2014. december 27., szombat

Gerecse30

Tervszerűen megőrültünk és neveztünk az Extrem Burgenlandra, nem lehet kell ezt megmagyarázni, szeretünk hidegben, sötétben, hóban, fagyban bandukolni*, vannak perverzióink. Viszont erre is kell készülni, így kitaláltam, hogy egyedül felmegyek a Gerecsére, ez oda - vissza bő 30 km, van benne szint, elvégre a Gerecséről van szó, klassz lesz. 

Jó, hát igazából majdnem megfutamodtam, legalábbis a terepet illetően, úgy éreztem, mennék inkább aszfalton, műúton, azért az mégis biztonságosabb, megnyugtatóbb. Viszont unalmasabb is. Közben egy nagyon kedves barátnőm, aki asztmás, (stílusosan szólva) vesz egy nagy levegőt és eljön velünk  a BÚÉK20-ra** (mert ide is megyünk) és én meg úgy éreztem, mit nyöszörgök én, megcsinálom és kész.
A terv az volt, hogy  a falu szélétől rajtolok, a férjem oda leszállít, majd elmegy Pestre, így biztosítva, hogy ha valami történik, éppen ne legyen kézközelben, tudok én szervezni.
Kb. negyed 10-kor indultam el. Nem tudtam, hogy fogom végigvinni, még nem mentem 30-at soha. A fizikai részt legyőzhetőnek éreztem (csak menni kell - vö. csak futni kell), de egyedül?? Mert az azért egészen más, hogy futni egyedül szeretek, az egyrészt rövidebb táv, kevesebb idő, tempósabb, satöbbi, de azért a tervezett 6 óra egy ismeretlen terepen....  A táv negyedét ismertem, a pusztamaróti táborig már többször eljutottam, de a Gerecsére még nem merészkedtem fel soha, térképet olvasni nem tudok (van egy kis bajom a bal - jobb értelmezésével),  de semmi baj, kaptam a férjemtől egy személyre szabott térképet.
annyira szuper a térkép, hogy itthon még úgy éreztem, ez válasz egy tátongó piaci résre


itt szoktunk medvehagymázni - nem találtam meg, bár visszafelé talán mégis


semmiféle pihenőszikla nem volt ott, ahol én jártam, esküszöm


Klassz, ugye?  Remek igazodási pontok, eltévedés kizárt - nem is tévedtem el, bár egyetlen objektumot sem sikerült felismernem, a férjem később tépte a haját. Nem láttam sziklafalat sem, meg sorompókat sem, kapukat sem, egyetlen módszert alkalmaztam, hoyg mentem felfelé. Voltak elágazások, ezek szerint mindig a jó utat választottam, bár azon azért eltöprengtem, hogy berakhattam volna pénzt a hátizsákba, mert ha a hegy túlsó felén lyukadok ki, akkor lehetetlen, hogy onnan én gyalogszerrel hazajutok. Nevezzük tapasztalatnak.

 nem tudok mit írni erre, ennyire csodálatos az erdő. meg a mező


 Nem volt különösebben nehéz, gondolom, a tudatlanok békessége miatt, egyszerűen nem tudtam, hol vagyok, melyik részen járok, én csak mentem - így eléggé meglepődtem, mikor a fák közül kibukkant a TV- torony. Magyarul: egyszercsak fent találtam magam. Zoltán elmagyarázta, hogy ha a toronytól továbbmegyek (innen már nem emelkedik az út), akkor kijutok a kilátóhoz, na, nekem ezt sem sikerült megtalálnom. Nem találtam meg a kilátót. Egy rohadt nagy építményt. Láttam valami kissámli féleséget, gondoltam is, hogy ha ezt meri kilátónak nevezni...

de legalább láttam  a Dunát



Bár tartottam az egyedülléttől, nem volt vele semmi gondom, jól bírtam, nem merült fel bennem sem félelem, sem unatkozás, sem magány, semmi kétely. Nyilván nem rendszeresítem az egyedül túrázást, de ha így adódik, már tudom, hogy így is teljesíthető. Bár ilyen jól rendben lennék fejben egyéb napokon is... figyeltem a frissítésre is, odafelé és visszafelé is megálltam  táborban és ettem - ittam. A férjem rámerőltette a CamelBak-et, na, ez itt őrült jó ötlet volt, komolyan. Nem kellett megállnom, elővennem a kulacsot, visszaraknom a kulacsot, nem volt macera, folyamatosan ittam, igaz, csak kortyokat, de megtorpanás nélkül. Klasszul befért a kis hátizsákomba és ami a fő, hoyg lapos, tehát nem nyomja a kulacs formája a hátam, tényleg nagyon jó. Ha túllépünk azon az idegenkedésen, hogy a formája némiképp az urológia osztályt hozza elő, onnantól nyert ügyünk van. Nekem kicsit műanyag íze volt így a víznek, de gondolom, ez nem az a szituáció, ahol Michelin- csillagos ellátást remélhetek. A praktikum győzelme az ízlelőbimbók felett.

 a két frissítésből az egyik. a kis dobozkában olívabogyó volt, Hangától kaptam az ötletet, nekem nagyon bevált. a termoszról tizedmásodperc alatt derült ki még otthon, hoyg szimpla kulacs, pedig meleg teát akartam vinni benne. mindegy, elvittem 

 

A terep nem volt nehéz, lefelé elég sokat futottam kocogtam, nem vittem túlzásba, de folyamatosan mozgásban voltam, örültem, hogy még van erre erőm, jólesik. A tábornál ettem egy PowerBar-t, onnan még olyan 9 km várt rám, ennek első felét szinte végigkocogtam, a bekötőúttól hazáig már nem volt kedvem, az utolsó 4,5 km a műútra esett. A 30 km-es túra 2/3 részében esett az eső, na, ez nem volt betervezve, de úgy éreztem, megállíthatatlan vagyok, én ezt a napot erre szántam, erre készültem, nem létezik, hoyg az esőtől megijedjek és visszaforduljak.
(ellenben azóta sem sikerült kihevernem az ott kapott náthát, csak mondom)

 hogy úgy mondjam, itt is arculatváltást okozott az ónos eső...

 

Az utolsó 2 km - az nem volt finom. Ott éreztem már a derekam, kétszer is meg kellett álljak megtornáztatni, ill. a talpammal nem voltam kibékülve - utólag kiderült, hogy az új terepcipő*** kicsit átrendezte a lábam, egyrészt a kisujjam körme elszürkült (most már 4 lila lábujjkörmöm van, klassz), másrészt egy nagy vízhólyag keletkezett a talpamon és a sarkamon. Természetesen a bal lábamon.

 

De megcsináltam. Meg én. Elhatároztam, hogy teszek egy 30 km-es túrát. Felkészültem rá testben és lélekben. Átgondoltam, hogy mire lehet szükségem, tervszerűen frissítettem magam, nem vártam meg, hoyg eléhezzek. Nem tévedtem el (nem az én érdemem). Fel sem merült bennem, hogy feladjam. Az eső nem érdekelt, nem befolyásolt. Jól osztottam be az erőm, ez különösen fontos nekem. Egészen biztos vagyok benne, hogy pár hónappal korábban nem tudtam volna megcsinálni, vagy ha igen, akkor nem ilyen vidáman és ez jó reménységgel tölt el a jövőre vonatkozóan, hogy van még bennem fejlődési lehetőség, nem itt van a lehetőségek vége. Vagy ha perpill itt is is van, mert el tudom képzelni, akkor sem lezárt folyamat ez, csupán egy állapot, egy szint. Van feljebb és van tovább és ez engem mérhetetlenül boldoggá tesz, komolyan.


* 120 km, 24 óra 

** közel 20 km, 847 méter szintemelkedés, 6 óra

*** tudom, hogy újat ilyen helyzetben nem vetünk be, de mégis mikor kellett volna felavatni egy túracipőt? nem túrán?

6 megjegyzés :

  1. Gratulálok! A hólyagosodást ki lehet védeni dupla zoknival- nálam okosabb, tapasztaltabb túrázó ajánlotta- nekem bevált. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszi, Hanga, éppen ezek az aprónak tűnő kis trükkök milyen fontosak! mint az olívabogyó, ugye ;)

      Törlés
    2. Örülök, hogy Neked is bejön. :) Én nagyon szeretem és a túrán kifejezetten jól jön. Érdemes sajttal kiegészíteni és kész a fejedelmi lakoma. Nyáron Tilsiti-t szoktam vinni, nem olvad meg.
      Néhány túra után már tudni fogod, hogy általában hol csinál hólyagot a cipő-nekem a mindkét lábam kisujja mellettin- és előre be lehet ragasztani.

      Törlés
    3. Hanga, és arra tudsz vmit mondani, hogy miért szürkül / lilul körmöm? az elsőnél azt mondták, szoros a cipő, ezt belátom, valóban az. kényelmes, de szoros.
      most azonban ez a cipőm széles, sehol, de sehol nem szoros, szóval, nem értem :(

      Törlés
    4. Nekem eddig egyszer lilult be, amikor picit hosszabb volt a körmöm - nem volt teljesen levágva és sok lefele volt az útvonalban. Hiába kötöttem meg spécin- mint futáshoz- a cipőmet, hogy ne tudjon előre csúszni a lábam, ha sok a lejtő ezt elég nehéz kivédeni, pedig 2 számmal nagyobb a terep cipőm. Majd lenő. Ha felválik a köröm, akkor nagyon oda kell figyelni rá, mert alatta befertőződhet. Célszerű ilyenkor hosszabb futás, vagy túra előtt leragasztani.

      Törlés
    5. akkor elve így indulok neki a BÚÉK20-nak, köszi!

      Törlés

szeretem, ha van visszajelzés ;)