nyári napokon

Messziről indítok, de ígérem, megérkezem az Ultrabalatonra.

Szóval, valamikor azt olvastam, hogy egyes helyeken (de itt ez most nemcsak teret, hanem időt is jelöl) az idő kezelése a nyugat-európai felfogástól eltérő volt ám (ill. van, ahol ma is, ill. van akinél ma is, de ez messzire visz, sosem jutok el az UB-ig), mi ma egy egyenesen képzeljük el az időt és így is kezeljük, tehát, hogy az események lineáris sorrendben követik egymást, ez logikus, persze. Viszont  az archaikus időben az időfelfogás nem egyenes irányú volt, hanem kör, és szerintem ez is teljesen logikus, a nagyobb jelentőségű eseményekre mi is sokkal jobban emlékszünk, nem?* Pl. a nagy jelentőségű eseményeket időben közelebb érzünk magunkhoz, mondjuk, a gyerekeink születését egyértelműen, az szinte tegnap történt, ugyebár, simán előreugrik a lineáris egyenesünkön.  (Most mondjam-e még, hoyg Nietzsche szerint  az idő egy végtelen sugarú kör, vagy hagyjam inkább?)

Na, és akkor hogy jön ide az UB. Előre szólok, én szeretek elmélettel foglalkozni. Egyesek szerint csak azzal.

Az Ultrabalaton május végén lesz és én kétféleképpen tudok rágondolni. Egyrészt, ha azt mondom, hoyg Ultrabalaton, akkor jólesően érzem azt, hogy az nagyon kedves, helyes, aranyos, cuki esemény lesz,ez engem simogat, ez jóérzés, meg olyan szívmelengető is, hogy én és ott és futni és tavaly még azt sem tudtam, hogy van, most meg tessék, szóval esemény alapú időkezelés: lesz valamikor UB és de jó.

Ha viszont úgy gondolok rá, hogy május végén!!Ultrabalaton!! futni kell!!, akkor végelhalás van, basszus, az mindjárt itt van, én meg sehol nem vagyok még, és amint ez végigfut rajtam, nagyjából már azt érzem, hogy május közepe van: dátum (idő) szerinti időkezelés. Kétségbeesett számolgatás, hány hét van hátra, itt liheg a nyakamon, megöl engem biztosan, nincs időm.

Mivel nem kell letennem a garast egyik mellé sem, felváltva gondolok rá, mikor éppen hogy, egy jobb futás után egyértelműen eseményként, a héten megesett hazakutyagolás után úgy éreztem, holnap lesz és mindennek vége.

Na de no para, itt a csapatom, sokat hozzá nem fűzök, bár érdemes lenne a fentiekkel kapcsolatban azt az egyetlen értelmes kérdést feltenni, hogy hány éves a kapitány.

* Tehát az, hogy én, aki sosem tudom, tavaly esett-e a hó, most nagyon biztosan állítom, hogy márciusban rohadt nagy hó volt, és nem azért, mert ez időben közelebb van hozzám, mint az előző évek, hanem az ominózus történések miatt (de nem fogom tudni, hogy ez 2013-ban volt, csak azt, hogy a családban valami éppen akkor történt, amikor az a sok hó elöntött minket).

a (rendíthetetlen) ólomkatona*

Többször előfordult már, hoyg futás közben arra gondolok, hogy óh, bár ezt lefényképezhetném, de hát nem tudom, hiszen futok. Ma mindent bepótolhattam, ami sokatsejtető.

Egyszerűen semmi nem ment. Már bemelegíteni sem tudtam, a szokásos 2 km-es bekocogás 500 méterre rövidült, de ott még ráfogtam, hogy mert sár van, mert egyenetlen a talaj, mert szembeszél van, na de semmi baj, majd ha végre kiérek az aszfaltra, helyreáll a világbéke. És nem.

Kegyetlenül szenvedtem,  olyan volt a lábam, mint két tömör ólomrúd, az. Alig bírtam rakni őket, még káromkodni is elfelejtettem, minden erőm a lábamba sűrítettem, de még ez is kevés volt nekik, egyszerűen nem mozogtak. Engedetlen banda.

Persze, nem adtam fel, háromszor futottam neki, hogy na, most már biztos menni fog, de nem egyezett a véleményünk. A legjobb az egészben az volt, hogy addigra eltávolodtam az origótól és km-eket gyalogoltam haza a szélben, fogcsikorgatva, növekvő ingerültséggel, mire hazaértem, ölni tudtam volna.

Jó, hát értem én, hogy az univerzum mindig is az egyensúlyra törekszik, és a múltkori hübriszes bejegyzés után mindez félrebillenni látszott, de azért így helyretenni, fúj. Pedig azt akkor még nem is tudtam, hogy vasárnap (két napja) futok egy 7,08-as km-t. Ez most, innen nézve az űrsiklóval egyenértékű.

De nem baj, mert legalább vannak képek, ugye.

 itt még semmit sem sejtettem, azt hittem, futás lesz

hogy a hegy másik oldalát is lássátok. nem mintha különb lenne

 idilli. kár, hogy sor került rá

 valami pad, többet ne kérdezzetek

és akkor a legszebb. nem tudom, hogy sikerült ezt és így, gondolom úgy, ahogy a futást is.

* Andersen

fejlődöm, tehát vagyok. futok.

Mostanában jövök itt a nagy érzelmekkel, a materializmus csődje már ez a blog.

De majd most helyreteszem a dolgokat.

Tehát.

Január 31. van. Éppen 4 hónapja, hogy a Főnök úr írja nekem az edzéstervet, lassan jubilálunk. Amikor elkezdtük a közös munkát (mert másképp nem tudom akarnám mondani), akkor éppen ott tartottam, hogy elkocorásztam 8-10 km-t is, de egy, hogy rettenetes tempóval (10 perces km-ek), másrészt pedig minden bajom volt. Fájt a sípcsontom, oké, hogy nem állandóan, de azért mégiscsak éreztem, kicsit kedvetlen is voltam, nem jöttek az eredmények, igazi pocsolyában voltam, dagonyáztam is benne rendesen. Az, hogy már korábban is figyelmeztettek mások (az okostojások, gondoltam), hogy ez így nem lesz jó, túl sok, túl hirtelen, túlsúly, az nemhogy nem ingatott meg, hanem idegesített. Ez van, én okosabb vagyok, na.

Végül mégis beadtam a derekam és a segítségnyújtást elfogadva elmentem Gáborhoz (futónagykövet) egy edzésre, kiderült, hogy halálosan jófej pasi, mi más lenne, a sokat emlegetett Ági férje. Azóta én mint egy katona, követem, amit előír, mert hát én is jófej vagyok, ugye.

Számomra baromi fontos, hogy az, akiben megbízom, nemcsak szakmailag, de emberileg is példa legyen, hogy sikerüljön jó viszonyt kialakítani vele, hogy tudja, mikor kiabálhat, mikor nem, hogy lehessen vele viccelni, hogy érezzem, hogy szívesen segít nekem, hoyg nem vagyok teher, hogy bízik bennem, hogy ne sajnáljon le, mert kövér vagyok, hogy ne mondja azt, hogy nagy a fenekem, meg hogy miért nem korábban, de mondja azt, ha jól csináltam, hogy most ez oké volt, hogy kérdezhessek tőle, meg ilyesmi.

Az úgy történt, hogy eleinte azért én néztem nagyokat, hogy 2 perceket kell futnom, visszakerültem a rajtvonalhoz megint, azt hiszem, már másodjára. Próbáltam előkeresni az első eredményeket, októberben volt olyan futás, amikor 4 x 5 percet kellett futnom úgy, hogy az etapok között 2 perces séták voltak, ezt így sikerült abszolválnom (benne van a sétaidő is):

Egy másik példát elővéve (szintén októberben) az egyik alkalommal 2 perces futások voltak, közöttük 1 perces sétákkal, azt pedig így. Leolvasható szépen, hogy 2 percig milyen tempót bírtam menni... és hát mennyi 2 perc.. (k. sok tud lenni). És emlékszem, hogy a köztes 1 perces sétákon lihegtem, mint kutya a sivatagban.

Ezt a két eredményt, legyünk nagyvonalúak és nevezzük így, én hoztam létre, bizony. Lihegve és izzadva. 

A lihegés és az izzadás nem sokat változott, minden más igen. A mai futásom úgy alakult, hoyg 6 x 5 perceket kellett futnom, köztük 2 perces sétákkal. Elég nehezen szántam rá magam, hogy kimenjek futni, vacak szél volt, azt meg én nem nagyon kedvelem, túl nagy a légellenállásom. Fáztam is kicsit, csúszott a terepemre vezető út is, blö, de azért ezt már ismerem, volt már ilyen, nem szabad elhinnem, amit gondolok. Csinálni kell és kész.

Először is kocogtam 2,3 km-t,  olyan másfél hónapja ez lett a bemelegítésem, valahogy nem bírtam zöldágra vergődni a klasszikus gyakorlatokkal, meg nem is tudtam beilleszteni a térbe és időbe, mert ha itthon csinálom, mire kiérek a célállomásra, már elmúlik, ott meg nem csinálhatom, mert a pálinkafőzők már így is nagyon vidáman fogadnak. Ráadásul szerintem lusta is voltam, untam is, ez a bekocogás viszont bevált, komótosan elkocorászom, nagyjából 2 - 2,2 km, mire elegem is van, meg azt érzem, hogy átmelegedtek az izmok, sínen vagyok. A biztonság kedvéért még sétálok egy oylan 300 métert, rigorózus vagyok, aha.

Na, és akkor jött a 6 x 5 perc, közte 2 perces sétákkal. Itt van először a km-re bontott idő:

Érdemes összehasonlítani a fentebbi (októberi), sokkal rövidebb etapos futásommal.
Ha ugyanezt a távot az időintervallumokra bontva nézzük, akkor ez az eredmény:

 Látszik, hogy az 5 perces futásokat már gyorsabban tudom futni, mint a 2 perceseket, pedig mégis csak  2,5- szeres az idő, ugyebár. Októberben a leggyorsabb 2 percesem 7, 55 min / km volt, ma pedig  a leggyorsabb 5 percesem 7, 11 min/km. Mindeközben a séta tempója is változott, ha most a másik faktort nézzük meg, akkor a leglassabb tempó 14, 12 min /km volt, ma pedig a leglassabb 10,50 min /km volt, ami nekem azt üzeni, hogy már gyorsabban tudok két futás között sétálni, kevésbé sajnálom magam fáradok ki, vagy ilyesmi.

A számokból azt látom, hoyg fejlődöm, ez a felismerés pedig kell nekem, látnom kell számokkal leírva is, hogy haladok az úton, az utamon. Érzésben ez úgy jelentkezik, hogy amikor a runkeeper bemondja, éppen hány percnél tartok, nem feltétlen gondolok arra, hogy még 2 perc?? még 2 percig kell így futnom?? tutimegdöglömitthalokmegazútszélénmagányosan

Januártól már hetente 4-szer futok, az e havi adagom 76 km volt, ebben nyilván a bemelegítős 2 km-ek is benne vannak. Ha arra gondolok (és gondolok, el lehet hinni), hogy májusban 75 méteren akartam meghalni, akkor hihetetlen számomra az egész, én! 76! km-t! futottam! Sokszor kell mondogatnom, mert tényleg nem hiszem el... 

Még mindig nagyon erős bennem az önmagam iránti hitetlenség, szinte minden futás előtt felbukkan a gondolat, hogy ez most biztos nem fog menni, ezen azért jó lenne változtatnom, s elhinnem azt, hogy de igenis megy. Lehet, hogy nem futok PB-t, de menni fog.

Izmosodtam, fogytam egy keveset (végre megint), belefértem egy újabb (régi) nadrágba,  legyőztem magam és elmentem a Yours Truly-ra, továbbra is utálom az egyéb tornát, továbbra sem iszom eleget, de nem baj, fejlődöm. Változom. Igenis. Vagy mifene.

nem is ugrálsz, araszolsz, hóesésben vacakolsz*

Én úgy csináltam, hogy futás előtt körbekérdeztem a pajtikat, kell-e ez az általam csak lánctalpnak hívott cucc a cipőmre, ők megmondták, hogy nem, dehogy kell. Így aztán kimentem és felcsatoltam. Mert nekem érdemes tanácsot adni.

a szem csak egy lépést tekint előre
mert sötét és csúszós az út

(Mehdi Akhavan Salea : Tél van) 

Zsuzsi hozta nekem Kanadából (sok egyéb mellett), márpedig ott igazán tudhatják, hogy kell hóban - jégen futni, nemdebár? Hetek óta áll a futós polcomon*, alig vártam, hoyg essen a hó, különben is már olyan sokat meséltek nekem, hogy friss hóban futni milyen szuper, ropog az ember talpa alatt a hó és az olyan jó. 

És tényleg az. Egyébként azért csatoltam fel, mert rettentően csúszik a cipőm, én meg elég instabil vagyok, hó sem kell, hogy megbotoljam. Botladozva járom az utam.

Szóval, tényleg tök jó vele (rajta?) futni, nem csúszkáltam, nem estem el, nem vesztettem el az  egyensúlyom, iszonyú profinak éreztem magam, amihez hozzájárult az a kép is, hogy kiléptem a kapun, bedugtam a fülembe a fülest és már kocogtam is, ez olyan igazán amerikai filmbe való jelenet. Ráadásul letöltöttem Vivaldi Négy évszakának Tél tételét, ott egy kicsit elragadtattam, úgy éreztem, nagyon kerek a világ.

A baj ott kezdődött, amikor kiértem a futós helyemre és ott már lekotorták a havat, így az út szélén próbáltam futni, ahol még maradt hó, mert a lánctalp, ugye. Az útszéli hó jellemzője, hogy az már latyakos, én meg ebbe beletotty, a lé bele a cipőmbe, éreztem, ahogy kúszott a hideg lé a zoknimba, de nem baj, mert olyan cool vagyok, hogy lánctalpam van. Megvártam, míg teljesen átázik a zoknim, akkor levettem, főleg, mert az út közepe meg szinte száraz volt, jobbnak láttam ott futni. Innentől kezdve egy alternatív felhasználási módot dolgoztam ki: a kezemben vittem. A hideg, vizes cuccot. 

Gondolom, ezért mentem jó időt, másra gondolni nem tudok, szóval, jó ez, csak másképp.

* Nemes Nagy Ágnes

* van ilyenem

a Yours Truly hatása a személyiségfejlődésre

Elmondom, mi történt, de ne várjon senki szép szavú, könnyekre fakasztó bejegyzést, valami megátalkodott anti-oravecznóra  lakozik bennem és vigyorog.

Van tehát ez a Yours Truly, ez olyan, hogy tél közepén elején, amikor nincs verseny, akkor egy nem-versenyt rendeznek szerte a világban és az a lényeg, hogy fussunk együtt és sokan. Van egy standard 25 és 50 km-es táv, de igazából bármennyit is lehet, mindenki maga méri az időt és a távot és akkor összesítik, hoyg adott városban, adott országban mennyit futottak az emberek és akkor lehet örülni és szerintem ez nagyon jó. Mert nem kell stresszelni.

Már úgy általában. Mert vannak kivételek, mit mondjak. Három éjszaka alig aludtam. Azt álmodtam, hogy nem a Duna-parton, hanem a Dunában kellett futni és visszafelé még a várfalra is fel kellett mászni. De ezt csak egy éjszaka álmodtam, utána már nem. Utána már nem nagyon aludtam ugyanis. (a fal nálam alapmotívum a mozgással kapcsolatban, még nem vettem részt olyan eseményen - túra, futás-, amikor előző éjszakákon fel ne bukkant volna)

Totál be voltam rezelve, hogy én fényes nappal, testrecupp ruhában, a különleges, vastüdős légzéstechnikámmal, a csodálatos tempómmal, ráadásul mások előtt  fussak.  Esküszöm, eszembe jutott, hogy nem megyek, nem én. Még ma reggel is.

Hogy mégis elmentem, annak mentális oka van. Többször írtam már arról, hogy mit ad nekem a futás, hihetetlen sokat, nem pusztán fizikailag, hanem pszichésen is. Miután hosszasan nem aludtam az éjjel, ültem magamba roskadtan az első kávéval és arra gondoltam, hoyg kell ez nekem? Most komolyan, mi a francnak. Annyi stressz van úgyis, mi a tökömnek még egyet a nyakamba venni, futkározhatok évszámra a Bajna-Epöl úton, elég az, ott nincs aggodalom, meg félelem, meg hasmenés. Ja, az ott is van.

Szerencsére itt a férjem, aki bátorít, mondjuk, nevetett is kicsit rajtam, jó, elnézem neki, annyi ilyen szituációt élt már át velem, neki lehet ezen nevetgélni, másrészt néhány futópajtival is beszéltem, ők is megtámogattak, én meg arra gondoltam, hogy basszus (jaj, a nórika kardjába dől), tényleg annyi hasonló szituáció volt már az életemben és én meg annyiszor megfutamodtam már. Nem futás témakörben, de tök mindegy, nem is az a lényeg, hanem, hogy számtalanszor álltam már valamilyen helyzet előtt, kockázatmentes, nem vérre menő helyzetre gondolok, hanem amikor egyszerűen csak ki kellett volna állnom és azt mondani, hogy igen, ez vagyok én, kicsit lassú, kicsit béna, kicsit kövér, kicsit buta, mit tudom én, kicsit akármilyen, de igen, ez én vagyok és ilyen vagyok, viszont itt vagyok. Mégis. Mindezek ellenére.

És olyan sokszor féltem már attól, hogy mások mit gondolnak rólam, mert nyíltan nyilván nem mondanak semmit az emberek, de nekem az kevés, nekem az is kell, hogy ne is gondoljanak rosszat / csúnyát rólam, ja, meg toronyóra lánccal is kellene. És ez a félelem olyan rohadt erős tud lenni, hogy inkább neki sem futottam a feladatnak, meg tudtam magyarázni, hogy de hát nem számít, nem érdekes, ha nem teszem meg, meg sem tudják, nem leszek tőle értéktelenebb, akkor meg minek, jobb, ha békében maradok és nyugalomban, nem kell ide extra teher.

És ez így sokkal, de sokkal könnyebb út. Rövidtávon.

Ma azonban ezt roppant okosan átgondoltam és azt mondtam, hoyg itt az ideje egy újabb lépcsőfokot megmászni, olyan laza 60 centiset, meg nem ugrom, az biztos, de csak felkapaszkodom valahogy, a fene essen a félős mindenembe. Oda kell menni, meg nem esznek, majd mindenkit előreengedek, fussanak, ahoyg tudnak, bánom én, én meg majd a végén elkocorászgatom, de igenis oda fogok menni.

És lőn. Megértem azt, hogy sikerült átlépnem a saját árnyékomat, nyilván ez majd újranő, mert olyan típus, de akkor is: ma egy kicsit legyőztem magam. Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés a Zazinak, oh, yes.

By the way, tök jót futottam, élveztem, szerettem, néztem a Duna-partot, jó, persze, lihegtem, meg fújtattam, de nem úgy estem be a "célba", hogy itt most én tuti meghalok, hanem elfáradtam és kész és önmagamhoz képest tök jó időt mentem, personal best.

Összességében 5 km, - 9 fok. De nem ez a legfontosabb.

mostan csülök Péknéről álmodom

A Für Elise-ben Szabó  Magda (kisgyermekként) dühében tönkreteszi a gyönyörű babáját és az anyukája megkérdezi tőle, hogy nem félsz, hogy ez visszavetül rád?* Nem félt, viszont amikor felnőttként nem lehetett édesanya, ez sokszor eszébe jutott.

Na most ennek alapján én nem merem azt mondani (adaptív vagyok), hoyg engem nem érdekel az ivás, mert félek, hogy egyszer egy sivatagban ébredek, de mondjuk úgy, hoyg folyadékfogyasztásom nem apasztja el a hegyi patakokat, a napi 4-5 dl víz a rekordom. Persze, iszom még tejeskávét és érkezik még belém délután egy csésze tea is, de az előbbit nem szabad beleszámolni, utóbbi meg nem sokat lendít a teljesítményemen.

És hoyg ez így nem jó, ugyebár  - mondja mindenki. Én nem igazán érzem, sőt, úgy gondoltam (gondolnám most is így, csak lehurrognak), hogy mivel ez volt jellemző rám életem során, biztos az én szervezetem ilyen, hiába, kevéssel is beérem. Viszont olyan csoportban vagyok, ahol képesek nemcsak rám írni, de még ilyen képpel is bombázni, sőt, sms-t írni, hogy hogy állok, így elkezdtem inni. El én.

Próbáltam, hogy szimpla víz, az éltetadó, friss és üde víz, de azért arra gyorsan rájöttem, hogy több csúszik le a torkomon, ha citromot facsarok bele, aztán jött bele a gyömbér. Aztán a citromfű. A legfinomabb azonban a mentás limonádé, de az izraeli friss menta (sem illatban, sem ízben) meg sem közelíti a kertben csak úgy szaporodó mentámat. Viszont tél van, ne legyünk finnyásak.

Mindenesetre  napi egy liternél folyadéknál tartok, nem rutin, de ha nagyon-nagyon odafigyelek, egészen jól megy.

Hogy van-e eredménye? Hogyne lenne. Óránként kétszer megyek pisilni, szidok is mindenkit.

Evéssel kapcsolatban meg az van, hogy idestova három hónapja eszem a csirkemellet, mint minden diétázó alfáját és omegáját, minden formában, egészben, tekerve, töltve, csíkokra vágva, kockákra vágva, mindenhogyan és mivel az Ázsia és a Fűszerész minden fűszere lassan kipróbálásra került, kezdem kicsit megunni. Viszont tagadhatatlan, hogy beilleszthető az étrendbe.

A csirkemell mellett van még a barnarizs. Ezt meg hogy is mondjam, hát nem egy gasztronómiai orgazmus, bár az igaz, hogy én a fehér rizsért sem ugrálok, de ennél a foknál meg mindent megtesznek a rizsért, hogy élvezhetetlen egészséges legyen, ami  pedig tudjuk, mit jelent.

Jöhet még a hajdina, a köles és a kuszkusz, váltogatom őket, éppen mire támad gusztusom. **

Könnyhullatásim közepette azért még szépen idelinkelem az amerikai káposztasalátát, ezt sokszor csinálom, tökéletes vízhajtó, ellensúlyozza a sok bevitt folyadékot, ja. Speciel én nem értem, mi a frásznak besózni a káposztát és kinyomkodni belőle a lét, éppen csak a gyereket öntjük ki a fürdővízzel,  szóval, én egy nagy tálba mindent belereszelek, rá az öntet és kész. Az öntethez narancsos olívaolajat használok, mert ez van itthon, nem ront rajta, maradjunk annyiban, egyébkétn bármi jó.  A magos mustár viszont kell.

A mértéktelenségemről meg annyit, hogy lassan vájdlingban készítem.

ez meg itt Bombay Masala káposztasalátával. a limonádé lemaradt a képről.

 

Valahogy így élek én. Nem rossz, azt nem mondhatom, de ez társaságtól függ. Ha olyanokkal vagyok együtt, akikkel főzni szoktunk (akárcsak fejben is), akkor rettentően sajnáltatom és sajnálom magam, de ha kemény harcosokkal, sorstársakkal, akkor csendes beletörődéssel tudok mesélni a curry madras-ról. 

Az álmodás azonban az enyém.

(Fényképet majd február elején mellékelek.)

* valahogy így

** mire, mire...  rántott húsra! krémesre! sokra....


 

lábjegyzet

Többször eszembe jutott mostanában, hogy hú, majd ezt is megírom, meg azt is, végül mind elmaradt, na,  nem menekültök.

Szóval.

1. az a rohadt mérleg (és akkor ezzel az antré-val megadom a poszt alaphangulatát, csak miheztartás végett) megint nem hajlandó kevesebbet mutatni, valami átok ül rajtam. az igaz, hogy egy újabb olyan nadrág jött fel rám*,  amit 3 éve nem tudok a térdemnél tovább felhúzni és ami még akkor jött rám, amikor a mostani - 10 kilós voltam, de mit tegyek, ha a mérlegnek hiszek. Rita vagyok, mérlegfüggő.

2. adjusztáltak, hoyg esetleg a Vivicittán nem indulnék-e, 7 km, csak végig bírnék menni, feltéve, hogy elég sok km-rel melegítek be előtte, de először nem akartam,  most meg már nem is fogok. megnéztem a zónákat, 6 perces tempó fölött milyen színű zóna van? fekete. még jó, hoyg nem halálzóna. szeretném jelezni, hoyg  a négy alapszínen kívül is van még szín. csesszék meg, nem megyek.

(jó, nem is tudok 7,30-cal futni 7 km-t)

3. az úgy volt, hoyg egyszer elmentem egy edzőhöz és amikor arról beszéltem, hogy de én ám bitang lassan kocogok, és ezt erősen hangsúlyoztam, akkor rákérdezett, hogy de az mit jelent? 8 perces km-eket? és ezen annyira megdöbbentem, hoyg azt mondtam, aha. és itt zárult be az én szívem, miközben pontosan tudom, hogy tényleg nagyon jó edző. viszont ne felejtsük el, hoyg ez az én blogom. (sokkal kövérebb voltam és sokkal lassabb)

4. még mindig úgy van, hogy amikor futok és nem túl magas a pulzusszámom, tehát normális a tempóm, nem vörös nagyon a fejem, akkor is olyan hangosan futok, mintha vastüdőben tenném, így kénytelen vagyok arra gondolni, hoyg ez most már így marad. ilyen a futóstílusom, bárhol felismerhető vagyok.

5. vettem egy ilyet, az első alkalommal (még a Mammutban), amikor kinyitottam, húzogattam, kicsúszott a kezemből és pofán csapott. az első emeleten. nem tudom, jó lesz-e a viszonyunk, az agressziót nehezen bíró nő vagyok.

6.  egy nagyon furcsa dolog zajlik bennem, elkezdtem félni a  futástól. nem is konkrétan a futástól, hanem bármilyen versenytől. tavaly az volt, hogy az Ágnes asszony valami asszonyi csalafintasággal rávett az esztergomi 4 km-re, én meg elmentem és mondjuk, tényleg az volt a cél, hogy ne álljak meg és ne fakadjak sírva, de ettől eltekintve olyan rettenetes nagy aggályaim nem voltak. idén meg nézem a versenyeket, ehhez is lassú vagyok, ahhoz is béna vagyok, sosem lesz belőlem semmi, nem merek jelentkezni sem, nemhogy futni. speciel nem zavarna továbbra sem, ha utolsó lennék, de valahogy hangos is vagyok, meg kövér is, meg nem is tudom. tudom, hogy van időm, nem kell mennem, ha nem akarok, nem űz senki, sőt. azért már hadd aggasszon, jó??

7. elkezdtem aggódni az Ultrabalatonon (fentiekhez csatlakozva: IS). jó, tudom, hoyg még tök messze, de olyan csapatba kerültem, hogy mindenki ufó-tempót fut, én meg örülhetek, ha egyáltalán nem fulladok meg valahol és végig tudom vinni a fenekem a távon.

8. még az is van, hoyg azért én elég jól választottam, azt hiszem. mióta mondtam a férjemnek, hogy ezeket a aláöltözeteket, meg futónadrágot és társait csak folyékony mosószerrel lehet mosni, azóta kimossa nekem kézzel, és a cipőm is csak azért nem saras, mert azt is letisztítja, mondja valaki, hoyg nem cuki. és mindig megkérdezi utána, hogy na, milyen volt? **, én meg mindig el is mondom neki, pedig kevés ennél unalmasabb téma lehet a világon, mint az, hoyg én hogy futok.

9. volt a héten egy ritka szar futásom, olyan említésre méltó típus. eleve kimenni sem volt kedvem, de tudtam, ha nem megyek ki, akkor lesz lelkifurdi, meg különben is, olyan büszke szoktam lenni, hogy én milyen jó katona vagyok. meg azt is tudom, hogy kilépni nehéz, de kint lenni már nem, na, ebben bíztam. feleslegesen. végig rossz volt, a tempóról kiderült, hoyg nem volt az, de az érzés, az nem akart változni, s bár mondogattam magamban, hogy de, igenis, ugye, milyen jó, ugyehogy, de tök hiteltelen volt az egész. abszolváltam a napi penzumot, hazajöttem és (egy idő után) arra gondoltam, hogy ez mégis jó volt. nem fizikailag, hanem mentálisan. szenvedtem, nyűglődtem, de akkor is megcsináltam és ez tök jó volt, de nem ez volt a legjobb, tehát nem az, hoyg igenis győztem, hanem az adott ennek pluszt, hogy miközben végig nem esett jól a futás (nem, na), a végén  mégis mentális sikernek könyveltem el, vagyis nem azt mondtam, hoyg jól van, ilyen volt, kész, de legalább megcsináltam, hanem úgy érezhettem, hogy a sikertelenség (mert az volt) ellenére is az enyém volt ez az etap. nem fizikálisan, de az enyém. és az, hoyg ezen a változáson kaptam magam, az a futást is felülírta.

* mondanám, hogy még két kiló, de éppen a mérleggel van a bajom, ugye

 ** mármint futás után, csak a félreértések végett