2014. május 23., péntek

a nap, amikor a Nap

A világ még állva tapsolt futópajtik, ismerősök még javában gratuláltak, miközben én az aktuális futás után egy fa alatt ültem és vártam a férjem, hogy értem jöjjön. Teljesen kimerültem.

Ugyanaz a tér, amelyről ódákat zengetem, megmutatta oroszlánkörmeit, pedig csak az időjárás változott. Meg az én (v)iszonyom.
A kocakóla utáni első futásról van szó, megnéztem az edzéstervben, 3 x 2 km, nem probléma, erős vagyok, király vagyok, ügyes vagyok, fitt vagyok és nagyarcú. Gondoltam, hogy átfutok a szomszéd falun, ez a bemelegítés, és ott, ahol a múltkor az a nagyon csodás futás volt, ott ezt milyen jó lesz most is, akar a fene fel-alá futkosni, teret nekem ide, de most. 

A bemelegítés megtörtént, átverekedtem magam Epölön, elég csikorgósan indult a futómű, nehezen értem el az üzemi hőfokot. Na de onnantól, barátaim. Az első 2 km még csak-csak lement, nem mondom, hoyg jólesett, volt szembeszél is, meg kis emelkedő is, de a legrosszabb az volt, hoyg tűzött a Nap a fejemre, mindegy, letoltam. A következő 2 km-t is, bár ott már erős lihegés vett rajtam erőt.

Utána viszont... a 2 km-ek közötti 1 perc séta letelte után a harmadik 2 km-es etapnak, ha nem is nekilódulni, vagy nekiugrani akartam, de mondjuk,  elkezdeni, azt tényleg akartam, azonban nem ment. Vitt a lábam valamennyire és vagy 200 méterig elvonszoltam magam, aztán nem belesétáltam, hanem megálltam, nem bírtam egy lépést sem tovább menni. Álldogáltam egy darabig (térdre támaszkodva), mondogattam, hogy menni fog ez, jó lesz ez, kibírod, Zazikám, csak a másik hang - itt fogsz elevenen megsülni, elszáradsz és meg sem találnak - hangosabb volt.
Ezalatt a 2 km alatt 5-ször (= ötször) álltam meg. Ötször.
Nem tudom, hoyg itt most hülye voltam vagy hero, vagy a kettő ötvözete, meg különben is, hol a határ a kettő között, nagyon gyenge a senki földje és én is nagyon gyenge voltam. Először is támolyogtam, másodszor az átlagosnál (márpedig az alapverzió sem kismiska) is jobban dőlt rólam a víz, harmadszor összetapadt a szám, alig bírtam elmondani a férjemnek, hol is vagyok, mindehhez a lábam semennyire nem akart menni - fú.

szép, mi? tényleg az



Az a vidék csodálatos, tényleg az, csak éppen az, hogy tágas tér, azt is jelenti, hogy egy fikarcnyi árnyék nem volt az úton, napraforgók, pipacsok, búzamezők között visz az út, autóból (és esőben futva, ugye) csodaszép, azonban talán, ha km-enként van egy fa, magyarul  tűző nap alatt kell futni a 30 fokban kilométereket, ezt nagyon meg kell fontolnom legközelebb, ill. jobban rá kell készülnöm.

A következő hibákat sikerült megtalálnom:

- talán ehettem volna többet is reggel - ezt nem tudom, ki kell tapasztalnom, hogy egy szeletke rozskenyér hány méterre elég (nincs valami váltószám?)
- talán nem csak a 2 x 2 dl tejeskávét kellett volna innom (vízhajtó)
- talán vihettem volna vizet magammal - ha sima víz lett volna nálam, a fejemre is önthettem volna, de inni, inni, inni - a legnagyobb hiba
- talán lehetett volna valami a fejemen, úgy izzadt szerencsétlen, meg olyan forró volt, nem normális dolog ez

Valahogy letudtam ezt az utolsó 2 km-t, nem tudom, mikor kínlódtam így, és azt sem tudom, miért nem adtam fel (bár megjegyzem, azzal, hoyg továbbmentem, sikeresen távolodtam a lakóhelytől, mintha egyre beljebb és beljebb mentem volna a sivatagba, szerintem nem voltam magamnál), mikor végre csipogott a RK, akkor még mennem kellett a legközelebbi fáig, na de ott szépen leültem leroskadtam az árnyékba. És ültem. Hosszan. Egyszer jött egy autó arra, de vagy észre sem vett, vagy pihenő futónak gondolt, különben sem szállunk be idegen autóba. Aztán jött a férjem és megmentett. Éljen a mobiltelfon és a home-office.


Ahogy hazaértünk, rendelt nekem mindenféle kulacsot*, aztán a héten kaptam még egy fehér baseball sapkát és egy napszemüveget is, olyan leszek, mint egy karácsonyfa, mindent rám aggat. A sapka ilyen:


2500 forint, technikai anyagból van, vékony, szellőzik és kegyetlen szarul áll rajtam, jó lesz az még, hoyg szinte senki nem jár az új futóutamon. (Decathlon)

Az érdekesség az egészben, azon túlmenően, hogy túléltem, az az, hogy nem vette lendületem ez a kis közjáték. Jó, hát megviselt, aznapra kiütöttem magam rendesen, megérdemlem, tudom, viszont már aznap is úgy gondoltam erre, hogy oké, hülye voltam, tanultam ismét valamit. Hogy része a folyamatnak, s mivel jön a nyár (basszus, komolyan 30 fok van már most?), erre fel kell készülni, egyre többet fogok futni, meleg lesz reggel, meleg lesz este, meleg lesz mindig és mindenhol, viszont én meg nem fogom feladni, hanem megtervezem a futásokat, jó, hát összeszedettebb leszek, megy az nekem.

És igen sokat gondolok a télre, amikor is - 9 fokban futottam és szerettem.
Barátaim, víz nélkül egy tapodtat sem.


* mivel nálunk (is) számít a pénz, ha megérkezik a cucc, elmesélem, honnan rendelünk


5 megjegyzés :

  1. Télen sál-sapka-kesztyű a szlogen, nyáron meg kulacs-víz-futósapi-víz-víz! :)

    VálaszTörlés
  2. ez alaptörvény, most már tudom, tudod, van, aki a saját kárán ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem mindenki a sajat karan tud tanulni csak. Bar mar az is nagy teljesitmeny, ha vki tud abbol tanulni... Nekem is van hasonlo tortenetem, de az en megmentom egy torok bufes volt. :)

      Törlés
  3. Zaz, ez az igazi küzdelem és győzelem. Hogy nap mint nap teljesíted az edzést, nem hagysz ki heteket, egyenletesen haladsz előre. És ezért teljesen mindegy az éppen aktuális tempó vagy távolság. Ölellek és nagyon felnézek rád. Puszi.

    VálaszTörlés
  4. Utálok melegben futni, tényleg akkor a legjobb, amikor csíp a hideg - és általában nyárra is sántulok le mindig, valahogy addig bírják a lábaim is csak...

    VálaszTörlés

szeretem, ha van visszajelzés ;)