mire már azt hittük, hogy végre megérkeztünk, jön egy újabb kanyar*

Józan beszámolóra nagyon senki ne számítson, elragadott a hév. És nem enged.

Lefutottam, le én. Ez a távirati stílus, akit csak ez érdekel, már lapozhat is, mert ami mögötte van, az azért terjedelmesebb. Egyszerre szeretnék írni a csapatról (az én csapatom!), a futásaimról, a hangulatról, az időjárásról, a páromról, mások futásáról, Siófokról, a Balatonról, a szurkolókról, ismerősökről, s ha lehet, minden egyes aspektus kerüljön bele minden egyes mondatba.

tanulékony vagyok, már előre nézek. nehéz is megtalálni

Hogy ideges voltam-e már pénteken, arra azt a zsánerképet tudom felmutatni, hogy pakolgattam a ruhákat a táskába és mutattam Zoltánnak, hoyg tessék, most akkor öt bugyit is berakok, mert emlékszem, hogy Gardán már teljes harci díszben voltam, mikor visszarohantam átcserélni az alsóneműm (mert ugyan tele volt már rajt előtt, de azért nem úúgy), mert úgy éreztem, elviselhetetlen érzés, szóval, erre most én felkészülök, minden szabás és minta és szín lesz nálam  -  és erre rezignáltan azt válaszolta, hogy ő megmondja őszintén, egyáltalán nem bánja, hoyg most nem jön velem. Képes volt ezt mondani.

Olyan ideges voltam egyébként, hoyg a szombat délelőtti futás előtt hánytam egyet, de vasárnap pl. már nem, s ebben, úgy érzem, a közegnek volt szerepe, értsd: a csapatom. Nem bírok betelni a szóval. Rajtam kívül senki sem volt ideges, én nem tudom, miből készültek az ő idegeik, s miből a lábaik, nem idegesek és baromira futnak, vélek némi párhuzamot felfedezni a kettő között, de én az egyikkel** is beérném. Amikor már nagyon rettentően éreztem magam, akkor mindig kimentem bemelegíteni, ott elszorongtam szépen egymagamban.

Némiképp aggasztott a sok résztvevő, én szeretem, ha pár méteres sugarú körben senki nincs körülöttem, kicsit nagy az intimszférám átmérője, jó, tudom, minek megy az ilyen versenyre, viszont  a helyzetet azzal tudom oldani, hogy rögtön a mezőny végére kerülök. A legnagyobb félelmem egyébként nem az, hogy szar tempót futok, hanem, hogy le sem tudom futni. Hogy nem tudok megbirkózni a távval, kifog rajtam és bár tudom, hogy belesétálni ér, de én nem szeretnék, mert akkor nem tudok újra nekieredni és erősebb ellenfél a táv, simán legyűr. Ezen lehet változtatni? Vagy így maradok? Én leszek a darab statikus mellékszereplője?

a BSI kicsit megőrjített a rengeteg rajtszámával, meg azzal, hogy volt, amit külön kellett felvenni, zaklatott idegállapotban éppen erre vágytam. de Andi eljött velem :)

 

Szombat délelőtt volt az első 7035  méteres etap (hatodmaraton), én tényleg szedtem a lábam, de bennem volt az is, hogy délután még futni kell, szóval, ésszel, kispajtás, viszont PB-t mentem, én 7 perces tempó alatt a 7 km-t még soha. Nem mondom, hogy nem vártam a végét, jólesett letudni, volt némi megkönnyebbülés. Ért egy kis inzultus, ez ugye az az etap volt, amikor váltóban futottunk, s amikor ráfordultam a célhoz vezető egyenes szakaszra, a jobb oldalon futottam, de egy rendező rámordított, hogy a váltás bal oldalon van. Én hallottam, persze, hoyg hallottam, de még tök messze voltam, mentem tovább, megint ordított, akkor visszakiabáltam, hogy oké, hallom, erre utánam futott és csak meg nem rángatott, belekiabált az arcomba, hogy akkor meg miért nem megy balra? Itt azért még többszáz méterről beszéltünk, bőven volt időm és lehetőségem bemenni a váltózónába, azt hiszem, ez elég rosszulesett. Mindenesetre váltottunk. Ritával megöleltük egymást, aztán hajrá.

Kimentem az éppen nem futó ufóműveseimhez, akik kint álltak a Balaton partján és mindenkinek szurkoltak. Egészen pontosan úgy kell ezt mondanom, hoyg mindenkinek szurkoltunk. Elvégre én is ufóműves vagyok. Ím.

Abban biztos voltam, hogy mivel nekem alapesetben is sokat görcsöl a lábam (pedig szedek Mg-ot), meg hát az alapedzettségem sem a best ever, fájni fog mindenem délutánra, a másnapról meg ne is szóljunk, ugye, így némi pironkodással vallom be, hogy vettünk Mg ampullát és én bizony a délutáni és a vasárnapi futás előtt megittam egyet- egyet, nem is fájt  a lábam, bár nem tudom, ebben nem volt-e szerepe az Engizoli által belémdiktált (!) pálesznek. Így frissítek én. Soha nem iszom pálinkát, meg nagyjából semmit, és biztos úr, én tényleg nem akartam, de Zoli elég erőszakos volt, én meg gyenge, és a páromRita is ivott. Páleszbrigád.

Ettől viszont a hozott formámnál is erősebben izzadtam, már környezetszennyezési bírságot ér az ilyen, de lefutottam a délutáni 7 km-t is, méghozzá úgy, hogy egyszercsak azt vettem észre, hoyg már 4 km-nél járok. Tudatmódosítás vagy mifene, mert az egészen biztosan nem jöhetett belőlem, hoyg ez még jobban esett, mint a délelőtti futam.

Őszintén mondom, hoyg tántorogtam***, de diadalittasan. Még az az érzés is meglegyintett, hoyg talán le tudom futni a másnapi negyedmaratont is, sőt, este már odáig fajult a dolog, hogy beszélgettem másokkal, ne mondjam: jól éreztem magam,  ezt hozzák ki belőlem a futótársak, kit érdekel, hogy másnap futni kell, menni fog, miért ne menne, különben is, Judit meg váratlanul lefut egy félmarcsit, mert lesérült a társa és egyben letolja. Így kell ezt, hát na.

Na de reggel....  Engem speciel nem zavart, hogy esett az eső, mert kattogott az agyam a távon, hogy nem futottam 10 km-t két hete és (classic style) ezt le sem tudom futni, elvégre tegnap még a 7 is elég volt, különben pedig nyilvánvalóan fáradtabb voltam, ráadásul egész éjjel nyújtóztatni kellett a lábam, hogy ne görcsöljön és egyébként meg mitől ilyen fene nyugodt mindenki. Úgy értem, rajtam kívül.

 

Kimentem bemelegíteni, a parton (az eddigiekhez hasonlóan) összefutottam Petty Cicuk-kal, akit előző nap előbb szemüvegben, majd anélkül sem ismertem meg, pár mondatot mindig váltottunk, mondjuk, hoyg rituálé. A rajthoz beálláskor ideges voltam, be is soroltam magam az 5 perces tempót futókhoz, a körülöttem lévők alkatából vettem észre, hogy nem jó helyen vagyok,  elefánt a porcelánboltban. Megkerestem a halálzónát feketezónát, ott volt Mónika is, valamiért ez jólesett, pedig rajt előtt határozottan nem vagyok az a barátságos típus. Elindítottam a zeném, kérdezte is, hogy mi szól - az életben nincs már több móka, válaszoltam lakonikusan.

Nem gondolom, hoyg részleteznem kellene végig a 10,5 km-t, számomra a legfontosabb volt, hogy Mónikával együtt futottuk le, hol ő ment előttem 5 - 10  méterrel, hol én mentem előtte fogalmam sincs, mennyivel, én ettől egy picit tartottam, mert sosem tesz az nekem jót, ha másra figyelek, így aztán én csak mentem a saját tempómban, gondolom, ő is. Csak hát egy a tempónk. 

Rengetegen voltak az úton és nagyon sok ismerősöm kint volt, Koór Béci, Zsuzsi, DK-sok, az ufóművesek kijöttek és már a 3. km környékén is ott voltak, a befutónál pedig akkora őrjöngést csaptak, hogy  kicsit könnyeztem is.

Az első pár km nem esett annyira jól, nem volt gond, de (a bemelegítés ellenére) éreztem én az előző napi 14-et, viszont bíztam benne, hogy ez feloldódik, így is lett. A 8. km-nél elkezdtem kicsit vicsorogni, ott arra gondoltam, hogy mit jelent a maradék 2 km itthon (az 500 métert nem számoljuk, az nincs, ugye), hogy elfutok a szokásos útvonalamon a tábláig és vissza, nehogy már, hoyg ne tudjam megtenni. Érdekes, mert szokásom szerint (erre nem törekszem, ez így alakul) itt meghúztam picit****, az utolsókon mindig tudok még  rátenni egy (homokozó)lapátnyit, s lehetett még szufla is, mert ekkor elszáguldottak mellettünk az első félmaratoni távot futók (yep), s odakiabáltam Mónikának, hoyg ez nem a Deli Gergő volt? Igazából csak ellenőrizni akartam, neki van-e még szuflája. Volt.

Aztán meg befutottunk. És útnak indítottuk a váltótársunkat. És jól megöleltük egymást...

a futanet  szerint 6,59-es tempóm volt, tök mindegy, nekem ezt mérte a RK, korábban indítottam el. legalább 30 másodperccel, gondolom

Lefutottam. Érdekes, én azt hittem, ha a párom beér, akkor kapjuk meg egyszerre az érmet, de nekem már az én etapom után odaadták. Többször mondtam már idén, hogy várom az én érmem, az Ultrabalaton ritka szarul sikerült, ma már ki merem mondani, mert nem izgat, nem az én versenyem volt, hiába van érmem, nem érzem magaménak. A Panorámafutás szenvedőre sikeredett (az érzéseket tovább őrzöm magamban, mint a tempót). Az első, ahol azt éreztem, hogy az enyém, az az esztergomi 10,5-es volt, arra büszke tudok lenni. És erre most nagyon.... Nem spilázom ezt túl, majd lesz egy külön bejegyzés.

Az eső az én szakaszomon végig esett, a páromnál elállt, de engem egyáltalán nem zavart, őszintén mondom. Hideg nem volt, bár sokan futottak sapkában, kesztyűben, dzsekiben, mindenféle téli szerkóban, de ugye nekem van ez a belső hőháztartásom futás közben*****, a szigetelőrétegemről nem is szólva. Frissíteni  nem szoktam, azt most is kihagytam, s mivel jött fentről elég folyadék, most még magamra sem kellett önteni, a BSI velem olcsón megússza, cserében kiabálhat velem a rendező.

Rita befutójára már száraz ruhában mentem ki, a rajt közelében vártam és együtt futottunk be. Ready. 

Mit is mondjak még? Nem hittem el, hoyg meg tudom csinálni. 

Azt hiszem, az elég nagy áldás, hogy vannak, akik hisznek bennem. Hogy vannak, akik nem szűnnek meg bátorítani, pedig baromi unalmas lehet és még amikor azt mondják a paráimra, hogy bla-bla-bla, azzal is biztatnak. Hogy van, aki futtat engem :D. Hogy felkészít. Hogy idetolja az edzéstervet időről időre, amelyen én lesápadok, ő meg nevetgél. Hogy azt mondta a verseny végén, hogy elérhetem, amit akarok és határozzuk meg a jövő évi célt. Hogy olyan csapatom van, ahol az én eredményem is eredmény, ahol megölelnek és gratulálnak nekem. Előtte meg bátorítanak. Hogy kialakult egy tágabb kör, amelynek tagjai virtuálisan és élőben is drukkolnak és nyomon követnek. Hogy kiállnak az útra esőben és pacsiznak és kiabálják a nevem. Hogy van egy szűkebb futóbaráti köröm, akikkel átléptük a futótárs - barát határvonalat.

Hogy olyan férjem van, aki mindenben támogat. És palacsintát süt nekem. Nutellásat.

Nekem már csak futni kell, ugye?

*Quimby

** mármint nem egy lábbal

*** nem a pálesztől, ezt most hangsúlyozom

**** az érzés nyomon követhető  a tempón, tök érdekes

***** kizárólag futás közben