott kísért az aggodalom, hoyg nem tudok egyben ennyit futni. Tudom ám, hogy a 24 perc az semmi, pontosan tudom, de egy jó darabig mindig volt mankóm, hogy a két etapos futás közben volt 2 perc séta / tempós gyaloglás, azt lehetett várni, lesz pihenő, kapok levegőt, rendezem gondolataim, meg ilyenek - egybenfutásnál meg el kell indulni és menni kell. Majd egyszer valamikor a távoli jövőben meg csippant egyet a runkeeper. Ha megérem.
És ez eléggé szokott aggasztani.

Ma azonban résen voltam. Azt mondtam, hogy igenis meg tudom csinálni!, de vigyáznom kell, hogy ne fussam el az elejét, meg a közepét sem, ha lehet. Az volt a tervem, hogy az első 10 percet lazán futom, nyugodtan, mint aki csak elszalad a boltba élesztőért, jó, kicsit sietni kell, különben nem lesz ebéd, de azért nem kell ezt véresen komolyan venni, itt van az a bolt a szomszédban. Na. Utána, a következő 10 percnél terveztem egy sietősebbet (nehezen kialkudott időpontra kell menni a fodrászhoz), az utolsó 4 percnél meg úgy képzeltem, hoyg rendesen futok. Ezt csak így simán.

Igazából majdnem sikerült hoznom ezt, az első 10 percnél tényleg azt éreztem, hoyg ez meg sem kottyant (megy ez nekem, höhöhö), jólesett, jó volt, jöhet a következő szakasz. Amikor bemondta a RK, hogy 15 percnél járok és már csak 9 perc van hátra, akkor gondoltam arra, hoyg ez meglesz, meg tudom csinálni és igenis. Kérem szépen, lefutottam 24 percet egy számomra vállalható idővel.
Ne feledjük, ősszel 9 percesekkel ment ez.


Ez a múlt vasárnapi 4 km-es verseny ismeretében azért fontos a számomra, mert az idő között alig van különbség (7, 28-as vagy 7, 33-as ezresek, nem tök mindegy?), viszont egyben futottam le, nem kellett semmiféle beleséta és ez szerintem elég jó. Milyen jó lenne, ha ezt így tudnám tartani, ha mindig résen lennék, ha fejben mindig tiszta lennék, ha meg tudnám mindig tervezni, ha okosan tudnám az elejét is futni, ha lenne erőm a végére is és ha nem lógna a bilibe a kezem. 

Mindenesetre ez akkor is klassz, nem igaz?

mindeközben rámtavaszodott. ebből is látszik, milyen sok a 24 perc



*  azt lehetne hinni, hogy ismét nincs nagy koherencia a cím és a szöveg között, de ez nem igaz, a Clash is zenélt a fülembe (London calling)



2014. március 25., kedd

before - after

Nem esne jól arról írnom, hogy a múltkori után ma a piros pulcsimat is ellopták (pedig), így legyen az, hogy az első napsütéskor fellobbanó, s nagyjából az első fagyokig húzódó fagyimániám diétásra faragott verzióját mutatom. A pulcsimat már úgysem tudom.
Lapozzunk is.

Szóval, a fagyit én - sajnos - eléggé, a fagyit is, a legjobban a savanykás gyümölcsös fagyikat, meg úgy nagyjából mindegyik fajtát, csak hát a kalória, szokás szerint, mindennapi nyafogásom alfája és omegája.
Ez viszont egy diétás vörzsön. 


Annyi az egész, hogy banán + gyümölcs + joghurt + én tettem bele 1 kiskanál folyékony édesítőszert, utóbbit csak azért, hátha Zé így nem kér belőle, mert ritka vacak íze van, de nem volt szerencsém.  Összeturmixoltam az egészet, beraktam a fagyasztóba és időnként átkevertem, hogy a jégkristályokat széttörjem. Minden alkalommal akkurátusan lenyaltam a villát, pocsékba semmi nem ment.
(lehet banán nélkül is, tudom, de az állagjavításhoz nem árt)

Az elkészítése során a legnagyobb bonyodalmat az okozta, hogy elfelejtettem lemérni, akkor dobozt ki a fagyasztóból, új dobozt elő, mérleget nullára, átkanalazni a cuccot, lemérni, vissza a fagyasztóba. Ilyen perverzióim vannak.

Na, a lényeg:

banán - 82 gramm - 73 kcal - (fehérje: 0, 89 - CH: 18, 7 - zsír: 0, 27)
meggy - 150 gramm - 75 kcal (fehérje: 1, 5 - CH: 18, 27 - zsír: 0, 45)
joghurt - 150 gramm - 111 kcal (fehérje: 6,6 - CH: 7, 95 - zsír: 5,1)

mindösszesen tehát: 259 kcal  (fehérje: 9 - CH: 45 - zsír: 5, 82)*

 Na jó, a 160 gr-os szénhidrát diétába nehezebben illeszthető, de CH kell a futáshoz is, ugyebár.




Szerintem ez a mennyiség két adagot ad ki. A férjem szerint egyet sem.


 * nem szoktam ennyire részletesen számolni, bevallom, csak most a piros pulcsim elvesztése feletti fájdalom kihozta belőlem a legrosszabbat


2014. március 24., hétfő

jobban teljesítettem

Visszatértem a bostoni maratonomhoz. Még nem rögeszmém, de bármi megeshet.

A versennyel kapcsolatban a legfontosabb kérdést a Legkisebbünk tette fel: és milyen volt  a hangulat? A hangulat? Na, az szuper volt, tényleg, ezért is jó odamenni, s ha valamiért még egyszer rajthoz állok, az a Futóművek miatt lesz.

Az egész úgy kezdődött, hogy én már napokkal előtte megálmodtam a versenyek előtti vizes álmomat, utolsó éjszaka már nem, mert akkor nem nagyon aludtam. Egyszerűen nem értettem, mégis a frásznak nekem ez, a férjem szerint az államvizsgák előtt pont ezt kérdeztem. Reggel olyan pulzusom volt, hogy azzal ölni lehetett volna, nem is vittem magammal a pulzusmérőt, minek, már otthon felette voltam még az anaerob tartománynak is, s ezt még lehetett fokozni.

Aztán meleg volt. Meg szél. Szembe, persze. Meg sok ember, bár erre a Főnök azt mondta, hogy a New York-i maratonon, ott van sok ember, nem itt.

Mindenesetre az első 2 km-en még partiban voltam, legalábbis úgy éreztem, ja, nem azért, mert lépést tartottam a többiekkel, a fenét, azok valahol előttem voltak a messzeségben, de ez speciel  nem érdekelt, de tényleg nem, esküszöm.  Egy futópajtival haladtunk egymás mellett, nagyjából egy tempót mentünk, csak ő könnyedebben. 1 km környékén Andi bemondta a tempónkat, amitől én megroskadtam, az nem létezik, hogy 7: 47-tel haladok, hát a tüdőm mindjárt kicsúszik a számon, mi lesz még itt, még a fordulóig sem értem el.
A fordító után sétáltam bele először (!), nem sokat, de muszáj volt, na. Aztán még kétszer. Ez van. 4 km alatt 3 beleséta, ilyet még itthon sem produkáltam soha, azt hiszem, kimondhatjuk, hogy nem vagyok versenyzőalkat.

A vége volt a legjobb, egyrészt, mert megláttam végre a kaput, de főleg azért, mert bár én addigra már eléggé szétcsúsztam, azt azért hallottam, hogy sokan tapsolnak és kiabálnak, hoyg hajrá, Rita, én nem is értem, honnan ismernek engem, ez milyen kedves dolog, nem? Hát nagyon. Ezt nem szeretném megszokni és természetesnek venni, szeretném, ha mindig meghatna.*
Aztán meg csak átléptem azt a nyamvadt célvonalat.

beér, liheg, nem káromkodik. nincs ereje.
még egy fontos infó: ott jön mögöttem a 10 km-es táv győztese. na jó, tavaly előttem ért be

 

Az időm igazából tök jó lett, 29: 54. 30 percen belül beértem, ezt nem gondoltam volna, a Főnök jól kalibrált (30 - 31 percet mondott), el kell kezdenem elhinni, amit mond. Nem tagadom, hogy szenvedtem a táv második felén, valószínűleg nagyon elfutottam az elejét (ill. ezt konkrétan tudom), és akkor még jött a szembeszél is, szerintem azért, mert nem írtam be az ideális versenyfeltételek közé a nulla szélmozgást, mindehhez pedig még a vége felé is felbukkant a gondolat, hogy ez nekem nem megy. Egyszer majd nem ilyen lesz, ígérem.

A runkeeper hülye, lecsalt 17 másodpercet, 29: 54 lett az, így viszont nem 7, 22 min /km, hanem 7,28 min /km - bár ez se nem oszt, se nem szoroz, csak a történelmi hűség kedvéért mondom.



Na jó, megmondom az igazat: az idő nagyon tetszik, nagyon örülök neki, én! 30 percen belül! 4 km-t! Csak közben meg eléggé zavar ez a 3 beleséta, egy picit elrontja az összképet, de igyekszem arra és csakis arra gondolni, hogy tavaly ugyanez a távot 37 : 46 alatt abszolváltam.Tessék, itt van két kép.

A kettő között 8 hónap, nemtudomhány km, és  majdnem 7 perces különbség van. Ja, és olyan - 13 kiló. És van közte egy Főnök is. A képen a képviselője, a Főnökasszony.



 * mármint ha én ezt még egyszer az életben


2014. március 22., szombat

alakom a parabola

Mielőtt a fényképeket mutatnám, elmesélem, hoyg télre egy férfi XL-es futónadrágot kellett vennünk nekem, a nőiek szóba sem jöhettek, ez jött rám, na de semmi baj, most jött a tavasz, szükségessé vált egy 3/4-es gatya. És mekkora méret jön rám? Férfi XXL. Ezek után meg mondhatok, amit csak akarok, ugye?

Idén nem készült még fotó, mondhatnám, hogy azért, mert  fenének volt kedve a hidegben ácsorogni, míg lefényképez a férjem, vagy hogy úgyis annyi göncöt kellett magamra kapnom, hogy a minimális fogyást sikerült is volna vele lepleznem - de igazából nem volt kedvem. A mérleg nem a barátom és nem volt hajlandó kevesebbet mérni, pedig őszintén lejjebb adtam az elvárásaimat.
Így aztán csak futottam. 
Természetesen nem adtam fel a diétát, nem is értem, miért nem, azért a 6 - 8 hetes stagnálás erősen demoralizáló, de én már annyira nem akarok kövér lenni, borzasztóan unom ezt az állapotot, biztos ezért tartottam ki.
Most talán elindultam a lejtőn lefelé  (stílusosan: gurulok), Detty segít, ellát jótanácsokkal, nézi az étrendem, kijavít, javasol.

Szóval most így nézek ki:


Megfelelő szögből nézve hasonlítok vala egy függvényhez, de még azt a Rapülők szövegéhez illő sort is tudnám mondani, hogy alakom a parabola. Csodákat nem várhatok, mindig is kritikus pont volt a combom (és a fenekem. meg a többi), gyanítom, el kellene kezdenem tornázni, csak ne lennék olyan fene lusta. Mindegy, lefutom holnap ezt a bostoni maratont megint (megy ez nekem), aztán kitalálom, mit kezdjek a testemmel.
Amikor megláttam a fényképet, arra gondoltam, hogy jaj, hát igazán behúzhattam volna a hasam, de a frászt. Hasat be nem húzunk. Nem vetítünk itt, hogy nekem már alig van. Meg lehet nyugodni, van. Lötyög is a kis drága.

Összehasonlítva valami ilyesmi a helyzet. Már rá sem férek a saját blogomra, lassan új sort nyithatok.


Az egésznek az az érdekessége, hogy miközben folyamatosan tudatában vagyok az egyenletes rétegben rámfeszülő védőrétegnek és baromira zavar és nem tudom úgy visszatartani a levegőt, hogy az ne látszódjon (még olyan 20 - 22 kilóról beszélünk), közben azért azt is látom ám, hogy az előző képhez képest  igenis változtam és hihetetlenül tudok szörnyülködni magamon, miközben pedig az előző kép elkészültekor is azt éreztem, hoyg nahát, talán tényleg sikerülhet nekem is. Jó, mi?

Talán tényleg lesz belőlem valami. És nem szalonna.
Csak azt a 2 XL-t, csak azt tudnám felejteni.


2014. március 17., hétfő

csattanóval, persze

Mivel vasárnap verseny, én meg már nagyon ideges, ugye, inkább elmondom, miket futottam a múlt héten, sorba szedem, hátha magamhoz térek és véletlenül megnyomom az online jelentkezés gombot.

Négy futás per hét:

1. 5 percesek, rendben abszolváltam, bár az tény, hogy meglepett, hogy az előző 2 x 15 perces happyness után miért nem ment könnyebben, szerintem ez nem fair, de jól van, nem akadtam fent.
(ö: 5,56 km
bemelegítés: 2, 63 km - 9, 19 min /km
majd 2, 93 km - av. pace: 7, 52 min /km
- 562 kcal)


2.  2 x 12 perc futás. ezt egy kicsit benéztem, a runkeeper-be 3 x 12 percet ütöttem be, de azért tudhattam, hogy ez nem jó, mert a harmadiknál halál volt, nem is csináltam végig, talán a 4. percnél jöttem rá, hogy elcsesztem, hiába, no, tudta a fej, mit  nem kell a lábnak. el kellene keserítenie, hoyg nem vagyok élmunkás? szívesebben gondolok arra, milyen jól felépített edzéstervem van, a Főnök pont tudta, pont ezen a napon pont mennyit bírok.
(ö: 6, 42 km
bemelegítés: 2, 48 km - 8, 56 min / km
majd 3, 94 km  - av. pace: 7, 36 min /km
- 599 kcal)


3. piramis! ezt én életemben csak egyszer csináltam (azon a bizonyos edzésen), nagyon ravasz dolog. úgy kell, hogy futós - sétálós etapok vannak, a futósak időtartama egyre nő, a sétálósé stabilan egy perc*, tehát a futással töltött idő egyre több, majd mikor eléri az ember a zenitet, akkor visszafelé ugyanebben a tempóban csökken, szerintem nézzétek a képet, száz szónál is többet mond.
állati jó mókának tűnt, hagytam magam becsapni, aztán meg kapkodtam a levegőt. viszont javítja az erőnlétet és gyorsít, ha minden igaz, olyan infót ugyan nem találtam, hogy engem is, de hátha. 
(ö: 6, 8 km
bemelegítés: 2, 52 km - 8, 56 min /km
majd  4, 28 km  - av. pace: 7, 43 min /km
- 636 kcal)


4. 20 perc futás - egész héten erre készültem, hogy ez majd megmondja az igazat, vállaljam-e a hétvégi 4 km-es versenyt, egybenfutás. nehezen szedtem össze magam fejben, hogy ez nekem menni fog, de valahogy azért csak le- és meggyőztem magam. itt történt meg, hogy ellopták a fülesem és megzakkantam futás előtt 3 perccel. úgy van, hogy én futófelsőben, kulaccsal és fülessel megyek ki futni, ezeket szépen az árokba teszem, tudom, nevetséges, megérdemlem, hoyg elvitték, de egy: ez egy kis falu, sőt, két kis falu. kettő: itt mindenki tudja már, hogy én hol futok, látják, ahoyg leteszem a cuccom, ahogy felveszem a cuccom, ahoyg iszom, az autósok kikerülnek, lassítanak, soha senki nem dudál rám, megszokták, hoyg itt futkosom és kész, soha a cuccom el nem vitték még. most meg igen és a legjobb benne az, hogy pontosan tudom, kik, hiszen bemelegítés közben szembejöttek velem, látták, hogy ott futok, mégis elvitték. amikor a kocogásból visszatérve az út szélén láttam a piros felsőm, már tudtam, hogy elvitték a fülest, a felsőm nyilván nem vihetik el színes, beazonosítható, a kulacsom** kell a fenének, de a füles még jó lehet. annyira megrogytam, hogy nem is tudom elmondani, már maga  a tény, hogy elvitték is elég volt, ráadásul ott álltam, hogy akkor most 20 perc futás és bár én alapból nem használok zenét, az egybenfutásokhoz mégis, kiszámolom, hány szám, tök jó. és az elég nehezen felépített önszuggesztiómba most bekerült egy porszem és az első pillanatban arra gondoltam, hogy ezt én nem tudom megcsinálni, hazamegyek. ennyire stabil vagyok, aha. megrogytam, no. és ez az egész azért érdemel szót, mert aztán mégis összeszedtem magam, hogy jó, akkor most így kell megfutni a távot, mindenki le van szarva, dögöljenek meg, hogy elvitték, de nekem ezt most kell megcsinálnom, mert délutántól szélvihar lesz, másnap program, nem tudom máskor, tehát ha így, akkor így. felülkerekedtem magamon és ha jót kell találni a rosszban, akkor ezt sikerül felmutatnom.
(igazából volt egy fejlődéstörténet, az idő múlásával arányosan az indulat csökkenése figyelhető meg: dögöljenek meg!  -  rohadjanak meg!  (ezt vegyük csökkenésnek) - száradjon le a kezük! -  legyenek vele boldogak... )

a 20 perc futás meg olyan volt, hogy még előtte számolgattam (ofkorsz), mennyivel lennék elégedett és meglepett egyszerre, ami nagyjából a vágyálom szintjét hozta, vagyis úgy képzeltem, ha 20 perc alatt 2,5 km-t le tudnék futni, az erősen csoda lenne és 8 perces km-eket hozna, én azt 2,5 km-en keresztül tartani még soha, pedig de jó lenne. dolgozott bennem a sírás, meg a pulzusom is felment az egekbe a füles miatt, meg nemcsak a füles miatt is, ráadásul hallottam a vastüdős zihálásom, és állati lassan teltek a percek, mondjuk, megállni nem jutott eszembe, ez azért jó, nem? azt a. magam kitalálta kontrollprogramot viszont kétszer - háromszor is lefuttattam, hoyg fáj a lábad? nem. van levegőd? még van. bírja a tüdőd? nehezen, de bírja. akkor kuss fuss.
és akkor kiderült, hogy 2, 63 km-t toltam le. mondjuk, belehaltam és egy méterrel sem ment volna több.
(ö: 5,27 km
bemelegítés: 2, 64 km - 9, 01 min /km
majd 2, 63 km - av. pace: 7, 37 min /km
- 484 kcal) 




Tehát ha jól számolom, futottam 24 km-t, égettem (csak futással) 2281 kcal-t, diétával még hozzátettem a magamét (nagyon tartom) és mennyit fogytam? Egy dekát sem. Mondjatok érveket, miért ne dobjam ki a mérlegeket.


* nyilván ez rám van szabva

** nem kulacs, egy 250 ml-es flakon



2014. március 14., péntek

szesz nem marad, amit kiöntök*

Elmondjam, milyen az ideális futóverseny? Előtte még jelzem, hoyg aki nem érzi a kellő koherenciát a cím által sugallt tartalom és a kezdőmondat között, az ugorjon rögtön a 6-os pontra.

Szóval:

1. nincsenek emberek - természetesen tudom, hoyg versenyről beszélünk, ahol sokan és még többen, de ez most egy olyan játék, mintha valaki arról álmodozik, mire költené a lottó ötöst. mivel én nem lottózom, nekem ilyen játékaim vannak. tehát, nincsenek emberek, enyém a pálya, valahol valakik biztosan mérnek, de nem látom őket, s remélem, ők sem engem. miért, mérni úgy is lehet.
na jó, átgondoltam, kell menekülési útvonal, meg nagyvonalúnak sem árt lenni, 500 méterrel előttem mehet valaki.

2. a hőmérséklet -5 és +5 fok között van, de lehet velem egyezkedni (ugyebár), legyen 0 fok. én úgy ontom a vizet magamról, hogy őrület. szeretem is futás után mérni magam, öhöm.

3. nem süt a Nap. tudom én, hogy a többség alig várja, hogy kisüssön, de futáshoz én nem kérek Napot, ill. (ez most kompromisszumkészség vagy hepciáskodás?) lehet Nap, de én árnyékban fussak. legfeljebb a lábam érheti hőhatás.

4. abszolút sík a talaj. semmi dombocska és ilyesmi, lapos versenypálya. szerintem nem kell magyaráznom.

5. semmi terepfutás. rekortán sem. aszfalt, jó kis aszfalt, a minősége nem annyira releváns, ahol én futok, annál rosszabb nagyon nem lehet, megszoktam, így szocializálódtam.

6. mobil WC - mivel csak én vagyok a versenyen, nem okoz gondot a használata, viszont kiváltható egy terjedelmesebb, bokorrá nyesett tiszafával - erősítem a kompromisszumkész híremet.

7. na, igen,  a hetedik te magad légy***, vagyis laza vagyok és gondtalan. az utóbbi időben minden verseny előtt fallal álmodom, ezt szeretném kihagyni, meg úgy nagyjából az egész stresszt, s erről jut mindig eszembe a pálinkafőzők javaslata, hogy igyak már egy kupicát, biztosan jót tenne. mostanában (amikor egybenfutások vannak, mint holnap) viszek zenét magammal, Jazz+Az is van közte**, s van ez a címben idézet zenéjük, hogy 

...kivált ha félszeg, annak legjobb,
ha részeg, de délceg...

Mondtam én, hogy van itt kohéziós erő.

Egyébként meg jövő vasárnap lesz verseny, még nem neveztem, mert gyáva vagyok, de majd fogok, mert nagyon elszánt is vagyok, meg ez így együtt is működőképes kapcsolat bennem, szóval, 4 km és Esztergomba kell menni, szerintem fussatok ti (is).

Nem tudom, ne nyújtsam-e be igényeimet.


* Jazz+Az

** igen változatos a felhozatal, igazi Mischung


 

2014. március 10., hétfő

félnetek nem kell, jó lesz (a vacsora)

Az történt, hogy nem fogytam egy (jóó) ideje és kiderült, hogy azért nem, mert keveset ettem. Ezt adjátok össze.

Nem magamtól vagyok ám ilyen okos, dietetikus segít nekem (aranyos, rám figyelő, engem biztató, nekem drukkoló, velem nem kiabáló), bizony, lassan minden területen segítségre szorulok, ez van. Éljenek a kövérek és telhetetlenek tehetetlenek.
Detty-nek írnom kell naponta, hogy mit eszem, mennyit, hánykor, milyen a közérzetem, mennyit mozogtam, van egy csomó táblázatom, amit töltögetek, az a legjobb az egészben, a töltögetés, szeretem, igen.  Az első napok után viszont azt tudom mondani, hoyg baromi nehéz eleget enni, és akkor még csak a mennyiségről beszéltünk, a minőségről nem is, az eloszlásról meg pláne nem.

Én úgy szeretem, hogy reggel iszom 2 x 1,5 dl tejeskávét, ennyi kell az üzemi hőfok eléréséhez, majd valamikor fél 10 - 10 felé reggelizem - már rossz, nem is folytatom, itt is újratervezés kell, nekem az egész életem erről szól, már csak az ehhez szükséges rugalmasságot kellene megkeresnem.

Most viszont kezdek képbe kerülni, lassan felveszem a ritmust, már pl. vacsorázom is, azt mindenki tudta, hogy lefekvés előtt 3 órával kell lennie az utolsó étkezésnek? Csak én nem? És nem szóltatok? Én általában (fél) 6-kor ettem utoljára, utána még egy bögre kakaót* legurítottam fél 8 körül mint egy kisded és nagyon reméltem, hogy ettől a hardcore magatartástól fogyok. És nem. 

Most nem fogom az egészet idezúdítani, majd apránként tálalom (Detty is úgy csinálja, nagyon bírom, ahogy próbálja a fejembe rakni a tudományt), most a mai vacsoráról írok és ezzel kezdetét veszi a gasztrorész, lesz egy ilyen címke, az eddigieket is felcímkézem visszamenőleg is. 

Vacsorázni tehát kell, félnetek nem kell, jó lesz. Jó, nem marhasültet. Sajnos. De azért legyen laktató, kívánatos, alacsony kalóriatartalmú, finom (!), nem megterhelő és legyen gyorsan elkészíthető is, de ezt már csak én teszem hozzá.
Itt a ma esti improvizatív vacsorám. Nem a best ever fénykép, de a fotogén mivolt nem is tartozik az előbb felsorolt feltételek közé, viszont sorba veszem, hogy mit tartalmaz. 

adjak neki nevet?



Szóval, ez egy meleg étel, de tök mindegy, mert hidegen is finom lehet. Nem nagy kunszt az elkészítése, az olajon megpirítottam a hagymát, ráöntöttem a szójaszószt, belement a felszeletelt angolzeller, aztán a cukkini. Nagy lángon pirítottam az egészet. Észrevettem, hogy maradt bulgur, azt is beletettem (kell a CH),  majd amikor készen lett (volt vagy 5 - 6 perc is), rádobtam a madársalátát és az avokádót*.  És a végén még egy fél citrom levét is ráfacsartam. Mehetett volna bele menta is, de a mentát én csak Mojito-ban édes ételben kedvelem, úgy élem le az életem, hogy kimarad ez az ízvilág.

Tehát:


És az egész összesen 309 kcal. Biztató. És a tetszési indexe is igen jó. Ilyenkor arra gondolok, hogy vega leszek,  vega én! Csak aztán meglátok egy kacsacombot.




* főzi nekem a jóember, édesítőszerrel, finomat

** az avokádót 135 forintért vettem, szóval, elérhető

2014. március 9., vasárnap

az edzésterv az egy szép, kerek, ideális és élvezhető ... cucc

Nos, az úgy volt, hogy tavaly nyár végére már semmi nem ment úgy, mint kellett volna, túledzett (vagy mifene) voltam, kedvetlen, nem fejlődtem, fájt a lábam és egyáltalán, nem is értettem, hogy mi történik velem.

Az Ági (aha, az az Ági) pedig mondta, hogy van neki ez a remek férje (ez egy ilyen család), aki mellesleg futónagykövet és segítene nekem, már leírtam a  történetet, csak biztos nem figyeltetek, azért kérdezitek, hoyg mi történik velem. Lebuktatok, az van.
Mindenesetre én még kérettem magam egy kicsit, főleg azután, hogy a Főnök látni akarta, hoyg futok, ez volt az a pont, ahol fal került kettőnk közé, az márpedig nem létezik, hogy én a cuppruhámban  teljes testem felfedjem mások előtt, akik ráadásul úgy futnak, mint a nyúl, akkor így maradok inkább örökre.
Csak hát nem ment a futás, teljes sikertelenségben voltam hosszan és nem annyira szerettem, frusztrált is voltam, meg dühös is, meg zsákutcának is éreztem az egészet, így azután a férjem bepakolt az autóba és elvitt az edzésre. Életemben nem voltam még edzésem, tornaórán is csak azért, mert nem volt elfogadható indokom a felmentésre. Az edzésen való részvételről itt olvashattatok.

Na, és most már a hatodik hónapot kezdjük, hat hónapja kapom a személyre szabott tervet. Minden edzéstervet többször elolvasok,  egyszerűen még mindig rácsodálkozom, hogy ez nekem készül, nekem írja a Főnök, nem-futós napokon is mindig nyitva van, tök jó érzés, hogy nekem edzéstervem van. Állati komolyan hangzik, nem?


No, hogy mi változott.

1. nem fáj semmim. kezdhettem volna fennköltebben is, de ez annyira fontos a számomra, s annyira döntő, hogy na..  nem kell ezt magyarázni. ősszel már minden futás közben és után fájt a sípcsontom, s bár továbbra is azt mondom, hogy a fekete nadálytő krém a number one, mindent helyrehozott, de azért ne tekintsük már ezt normálisnak. ennek vége, nem fáj a sípcsontom, az Achilles-em sem (még ilyen is volt, aha), sem futás közben, sem utána. legfeljebb a fenekem fáj, ha izomlázam van, de még abból is az a jóleső típust kapom, amit szeretek.
nyilván megfelelő a terhelésem, azért van ez így - nem értek hozzá, én csak a tapasztalatom mondom.

2. változott a táv. ez elég nehéz volt, fel kellett dolgoznom, hogy a nyári (veszett lassú) 10 - 11 km-ek után újrapozicionálás van és újra kellett szinte kezdenem az egészet és 2 perceket futkostam, meg 3 perceket, meg ünnepnapokon 5 perceket és minden etap között még sétálnom is kellett és ez furcsa volt, ráadásul, mikor megkérdeztem, hogy mikor lépünk tovább, azt válaszolta a Főnök, hogy ha majd ez megy megerőltetés nélkül - ah. hónapról hónapra haladunk szépen tovább,  jól felépített, izmos kis terveket kapok.

3. fejlődöm. de tényleg. nehéz nekem ezt leírnom és szívem szerint rögtön oda is írnék egy kisebbítő helyesbítést, mert olyan, mintha az orcám a duplájára nőtt volna, de na, tényleg ez van. számomra is elképesztő, de könnyebben és gyorsabban futok. jó, nem 15 km-t, de pl. a mai futás szívmelengető volt, 4 km fölött sikerült az adag. én szeretem minden nap hónap végén egy korábbi, hasonló nagyságrendű futással összehasonlítani az új eredményt, de már kezdek lejönni a szerről, februárban nem is hasonlítgattam, néha már csak az aznapit nézegetem meg párszor. már csak napi egy vodkát iszom, tudjátok.
én a számokon lógok, de a Főnök megmondta, hoyg 10-ből 7 alkalommal meg sem nézi a általam minden létező oldalról dokumentált futási eredményt, hanem azt olvassa el, hoyg mit éreztem, az sokkal többet mond. már néha nekem is fontosabb ez. hát mondom, hogy fejlődöm, na.

4. néha már elhiszem, hogy egyszer fogok tudni futni. ez necces terület, csínján kell bánni a szavakkal, mert baromira félreérthető. alapvetően tele vagyok kétségekkel az élet minden területén, optimista sem vagyok, nehezen hiszek el bármit is magamról, ez  többször megjelent ezen a felületen is - mindig mondom, hogy a futás során a saját személyiségünk alapvonásai kerülnek napvilágra, nem feltétlenül a legfényesebbek. viszont olyan hátországom van, ami nélkül nem nagyon tudnék elkezdeni semmit, a férjem, a Főnök, meg a Főnökasszony adják a támogatottságomat. nekem ez kell, gyerek vagyok, igen, tudom.

5. egyre jobban szeretem a futást. jó, tudom én is, hogy már illő, egy ideje azért már futok, meg néha már szerettem is, de már jó ideje tényleg szeretem, még akkor is, ha nyűglődöm (nem is ígérem, hoyg nem fogok).

6. halálnyugodt vagyok a felkészülésemmel kapcsolatban, úgy értem, nekem csak csinálni kell. ebben nyilván szerepe van annak, hogy a terv rám van szabva, az én képességeimre, az én pillanatnyi felkészültségemre. nem állít megoldhatatlan feladatok elé, minden olyan, hoyg nagyon kell dolgoznom érte, semmi lazsálás, meg könnyelműség, viszont minden cél elérhető. ez azért elég klassz, nem? minden edzésterv első olvasásakor felmerül bennem, hogy miketírezaGábor??, majd minden terv végén arra gondolok, mikettudottelőreezaGábor! ez iszonyú jó érzés.
Lubics Szilvi írta a héten, hogy a húr akkor szól szépen, ha megfeszítik - ez gyönyörű hasonlat.
a személyre szabásért nem tudok elég hálás lenni, éppen tegnap érkezett e-mailben valahonnan valami felkészítő terv (fogalmam sincs, miért kaptam), muhaha. az instant tervek jók és segítséget kínálnak, ez így van, nem vagyok ellenük, csak én meg nem vagyok instant, az a baj, nem ismerik a nem létező sportmúltam, csak hogy egy példát mondjak.

7. a komfortzóna feszegetése megvalósul. oké, azzal, hoyg felálltam és elkezdtem mozogni, már iziben a zónán kívül találtam magam, de egy idő után elvesztettem a fonalat, nem tudtam, hogy mennyit bírok, mit érdemes még csinálni és mit már nem, mi az, ami már baromság és akár árthat is, ugyanakkor mi az, amiről én ugyan azt gondolom, hogy ez nem fog menni (minden), pedig de. ez összefügg az előző ponttal, de külön is meg akartam említeni.
Azt azért elég fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem egyik napról a másikra alakult ki mindez (pedig én eléggé szeretem a gyors megoldásokat), hanem egész ősszel - télen (mondhatnám, a háttérben) szép nyugodtan ment a közös munka, szóval itt volt 4-5 hónap előzmény. egyszer írtam is róla, hogy nem látom át a működést, én csak végrehajtó vagyok, de szerintem a most még az univerzum különböző pontjain található edzések egy szép, nagy cél felé futnak össze, nem nekem kell ezt átlátnom. ez is milyen klassz, nem? maximálisan megbízom a Főnökben, ő tudja, hogy hogyan kell ezt, azért már ismer is valamennyire  - és akkor itt most megállnék. Az még csak hagyján, hogy mennem kellett hozzá futni (nem aludtam előtte, ofkorsz), hogy nézte, hogy futok és segített, hogy a karmunka jobb legyen (karmunka! ki a fene gondolta volna..), meg hogy nem csapkodom-e a lábam, meg ilyenek, de amikor mélyponton voltam a múlt héten, akkor felhívott és lelket öntött belém, most erre mit is mondjak, ez biztosan nem tartozik a futónagyköveti feladatkörbe.


Egy bajom van vele: egy kicsit túlkvalifikál, többet gondol rólam, mint amilyen vagyok, de majd az idő, tudjátok.
Az együttműködésünk különben sem azt jelenti, hogy láss, világ, miket fogok mostantól futni, éppen ellenkezőleg: a leglényegesebbnek azt tartom, hogy, hogy a segítségével kezdem belátni, hogy magamhoz képest változtam sokat, magamhoz képest fejlődtem (és remélem, fejlődöm), jó, még dolgoznom kell azon, hogy ez vérré  váljon bennem és ne idegesítsem magam más teljesítményén, de rajta vagyok. A Főnök mindig nyugalomra int. Az meg nekem nagyon megy.

És mielőtt valaki azt gondolná, hoyg ez egy rózsaszín történet és rácsöppenne a nyála a billentyűzetre, szeretném elmondani, hogy volt, amikor azt mondta, hogy Rita, baj van. És nem a lábadban. :D
És adott szituációban ez egy remek mondat volt.


(szívem szerint szépen ideírnám a nevét, de nem szereti a személyi kultuszt. mit is mondhatnék)



2014. március 8., szombat

mérföldkő

(Adrien Plas A kegyes kétbalkezes-ben gumicukor mértékegységekben méri az Istentisztelet hosszát.)

Ez a hét elég jól sikerült, sikerült teljesítenem a feladatom, futottam sok 2 percest, meg 5 perceseket, meg 4 perceseket, utóbbiakat ráadásul úgy, hoyg minden etap közben 3-szor kellett gyorsítanom is (15 - 20 másodpercekre)*, szóval, ontottam a vizet rendesen, de az egész a negyedik futásra lett kihegyezve, amikor is nekem 2 x 15 percet kellett futnom egyben, egyetlen 2 perces nem is sétával, hanem tempós gyaloglással megszakítva. Nem mondom, hogy fostam féltem tőle, de azért majdnem, mert egyben 15 perc - az brutál soknak tűnt, rég volt már ilyen.

Fél 10-kor kezdtem bemelegíteni, jó lassú lett (9, 15 min / km), ráadásul azt éreztem, hogy lassan melegedem be, így végül 2,64 km lett a bekocogásom. De addigra legalább rendesen. A java úgyis utána jött.

Na, megmondom, mi volt. Nagyon józan akartam lenni. Persze, tele volt a gatya, de nem nagyon engedtem meg a rinyálós gondolatokat, azt gondoltam, hogy ezt én ha más nem, végigkocogom, ill. igazából arra gondoltam, hogy a második etapot már nem fogom annyira bírni, majd lassítok, na és akkor mi van. Most ez a mantra.

Soha nem futok zenével, egyrészt nem ergonomikus a fülem, másra nem tudok gondolni, minden dugasz kijön belőle és baromira idegesít, másrészt meg ritkán van igényem arra, hogy futás közben is szóljon valami a fülembe, harmadrészt olyan cukin zihálok, zene füleimnek. Ma viszont visszafordultam a fülesért, kiszámoltam ugyanis (lásd a kezdőmondatot), hogy kb. 4 szám lehet a 15 perc, hátha így gyorsabban telik. Csak tudok futni 4 szám erejéig, nemdebár??

A bemelegítés mindig jól sikerül, általában hitetlenkedem, hogy 2,6 km után még neki tudok lódulni, de tök jó, ez működik, megtartom. Szóval, elindultam, szólt a zene a fülemben, elkártyáztam a gyönge szívem és egyszercsak bemondta a runkeeper, hogy 10 perc. Ah. Hát mindjárt vége az első etapnak. Nem mondom, hogy nem hallottam a vastüdős légzésem 2 szám között, de a lábaim nem fájtak, jó, a tüdőm csúcsrajáratáson volt, de bírta. Gyalogoltam 2 percet, aztán újra nekiiramodtam, hát azért ott az elején volt egy kis nyöszörgés, elég messzinek tűnt a 15. perc, de 1- 2 perc után belejöttem és visszaálltam az előző ritmusra, nekem ez a legfontosabb, hoyg felvegyem az utazósebességem.

Ilyet futottam, ni. Teljesen odavagyok.


Nem akartam elhinni, hogy vége. Hogy megcsináltam és lefutottam 2 x 15 percet nyafogás, zokogás nélkül, hogy nemcsak lefutottam, de nem haltam bele, és nemcsak nem haltam bele, de jólesett és nemcsak jólesett, de még jó időt is mentem. Igazából most sem hiszem el, tiszta eufória volt, szeretném, ha majd a halálos ágyamon ez (is) eszembe jutna, hát annyira, na.


Ez a mai futás tökéletes bevezetője lesz a holnapi posztnak, amikor is arról írok, mi változott, mióta edzésterv alapján futok. Most megmondom: rengeteg minden. Például ez is.
Még az is lehet, mert ennyire elszálltam, na, ma még lehet, nem? hogy arra gondoltam, talán mégis úgy lesz, ahogy a Főnök mondja, hogy simán le tudom futni a két hét múlva esedékes első verseny 4 km-ét. Na jó, nem kell, hogy simán, de egyben? Velem aztán lehet alkudni.

Most megyek, megnézem még egyszer a runkeeper-t, hoyg tényleg így volt-e, nemcsak álmodtam.


*a  ritmusváltás kiveszi az erőt az emberből nagyon...

2014. március 4., kedd

megütni (jobb hangot, azt) kéne

Nem válaszolok minden kommentre, az most nem megy, inkább bejegyzést írok.

Szóval, az úgy van, hogy én mindig szerettem ötös lenni, nem stréberségből, hanem egyszerűen az érzést szerettem, hogy megcsináltam, amit meg kellett, elolvastam, felfogtam, enyém a tudás, ráadásul számonkéréskor is képben voltam, vissza is tudtam adni a fejemben lévő ismeretet, ne mondja senki, hogy ez nem jó érzés. Meg hát lesült volna a bőr a képemről, ha nem készülök fel, én ilyen vagyok, szeretek helytállni, ha csinálok valamit, azt rendesen, nem? Ez a normális szerintem. Ezt például remekül ki tudta a munkáltató használni aknázni.

És ugyanez van a futással is, azzal a különbséggel, hogy itt még több meglepetés tud érni, pedig vizsgákon is volt rögtönzés és józan paraszti ész, határozottan emlékszem. A futással úgy vagyok, hogy továbbra is egy egyenes vonalú egyenletes fejlődést képzelek magam elé, van egy input és egy output, a kettő közötti logikai összefüggés van, így gondoltam én. És nem. Persze, van benne ráció, hiszen ha nem dolgozom vele, nem jön az eredmény, nyilván, de azért na. Néha többre vágyom ennél.

Viszont most nem erről van szó. Nekem úgy is lehet rosszkedvem, hogy jönnek az eredmények, hoyg érzem a fejlődést, hogy számszakilag előrelépek, nem hátra, tehát látom, a szemem előtt van a fizikai fejlődés, ezt azonban nem kísérti mentális elégedettség. Oka van, hagyjuk.
A vasárnapi futás teljes csőd volt, nem fizikailag, hanem fejben. Döbbenetes volt, majdnem felzokogtam futás közben, hogy nem megy, miközben meg hát, na, ment. Megmondta a Főnök, hogy nem a lábamban van a hiba. Nem akarnék belegondolni, hogy akkor esetleg ... ööööö... a túlsó végén.

Tényleg sok  biztatást kaptam, s bár az valóban nem jó opció, hogy de hát hol vagyok a 75 métertől, mert mondjuk, a gyereknek sem mondjuk  ötödikben, hogy ahhoz képest, hogy 4 éve a betűket tanultad, már milyen veszett jó vagy, képes vagy egy öt betűs szót is elolvasni, de azért nem vagyok ám hálátlan, sokat merítettem a kommentekből is. Meg felhívott a Főnök úr is és kicsit helyretett, meg a Főnökné is, meg a férjem is, meg még sokan mások is. És sok bátorító választ írtam én is, gondolom, ez is segített, mindig feltámad bennem a védelmező ösztön.

Szóval, átgondoltam megint ezt a futás dolgot, tudom, hogy nem kell  ezt túlmisztifikálni, just do it, oké, de én szeretem elhelyezni magam egy kockás papíron, az megnyugtató. Nem vagyok jó futó és gyanítom, hoyg nem leszek ultrafutó, de a szorgalmammal azért elég sok mindent el tudok érni. Ez nem mindenkinek tetszetős válasz, mert ma  az a trendi, hogy örömmel és minimum 10 centivel a föld felett, átható Coelho-szagot árasztva kell futni, különben minek, de basszus, szerintem rohadtul nem így van. Szerintem van, amikor igenis erőfeszítéseket kell tenni a cél érdekében és lehet, hoyg nem jó a hasonlat, de azért egy házasságért is meg kell dolgozni, nem? Úgy értem, a jóért. Bár nyilván a  rosszért is.
Nekem dolgoznom kell, hoyg jobb legyek, sajnos, nem fakad belőlem, és még izzadtságot is árasztok magamból rendesen (éljen az aláöltözet), meg vastüdősen veszem a levegőt és időnként valami káromkodás is hallatszik, de ez nem befolyásolja azt, hoyg szeretek futni. Hát na. Csak kimondtam. 
Egyébként meg tegnap megmondta itt a Béres Alexandra is, hogy a tehetség a legnagyobb szorgalom. Naugye.

Továbbra is demoralizál, hogy másoknak bezzeg! és mennyit! és milyen gyorsan!, de egy, én egy nagytestű nő vagyok még mindig (életprogram), másrészt nulla sportmúlttal bírok, harmadrészt meg mittomén, valami indokom még kell, hoyg legyen, csak nem jut eszembe, mint ahogyan az sem, hoyg feladjam, azért ez nem legyintett meg, remélem, keményebb fából vagyok faragva ilyen szép nagyra.

Most idebiggyeszthetném a hétfői futásomat, ahol már (ha nem is kerültek külön üvegbe a száz színben pompázó gombok, de már csoportokban voltak) fejben jobb voltam, az idővel is elégedett lehettem, de főképpen az érzéssel, de  minek. Ott van a runkeeper-en. Ami fontos, hogy nem gondoltam, hoyg itt állok meg, hogy most hagyom abba, hogy fostalicska vagyok, hogy hiába minden. És az persze lehet kérdés, hogy előbb futok rosszul és azért gondolom mindezt, vagy mindezt gondolva aztán végképp szarul futok?

A rosszkedv nyomása enyhült, már csak agydaganat.


2014. március 2., vasárnap

rosszkedvünk tele *

Előre szólok, ez egy rossz bejegyzés, ezzel az ómennel tessenek olvasni vagy elhagyni a blogot.

Szóval, rosszkedvem van. Nagyon. És elég régóta. 
(tudom, most voltam Hollandiában, hangom ne legyen)
Anélkül, hogy részletezném, de  valamit mégis csak mondjak, ha már így szépen bejelentettem, elmondom, hogy a futással kapcsolatban mitől van rosszkedvem. Röviden: mindentől.

Hosszabban? Hogy béna vagyok, hogy nem megy, hogy nem úgy megy, ahogy én gondolom, hogy mennie kellene (és most senki ne jöjjön azzal, hogy egy évvel ezelőtt mi volt, mert rohadtul nem érdekel, mert azért mindig és folyton folyvást nem nyúlhatunk vissza a 75 méterhez, az origó folyamatosan változik, nem? de.), hogy  egy fostalicska vagyok, hogy megbetegedtem és kimaradt három edzés és baromira zavar, hogy mindenki azt hiszi, nekem milyen jól megy, közben meg a frászt, hogy lihegek és zihálok és a pulzusom képes felmenni 170-re és hogy ma is megnéztem az órát, mennyi van még hátra.
Hogy belépek a Midicittás csoportba és azt olvasom, hogy mindenkinek kurvára megy a futás (ez most megengedett, indulatból jön, káromkodni csak úgy elnézhető, indulatom pedig bőven van), de még hogy, könyörgöm? Most kezdtek el futni, talán 4 hete és csak úgy röpködnek az 5 km-ek és basszus, olyan időkkel, hogy komolyan, mit is akarok én. Már kedvem sincs belépni, esküszöm.

Én azt nagyon jól tudom, hogy sokszor a szorgalmammal értem el eredményeket, matekból kifejezetten nem vagyok jó, de úgy lettem mindig ötös, hoyg iszonyat sokat gyakoroltam. És ugyanilyen volt vizsgákon, szigorlatokon, nyelvvizsgákon, államvizsgákon is, volt, amit nem tudtam másképp, mint akarattal megtanulni, ehhez jó volt a vasfegyelem, ami szorgalmat eredményezett. 

És most itt van ez a futás, teljesen tisztában vagyok vele, hogy én nem leszek soha 6 perces futó sem, nyilván nincs hozzá tehetségem, csak szorgalmam van, de ez is lassan kevés lesz, szerintem elérek egy szintet hamarosan, ahonnan nincs tovább. Esetleg van, csak lefelé. Motivációm még van, szeretnék ezt-azt, de most olyan rosszkedvem van, hogy mindenre tudok ellenpéldát is felhozni. 
Kérem szépen, én béna vagyok. És ez hamarosan mindenki számára nyilvánvalóvá válik. Hurrá..

És attól is rossz a  kedvem, hoyg pontosan látom, naponta hányan jönnek a blogra, hányan olvassák, mit olvasnak, és látom, hogy képtelenek egy like - ot nyomni, biztos nem tetszik nekik a kínlódásom, de akkor meg nem kell idejönni, tetszik tudni. Visszajönni sem. Az, hogy a cafeblog-ról 2 nap után lemondtam, az azért volt, mert inkább egy szűk, de értékes közönséget kívántam magamnak, de már ebben is elbizonytalanodtam. Kibicnek semmi sem drága, tudom én.

És attól végképp rosszkedvem van, hogy vége a télnek és tudom, ennek örülni kell, örülök is, de most meg jönnek majd a jó kis versenyek és ki lehetne próbálni, hová jutottam a télen és persze, nem kell versenyre menni, senki nem pofoz a rajtvonalhoz, meg elfutkoshatnék én itt a Bajna- Epöl szakaszon életem végéig, de azért azt meg már tudom, hogy micsoda doppingszer egy verseny, nyilván, hogy nekem tét nélküli, talán éppen azért - és akkor megmondom, hogy mi van: nem merek  jelentkezni egyre sem. Nem. Megnézem, elolvasom, nyitva hagyom az oldalt és nem. Egyszerűen nem, ettől pedig még rosszabb lesz a kedvem.

Ha bírnám, tán abba is hagynám, de már annyira hozzám nőtt ez az egész, hogy még az sem megy. Semmi sem megy.

És attól is rossz a kedvem, hogy nem megy a fogyás és ez egy elég ördögi kör, mert minél rosszabb a kedvem (és minél régebb óta áll fenn ez az állapot), annál kevésbé tudok ésszerűen étkezni, de minél kevésbé étkezem az elvárt módon, annál rosszabb a kedvem. A lelki motiváció nélkül meg, ugye. És ez nem váltható ki még a szorgalommal sem. És utálom, hogy nem jön rám semmi és belenéztem a tükörbe és egy öregedő nőt láttam és komolyan, mikor lettem én ilyen ráncos, meg borús, meg savanyú képű és akkor még ne is szóljak narancsbőrről és hájról, hurkákról, szétpattanni készülő felsőkről és gatyákról.

És most feltölthetném a mai, egyébként számszerűleg nem rossz eredményem, de még ehhez sincs kedvem. Mondtam-e, hogy rosszkedvem van? Nagyon és régóta.

* Steinbeck könyve, egyébként meg Shakespeare