mérföldkő

(Adrien Plas A kegyes kétbalkezes-ben gumicukor mértékegységekben méri az Istentisztelet hosszát.)

Ez a hét elég jól sikerült, sikerült teljesítenem a feladatom, futottam sok 2 percest, meg 5 perceseket, meg 4 perceseket, utóbbiakat ráadásul úgy, hoyg minden etap közben 3-szor kellett gyorsítanom is (15 - 20 másodpercekre)*, szóval, ontottam a vizet rendesen, de az egész a negyedik futásra lett kihegyezve, amikor is nekem 2 x 15 percet kellett futnom egyben, egyetlen 2 perces nem is sétával, hanem tempós gyaloglással megszakítva. Nem mondom, hogy fostam féltem tőle, de azért majdnem, mert egyben 15 perc - az brutál soknak tűnt, rég volt már ilyen.

Fél 10-kor kezdtem bemelegíteni, jó lassú lett (9, 15 min / km), ráadásul azt éreztem, hogy lassan melegedem be, így végül 2,64 km lett a bekocogásom. De addigra legalább rendesen. A java úgyis utána jött.

Na, megmondom, mi volt. Nagyon józan akartam lenni. Persze, tele volt a gatya, de nem nagyon engedtem meg a rinyálós gondolatokat, azt gondoltam, hogy ezt én ha más nem, végigkocogom, ill. igazából arra gondoltam, hogy a második etapot már nem fogom annyira bírni, majd lassítok, na és akkor mi van. Most ez a mantra.

Soha nem futok zenével, egyrészt nem ergonomikus a fülem, másra nem tudok gondolni, minden dugasz kijön belőle és baromira idegesít, másrészt meg ritkán van igényem arra, hogy futás közben is szóljon valami a fülembe, harmadrészt olyan cukin zihálok, zene füleimnek. Ma viszont visszafordultam a fülesért, kiszámoltam ugyanis (lásd a kezdőmondatot), hogy kb. 4 szám lehet a 15 perc, hátha így gyorsabban telik. Csak tudok futni 4 szám erejéig, nemdebár??

A bemelegítés mindig jól sikerül, általában hitetlenkedem, hogy 2,6 km után még neki tudok lódulni, de tök jó, ez működik, megtartom. Szóval, elindultam, szólt a zene a fülemben, elkártyáztam a gyönge szívem és egyszercsak bemondta a runkeeper, hogy 10 perc. Ah. Hát mindjárt vége az első etapnak. Nem mondom, hogy nem hallottam a vastüdős légzésem 2 szám között, de a lábaim nem fájtak, jó, a tüdőm csúcsrajáratáson volt, de bírta. Gyalogoltam 2 percet, aztán újra nekiiramodtam, hát azért ott az elején volt egy kis nyöszörgés, elég messzinek tűnt a 15. perc, de 1- 2 perc után belejöttem és visszaálltam az előző ritmusra, nekem ez a legfontosabb, hoyg felvegyem az utazósebességem.

Ilyet futottam, ni. Teljesen odavagyok.

Nem akartam elhinni, hogy vége. Hogy megcsináltam és lefutottam 2 x 15 percet nyafogás, zokogás nélkül, hogy nemcsak lefutottam, de nem haltam bele, és nemcsak nem haltam bele, de jólesett és nemcsak jólesett, de még jó időt is mentem. Igazából most sem hiszem el, tiszta eufória volt, szeretném, ha majd a halálos ágyamon ez (is) eszembe jutna, hát annyira, na.

Ez a mai futás tökéletes bevezetője lesz a holnapi posztnak, amikor is arról írok, mi változott, mióta edzésterv alapján futok. Most megmondom: rengeteg minden. Például ez is.

Még az is lehet, mert ennyire elszálltam, na, ma még lehet, nem? hogy arra gondoltam, talán mégis úgy lesz, ahogy a Főnök mondja, hogy simán le tudom futni a két hét múlva esedékes első verseny 4 km-ét. Na jó, nem kell, hogy simán, de egyben? Velem aztán lehet alkudni.

Most megyek, megnézem még egyszer a runkeeper-t, hoyg tényleg így volt-e, nemcsak álmodtam.

*a  ritmusváltás kiveszi az erőt az emberből nagyon...