nem teljesen közönségkompatibilis szöveggel

A runkeeper mániája, hogy mindig talál valamit, minden egyes futásnál, ami éppen personal best,  amiben éppen most vagyok a legjobb, legtöbb emelkedő, a hét leghosszabb futása, leggyorsabb 5 km, mit tudom én, valamit mindig előkotor.

A versenyekkel meg ugyanez van, nálam is jól van beállítva az algoritmus, az abszolút első verseny, az első, amikor 4 km-t, az első, amikor fényes nappal, az első, amikor csapatban, az első, amikor fényes nappal és ilyen fene sok ember között kell futni.

Jó, hát holnap akkor Minicittá, innen nézve meg sem mondom, minek látom én ezt, szabad asszociáció.

Tegnap csináltam egy főpróbát, rákészültem rendesen, de nem tudtam a versenyes 170-es pulzust hozni, hiába, azért az én megszokott futóutam nulla gyalogossal nem egészen a sziget. A terv az volt (és ez egyben a holnapi terv is), hogy az első km-t szépen, nyugodtan, akár 7,40-nel is lehet, a másodikat már picit gyorsabban, a harmadikat már jó lenne olyan 7,10-zel futni és aztán meg már be is futottam szinte. Majdnem így sikerült, konkrétan egyáltalán nem.

 Az elsőt elfutottam, nem is értem, miért, én nem vettem észre, hoyg ez ilyen gyors lett volna, de amikor a RK bemondta az első km-t, akkor gondoltam, hoyg megint hülye vagy ez így nem lesz jó, barátocskám és lassítottam, így a másodikat nyugodtan futottam, aztán meg volt még bennem szufla és tudtam gyorsítani, ezt nagyjából 2,5 km -től meg is tettem. Bár azt nem éreztem, hogy ennyire.

Összességében hozzám képest remek időt futottam, majd megkérem a szervezőket, nekem ezt írják be, a holnapit hagyjuk.

Eléggé aggaszt engem ez a holnapi nap, nyilván ma éjszaka már nem alszom, én így készülök a holnapra. A legnagyobb parám az, hogy nem tudom lefutni, látom én is a fenti számokat, de akkor is, egyszerűen nem tudom elhinni, nemcsak azt, hogy valami hasonlót éles körülmények között is hozni tudok, hanem, hoyg egyáltalán végig tudom futni.

Mondjam még, hoyg mi aggaszt? Hogy nekem kell egy 2 km-es bemelegítés, és fullig lesz a sziget és hol fogom tudni ezt megtenni és odaérek-e a rajtra (!), és lesz-e szabad WC a rajt előtt vagy ki kell rángassak valakit a fülkéből, mert ha nem jutok el, nagy baj lesz. És aggaszt, hogy már ma meg kell gondolnom, mit eszem, mert mióta rendesebben futok, az (egyébként 40 évig alvó) anyagcserém turbófokozatra kapcsolt és nem akarom összefosni a szigetet (meg magamat) és elnézést a kifejezésért, de egyrészt ideges vagyok, másrészt meg inkább a szó, mint  a tett.

Nem tudom, akarom-e én ezt, most komolyan. 

paletta

Fogva tart a Minicitta, nem tudok már szabadulni tőle, ezért másról írok.

Elkezdtem erősíteni. Én, aha. 

Már ezer éve tervezem, ami nagyjából megfelel az ezer éve halogatom-nak is, de én lusta vagyok, tényleg az. A futás szép sunyiban beépült az életembe, de hogy még másnak is helyet szorítsak, pláne, hogy mástól is izzadjak, meg mástól is izomlázam legyen, azt már nagyon nem forszíroztam eddig.  Az erősítés még mindig nem keresztedzés, de már valami, ill. valami lesz, ha rendszer lesz belőle.

Törzsizom. Mondanám, hogy nekem olyanom biztosan nincs, de igenis van, hogyne lenne, de azért be kell lássam, jobb lesz, ha ott, ahol most éppen fáj, szép izmot növesztek. Amikor keresgéltem, hogy mégis hogyan kellene ezt elkezdeni és egyáltalán, ez tényleg olyan fontos a futáshoz?, én, kérem, a lábaimmal futok, esetleg még ésszel, nem a törzsemmel, tényleg kell ez?,  akkor a döntő érvet a következőkben találtam meg:

"az ütős sportok, a kerékpározás, futás, evezés, úszás, és számos egyéb sport mozdulatainak alapja a törzsizomzat. A szexhez is erős és rugalmas izmok szükségesek."

Ezt így. És hát ki vagyok én, hoyg ellentmondjak, ugye.

Na most azért nem vagyok én olyan hardcore, hogy fejest ugorjak az egyéb izzasztó és nehéz és izomlázas és nyöszörögtető tevékenységekbe, ezért először kutattam, hogy lehetne ezt olcsón megúszni, röviden mondom, sehogy. Viszont vannak opciók, hogy mitől akar az ember éppen szenvedni. 

Lehet például súlyzózni, az nekem hónapok óta motoszkál a fejemben, ráadásul időről időre felemelem a kemény 1 kilós súlyzókat, ízlelgetem őket, hogy aha, ezekkel kellene valamit kezdeni - és ennyiben is maradok, de ennek vége, ugyanis a héten kétszer is dolgoztam* velük (már 60 percnél járok, bizony), valami rettenet.

Kipróbáltam ezt a súlyzós gyakorlatsort, túl lehet élni meg lehet csinálni, de a végén nem volt őszinte a mosolyom, meg az is igaz, hogy ezt az alkarra ereszkedést én ugrottam, tehát 5 gyakorlatot csináltam meg 4 körben, a végén meg egészen síróssá vált a hangom. Az alkarosra még azért gyúrnom kell.

Kaptam a Főnöktől gyakorlatokat, hát azok sem lesznek a kedvenceim, tetszettem volna nem elhízni, tudom. Nem baj, majd egy év múlva, ha a metrón hasbabök valaki a szúrós könyökével, legalább majd lepattan rólam. 

Családi használatra megmutattam a férjemnek a plankot, mármint videón mutattam meg, nem élőben. Ebből az a tréfás jelenet lett, hogy este fél 11-kor a férjem kipróbálta, én meg álltam fölötte a laptoppal a kezemben és mondtam, hogy mit csinál rosszul. Nem nagyon tetszett, hogy még beszélni is tud közben, szenvedjen már, nem tudja, hogy csak akkor hat? Nehéz dolgom van vele.

A plank egyébként szerintem iszonyú átverés, ránéz az ember a gyakorlatot végzőre és azt mondja, ennyi? Hogy 20 másodpercig tartsam meg magam így? Hát ez bakfitty.  Aztán meg úgy kell felsegíteni a földről. 

A neten rengeteg minden van róla, érdemes megnézni Györgyi képeit, tök jól bemutatja a hibákat is, amikor egyszer próbáltam, az összeset hoztam, vö. állatorvosi ló esete. Ja, és én valamiért nem beszélgettem közben.

Ezer fajtája van, ezt a videót** nagyon bírom, nem pöpeckedik a srác, bár én még ettől is fényévekre vagyok. Még.

Mit is mondhatnék? Nehéz a törzsizom-erősítők élete. 

ebben a szép időben inkább futottam, emelgessen súlyzókat a fene

(és hoyg vasárnap meg Minicitta?? hagyjatok meghalni.)

* sokat elárul a szóhasználat

** azt hiszem, a futóblogon láttam először

a héten már nem futok tovább

Demoralizáló poszt következik, előre szólok.

Olyan történt, ami talán csak egyszer: feladtam a futást. Nem örökre, persze, hoyg nem, de ma azért igen messziről kellett hazakutyagolnom, így akár így is érezhettem.

Jó, hát előfordul az ilyen, már nem zokogtam végig az utat és nem vagyok most sem halálideges, meg nem gondolom azt sem, hogy vége a világnak (megvárom a választási eredményt), de azért na. Hát értitek. 

Nem tudom, mi volt a baj, majd holnap átgondolom ezt az egészet, hátha fény derül rá, mindenesetre némi párhuzamot vélek felfedezni a tegnap este nézett interjú (Fejben vagy testben dől el) és a mai gyász között, olyan szépen egyetértettem mindennel, biztosan még bólogattam is, hogy én is pont így próbálom rendezni ezt az egész futás dolgot - erre tessék.
Mivel pihenőhét van, ennek záróakkordjaként mindösszesen 2 x 15 percet kellett volna futnom, de én már az első 14 perc után éreztem, hogy itt a vége. És voltak előzmények, aha.

Meg következmények is. Két Mozart - golyó bánta a mai napot.

engines stop running, but I have no fear*

Az nagyon jó és remek, hogy márciusban több, mint 100 km-t futottam, de az milyen dolog, hogy nekem (mások beszámolóit és kommentjeit olvasva döbbentem rá) futás közben nem kerülnek helyére az élet dolgai és nem sikerül problémát sem megoldanom, bár az igaz, hoyg egyszer kitaláltam, mi legyen az aznapi ebéd. 

Viszont a 100 az pontosan 100-zal több a nullánál, ez a jó hírem van mára. Én nem akartam, nem törekedtem rá, sőt, mikor vasárnap nem tudtam elmenni futni, nem erőlködtem különösképpen, hogy de akkor éppen meglehetne a havi 100 - az viszont vicces, hogy ma derült ki számomra, hogy a március 31 napos, így a mai adaggal mégiscsak százasnak nyilvánítom magam. 

A hét pedig úgy alakult, hogy volt 4 futás, de nem mesélem el mindet, az elsőt kihagyom, maradjunk annyiban, hogy futottam és jó volt. A másodiknál megint 5 perceseket kellett futni, ott történt meg az, hogy két etap is 7 perces tempó alá ment, én csak azt érzékeltem ebből, hogy a levegő egyébként 20, 93%-os oxigéntartalma valahova a 15 %-os szintre süllyedhetett. Hát futottam rendesen, no.

A harmadik, az cudar volt. Piramis. Már nem ugrom be a Főnöknek, először még azt hittem, hoyg ez jó móka, de már pontosan tudom, hogy ez csak a látszat, viszi ez is a levegőt, mint a fene, ráadásul néhány probléma erősen a lelkemre telepedett, a pulzusom stabilan fent ragadt. Viszont nem volt rossz, bár a problémákat megoldanom nem sikerült. De legalább eszembe sem jutottak. Másra kellett figyelnem, ugye.

És a best ever, a 24 perces egybenfutás. Ezt kellett volna vasárnap, mivel azonban az előző futás alatt nem oldottam meg a gondokat, sőt, a nem-futós napokon még gyűjtöttem is hozzájuk, így a vasárnap ugrott, maradt a hétfő délelőtt. Ezekre az egybenfutásokra (erős kísértésem vala a helybenfutás szó használatára, de mindig kivédem) nagyon ráfeszülök, ott kísért az aggodalom, hoyg nem tudok egyben ennyit futni. Tudom ám, hogy a 24 perc az semmi, pontosan tudom, de egy jó darabig mindig volt mankóm, hogy a két etapos futás közben volt 2 perc séta / tempós gyaloglás, azt lehetett várni, lesz pihenő, kapok levegőt, rendezem gondolataim, meg ilyenek - egybenfutásnál meg el kell indulni és menni kell. Majd egyszer valamikor a távoli jövőben meg csippant egyet a runkeeper. Ha megérem.

És ez eléggé szokott aggasztani.

Ma azonban résen voltam. Azt mondtam, hogy igenis meg tudom csinálni!, de vigyáznom kell, hogy ne fussam el az elejét, meg a közepét sem, ha lehet. Az volt a tervem, hogy az első 10 percet lazán futom, nyugodtan, mint aki csak elszalad a boltba élesztőért, jó, kicsit sietni kell, különben nem lesz ebéd, de azért nem kell ezt véresen komolyan venni, itt van az a bolt a szomszédban. Na. Utána, a következő 10 percnél terveztem egy sietősebbet (nehezen kialkudott időpontra kell menni a fodrászhoz), az utolsó 4 percnél meg úgy képzeltem, hoyg rendesen futok. Ezt csak így simán.

Igazából majdnem sikerült hoznom ezt, az első 10 percnél tényleg azt éreztem, hoyg ez meg sem kottyant (megy ez nekem, höhöhö), jólesett, jó volt, jöhet a következő szakasz. Amikor bemondta a RK, hogy 15 percnél járok és már csak 9 perc van hátra, akkor gondoltam arra, hoyg ez meglesz, meg tudom csinálni és igenis. Kérem szépen, lefutottam 24 percet egy számomra vállalható idővel.

Ne feledjük, ősszel 9 percesekkel ment ez.

Ez a múlt vasárnapi 4 km-es verseny ismeretében azért fontos a számomra, mert az idő között alig van különbség (7, 28-as vagy 7, 33-as ezresek, nem tök mindegy?), viszont egyben futottam le, nem kellett semmiféle beleséta és ez szerintem elég jó. Milyen jó lenne, ha ezt így tudnám tartani, ha mindig résen lennék, ha fejben mindig tiszta lennék, ha meg tudnám mindig tervezni, ha okosan tudnám az elejét is futni, ha lenne erőm a végére is és ha nem lógna a bilibe a kezem. 

Mindenesetre ez akkor is klassz, nem igaz?

mindeközben rámtavaszodott. ebből is látszik, milyen sok a 24 perc

*  azt lehetne hinni, hogy ismét nincs nagy koherencia a cím és a szöveg között, de ez nem igaz, a Clash is zenélt a fülembe (London calling)

before - after

Nem esne jól arról írnom, hogy a múltkori után ma a piros pulcsimat is ellopták (pedig), így legyen az, hogy az első napsütéskor fellobbanó, s nagyjából az első fagyokig húzódó fagyimániám diétásra faragott verzióját mutatom. A pulcsimat már úgysem tudom.

Lapozzunk is.

Szóval, a fagyit én - sajnos - eléggé, a fagyit is, a legjobban a savanykás gyümölcsös fagyikat, meg úgy nagyjából mindegyik fajtát, csak hát a kalória, szokás szerint, mindennapi nyafogásom alfája és omegája.

Ez viszont egy diétás vörzsön. 

Annyi az egész, hogy banán + gyümölcs + joghurt + én tettem bele 1 kiskanál folyékony édesítőszert, utóbbit csak azért, hátha Zé így nem kér belőle, mert ritka vacak íze van, de nem volt szerencsém.  Összeturmixoltam az egészet, beraktam a fagyasztóba és időnként átkevertem, hogy a jégkristályokat széttörjem. Minden alkalommal akkurátusan lenyaltam a villát, pocsékba semmi nem ment.

(lehet banán nélkül is, tudom, de az állagjavításhoz nem árt)

Az elkészítése során a legnagyobb bonyodalmat az okozta, hogy elfelejtettem lemérni, akkor dobozt ki a fagyasztóból, új dobozt elő, mérleget nullára, átkanalazni a cuccot, lemérni, vissza a fagyasztóba. Ilyen perverzióim vannak.

Na, a lényeg:

banán - 82 gramm - 73 kcal - (fehérje: 0, 89 - CH: 18, 7 - zsír: 0, 27)

meggy - 150 gramm - 75 kcal (fehérje: 1, 5 - CH: 18, 27 - zsír: 0, 45)

joghurt - 150 gramm - 111 kcal (fehérje: 6,6 - CH: 7, 95 - zsír: 5,1)

mindösszesen tehát: 259 kcal  (fehérje: 9 - CH: 45 - zsír: 5, 82)*

 Na jó, a 160 gr-os szénhidrát diétába nehezebben illeszthető, de CH kell a futáshoz is, ugyebár.

Szerintem ez a mennyiség két adagot ad ki. A férjem szerint egyet sem.


 * nem szoktam ennyire részletesen számolni, bevallom, csak most a piros pulcsim elvesztése feletti fájdalom kihozta belőlem a legrosszabbat

jobban teljesítettem

Visszatértem a bostoni maratonomhoz. Még nem rögeszmém, de bármi megeshet.

A versennyel kapcsolatban a legfontosabb kérdést a Legkisebbünk tette fel: és milyen volt  a hangulat? A hangulat? Na, az szuper volt, tényleg, ezért is jó odamenni, s ha valamiért még egyszer rajthoz állok, az a Futóművek miatt lesz.

Az egész úgy kezdődött, hogy én már napokkal előtte megálmodtam a versenyek előtti vizes álmomat, utolsó éjszaka már nem, mert akkor nem nagyon aludtam. Egyszerűen nem értettem, mégis a frásznak nekem ez, a férjem szerint az államvizsgák előtt pont ezt kérdeztem. Reggel olyan pulzusom volt, hogy azzal ölni lehetett volna, nem is vittem magammal a pulzusmérőt, minek, már otthon felette voltam még az anaerob tartománynak is, s ezt még lehetett fokozni.

Aztán meleg volt. Meg szél. Szembe, persze. Meg sok ember, bár erre a Főnök azt mondta, hogy a New York-i maratonon, ott van sok ember, nem itt.

Mindenesetre az első 2 km-en még partiban voltam, legalábbis úgy éreztem, ja, nem azért, mert lépést tartottam a többiekkel, a fenét, azok valahol előttem voltak a messzeségben, de ez speciel  nem érdekelt, de tényleg nem, esküszöm.  Egy futópajtival haladtunk egymás mellett, nagyjából egy tempót mentünk, csak ő könnyedebben. 1 km környékén Andi bemondta a tempónkat, amitől én megroskadtam, az nem létezik, hogy 7: 47-tel haladok, hát a tüdőm mindjárt kicsúszik a számon, mi lesz még itt, még a fordulóig sem értem el.
A fordító után sétáltam bele először (!), nem sokat, de muszáj volt, na. Aztán még kétszer. Ez van. 4 km alatt 3 beleséta, ilyet még itthon sem produkáltam soha, azt hiszem, kimondhatjuk, hogy nem vagyok versenyzőalkat.

A vége volt a legjobb, egyrészt, mert megláttam végre a kaput, de főleg azért, mert bár én addigra már eléggé szétcsúsztam, azt azért hallottam, hogy sokan tapsolnak és kiabálnak, hoyg hajrá, Rita, én nem is értem, honnan ismernek engem, ez milyen kedves dolog, nem? Hát nagyon. Ezt nem szeretném megszokni és természetesnek venni, szeretném, ha mindig meghatna.*
Aztán meg csak átléptem azt a nyamvadt célvonalat.

beér, liheg, nem káromkodik. nincs ereje.
még egy fontos infó: ott jön mögöttem a 10 km-es táv győztese. na jó, tavaly előttem ért be

 

Az időm igazából tök jó lett, 29: 54. 30 percen belül beértem, ezt nem gondoltam volna, a Főnök jól kalibrált (30 - 31 percet mondott), el kell kezdenem elhinni, amit mond. Nem tagadom, hogy szenvedtem a táv második felén, valószínűleg nagyon elfutottam az elejét (ill. ezt konkrétan tudom), és akkor még jött a szembeszél is, szerintem azért, mert nem írtam be az ideális versenyfeltételek közé a nulla szélmozgást, mindehhez pedig még a vége felé is felbukkant a gondolat, hogy ez nekem nem megy. Egyszer majd nem ilyen lesz, ígérem.

A runkeeper hülye, lecsalt 17 másodpercet, 29: 54 lett az, így viszont nem 7, 22 min /km, hanem 7,28 min /km - bár ez se nem oszt, se nem szoroz, csak a történelmi hűség kedvéért mondom.

Na jó, megmondom az igazat: az idő nagyon tetszik, nagyon örülök neki, én! 30 percen belül! 4 km-t! Csak közben meg eléggé zavar ez a 3 beleséta, egy picit elrontja az összképet, de igyekszem arra és csakis arra gondolni, hogy tavaly ugyanez a távot 37 : 46 alatt abszolváltam.Tessék, itt van két kép.

A kettő között 8 hónap, nemtudomhány km, és  majdnem 7 perces különbség van. Ja, és olyan - 13 kiló. És van közte egy Főnök is. A képen a képviselője, a Főnökasszony.

 * mármint ha én ezt még egyszer az életben

alakom a parabola

Mielőtt a fényképeket mutatnám, elmesélem, hoyg télre egy férfi XL-es futónadrágot kellett vennünk nekem, a nőiek szóba sem jöhettek, ez jött rám, na de semmi baj, most jött a tavasz, szükségessé vált egy 3/4-es gatya. És mekkora méret jön rám? Férfi XXL. Ezek után meg mondhatok, amit csak akarok, ugye?

Idén nem készült még fotó, mondhatnám, hogy azért, mert  fenének volt kedve a hidegben ácsorogni, míg lefényképez a férjem, vagy hogy úgyis annyi göncöt kellett magamra kapnom, hogy a minimális fogyást sikerült is volna vele lepleznem - de igazából nem volt kedvem. A mérleg nem a barátom és nem volt hajlandó kevesebbet mérni, pedig őszintén lejjebb adtam az elvárásaimat.

Így aztán csak futottam. 

Természetesen nem adtam fel a diétát, nem is értem, miért nem, azért a 6 - 8 hetes stagnálás erősen demoralizáló, de én már annyira nem akarok kövér lenni, borzasztóan unom ezt az állapotot, biztos ezért tartottam ki.

Most talán elindultam a lejtőn lefelé  (stílusosan: gurulok), Detty segít, ellát jótanácsokkal, nézi az étrendem, kijavít, javasol.

Szóval most így nézek ki:

Megfelelő szögből nézve hasonlítok vala egy függvényhez, de még azt a Rapülők szövegéhez illő sort is tudnám mondani, hogy alakom a parabola. Csodákat nem várhatok, mindig is kritikus pont volt a combom (és a fenekem. meg a többi), gyanítom, el kellene kezdenem tornázni, csak ne lennék olyan fene lusta. Mindegy, lefutom holnap ezt a bostoni maratont megint (megy ez nekem), aztán kitalálom, mit kezdjek a testemmel.

Amikor megláttam a fényképet, arra gondoltam, hogy jaj, hát igazán behúzhattam volna a hasam, de a frászt. Hasat be nem húzunk. Nem vetítünk itt, hogy nekem már alig van. Meg lehet nyugodni, van. Lötyög is a kis drága.

Összehasonlítva valami ilyesmi a helyzet. Már rá sem férek a saját blogomra, lassan új sort nyithatok.

Az egésznek az az érdekessége, hogy miközben folyamatosan tudatában vagyok az egyenletes rétegben rámfeszülő védőrétegnek és baromira zavar és nem tudom úgy visszatartani a levegőt, hogy az ne látszódjon (még olyan 20 - 22 kilóról beszélünk), közben azért azt is látom ám, hogy az előző képhez képest  igenis változtam és hihetetlenül tudok szörnyülködni magamon, miközben pedig az előző kép elkészültekor is azt éreztem, hoyg nahát, talán tényleg sikerülhet nekem is. Jó, mi?

Talán tényleg lesz belőlem valami. És nem szalonna.
Csak azt a 2 XL-t, csak azt tudnám felejteni.