imagináció

A világ sorsát azért ne az én kezembe lábamba  helyezzétek még.

Most az a helyzet, hoyg már négyszer megyek futni, iszonyúan élvezem, pedig a héten egyszer kinéztem és azt mondtam, hogy menjen, aki akar a ködbe kifele, aztán speciel én  voltam, aki akart, meg olyan is volt, hogy úgy másztam haza, úgy elfáradtam, de mindezzel együtt is ez így egyszerűen remek.

Volt olyan a héten, hogy 4 x 5 perc futás, meg 5 x 3 perc (közöttük séta), meg ilyenek, és persze mindegyik előtt ott van a szokásos 2 km-es bekocogás. És persze minden bekocogás alatt ott van, hogy na, ma aztán tuti nem fog menni. Éljen az önbizalom.

Sikerült a héten minden etapot 8 min/ km alatt tartani, de a mai volt a csúcs, minden szempontból. Ma 2 x 10 percet kellett futnom, közte egy darab 4 perces nyújtással, lazítással, féltem is tőle, hogy majd nem megy és lesz égszakadás, ezért felkészültem jó előre, hoyg ezt úgy kell, hogy imagináció. Értem én, hogy ezt nem az én szintemre találták ki, de szerencsére a használat free, szóval, nem kell röhögni. Legfeljebb kicsit.

Szóval, megvolt a szokásos 2 km-es bekocogás, aztán jött a fenti edzésterv és úgy képzeltem, hogy én most futok, mert meg kell mentenem a világot, mert a kezembe adtak valamit*, és azt el kell vinnem valahova és  ezen múlik a világ és az emberiség sorsa. Az eredményt röviden mondom: mindenki elpusztult. Mindenkit elpusztítottam

Majdnem belehaltam ugyanis és rohadtul nem adott erőt az, hogy én nyugodtan haljak meg, csak a világ maradjon fent, a frászt, pusztuljon csak szépen mindenki el, elvégre szenvedek. 

A világot tehát elvetettem az első 6 percben, utána eszembe jutott, hogy a gyerekeink, lehet, hogy az a nyerő, de ez nem tetszett, ez nem jó játék, a világ az oké, ott nem baj, ha nem sikerül,de  a kölkök nem, így aztán maradt az az imagináció, hogy basszus, éljem túl.

Túléltem, de szerintem valami darabka meghalt bennem a futóterepen. Messze még a jó eredmény és a jó idő, lepkefing vagyok, de nem baj, így jutok előre.

Egyébként meg jó időt mentem, sajnos, túl jót, a második 10 percesen a 7. percnél meg kellett álljak 30 másodpercre, kifogyott az oxigénpalackom, pedig 3000 méteren ez nem célszerű (biztos ekkor ragadta ki az ellenfél a kezemből a cuccot, visszaélt a helyzetemmel, nincs ezekben szemernyi tisztesség sem, alja banda), de azért így is jó eredmény lett, mondom, túl jó.  Sopánkodom, igenis sopánkodom, mert ha picit lassabban futok is jó lett volna és nem kellett volna megállnom.

 Egyszerűen nem értem, hogy miért nem érzem, hogy most éppen jó ez a tempó vagy nem? Hogy túl gyors vagyok és lesz ennek böjtje vagy éppen jó és így bírni fogom vagy hogyan?  Oké, hogy bemondja a runkeeper, de csak 500 méterenként, nekem a 100 méter lenne a megfelelő, különben így túlhajtom magam. Még az jutott eszembe, hogy a pulzusmérőt figyelhetném, végülis én nem vágyom 7,20-as km-ekre (még, ugye), nekem a stabil 8 perces tempó tökéletes lenne, meg kellene néznem, hogy milyen pulzusnál tudok 8 perceseket futni és akkor az mérvadó lehetne, nem? 8 perces tempóval más galaxist is meg tudok menteni, nem mellékes. Sőt, galaxisokat.

Mi a frásznak kellett így futni? A világ csak megvárt volna...

Egyébként meg verőfény.

* ezen még dolgoznom kell, hogy viszek valamit  a kezemben vagy az a valami a fejemben van, utóbbi nagyképűbb, de fizikailag könnyebb (nincs teher), miközben mentálisan is igen rendben van, hogy én! jah...