2014. május 15., csütörtök

tágas térre állítottad lábamat*

Elmesélem rövid életem eddigi legesleg futását.

Egész télen, miközben róttam a Bajna- Epöl között húzódó utat és futottam a terv szerinti perceket, hogy hányszor 5 perc, közte 1 perc séta, meg egyéb kalandok és nagyjából minden fát (a maga csupaszságában) megismertem, az út minden repedését kívülről fújtam és egyáltalán  fel- le futkostam a két falu között húzódó 2 km-en, szóval, ha nem is állandóan, de vissza- visszatérő motívumként sűrűn felbukkant a gondolataimban, hogy ha majd egyszer átfutok a szomszéd falun és a következő falu felé futhatok, az lesz majd az igazi. 

Lehet, hogy az elképzelt érzés is bennem volt, az, hogy az már olyan igazi futás lesz, egyben futok és sokat és már jobb leszek és nem szenvedek sokat, nem lihegek, nem akarok belehalni, jobb lesz a kondim, már izmosabb leszek és egyáltalán. Elképzeljük, hogy elérünk egy szintet, s hogy akkor az milyen lesz és hogy is fog történni. 
Sosem felejtem el, hogy ahányszor a bölcseleti olvasóterem közelébe kerültem a FSZEK-ben, be kellett néznem, egyszerűen vonzott a terem, s mindig arra gondoltam, hogy nekem itt soha nem lesz keresnivalóm (pedig de jó lenne...), mert ide az okos emberek járnak, ez teljesen egyértelmű - aztán pár év múlva az egyik szakdoga kapcsán rengeteget idő töltöttem éppen ebben az olvasóteremben, s bár az érzés, hogy ide csak az okosak járnak, elmúlt*, mégis megmaradt a korábbi gondolat magva és az nagyon - nagyon jó érzés volt önmagában is.
 érthető a vonzalom, ugye?


És most érkezik ez a vasárnapi verseny, ez a kocakóla 2 + 5 km, én pedig nem vagyok egy nagyon bátor ember (sem), én nem tudok úgy nekimenni egy versenynek, hogy biztos lefutom, biztos megoldom, a frászt, nekem kell az a biztonság, hogy legalább egyszer átevickéljek a távon, lényeg, hogy szerdán úgy képzeltem, ezt én most megpróbálom. 

Szóval, mire a bemelegítést (2, 1 km) valahogy abszolváltam, éppen a falu túlvégére értem és ott volt előttem a tér, az a tér, amelyre hónapok óta vágytam, meg ott volt a versenytáv is, és akkor én azt képzeltem, hogy most van itt az ideje.
Maga az út valami vacak aszfaltút, tényleg rossz, töredezett, repedezett, szűken két autó fér el egymás mellett, talán még másodrendű sem, de nem is ez a lényeg, hanem a táj. Vagy az érzés. Vagy így, együtt. Az ember fut ezen a rossz úton, senki nincs körülötte**, viszonylag sík a terep, s bár lassú, enyhe emelkedők azért vannak, de éppen csak annyira, hogy megfuthatóak legyenek, s csak az olyan kezdők, mint én, érezzék meg. Távolabb hegyek dombok, de az egész olyan, mintha kitágulna a tér, van tér, van levegő, van szabadság. Lehet lélegezni. Mélyeket. Minden tiszta, minden egyértelmű.  Egyedül vagyok. És futok.

Volt zene a fülemben, 2 km-nél még énekeltem Péterfy Borival, hogy " dúdold bele, hogy la bamba", 3-nál éreztem, hogy még partiban vagyok, a 4. km után a lábamnak semmi baja nem volt, a még mindig meglévő köhögés és orrfújási kényszer miatt nehezebb volt ugyan a légzés, de igazából csak 4,5 km-nél éreztem azt, hogy azért most már abba tudnám hagyni, de az meg már csak + 500 méter, akárhogy is. 
Lefutottam 5 km-t úgy, hoyg nem volt késztetésem a megállásra, sőt, eszembe sem jutott, élveztem szinte végig, hallottam a runkeepertől, hogy nem is rossz a tempóm, végigbírtam szusszal, a lábam nem fájt, élveztem az egészet, mit mondjak még.

Komolyan nem értem, hogy nekem senki nem mondta eddig, hogy a futás mámor is lehet.

Megmutatom az időket, de igazából ez csak a vasárnapi verseny miatt lényeges (számomra), sőt, igazából amiatt sem, tekintve, hogy ez úgy alakult, mintha laboratóriumi körülmények között hoztam volna létre, valami steril vákuumszobában. Hűvös volt, szemerkélt az eső, nem volt sem napsütés, sem meleg, sem ember - ideális futókörülmények.


A km-ek pedig így alakultak:


Mivel megéreztem valamit a futásból, valami részt felfedett magából nekem, most már mindig erre vágyom.
Azt hiszem, én magányos futó leszek vagyok.

csodálkozunk-e?



* Zsoltárok 31, 9/b

** én is ott voltam, ugye  ;)

*** az 5 km alatt 9 autó jött szembe vagy került ki



4 megjegyzés :

  1. Büszke vagyok rád! Nagyon! Én is várom az ilyen érzéseket. De lesz, tudom.
    Most az esik jól, hogy edzéstervvel futunk férjjel, és örömteli, hogy együtt, egymást támogatva, biztatva. Nincs kérdés, csak ha idő van megyünk futni. Gyerek is jön velünk, időnként mindkettő, időnként csak egyik,de olyan jó ...
    Én nem vagyok magányos futó! :-)
    Nagy ölelést küldök,
    Glória

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ez csodás lehet, komolyan az, az együttfutás olyan remek lehet, az érzést el tudom képzelni! lehet, hogy képes leszek majd én is együttfutni mással, ha nem is túl gyakran. a versenyek éppen a sok ember miatt nem bírnak annyira vonzani, de azért csak kibírom.
      az edzésterv pedig annyira nagy segítség, nem tudom, t ehogy érzed, de én azóta fejlődöm, mióta Gábor segít.

      én is nagy ölelést küldök!

      Törlés
    2. Abszolút, az edzésterv segít a fejlődésben. Segít, hogy lássam többre vagyok képes, mint gondoltam, és ezt lassan, fokozatosan el is lehet érni. Türelemre, kitartásra is nevel, nem csak edzettséget ad.

      Törlés

szeretem, ha van visszajelzés ;)