2014. június 6., péntek

el Camino

A telefonom továbbra is úgy érzékeli, hogy Balatonfőkajáron vagyok, s mikor mondom ezt ebédnél a férjemnek, azt mondja: fejben ott is vagy még.
Egy héttel az Ultrabalaton után. 


A történet nem vidám, de legalább őszinte. Én azokat a beszámolókat kedvelem, ahol érzem a bejegyzés mögötti érzelmet, lehet az öröm, repkedés, de lehet szomorú vagy haragos is, nem? Annak van értelme, nem volt felesleges leírni és elolvasni sem. Nem biztos, hoyg illeszkedik a mainstream-hez, de ez  nem egy puccli*, ahol a nagy egész csak akkor van készen, ha a szél  egyenes.

Nem kívánom ezt túlmisztifikálni, de azért mégiscsak úgy van ez, hogy bár nem számít rá az ember, rengeteg mindent tanul az útból. A legtöbb, amit én elképzeltem, az volt, hogy majd szépen kiderül, hogyan futom le a távomat? egyáltalán le tudom-e futni? tudok-e elég kávét inni? csak nehogy túlegyem magam izgalmamban! két futás pár órán belül? hoyg viseli majd a lábam? nem leszek merev? meg tudom csinálni? ébren tudok lenni? - mind a fizikai lét nyúlványai, miközben továbbra is állítom, én sokkal többet mentem mentálisan, mint 212 km.



Azért az ember 40 körül* már joggal hiheti, hogy megismerte önmagát, már olyan nagyon - nagyon  sok váratlant nem tartogat neki a saját személyisége, megtapasztalta a jót és rosszat, hozott már elé az élet ezt-azt, most egy kis UB, oké, de az előzmények ismeretében meglepetés nem érheti.  És de.

Ha részekre szedem ezt a pár napot, azt kell lássam, hogy ahány etap, annyi érzés, a tésztaparty-tól egészen a nyakamba adott éremig, s a közte lévő nemistudomhány szakaszon át. Az ember eleve felfokozott hangulatban van, baromi sok az ember körülötte, mind nyüzsög,  mind akar valamit, mind fut, mind ordít, mind happy, mindnek célja van, mind rohan, mind hangos, mind, mind, mind  - és ez így tök jó is.

Eltelt egy hét, de még nem sikerült feldolgoznom az engem ért hatásokat, ezzel nincs baj, kicsit ugyan továbbhúzódik, mint gondoltam, ez azonban nem segíti a rögzítést, sőt, azonban az is elképzelhető, hogy fordítva működik majd most, a rögzítés segít a feldolgozásban.
Szóval:

- mérföldkő volt az UB annak megítélésben, hoyg hol tartok fizikailag (ez egy lépcsőfokot jelöl meg) - ha örültem is, hogy 7,10-es átlaggal tudok menni 5 km-t (versenykörülmények között), s ha valaha is megveregettem érte a vállam, akkor most azt mondom, hogy szép, szép, lehet továbblépni, ez hozzám képest igen jó eredmény, de csak egy lépcső. nem elégedetlenség, de azt látom, hogy veszett sokat kell még fejlődnöm a stabilitásért

- ezzel összefügg az a kérdés, hoyg mennyit bírok fizikailag (ez állapotot jelöl) - a halálom a "fejben dől el", aki ezt idekommenteli, azt törlöm, esküszöm. persze, van egy fizikai határ, másképp szólva egy elképzelt határ, hogy mit bírok, én pl. tudom, hoyg most kb. 5 km-re vagyok hitelesítve, ennyit tudok egyben letolni, ehhez képest a vállalt 7,7 km már határeset erősen, hogy ezt most éppen még kibírom vagy éppen már nem, az esetleg múlhat a fejemben lévő rendtől / rendetlenségtől, de a 9,1 km már annyival távolabb esik a határvonaltól, hogy biztos vagyok benne, hogy nem bírnám. szuflával. és lábbal sem. én szeretek lépésről lépésre haladni, szeretem tudni, hogy mire vállalkozom (ezért kell előre lefutnom a versenytávot is), ismerem nagyjából a pulzusom, a légzésem, a lábaim, tudom, mikor kezdek fáradni, s mikor van a vége a teljesítőképességemnek. perpill ez elég hamar eljön, de majd változik. a második távom alatt felmérhettem az erőnlétemet, nem egy szívderítő eredmény, mit mondjak.

mennyit bírok pszichésen -  ez is összefügg az előzővel, de nem a távra értem. egy verseny során (most lehet azon vitázni, hogy az UB az verseny volt vagy sem, hagyjuk) célszerű a külső körülményeket kizárni, feltéve, ha képesek vagyunk rá. én nem. engem minden befolyásol, a fene egye meg. befolyásol az időjárás, a magam által támasztott elvárás,a résztvevők száma, a ténylegesen és a virtuálisan szurkolók, hogy mennyire enyém ez az egész, hogy biztos vagyok-e magamban, satöbbi, csapatverseny esetén nyilván a csapat egysége releváns, nekem nem sikerült beépülnöm a csapatba, ez van, ettől ezerszer lett nehezebb minden. nincsenek hibások, csak az összkép van. 
ez az a pont, ami erősen visszaüt a teljesítményre, nem tudom függetleníteni a kettőt, mindkettő belőlem indul ki, egymásra hatásuk igen erős.

- mi bátorít? - az UB alatt egy csomó olyan emberrel találkoztam, akikről kiderült, hogy olvassák a blogom. a legváratlanabb szituációkban jött ez elő, nemtől és korosztálytól független olvasóközönségem van, fiatal pasi, középkorú nő, azért ez elég jó érzés volt, sok helyzetben megbátorított. egy vásárlóm, Petra, aki Nike csapatban volt csapkap, ő dobott egy sms -t, hoyg feltétlenül meg akar ölelni, szerintem ez nagyon kedves, de pl. a Futanyu egész stábja ott kiabált nekem a befutón, hát ez milyen már, ugye? olyan. és a Főnök megtalált indulás előtt és lelket öntött belém. és ott volt indulás előtt Györgyi is. és volt a csapatban lévő csajokkal nevetgélés is. amikor nagyon magam alatt voltam, általában jött valaki, olvasó, jóbarát, DK-s barátok (ezt több esetben is ki merem jelenteni), megöleltek, megpaskoltak, ezzel tudtukon kívül továbblöktek a következő váltópontig.

- mi motivál? - a hétköznapokban vagy egy versenyen könnyebb / nehezebb a motivációt megtalálni? heti négyszer kimenni futni vagy a téli - 9 fokban futni menni, mikor kilép az ember az ajtón és előbb szét kell csapkodnia a farkasokat, hogy egyáltalán eljusson a kapuig, hát, nem mondom, kell a motiváció. alapesetben egy versenyen erre már nincs szükség, elértem a célba (tehát a versenyen vagyok), már csak helyt kell állni, le kell futni az adott távot. de egy másfél naposon?? bennem elég erős a megfelelni akarás, hogy megcsináljam, amit elvárnak tőlem, s bár ez nem hangzik túl jól, itt nem a magam, hanem a mások felé való megfelelésről van szó. még akkor is ezt mondom, ha esetleg nem érkezik elvárás (elég, ha elgondolja az ember, nem?). szerintem ez egy csapatban tök normális, nem érzem, hoyg ezzel baj lenne, persze, a szép és a coelho-s az, ha azt mondom, hogy én magamért csináltam, de a lótúrót. szeretem hozni azt, amit ígértem, amit vállaltam, s ez képes motiválni. gyengén, de képes.

- hogyan tudom összeszedni magam újra és újra, mi az, amiért nem adom fel akkor sem, ha legszívesebben ezt tenném - itt most külön kell választani a testet és a lelket.  azon az ominózus elmért szakaszon kegyetlen rosszul futottam, fájt a combom, s az vitt előre, hogy kinéztem pontokat, meddig kell futnom, addig elvánszorogtam, majd kinéztem egy pontot, hoyg meddig gyalogolhatok, s ezt váltogattam (4 km után). jellemző, hogy nem éreztem a futás tempóját (ezáltal viszont befolyásolni sem tudtam), mert úgy lett 8 perces átlag, hogy a gyaloglások időnként 10 perceseket produkáltak, vagyis, a futás gyorsabb lett, mint azt gondoltam vagy éreztem. nem sikerült beállítanom egy lassú, nyugodt tempót, amivel végigmehettem volna. futás közben annyira fájt a lábam, hogy felmerült bennem a feladás, nagyjából minden futós etap közben, legalábbis én most már így emlékszem. a test fel akarta adni, ez az igazság, de a psziché / elme megmakacsolta magát és nem engedte. ha nagyon őszinte akarok lenni, s minek vetítsek, ugye, akkor nem azért mentem tovább, mert hős vagyok, szuper vagyok, király vagyok, cool vagyok - hanem a félelem miatt. komolyan. hogy mit szólnának mások, mit szólna a csapatom, mindenki letolta a magáét (veszett sokat, veszett gyorsan, baromi jól mentek), így sem teljes a komfort, még ha itt maradok az út szélén, mi lesz. azon az úton ettől tudtam magam újra és újra összeszedni, sorry, ha csalódást okozok.
 

Összességében én azt érzem, hogy gyenge vagyok / voltam, gyenge fizikailag és mentálisan is, nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, s ahogy vágytam rá. Elképzeltem egy utat, hoyg milyen lesz (hogy milyen lesz, persze), s nagyjából egy ponton sem jött be, ami azt hozta magával, hogy egyre rosszabb mentális állapotba kerültem. Mondom, hogy gyenge vagyok, na.
A férjem (és Tamás**) szerint éppen fordítva, erős vagyok, nem hagytam abba, nem adtam fel, nem álltam meg, nem ültem le az utcakőre, hanem végigcsináltam, magamat legyőztem. T. szerint az első lépés, hogy nem a hőst látom magamban (hogy látnám, muhaha), hanem a valós magamat. Hogy nem kell ezt hősiességként értékelni, viszont tisztelni kell a mögötte húzódó erőt.
Én csak azt látom, hoyg most helyre kell hozni magam. A férjem szerint, ha kimegyek futni (csak menjek már, értem én), a legfontosabb lépést már megtettem.

Nézőpontok ütközése.


* tudom ám, puzzle, csak mi így hívjuk 
* fölötte

** Tamást nem linkelem be, pedig sokat hozott rajtam, majd rákérdezek, lehet-e


5 megjegyzés :

  1. Kb fél évvel azután, hogy futni kezdtem, indultam el versenyeken. Világéletemben sportoltam, nem volt újdonság, ráadásul a futás is ment. Mégis akkora pofonokba futottam bele, hogy csak néztem. Nem mások előtt, magam előtt. Ott volt egy választásom, hogy megsértődöm és abbahagyom, vagy alázattal elfogadom, aki most vagyok, és futok tovább. A többit tudod. Vannak ma is rossz napjaim, de a futás örömét nem adnám oda semmiért. Bízom benne, hogy te is újra rátalálsz. Ölellek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm, Bea, meglesz az! nagyon érdekes, amit írtál, kíváncsi lennék, mégis mi és hoygan történt.

      Törlés
  2. Minden igazi eredmény mögött kemény munka, vér és veríték van.
    Most erőn felül teljesítettél, de ez tesz még erősebbé. Gratulálok!

    VálaszTörlés
  3. Zaz, többször nekifutottam az írásodnak, számomra nagyon sokat adott, és segített abban, hogy összeszedjem magam, kitűzzek egy célt és végre elküldtem egy verseny-nevezésem. Szóval nem is ez a lényeg, hanem az, hogy cáfolom a mentális és fizikális gyengeséged. Te egy nagyon nehéz terepre neveztél be (a futás világába) és kapaszkodtál meg, napról napra helyt állsz és bizonyságot teszel a mentális és fizikális erődről. A gyengeség, amit érzel alapos (keresd meg az összetevőit), de nem definiálható helytelen önértékeléssel. Próbáld meg beépíteni az önértékelésedbe a kívülről jövő értékeléseket is, örülök, hogy remek mentális segítőid vannak. Szeretettel üdvözöllek, így tovább! Puszi: K.

    VálaszTörlés
  4. Kedves Zazi, csak szeretném megismételni az elözö kommentelö egy mondatát, hogy megjegyezd ;-) : "próbáld meg beépiteni az önértékelésedbe a kivülröl jövö értékeléseket is"
    Gabi

    VálaszTörlés

szeretem, ha van visszajelzés ;)