azért ez mégiscsak ünnep volt*

Ugye, az történt, hogy a baleset után 2 héttel az egyik elengedett lufi madzagjával a kezemben ébredtem és a működőképes kezemmel ijedtemben megnyomtam a nevezés gombot az I love Balaton-ra. Persze, ez korábban tervben volt, én felkészülési versenynek hívtam magamban (mert már ilyen nagy az arcom), de amikor olyan szépen összetörtem magam, akkor még a Suhanj is veszélybe került, nemhogy egy ilyen közeli futóparti, csak hát mit tegyek, félelmetesen gyorsan regenerálódtam.

Megszerveztük futóbarátokkal, hogy a Tihanyban lévő pici házikónkban tartunk egy közös hétvégét, és lőn. Én szombat délutánra / estére elég jól éreztem (volna) magam, kár, hogy időről időre bekúszott a fejembe, hogy este még futni kell. Izgultam, ofkorsz. Pedig a múlt hét javát mi lent töltöttük a helyszínen, akklimatizáltattam magam, ott futkorásztam a tihanyi parton, elég jó volt, azt kell mondjam, ráadásul elég jókat is futottam, pl. ott futottam először a 3 km-t 7 perc alatti tempóval. Ilyen háttér előtt, csak mondom.

Szóval, hogy fussunk akkor.
A társaságból szinte mindenki futott, aki nem tudott, az veszettül szurkolt, múlhatatlan érdemekkel kiabáltak és kerepeltek a füredi nyaralók örömére.

Maga a táv 7 km volt, ami azért érdekes, mert én  6 km-en túl még nem, ráadásul most történt meg az, hogy verseny előtti héten NEM futottam le a távot biztonságból sem. Megbíztam a Főnökben, hogy felkészített erre, volt ugyan egy kísértésem a hét utolsó futásakor, hogy ne 4 x 15 percet fussak, hanem egybenhetet, de arra gondoltam, hogy ez azért nem növelhető a végletekig. Meg hát a bizalom, ugyebár.

Este 9-kor indult az egész hóbelevanc, elmondhatom, hogy világosban indultam, de sötétben érkeztem, szépen rám borult a balatoni éjszaka. 3,5 km-nél volt egy frissítőpont, én ugye soha nem iszom futás közben, de  a lelkemre kötötték, hoyg most mégis, mert meleg van, hát jó, akkor iszom. Mint a viccben, nem álltam meg, csak lassítottam, hogy elvegyem a kínált poharat és addigra már tényleg szomjas is lettem, szerintem ez olyan, mint amikor elindul az ember a mosdóba, mire odaér, még akkor is rátör  a szükség, ha előtte nem így érezte.
És akkor a pohárban fröccs volt. Fröccsöt én józanul alapállapotban sem, nemhogy futás közben, így történt meg, hogy szomjasabban távoztam, mint érkeztem.

Ezt követően jött a kiserdő. Volt nekem egy halvány gyanúm, hogy ez emelkedik, tavaly bejártuk, jelzem, fényes nappal, fagyival a kézben, nyaralás alatt - össze nem hasonlítható a mostani érzéssel. Mindez akkor jutott eszembe, amikor  azon kaptam magam, hogy sötétben futok emelkedőt a murvás úton. Nem esett jól, belesétáltam, de nem ejtett kétségbe, tudtam, hogy tudom folytatni. Ja, fejlámpát nem vittem magammal, tehát a sötétet sötétként kell értelmezni, szemüveg nélkül. 
Amikor végre aszfaltot éreztem a lábaim alatt, az azért elég jó volt, főleg, hogy váratlanul lejtőt is adtak alám, ment a dolog.

Tudtam, hogy 5 km-t le tudok futni, meg azt is tudtam, hogy egyszer már futottam 6 km-t, de ott a vége már elég szétcsúszós volt, itt meg 5,5 km után eszembe jutott, amit Murakami mondott, hogy onnantól ismeretlen vizeken járok. Csak ő 42 km után érezte ezt. Nekem még 1,5 km-em volt.
Akkor már lent voltam a nyaralóövezetben, fogalmam sincs, hol futottam, mentem, amerre irányítottak, időnként befordultam balra vagy jobbra, mentem egyenes szakaszokon, totál sötétben, időnként jöttek velem szemben sétálók, az egyikre rá is szóltam, hogy vigyázz! és csak remélni tudom, hogy nem bunkón szóltam. Hát meglepődtem, na, hogy száguldok vele szemben és nem érzi a veszélyt. Én meg éppen nem éreztem, hogy ki tudnék lépni oldalra.

A Tagore sétányra bekanyarodva már eléggé elfáradtam, de ott jött a privát szurkolói táborunk, kiabáltak, kerepeltek, elég jó érzés volt. Előttem ment egy csaj, belesétált itt a végén és őszintén, nekem is erős kísértés volt, hogy esetleg, de aztán meg mégsem, azt a 7-800 métert még ki kellett bírni valahogy, egyébként pedig megláttam a piros célkaput, így aztán egyszercsak bent találtam magam a célban.  Szóval, hogy lefutottam, de le ám. 7 km-t.

Én azt hittem, elég vacak lett az időm, de a hivatalos eredmény szerint 7, 27-es átlagot hoztam, ezzel elégedett vagyok, főleg, hogy a kiserdő azért megakasztotta bennem a horgát, nem szeretem az emelkedőket és a murvás szakaszokat sem, a kettőt együtt, megspékelve sötéttel, végképp nem.

Nos. Érmet nem kaptam. Nem jutott. Elfogyott. (Mondjuk, nekem már zombi sem jutott a kiserdőben, de ezt nem igazán bánom.) Ez van. Majd megérkezik postán, de már nem izgat, ott, helyben eléggé bírtam volna neki örülni, utólag már nem ugyanaz az érzés lesz. Ez azért érdekes, mert nekem igazából még nincs érmem. Tavaly a Teliholdfutamon kaptam, de akkor még nem futottam rendesen, csak döcörésztem, végigmentem a távon. Aztán van az UB-s érmem, de azt meg nem érzem magaménak az ismert okok miatt, szóval, vártam, hogy na, ezt most én csináltam meg, én dolgoztam meg érte keményen (mert az a helyzet, hoyg tényleg így van), én keltem fel fél 6-kor, én edzettem érte sokat, én erősítettem magam a bringával sokat, én, én, én. És én nem kaptam érmet.
Nem tragédia, lesz még verseny, csak lesz egyszer nekem is érmem, nem? Hát csak.

Még azt el kell mondjam, hogy a verseny után nemcsak, hoyg csillagos ég alatt úsztunk éjfélkor a Balatonban, hanem fél 5-kor tértünk nyugovóra, s a kettő között többször előfordult, hogy a wasabis chips-et pálesszel öblítettem le. Tiszta métely.

* Bereményi Géza

én már csak a Balatonra gondolok mindig, meg-megállva

Tehát akkor Ultrabalaton. Holnapután.
Nem azért nem írtam eddig róla, mert ..., hanem, mert..
Valahogy így.

Szombat reggel rajtolunk el B. aligáról*, emlékeim szerint az összes DK csapat egyszerre indul, talán 8,40-kor, esetleg nem. Mint ismeretes, én a RohaDK csapatban vagyok tag, Gergő itt megírt minden fontosat, például, hogy melyik oldalon tartsuk a Balatont.

A magam részéről ez a két szakasz az enyém:

Nem akartam dimbes - dombos vidéken futni, nem megy az még nekem, az marad a nagyoknak, így viszont éjszaka futok mindkét alkalommal, egyszer este 10, majd hajnali fél 4 körül, szerintem jó lesz. Nem lesz meleg, nem tűz a fejemre a Nap, nem lesznek körülöttem veszett sokan, mi mást kívánhatnék? Ja, a szél. Azzal az van, hoyg az első szakaszt valami két erdő között teszem meg, oda nem jut be, úgy képzelem, a másodiknál meg nem fog fújni, úgy képzelem.

Az időpontok miatt hogy úgy mondjam, nem számítok lelkes közönségre, milyen jó, hogy magányosan futok egyébként is, ugye.

A szakaszok hossza abszolválható, jó, tudom, nagy a szám, de a héten futottam egy olyat, hogy a bemelegítés után 4 x 2 km volt és azt 7, 34 min / km-rel hoztam, hát csak le tudok futni két 5-6 km-es etapot, ha meg nem, akkor belesétálok, vannak előnyei az éjszakai futásnak, nem lát senki.

Ilyen a pólónk, valószínűleg ebben futunk, de azért én viszek párat biztos, ami biztos alapon, ha a kocakólán 4-et használtam el 4 óra alatt, akkor 24 óra alatt mennyi várható? Na, annyit nem viszek.

Stresszelni nem stresszelek rajta, izgalom van bennem dögivel, de még nem tudok teljesen erre koncentrálni, mert nekem még bodzaszörpöt és eperdzsemet kell eltennem, egyik sem az a típus, amelyik megvárná, míg hazaérek.

Zoltán jön velem, végülis nem fog bringával kísérni, ellenben egész nap - egész éjjel vezet, így a legfontosabb, hogy legyen nálunk egy kis kemping gázpalack, mert hát a kávé, ugye. Enélkül sehova.

Színben tökéletesen illeszkedik, remélem, érződik, hogy adunk a részletekre.

Mi is van még? Ja, hát a lámpa.

Úgy volt, hoyg tegnap este 10 - kor főpróbát tartottunk, a férjem, a kutyánk és én kivonultunk a szokásos futóhelyemre, mert ott aztán semmi fény, rámcsatoltak minden fényforrást és kilöktek az autóból, hogy akkor futás. Baszki. Éjszaka futni nagyon cool, de azért vannak hangok, mit ne mondjak.

Két fejlámpám lesz, tudom, hoyg egy fejem van, de a másik a kezemben lesz, valahányszor visszaértem az autóhoz, kicsit szerelt valamiket a férjem, így most elég jól látok. Ez volt talán a legnagyobb félelmem, hogy nem fogok látni (még most is), eleve szemüveges vagyok, aztán meg romlott a látásom megint, meg éjszaka is lesz, ami nem a világosságról ismert, de úgy tűnik, ezzel a két lámpával olyan 6- 8 méterre látok előre, lehet hasítani a balatoni iccakában.

Péntek este a tésztaparty (én még soha nem voltam tésztaparty-n, ez lesz az Első, az azért valami, ugye? nekem a tészta nem is kell, csak az érzés, hogy én már egy ilyenen résztveszek - meg tudok mindenen hatódni és ezt nem is szeretném elveszteni) Aligán lesz, a szállás Siófokon, a rajt megint Aligán, a férjem meg Füreden vár kávéval. Aztán Gyenesdiáson meg majd futok. És Fonyódon is.

Na jó, megmondom, mi van. Én ezt az egészet nem tudom elképzelni. Persze, vannak részképeim, látom magam futni éjszaka, hogy megyek a fák közötti úton, látom, ahogy indulás előtt megölel a férjem, meg esetleg megpaskolnak a csapattagok, meg látom magam halálizzadtan, büdösen beérni a váltópontra, meg az is előttem van, hogy befutás után Keszthelyen kávét iszunk a mekiben**, meg hajnalban ugyanezt tesszük a siófoki mekiben, meg azt is látom, hoyg kiordítok valakinek, hoyg hajrá, meg egy csomó ismerőst hívok, hogy mi van, befutottak-e, minden oké?, de az egész, a nagy egész nincs meg bennem, nyilván ehhez át kell élnem az Elsőt.

És ez így van jól.

* B. Aliga, 28 éves, körözött személy

** a kávé, ugye

felkészülés

Tegnap délelőtt 10-kor be kellett mennem a szokásos, heti beszerző körútra, tudjátok, városi levegőt szívni 35 fokban a legjobb. Előtte azonban még elmentem futni, bár nem tagadom, hoyg már felöltözve, pucc-parádéban is képes voltam azt mondani a férjemnek, hoyg na, ehhez ma nekem semmi, de semmi kedvem. De azért csak kimentem.

6,62 km lett a végén, kerek egy órát akartam futni és ennek oka van. Az a helyzet, hogy mindkét versenynél, tehát a Teliholdfutamnál és a jövő szombati Suhanj-nál is egyformán alakultak a dolgok - amikor még nem volt meg nekem a táv, már akkor bizalmat szavaztak nekem. Úgy, hogy én nem is hittem benne, hoyg meg tudom csinálni. Még másfél km-t kocorásztam le, amikor Ági már hívott a 4 km-es THF-re, nevetgéltem is, hogy hahahaha. A Suhanjos csapatom ugyanígy hívott meg magukhoz, amikor még 2 km-t sem tudtam egyben lefutni. Pedig nem vagyok nagy szám (másképpen viszont éppen, hoyg nagy szám vagyok, ugye) és mégis.

A Suhanj-on először 2 x 2 km-t vállaltam, de úgy ám, hogy azt éreztem, ez bőven több, mint amit én tudok, tehát nagyon oda kell tennem magam, hogy meg tudjam csinálni és azt sem feledtem, hogy az, hogy én csak ennyit, az azt is jelenti, hogy a csapatomban lévő mások három csajnak viszont nagyon sokat kell vállalnia, elvégre 6 órát kell egyfolytában futni, mi ebben az én távom? Porszem. Sem.

Közben árnyaltabbá vált a kép, hiszen tekintve, hogy a héten már futottam adagonként 6-7 km-t, elképzelhető közelségbe került, hoyg talán tudok egy órát vállalni a hatból, ehhez az kellett, hogy még egyszer kipróbáljam magam, tényleg megy-e. Nem az számít (hála Istennek!), hogy iszonyat gyorsan fussak, vagy, hogy az 1 óra alatt iszonyú sokat fussak - bár nem lenne hátrány... - , hanem az, hogy tudjak egy órát egyben futni. Egy órát. És még csak futni sem kell, bármikor belesétálhatok, folytathatom, a lényeg, hoyg vállalom-e ezt?  Végül vállaltam.

Így aztán a jövő szombaton, a versenyen, egyrészt megismerem a csapatom (egyelőre virtuálban nyomjuk), másrészt újfent debütálok, ezúttal hosszútávban, mit tegyek, nem aprózom el, én már ígyen he. Csak ne lenne tele a gatyám.

Holnap pedig nagy nap lesz, mert összesítek, számvetek, havi tervet írok, stratégiát, taktikát, mindent.  Ja, és reggel futok.

éjfélkor indul útjára a gyönyör*

Én!
Jótékonykodom!
Futással!

Azt sem tudom, hol kezdjem. Van ugye a DK** csoport élőben és virtuálban, én egyelőre utóbbiban nyomom és van a Suhanj Alapítvány. És vagyok én is. És ez a három úgy jön össze, hogy lehet jó ügyért futni, lesz ugyanis egy verseny, ahol nem a verseny a lényeg, hanem a részvétel, én legalábbis  így értettem, ne ábrándítson ki senki. Bővebbet itt olvashattok róla. És bár nekem esélyem sincs bármiféle versenyre is elmennem, mert nem vagyok abban a ...helyzetben (súly, tempó, táv), mégis ott leszek.

Dehogy egyéniben. Csapatban.... Van / lesz  nekem egy saját, külön bejáratú, full-extrás (DK-s) csapatom, tudjátok csak meg. Na, a verseny meg úgy van, hoyg 6 órát kell futni, tehát nem a táv, hanem az idő van meghatározva, gondolom, az a lényeg, hogy mennyit tud az adott egyén / csapat ezalatt lefutni***. És vannak olyan cuki emberek, akik nem hőkölnek vissza a zsenialitásomtól, a pufiságomtól, a szarkasztikus humoromtól, a lila fejemtől, a szédületes tempómtól, hanem meghívtak maguk közé. Engem. Ezt azóta is mondogatom magamnak, van még hat hetem, hogy elhiggyem.

És úgy lesz valahogy, hogy a nevezési díj megy az alapítványnak, ezzel támogatjuk őket és ez milyen jó már, nem?, nekem baromira tetszik, mert nem pénzt kérnek, hanem egy nagyon sok embert megmozgató közösségi élményt szerveznek, ahol most megmondom, hogy többet kapok, mint adok. 

És úgy is van, hogy mondtam a csajoknak, hogy én nem tudok ám futni. Hogy gondolják meg, nincs harag, de tényleg nem tudok, szóval, ha nyerni mennének, akkor ezt most hagyjuk abba, szerintem még az utolsó hely is necces. És azt is mondtam, mert ez váltó lesz, hogy én 2 km-re vagyok belőve, de csak ideális napokon, majd igyekszem ezt a kirobbanó csúcsformámat a megfelelő  napra időzíteni, de ez a maximumom. Aztán átgondoltam, hogy ez milyen béna már, legyen 2 x 2 km, vagyis futok 2 km-t, utána valahova eldőlök és jöhetnek a társaim, majd valamikor én megint futok 2 km-t. Most, hoyg le is írtam, rosszabbul néz ki, mint átgondolva, de valahogy csak végigcipelem a testem, nem? Persze, hoyg igen.

És úgy lesz (mert én így képzelem), hogy mivel én ilyen ovis méretűt futok, ezért nekik többet kell, ez azért gáz, nem? Annyira meg vagyok hatva, na. A legszebb az egészben azonban az, hogy éjfélkor indul. Nem tréfálok, éjfélkor kezdünk és reggel hatig futunk. Ugye, milyen jó? Azért nem ijedek meg az időponttól, mert egyrészt van egy csomó más, amin idegeskedhetek (lásd fentebb), másrészt meg egy jó buliban is éjfél után kezdődik a hangulat, harmadrészt pedig itthon is voltam néhányszor fél 11-kor futni, különben pedig úgyis pattogni fogok az endorfintól. Bár jobb lenne, ha inkább futnék. Höhö.

Mikor a férjemnek mondtam ezt, az első mondata az volt, hogy "kell neked egy jó fejlámpa" és ez szerintem egy igen jó válasz, mert éppen mondhatta volna azt is, hoyg te (esetleg a teljesen szóval kibővítve) megőrültél, meg hogy egész éjszaka fent leszel?, meg hogy menj, de én nem megyek, meg hasonló nemjó-férjes dolgokat, de nem, hanem azt mondta, hoyg jön velem és bringával segít nekem, és ez megint milyen klassz.  Mondjuk, szerintem nem gondolta át, hogy én 12-6 között mindösszesen 4 km-t futok, de lelkem rajta, én szóltam.

A társaimnak pedig megmondom, hoyg amíg én futok, addig ők nyugodtan vackolják be magukat valahova és aludjanak, mert mire én a távot lefutom, ők a hatodik álmukon is túl lesznek, de még be is melegíthetnek, belefér az időbe.

Szóval, most akkor augusztus 11-re be kell lőnöm magam, semmi pálinkafőzdés látogatás, meg lazaság, meg ilyesmi, mert azért ha nem futnám le ezt a távot, akkor nagyon szégyellném magam, így is pironkodva edzek. Ha valami konkrétumra készülök, akkor az már edzés, ugye? Legyen már az. Soha életemben nem használtam ezt a szót, ha másnál nem látom, nem is tudom, hogy létezik.


4, 42-nél pedig befutok.

 * film

** Dagadt Köcsög sorstársaim

*** még nem futottam sem ilyet, sem mást, sejtéseim vannak csupán, meg éles vaslogikám