2014. január 17., péntek

lábjegyzet

Többször eszembe jutott mostanában, hogy hú, majd ezt is megírom, meg azt is, végül mind elmaradt, na,  nem menekültök.
Szóval.

1. az a rohadt mérleg (és akkor ezzel az antré-val megadom a poszt alaphangulatát, csak miheztartás végett) megint nem hajlandó kevesebbet mutatni, valami átok ül rajtam. az igaz, hogy egy újabb olyan nadrág jött fel rám*,  amit 3 éve nem tudok a térdemnél tovább felhúzni és ami még akkor jött rám, amikor a mostani - 10 kilós voltam, de mit tegyek, ha a mérlegnek hiszek. Rita vagyok, mérlegfüggő.

2. adjusztáltak, hoyg esetleg a Vivicittán nem indulnék-e, 7 km, csak végig bírnék menni, feltéve, hogy elég sok km-rel melegítek be előtte, de először nem akartam,  most meg már nem is fogok. megnéztem a zónákat, 6 perces tempó fölött milyen színű zóna van? fekete. még jó, hoyg nem halálzóna. szeretném jelezni, hoyg  a négy alapszínen kívül is van még szín. csesszék meg, nem megyek.
(jó, nem is tudok 7,30-cal futni 7 km-t)

3. az úgy volt, hoyg egyszer elmentem egy edzőhöz és amikor arról beszéltem, hogy de én ám bitang lassan kocogok, és ezt erősen hangsúlyoztam, akkor rákérdezett, hogy de az mit jelent? 8 perces km-eket? és ezen annyira megdöbbentem, hoyg azt mondtam, aha. és itt zárult be az én szívem, miközben pontosan tudom, hogy tényleg nagyon jó edző. viszont ne felejtsük el, hoyg ez az én blogom. (sokkal kövérebb voltam és sokkal lassabb)

4. még mindig úgy van, hogy amikor futok és nem túl magas a pulzusszámom, tehát normális a tempóm, nem vörös nagyon a fejem, akkor is olyan hangosan futok, mintha vastüdőben tenném, így kénytelen vagyok arra gondolni, hoyg ez most már így marad. ilyen a futóstílusom, bárhol felismerhető vagyok.

5. vettem egy ilyet, az első alkalommal (még a Mammutban), amikor kinyitottam, húzogattam, kicsúszott a kezemből és pofán csapott. az első emeleten. nem tudom, jó lesz-e a viszonyunk, az agressziót nehezen bíró nő vagyok.

6.  egy nagyon furcsa dolog zajlik bennem, elkezdtem félni a  futástól. nem is konkrétan a futástól, hanem bármilyen versenytől. tavaly az volt, hogy az Ágnes asszony valami asszonyi csalafintasággal rávett az esztergomi 4 km-re, én meg elmentem és mondjuk, tényleg az volt a cél, hogy ne álljak meg és ne fakadjak sírva, de ettől eltekintve olyan rettenetes nagy aggályaim nem voltak. idén meg nézem a versenyeket, ehhez is lassú vagyok, ahhoz is béna vagyok, sosem lesz belőlem semmi, nem merek jelentkezni sem, nemhogy futni. speciel nem zavarna továbbra sem, ha utolsó lennék, de valahogy hangos is vagyok, meg kövér is, meg nem is tudom. tudom, hogy van időm, nem kell mennem, ha nem akarok, nem űz senki, sőt. azért már hadd aggasszon, jó??

7. elkezdtem aggódni az Ultrabalatonon (fentiekhez csatlakozva: IS). jó, tudom, hoyg még tök messze, de olyan csapatba kerültem, hogy mindenki ufó-tempót fut, én meg örülhetek, ha egyáltalán nem fulladok meg valahol és végig tudom vinni a fenekem a távon.

8. még az is van, hoyg azért én elég jól választottam, azt hiszem. mióta mondtam a férjemnek, hogy ezeket a aláöltözeteket, meg futónadrágot és társait csak folyékony mosószerrel lehet mosni, azóta kimossa nekem kézzel, és a cipőm is csak azért nem saras, mert azt is letisztítja, mondja valaki, hoyg nem cuki. és mindig megkérdezi utána, hogy na, milyen volt? **, én meg mindig el is mondom neki, pedig kevés ennél unalmasabb téma lehet a világon, mint az, hoyg én hogy futok.

9. volt a héten egy ritka szar futásom, olyan említésre méltó típus. eleve kimenni sem volt kedvem, de tudtam, ha nem megyek ki, akkor lesz lelkifurdi, meg különben is, olyan büszke szoktam lenni, hogy én milyen jó katona vagyok. meg azt is tudom, hogy kilépni nehéz, de kint lenni már nem, na, ebben bíztam. feleslegesen. végig rossz volt, a tempóról kiderült, hoyg nem volt az, de az érzés, az nem akart változni, s bár mondogattam magamban, hogy de, igenis, ugye, milyen jó, ugyehogy, de tök hiteltelen volt az egész. abszolváltam a napi penzumot, hazajöttem és (egy idő után) arra gondoltam, hogy ez mégis jó volt. nem fizikailag, hanem mentálisan. szenvedtem, nyűglődtem, de akkor is megcsináltam és ez tök jó volt, de nem ez volt a legjobb, tehát nem az, hoyg igenis győztem, hanem az adott ennek pluszt, hogy miközben végig nem esett jól a futás (nem, na), a végén  mégis mentális sikernek könyveltem el, vagyis nem azt mondtam, hoyg jól van, ilyen volt, kész, de legalább megcsináltam, hanem úgy érezhettem, hogy a sikertelenség (mert az volt) ellenére is az enyém volt ez az etap. nem fizikálisan, de az enyém. és az, hoyg ezen a változáson kaptam magam, az a futást is felülírta.



* mondanám, hogy még két kiló, de éppen a mérleggel van a bajom, ugye

 ** mármint futás után, csak a félreértések végett

13 megjegyzés :

  1. Csak hogy tudd, egész héten nem voltam képes elmenni futni. De ma azt mondtam, hogy de hát a zazi egy héten négyszer elmegy, hát az nem lehet, hogy én meg ilyen rongykutya legyek. És még futás közben is ezt mondtam magamnak, hogy na de most már tényleg, és nekem is négyszer kéne mennem jövő héttől. Szóval te vagy a példaképem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ez ilyen vice- verza lehet, mert ma láttam a futásod és azt mondtam, na, tessék, a Klári kiment futni, mehetsz te is ;)
      remélem, rendbejöttél!

      Törlés
    2. Ez a heti négy engem is szíven ütött múltkor...

      Törlés
    3. na jól van, csajok, de amit én négy alkalommal futok, azt ti kettővel lezavarjátok...

      Törlés
  2. Imádom ahogy írsz... Már megvitattuk ezeket, amikor aktuálisak voltak, szóval csak azt írom újra, hogy választani igenis nagyon tudtál. Nem vagyok irigy típus, de erre irigykedem kicsit. De úgy, hogy közben szeretlek, úgy nem olyan gáz, ugye?? ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. cseppet sem! és bár nem célom az érdemek csökkentése, azét hadd mondjam el, hogy a férjem mindezért cserében mindent elfelejt, és nagyon nem vicces, mindent.
      jobb -e így? ;)

      Törlés
  3. Ne is sirasd azt a Vivicittát, én is megnéztem a zónákat, és az örökös 6.30-ammal én is a feketében vagyok! Én inkább a távot növelem, ha már mindenképpen tovább akarok lépni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. fekete?? azért az milyen már... éppen lehetne valami motiválóbbat is találni, ne kelljen már szarul éreznem magam, hogy így futok. lehetne bátorítani a jó népet a halálzónában is.

      Törlés
  4. És mi lenne, ha nem versenyeznél? Csak futnál? haladnál az edzésprogramban, és élveznéd a fejlődést. Ami nyilván nem napról napra jön, de látható! A mérlegek nem tudják, mit beszélnek. Centiméter, az valami. (ráadásul neked mindig kéznél van egy, nem?)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. a verseny nem a nyerés miatt kell, muhaha, hanem a doppingolás miatt. valami olyan hatással van az emberre, hogy hónapokig él belőle aztán. egyébként nincs szándékomban versenyezni idén (csak amit írtam, nyáron UB és ilyenek), de az biztos, hogy sokat segít / ront ezen a hozzáálláson, ha az ember futópajtikkal van körbevéve. és ha azt látom, hogy mki megy és milyen jól mennek, ah, én meg nem és béna és hát juj.
      előny - hátrány, tudod :)

      a mérleg.. hát azt végtelenül utálom, alattomos kis dög az. :(

      Törlés
  5. Szerintem a versenyek nem kellenek. Kivel versenyzel? Ehh.
    T.

    VálaszTörlés
  6. Az én szomszédom minden futásnál amikor még világosban sikerül elindulni, kint van az utcán, a háza előtt. Kellemes időtöltést szokott kívánni, vagy szép délutánt.Ilyen kis modoros dolgokat, és szélesen mosolyog hozzá! Én sem vagyok atléta alkat, elnézem neki. De aztán mégis megfogadtam, a kellemes időtöltést mondatát. Amúgy egyszer volt képe megkérdezni, hogy megy a futás, és fogy-e a popsim? Nem tudtam szóhoz jutni...utólag bánom hogy udvariasan reagáltam. Lényeg, hogy legyen a futásunk KELLEMES időtöltés !

    VálaszTörlés
  7. 6. Zazi, az a baj, hogy a "versenyt" versenynek gondolod (vagy annak akarod gondolni). Pedig nem az. Csak együttfutás sok-sok-sok-sok emberrel. Hidd el, hogy a mezőny vége felé mindig többen vannak, mint elöl...

    VálaszTörlés

szeretem, ha van visszajelzés ;)