2014. szeptember 29., hétfő

annyira mar meg, amennyire akarom *

(short version: lefutottam PB-vel! long version: lásd lentebb)

Minden fejben dől el. 
El is döntöttem, hogy ez nekem nem fog menni. Nem tudom lefutni a 10,5 km-t, nem tudok felfutni a Bazilikához, hiába lesz ez az éves célversenyem, hiába határoztuk meg, hogy 7,30-as idővel menni fog, tuti, hogy nem. És nem.

Teljesen szétcsúsztam fejben az utolsó hétre, én aztán tudok pánikolni rendesen, volt ezen a felületen már néhány kétségbeesett poszt, de ez a verseny mindent vitt. Már hetekkel hamarabb eldöntöttem, hogy én ezt inkább mégsem, a Bazilika, a 10,5 km és én nem kerülünk egy platformra idén. Álmodtam róla, meg nem aludtam, meg nem ettem, meg nem ittam, meg 625-ször jártam be fejben a terepet, meg közben kétszer lefutottam a távot is, de nem bírt kizökkenteni semmi ebből a negatív spirálból, hogy ez nekem nem megy, hagyjuk - szóval, igazán mindent, de mindet megtettem, hoyg fejben ne legyek rendben, el is dőlt, hogy a Paradicsom meghódítása kicsit még várat magára.

A Főnök azt mondta, hogy benne van a lábamban, felkészültem, no para, a barátaim azt mondták, hoyg egész évben erre készültem, a férjem azt mondta, hogy max. sétálok párszor - én meg hallottam, hogy mit mondanak, értettem is, de nem bírt továbbjutni a fülemen, igaz, az közös érdemük, hoyg mégis beneveztem. Nem előre, dehogyis, a helyszínen. Könnyezve. Kínos nekem erről beszélni, na. Csak ezért említem, hoyg érezhető legyen, fejben milyen összeszedett voltam, eklatáns példa.

Sok jóbarátom, ismerősöm, futótársam, egyesületi tagtársam volt jelen és baromi sokan biztattak és drukkoltak nekem, ezt még ma sem tudom feldolgozni. Eljött négy barátom, ketten félmaratont futottak (Zoli, Zsolti), a másik kettő szurkolni jött miattunk (Rita, Kriszta), több mindent megéltünk már együtt, jót is, rosszat is, nagyon sok erőt adott, hogy ott voltak... Ott voltak a nagyon jó futópajtikáim, Nitro, Timi, Szilvi, Marcsi, másikSzilvi. Egyre nehezebbé válik a felsorolás, sokan ismernek, sokakat ismerek. Ott volt a Főnök, megszorította a vállam, de ott voltak a Futóműves társaim (nehezebb felsorolni, az élen azért vannak páran, Ági, Mónika, Erika, Andi, Évi), szervezkedtek veszettül, de volt idejük lelket önteni belém még a rajt előtt is.
Zoltánt elküldtem bringázni, megbeszéltük, hoyg  8 percesekkel fogom csak futni az egészet, mikorra érjen vissza Dobogókőről. Lehet, hoyg nem hitt nekem, mert ott volt a befutónál.

A lényeg az, hogy nem tudtam jól bemelegíteni, legalábbis nem annyit, mint szoktam, 150-szer mentem el pisilni, 125-ször gondoltam, hogy ezt most hogy...? Mindegy is, egyszercsak elrajtoltunk, mentem a tömeggel, bekapcsoltam a zenét, elindítottam a runkeeper-t, nem rohantam, mert tudtam, hoyg nekem az első 5 km meghalás, majd jön a váltás. Na most ehhez képest az első km tempója 6,45 lett, nem éreztem, hogy én ily gyorsan haladok, csak azt láttam, hogy oké, elfoglaltam a szokásos pozícióm, halálutolsó vagyok, 500 méternél már a bringás kísérő volt csak mögöttem, az előttem futó fenekét már csak apró pöttyként érzékeltem a távolban, király, most már a helyemen vagyok, már csak futni kell. Tényleg így volt. Nekem soha nem kell tülekednem, hogy legyen helyem, körülöttem légüres tér van, én mehetek a saját tempómban, de azért ezen röhögök, hogy banyek, 6,45! és már senki nincs körülöttem, hát hol nevelkedtek ezek az emberek?


Volt egy tök jó térkép, hogy mégis merre futunk, ezt én itthon memorizáltam, tartottam az eltévedéstől, volt már rá precedens, nem is egy, ugyebár. Esélyem sem volt erre, önkéntes diákok álltak minden lehetséges kanyarnál, integettek, mutatták az utat és biztattak, mondom, utolsó helyen voltam ekkor még :)
Azt tudtam, hogy a környezet nagyon szép lesz, azt viszont, hoyg tudom-e élvezni ezt, azt nem tudtam, úgy sejtettem, hogy neeem. Nem állítom az ellenkezőjét, de azt igen, hoyg voltak szakaszok, amelyek a felszínnél továbbjutottak, ilyen volt a szigeten futás és ilyen volt a Bazilikához felfutás.  A szigeten gesztenyefák alatt futottunk, félárnyékban, mellettünk a Duna, gyönyörű a túlpart, a Kis-Duna sétány a hatalmas platánokkal, el tudtam magam képzelni ott egy hétközbeni, csendes, magányos futáson, jó lenne megszervezni.
Nagyjából 2,5 km volt ekkor, jött a kis híd, ott állt Rita és Kriszta és Ingi a kisfiával, nem tudtam, hoyg ideérnek vagy hogy idejönnek, meglepetés volt, éppen a Bazilika meghódítása előtt jártam, annyira jó volt hallani őket! Szemüveg nem volt rajtam, sokat belőlük nem láttam, de tudtam, hoyg Ingi kisfia ebben a pólóban várt:


A Bazilikát pedig megfutottam, meg én. Azt nem állíthatom, hoyg veszedelmes tempóval, ez majd látható lesz a km-eken, de nem álltam meg és nem sétáltam, lihegve, zihálva, de felvonszoltam magam. Az volt a trükk, hogy mindig csak pár métert néztem előre, hoyg azt még megcsinálom, jó, még a következő pár métert is és hopsz, fent voltam. Élőben azért nem volt ilyen egyszerű. Fent volt frissítőpont, egy pohár vizet magamra öntöttem, nálam ennyi a frissítés és ilyen. Így frissítek én.

Lefelé óvatosan mentem, egyrészt itt pihentem, másrészt vacak volt az út, az még csak hagyján, hogy macskaköves, de hiányos, szemüveg meg nem volt rajtam, óvatoskodtam. Lent még kifutottunk a bringásúton 1,5- 2 km-t, majd vissza és már ott is voltam megint a hídnál, Rita beordított valami olyasmit, hogy kurvajól futok, ezt utólag megkérdeztem, hoyg tényleg jól hallottam-e. Igen.

Innentől már a sziget volt, s menetközben lehagytam két futót, én! lehagytam! két! futót!, félelmetes a fejlődésem. Eljött az idő, amikor nemcsak én nézem mások fenekét.
A szigeten történt meg az, hogy Kiss Tibi a fülembe énekelte, hogy "annyira mar meg, amennyire akarom" és ha nem is hosszan (elvégre éppen küzdésben voltam, ne felejtsük el), de eszembe jutott Murakami Haruki sokat idézett mondata, mely rímel a Quimby szövegére: "A fájdalom szükségszerű, ám szenvedni nem kötelező." * , melyet így folytat: "Ha például futás közben úgy érezzük, hogy "jaj, ez nagyon kemény, nem bírom tovább", abból a "nagyon kemény"  elkerülhetetlen tény, de a "bírom vagy nem bírom" rész mindenképpen magának a futónak a döntésére van bízva."

Ezt én még soha nem éltem át, nem is értettem,  hogy hoyg van ez, de most átéltem, s szerintem innentől joggal használhatom, akár élesben is. Mert azért már fájt, valljuk be, éreztem a lábaimban a távot és a tempót is, viszont szenvedésről nem beszélhetek. Pontosan tudom, milyen futás közben szenvedni (eh), ez nem az volt.
Mire ezt végigfuttattam magam, elértem az aszfaltot, onnan pedig már csak 1 km volt hátra. Jólesett az aszfalthoz szokott lábaimnak a sima út, ezen majd télen jó lenne dolgozni, úgy értem, terepfutás.


Az utolsó előtti kanyarnál dobosok adták a ritmust, baromi jó volt, úgy éreztem, nem létezik, hogy ne fussak be, majd a téren várt a Főnök és Ági és Erika és igazából fogalmam sincs, hogy még ki, mert én aztán nem láttam őket, annyit láttam, hogy amikor ráfordultam a térre, akkor Gábor a magasba emelte a kezét és ez meg annyira jólesett, hallottam, hoyg nagyon tapsolnak és örülnek, de azért szerettem volna, ha tisztán látják ezt a dolgot és nem terveznek előre túl sokat, így két levegő között odakiabáltam Gábornak, hogy fú, ezt soha többet, majd megtettem még a térkört és végre befutottam a célba. Aztamindenit.

Kaptam ölelést és érmet is. Sokat. Úgy értem, sok ölelést ;)
 

Egyébként pedig 7,14-es átlagtempót mentem.


Életképek:

a férjem nagyon tekert, hogy visszaérjen a befutómra. természetesen őt sem láttam. szemüveget a bírónak futónak!


én akaszthattam Kriszta férjének nyakába az érmet. Zsolti az fm közben képes volt megállni és kérdezgetni, hoyg hogy vagyok, jól vagyok, minden rendben van-e. majdnem mondtam neki, hogy ember, te félmarcsit futsz, menjél..! csak ennyit nem jött ki egy szuszra


Zolinak is. mit tegyek, belejöttem ;)


eszik, iszik, jólmulat. úgy is mondhatnám, hogy  vizet prédikál és sört iszik.


Ennyit arról, hogy mindig  minden fejben dől el.


* egyébként buddhista közmondás

15 megjegyzés :

  1. Hatalmas nagy gratula!!! :-)) Nem ismerlek, de gondoltam rád aznap. ;)

    Szuper teljesitmény, legyél nagyon büszke magadra!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm, igen jó helyre került a biztató gondolat, az biztos :)
      nagyon - nagyon örülök és nem vagyok elégedetlen :)

      Törlés
  2. Királyság! (vagy Királynőség) :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. azért ebben te is / ti is benne vagy/tok, amennyi szurkolást én ott kaptam tőletek, az elképesztő. nem tudok érte elég hálás lenni...

      Törlés
  3. Jó nagyot dobbantottál! Megkönnyeztem a küzdelmedet. Minden lefutott km-hez gratulálok.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hajni, köszönöm!! és tudom, hoyg drukkolsz nekem .)

      Törlés
  4. Annyira jó volt olvasni, tényleg én is megkönnyeztem egy picit. Én is szivböl gratulálok és továbbra is példaképnek tekintelek.
    Gabi, egy olvasód

    VálaszTörlés
  5. Előtted a küzdés, előtted a pálya,
    Az erőtlen csügged, az erős megállja.
    És tudod: az erő micsoda? - Akarat,
    Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.(Arany János)

    Nagy-nagy gratula!

    VálaszTörlés
  6. És milyen jó ez a Quimby szám! Meg a Murakamit is elökotortam... Köszi mindent Zazi ;-)

    VálaszTörlés
  7. Méterre pontosan eszembe jutott a tavalyi futásom :)
    Szívből gratulálok, nagyon jót mentél!
    .. és így az újrakezdésem kellős közepén - amikor kín minden km - nagyon motiváló az írásod. Köszönet érte!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Beus! aranyos vagy, köszönöm :) tudod, ez vice- verza, kaptam én a te blogodból (írhatnál gyakrabban...), ezért ha most te tudtál meríteni innen, akkor nevezzük ezt a futók körpályájának ;)

      hajrá nekünk!

      Törlés

szeretem, ha van visszajelzés ;)