jó volt ez is, csak másképpen

A férjem erre azt szokta mondani, hogy nem vagyok egy Magellán.

Pár évvel  ezelőtt, amikor még a multinál dolgoztam, sokat utaztam ide-oda és az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy hogyan jutok el a reptértől a szállodáig, mígnem ezt egy céges aranykártyával megoldották nekem, vagyis taxival. De volt egy olyan, hogy Stockholm-ba mentem és megmakacsoltam magam, hoyg már pedig nekem az Arlanda Express-t* igenis ki kell próbálni, különben sem nagy kunszt, lerak egy metrónál és onnan két utcát kell csak sétálni. Mi ez, semmi, felnőtt nő vagyok.

Teljesen eltévedtem abban két utcában, még a metróhoz sem találtam vissza, végül hívtam a férjem, aki a bemondott utcanév alapján itthon böngészte a stockholmi térképet és így tértem meg a szállodához mint vert sereg. Aznap használhatatlan voltam.

Mindezek ismeretében érthető, hogy miért idegen tőlem a terepfutás, az pedig, hogy miért tértem le a járt útról 24-én, végképp nem magyarázható semmivel. Mostanában el szoktam futni a szomszéd faluig (2 km), át a falun, túl a falun, vissza, meg ilyesmi, de szenteste napján valami történhetett, mert úgy képzeltem, hogy a falu elején és végén bal felé induló földút egy és ugyanaz,  számomra teljesen egyértelmű volt, hoyg ezek ketten összeérnek a domb mögött és  én ezt milyen jól felfedeztem. És nem.

Eleinte még minden rendben volt, iszonyú cool-nak éreztem magam, ahogy botladozom futok a mezőn, talán az őszi búzában?, nekem az megfelel, hogy ember sehol, hogy a civilizáció egyetlen nyoma a keréknyom, amin haladok, de azért az mégiscsak feltűnt egy idő után, hogy baromira nem fogy a mező. Mivel állandóan kanyargott az út (nevezzük így), így végig benne volt az esély, hogy a következő kanyar után már csak feltűnik valami, egy ház, vagy valami, az emberi létezésre utaló jel, mondjuk, füst. Mivel nem így történt, mentem tovább, engem nem lehet megakasztani holmi lakatlan területtel, elvégre én eltökéltem, hogy hol fogok kilyukadni és nagyon bennem volt a vágy, hoyg eldicsekedem a karácsonyi futásommal az esti vacsora alatt. Valahol itt tartottam a gondolataimban, amikor elfogyott alólam a mező és egy szép domb volt már csak előttem, mintegy lezárva az utat. És a reményt, hogy mégiscsak jófelé megyek.

Ekkor szólaltam meg először, hoyg basszus, megint eltévedtél. A későbbiekben ez cifrázódott.

Nem nagyon mertem kísérletezni, különben sem jutott eszembe semmi, hoyg merre, így visszafordultam, legyen elég annyi, hogy majdnem 3 órába telt az egyébként mindösszesen 5,5 km-es futás abszolválása, a családi vacsora időpontja pedig. .. változott.

Ez a kőbánya odafelé még nagyon tetszett, hát de már mennyire izgalmas helyeken futok, majd szétvetett a büszkeség, hogy én ide magamtól soha nem jönnék, most meg tessék, itt futkározom, visszafelé viszont eszembe jutott, hogy a régi olasz maffiás filmekben ilyen helyekre hívják a célszemélyt, aki onnan már nem távozik és hát kicsit kivert a víz és nem hatott megnyugtatóan, hogy én legalább ártatlan ártalmatlan vagyok.

Az zavar a legjobban az egészben, hogy nem tűnt fel, hogy igaz, hogy bal kezem felől (is) húzódik egy domb, de ezen a dombon nincsenek házak, pedig terv szerint kellenének, ill. az, hogy ugyan patak mentén haladtam, de ez a patak éppen ellentétes irányban folyik azzal, mint amelyiknek én hittem, vagyis kimondható, hogy a megnyugtatásomat szolgáló két tájékozódási pont egyike sem ott volt, ahol számítottam rá. Nem lehet a geográfiában bízni, én mondom.

* egyébként meg semmi, biztosan iszonyat gyorsan megy a vonat, de ebből bent ülve semmit  nem érzékelni, szóval, ne firtassuk, hogy megérte-e a kalamajka