hosszabbítás

Azt mondja a férjem, hoyg nagyon elszánt vagyok és ez mennyire jó már, ugye? Mármint, hoyg az vagyok és hogy mondja. Egész nap Pesten szaladgáltam, gondoltam is, hogy ezt a pár km-t írjuk már be az edzésnaplóba gyaloglásnak, meg hogy nem lehetne-e ezzel kiváltani a mai futást. Alkudoztam, igen.

Aztán mikor fél 7-kor hazaestem, két lihegés után mégiscsak felvettem a nyúlcipőt, én, aki máskor már csak vizet kívánt ilyen esetben kívül is, belül is, meg elheveredni a  kanapén, meg valami lábmasszírozást, meg hasonló wellness programot. Szóval, hoyg én elmentem futni mégis.

És az a helyzet, hogy el akartam futni a lovakig, de azért csak maradt valamennyi józan eszem,  az még legalább két hosszabbítás, de sebaj, ugyanis lefutottam 250 métert. Mondom még egyszer: 250 métert. Négyszer. Jó, az endomondo 260-at mér, de én óvatos duhaj vagyok és legyen inkább az 250,  meg különben is, szeretem a kerek számokat, ez már negyed km.

Mondjam-e, hogy a tüdőm majd kiköptem? Viszont ravasz voltam, mert nem a meredek, hanem a lejtős irányt választottam, egyszer volt felfelémenet, de ne kelljen már a porban meghalnom, ha lehet.  

Futás közben elkocogtam a második facsoportig, aztán elhagytam a harmadikat is, lehagytam a nagy tócsát és túlhaladtam azon az akácfán is, amelyiknél minden alkalommal elfog a kétségbeesés, hogy most itt jön rám a hasmenés, és már a postaládán / gázórán is túl vagyok, meg a gázóra utáni nagy kövön is. Ezek mind jelzőállomások a számomra, ezek voltak a sarokpontok, a kijelölt távok, a célobjektumok, és tessék, szépen lehagyom őket. 

Mondjuk, a fejem még lógatom, a horizontot kutató pillantásra továbbra is várni kell.